Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Herczegh Géza emléke és utóélete szülőföldjén

"Nagy ritkaság, hogy egy szakembernek, egyetemi tanárnak, akadémikusnak nincsenek rögeszméi. Nincs előre lecövekelt ítélete, nem tartozik valamelyik iskolához, szemléleti áramlathoz, nem igazodik valamely szakmai sodráshoz. Herczegh Géza szellemileg független ember volt, akit egyetlen gondolat tudott gúzsba kötni: mi lesz a sorsa nemzetének és szülőföldjének, ami az elszakítottságban találtatik. Ezért nem véletlen, hogy 2000-ben megkapta a Bethlen Gábor-díjat, és 2018-ban nevét posztumusz bejegyezték a Magyar Örökség-díj Aranykönyvébe."

Herczegh Géza, az emberközpontú jogtudós 2010 januárjában bekövetkezett átlényegülése óta Nagykaposról, a szülőhelyéről is, már nem csak néhai emberi erejével és szellemi hagyatékával sugározza szellemiségét, hanem utódai láthatóan és tapinthatóan is emlékeztetnek rá. Emléktábláját 2013. november 16-án lepleztük le a nagykaposi Magyar Házban, ezt követően most, 2018. október 13-án állítjuk emlékének ezt a köztéri szobrot.

Sajátos a helyszín. Ötven évvel ezelőtt, 1968. január 20-án álltunk itt, szintén köztéri szobrot avattunk, Erdélyi János dombormű szobrát, halálának 100. évfordulóján. Akkor is hasonló verőfényes nap volt, csak akkor a fák még nem nőtték be a teret úgy, mint most.

Ez az ötven évvel ezelőtti esemény két szempontból is sajátos volt. A Nagy János által mészkőbe vésett Erdélyi-szobor volt az első a Felvidéken, az akkori Csehszlovákiában 1945 után, amit a magyarok saját akaratuk szerint helyeztek el közterületen. Négy évig tartott a szoborállítási küzdelem. Volt ugyan egy, az 1950-es évek elején újraállított Petőfi-szobrunk Pozsonyban, melynek több mint harmincéves deszkabörtönéből történt kibontását azonban az akkori politikai hatalom rendelte el. A „haladó hagyománynak” minősített Petőfivel az akkori csehszlovák kultúrpolitika a szovjet blokkon belüli csehszlovák-magyar kapcsolatok rendezettségét kívánta bizonyítani - ezért is csaknem tíz évig tilos volt talapzatánál március 15-én megemlékezni. A másik sajátossága ennek az eseménynek, hogy erre annak az évnek januárjában kerülhetett sor, amely évnek kezdete „prágai tavaszként” maradt az emlékezetünkben. Ez a tavasz azonban, amely nem csak a megújhodást, hanem a magyarüldözés ismételt fellángolását is magában rejtette, hamar, már augusztus vége felé őszbe borult.

Fontos tény, hogy ötven évvel ezelőtt a hagyományainkért folyó küzdelmünkhöz még sehonnan sem kaptunk segítséget, de lehet, hogy éppen bezártságunk, dacunk és az önmagunk erejéből táplálkozó rejtett ellenállásunk erősített bennünket, és ezért évről évre sokasodtunk és építettük társadalmunkat. Az elszármazottak csak emlékeztek szülőföldjükre, de segíteni nem tudták az ottmaradottakat. Herczegh Géza szülőföldje és annak széles térsége, a most Felvidéknek nevezett több mint ötszáz kilométernyi hosszúságban elnyúló terület több olyan egyéniséget adott a magyar történelemnek és művelődésnek, akik nélkül ma kevesebbek lennénk, és akik nem csak hajdan volt emberi, de nem csupán emberi forrásból eredő, folyamatosan termelődő erejükkel sugározzák szellemiségüket a magyar világba. A kassai születésű Márai Sándor, a Losonc közeli Alsósztregováról származó Madách Imre művei ma is eligazíthatnak minket életünk nagy kérdéseiben. Erről a tájról, az ide közeli Borsiból származott a „nagyságos fejedelem”, II. Rákóczi Ferenc, akit Széchenyi István előtt kimondatlanul is a legnagyobb magyarnak tartottunk, aki a kassai Szent Erzsébet-dómból követi jelképes figyelemmel botladozásainkat a történelem útján, mi pedig időnként oda zarándokolunk, annak megerősítésére, hogy nem vagyunk tévelygők.

Ők, együttesen nem csak a helynek, hanem az emberiség egyetemességének a géniuszai. De gondolkodásuk és kötődésük miatt - noha élték életük egy részét San Diegóban, Rodostóban vagy Hágában - elsősorban a mieink. Említhetnénk erre további példaként Pázmány Pétert, aki ugyancsak ennek a kétszáz éven át a nemzet végváraként szolgáló térségnek, a közeli Nagyváradnak a szülötte, aki szerzetesi nemzetekfölöttisége ellenére a nemzet és az ország egységesülése érdekében volt híve egyszerre a „bársonyos újrakatolizálásnak” és a vallásszabadságnak. Ezt a szellemi üzenetet sugározta ide a messzi Rómából vagy a honi Nagyszombatból. Hiányérzetünk lehetne, ha kihagynánk múltunk nagyjainak csapatából Zólyom vármegyéből származó, evangélikus Bél Mátyást, aki a hungarus-tudat egyik legtudatosabb képviselője volt, és nevéhez kötődik Herczegh Géza szülőföldjének, Ung vármegyének első leírása is. És ide tartoznak azok a református prédikátorok, mind a negyvennégy, akik lelkük, szívük és elkötelezettségük révén vállalták a gályarabságot a szolgálatért, példát mutattak az itthoniaknak és a nagyvilágnak, akárcsak az eperjesi vésztörvényszék áldozatai a Habsburg-féle korai abszolutizmus durva korszakában, a kereszténységnek a „rekatolizálás” okán nevezhető szégyenkorában. Felemelő érzés a nyomdokukban járni.

A szolgálat szent ügy. Nincs melléknévi változata. A legteljesebb kifejezése: Isten szolgája. Lebocsátkozva a földre: az ember szolgája vagy közszolgálat. Ami ez alatt van, az maga a szolgaság.

Herczegh Géza a nemes szolgálatot választotta feladatul és életcélul. Utódai, remélhető, hogy őt tekintik zsinórmértéknek.

Kezdjük a számadást életének emberöltőnyi kiteljesedéséről.

Pécsett, a Janus Pannonius Egyetemen 1967-ben sajátosan kezdte újra szakmai életét Herczegh Géza, mert egyetemi diplomájának megszerzését követően Budapesten, a kommunista államhatalom központjának közelségében, hozzá hasonlatos értékközpontú felfogást magáénak valló ember nem futhatott be szakmai karriert. Ennek áttételes bizonyítéka, hogy szakmai becsületességét csak a kommunista rendszer bukása után értékelték társadalmilag - 19901993 között beválasztották őt a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) tagjai közé, majd 2003-ig a Hágai Nemzetközi Bíróság tagja volt.

Noha sohasem tudhatjuk, hol születik a szellemi értékfelismerés, hol van a meghatározódás kezdete. Lehet, hogy itt a közelben, Pálócon volt ez a kezdet, ahol ifjúkorának a nyarait töltötte? Vagy az önérlelés szempontjából a második világháború végének szörnyű tapasztalatai jelentették ezt, amit a Foggal és körömmel, halála előtt két évvel megjelent regényében foglalt össze, a Vörös Hadsereg által elkövetett szörnyűségeket összegezve?

Az életmű egyes részleteit azonban nem külön-külön kell vizsgálni, hanem folyamatában. Szakmai, tudósi arcélének kialakulása és kiteljesedése szempontjából nagyon fontos nevelőapjának történészi hivatása, ami okán szellemi és szakmai kibontakozása Szegedhez kötötte. Itt kezdte egyetemi tanulmányait, két kitűnő szellemű ember befolyása alatt. Az egyik, szakmailag is meghatározó egyéniség Buza László volt, aki Sárospatak, Kolozsvár, Szeged szellemi háromszögében élte a nemzetnek és az oktatásnak elkötelezett életét. A másik, talán ismertebb, Bibó István, aki a második világháború utáni magyar értelmiségi gondolkodás meghatározó személyisége volt, aki el tudott rugaszkodni a tudálékos és vaskalapos rögeszméktől, és megalkotta a magyar közelmúlt „érted haragszom, nem ellened” elvű kritikusi megközelítését lehetővé tevő látásmódot. Aki magatartásával is példát állított, egyedüliként ő maradt a helyén Nagy Imre kormányának tagjai közül 1956. november 4-én.

Aki ilyen emberek között érik felnőtté, akinek ilyen hatások nyomán véglegesül szakmai és erkölcsi elkötelezettsége és finomodik értékrendje, az hozzájuk hasonló lesz. Így talán érthetőbb, hogy az 1960-as években miért nem találta a helyét Budapesten, pontosabban miért nem találtak ott számára helyet. Emiatt kellett Pécsre mennie, ami az ottaniaknak és az ő javára is szolgált. Ekkor vált Pécs a humán gondolkodás sajátos magyar szellemi központjává.

Herczegh Gézát illetően azonban lehet, hogy pontatlanul értelmezem az emberi arcél, a magatartás, a szakmai hivatás elmélyülésének és az értékrendi elkötelezettségnek az érlelődését. Vannak nagy egymásra találások is, keresés nélkül, az értékek, a belső energiák, vonzások okán. Valószínűleg erről is szó van az ő esetében, hiszen nincs egy pillanatnyi megingása az életpályája során, ami arra utal, hogy mindezek az értékközpontú hajlamok genetikailag benne találtattak. Nem mindegy, hogy hol és kitől születik az ember - a körülmények a benne rejlőt csak kidomborítani vagy elnyomni tudják.

Itt született, Nagykaposon, 1928. január 11-én, szülei a helyi és a környékbeli értelmiségi elithez tartoztak, ami nem származási kérdés, hanem a család belső energiájának a függvénye, akárcsak a parasztpolgárság kialakulása, amely rétegből nőtt ki Mádl Ferenc, Magyarország volt államfője. Az értelmiségi létforma lényege a szellemi és a gondolkodási függetlenség, a közösség- és társkeresés. Eszerint épült fel Herczegh Géza családja is. Nincsenek véletlenek, még ha léteznek is kivételek. Ezért sem tekinthető véletlennek, hanem inkább okszerűnek, hogy 2007-ben feleségével, Melindával megalapította az édesapáról elnevezett Herczegh Károly Alapítványt az Ung vidéki és a bodrogközi magyar fiatalok szellemi fejlődésének támogatására.

A magyar társadalomban a jogászi szakmával kapcsolatban a 19. század végétől kialakult egy rosszhiszemű értékítélet. Ennek a vetületében annál fontosabbak a kiemelkedő példák, amik áttörték az előítélet korlátait. Herczegh Géza is egyike ezeknek a példa-embereknek. Nem csupán a szakmaiságára gondolok, amit a beavatottakon kívül csak kevesen tudnak megítélni, mint ahogy a pillangó szépségével sem törődik az érintésével álmából felriasztott ember, ha odacsap. Herczegh Géza értelmiségi személyiségével kapcsolatosan az a leginkább figyelemre méltó, hogy nem volt elkötelezettje semmilyen rögeszmének, előre meghatározott szemléletnek, látásmódnak. Felszabadult értelmiségi volt, aki a tényeknek hitt és a saját értékítéletében bízott, ugyanakkor végtelen türelmességgel hallgatta végig mások véleményét. A kettőnk közötti kapcsolatból ez az élmény hagyott bennem legmélyebb nyomot.

Nyilvánvaló, ha társadalmat építünk, akkor nem elegendő csak a korosztályon belüliek találkozása, kapcsolattartása, hanem a korosztályok között is léteznie kell szerves kapcsolatnak. Ennek a jelentősége nem csupán pedagógiai, hogy természetszerűen az idősebb tanítja a fiatalabbat, ami nem minden esetben jelenti azt, hogy okosabb a fiatalnál, de mindenképpen több tapasztalattal rendelkezik. A korosztályok közti kapcsolat igazi jelentősége, hogy általa szervesen épül fel a társadalmunk. Az iskolán kívüli oktatás vagy a természetben történő tudásátadás, segítségnyújtás, támogatás arra irányul, hogy a társadalmunk egészséges legyen. Az járulékos haszon, ha ebben a kapcsolatrendszerben új ismereteket is szerzünk vagy további tudás megszerzésének a lehetősége tárulkozik ki előttünk. Herczegh Géza ezt pontosan érezte, sőt biztosan tudta is, de nem csak azért, mert egyetemi oktató volt, hanem az ő élete is ilyen szervesen épült, tehát a vérében volt, számára ez ösztönszerű volt. Herczegh Géza az életét olyan közegben élte - talán a hágai nemzetközi bírói tevékenységétől eltekintve -, amelyben természetszerű volt a tapasztalat, a tudás átadása, ami párosult a társadalom és a nemzet iránti alázattal. A zsigereibe ivódott az a kötelességtudat, hogy a megszerzett ismeretei nem az ő tulajdonát képezik, hanem meg kell osztania másokkal. Ezt a kötelességet mindenkinek íratlan parancsként kellene teljesítenie, legalábbis az emberiség történelme során ez így volt. Ez rejtőzik az „átszáll apáról fiúra” mondásunkban. A történelmünk során, évezredeken át így szereztük meg a tudást. Viszont hiba lenne azt gondolnunk, hogy amióta iskolába járunk, akár kötelezően, akár egyéb okból, megszűnt volna a tudás átadásának a kötelessége. Ahogy nem szűnt meg a társadalmi kapcsolattartás és a társadalmi alapú tudásátadás kötelessége sem. Napjainkban ugyan léteznek újfajta kapcsolattartási és információátadási lehetőségek, de hiába van internet, azaz világháló, ami igen nagy lehetőséget nyújt a kapcsolatteremtésre, de ez nem helyettesítheti sem a társadalmi, sem a személyes kapcsolatot. Nem helyettesítheti a megérintést és a szemből szembe nézést. Információt lehet szerezni különböző utakon, de emberi kapcsolatokat építeni, érzelmeket és beleérzé- seket, tapasztalatokat úgy átadni, hogy mindez az élő emberi tapasztalat hitelességével történjen, csak személyes kapcsolatok révén lehetséges. Én ezt a hitelességet éreztem kisugározni Herczegh Gézából minden találkozásunk alkalmával.

Nagy ritkaság, hogy egy szakembernek, egyetemi tanárnak, akadémikusnak nincsenek rögeszméi. Nincs előre lecövekelt ítélete, nem tartozik valamelyik iskolához, szemléleti áramlathoz, nem igazodik valamely szakmai sodráshoz. Herczegh Géza szellemileg független ember volt, akit egyetlen gondolat tudott gúzsba kötni: mi lesz a sorsa nemzetének és szülőföldjének, ami az elszakítottságban találtatik. Ezért nem véletlen, hogy 2000-ben megkapta a Bethlen Gábor-díjat, és 2018-ban nevét posztumusz bejegyezték a Magyar Örökség-díj Aranykönyvébe. Történeti, hangsúlyozottan mondom, nem történészi tanulmányai is erről az elkötelezettségről tanúskodnak: nem illeszthetők az akadémiai történelemszemléletbe. Nem bonyolódik bele a félrevezető vitákba, nem kényszerül mások buta gondolatainak idézésére vagy értelmezésére. Saját véleményt alkot, ezért hiteles.

A pécsi Janus Pannonius Egyetemen eltöltött évtizedei olyan értékes emberi kapcsolatok kialakítására is alkalmasak voltak, amire talán másutt nem nyílt volna lehetőség. Egyeteme közgazdaság-tudományi és jogi diák- és oktatói csereszerződést kötött az egyesült államokbéli Pennsylvania állam Indiana városában lévő alapítványi egyetemmel, az IUP-vel. Itt ismerkedett meg a mátyusföldi származású Chászár Ede professzorral, ennek az amerikai egyetemnek az oktatójával, akivel több mint egy évtizedes szakmai és emberi kapcsolata alakult ki. Ma már mindketten a túloldalról szemlélnek bennünket, bírálva és elnézőn. Ennek a kapcsolatnak is köszönhető, hogy sok-sok magyar diák ismerkedhetett meg Amerikával, és ugyanannyi amerikai fiatal a magyar honnal. Lehet, hogy egyszer ennek is lesz gyümölcse? Sajátos módon a kettőnk közötti kapcsolat is ezzel a közvetítéssel jött létre.

A korábban elhelyezett emléktábla és a liget fái között felállított szobra emlékhely és emlékezőhely. Felidézi a szülőföld és szülöttje kapcsolatát, emléket állít a lezárt sorsú embernek. A nap embere, korunk divatja vagy talán alattomossága okán nagyrészt önző, mert úgy befolyásolják, ne legyenek emlékei. Aki nem ismeri a múltat, őrajta vagy őáltala el lehet követni minden korábbi gazemberséget. Az emlékektől, a múltjától megfosztott ember képlékeny, mert nincs áramlási medre. Akik az emlékhelyet állítják, a társadalom emlékezetének megőrzését is vállalják. Vállalják a parti őr szerepét, hogy ne váljunk parttalanná. Herczegh Géza életműve kitűnő támpontunk lehet ennek a vállalásnak a teljesítésében.

(A Herczegh Géza nagykaposi szobrának 2018. október 13-i avatásán mondott beszéd szerkesztett változata.)



« vissza