Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Fél évszázada… 1968.

"Amikor a szlovákság és '68 kapcsolatát vizsgáljuk, óhatatlanul érintenünk kell a szlovák-cseh viszonyt. A két rokon népnek alapvetően más volt az élménye és a hozzáállása '68-hoz. csak igen szemérmesen esett szó arról mindig is országon belül és kívül, hogy a szlovák-cseh együttélés tulajdonképpen mindvégig egymás mellett élés volt, szerves azonosulás, valódi együttérzés nélkül. A csehszlovakizmus embrionális szinten maradt, és a mintegy 70 év alatt sohasem bontakozott ki igazán. Nemhiába történt a külvilágot ugyan meglepő, de a békés, közös megegyezéses válás olyan simán 1993. január elsejével."

Augusztus 21-én nulla órakor lépték át a Varsói Szerződés katonai védelmi szövetség (VSZ) öt tagállamának csapatai[1] – az amúgy szintén tagállam, s pont ez alapján dehogy megszállni érkező, hanem ugye mintegy „baráti segítséget” nyújtandó – Csehszlovákia határait minden lehetséges irányból. A katonai beavatkozás természetesen jogellenes volt, megszegte a VSZ alapszerződésének 1., és 8. cikkelyét[2]. Akkor is, ha utólag találtak a szovjetek néhány, a képviselt reformokat eláruló cseh kommunista vezetőt a „baráti” hadseregek behívására. A moszkvai szóhasználattal „egészséges erők” „kezdeményező csoportjának” „behívó levelét” – amely egyébként eredeti dokumentumként máig nem került elő (!) – Antonín Kapek, Drahomír Kolder és Alois Indra jegyezte a keményvonalas (sztalinista), ruszin Vasíl Bilak mellett. A felsorolt cseh politikusok eredendően valóban ismert reformerek lettek volna, de idővel megrettentek önnön bátorságuktól, avagy esetleg attól, hogy egy valódi demokráciában elveszíthetik megélhetést nyújtó állásukat. A „behívó levél” a moszkvai Pravdából ismert, és minden bizonnyal nagy részében Brezsnyev titkárságán készült a bevonulás körüli napokban.

Akkor ebből az intervencióból az igen hosszú, közös határral rendelkező Magyarország nem maradhatott ki, ahogy a manővertől egyetlen tagállamként tartózkodó Románia – bár a megtámadottal szintén közös határ nélküli zsivkovi Bulgária[3] küldött jelképesen katonákat a művelethez. A Magyar Néphadsereg (MN) viszont önálló katonai feladatot hajtott végre hozzávetőlegesen egy hadosztálynyi erővel, vagyis mintegy 12 500 főnyi legénységgel, 155 db harckocsival, 200 db különféle kaliberű tábori és légvédelmi löveggel, és mintegy további 2000 gép- és harcjárművel[4], ami a számokat nézve meghaladja a Magyar Honvédség mai erejét. Amúgy az eredeti szovjet megkeresés három hadosztálynyi magyar részvételről szólt.[5] Ám a jó külső látszatra is ügyelő magyar vezetés ezt egyre, a kommunikációjában azt is „könnyített hadosztályra” mérsékelte – noha az egy gyalogos ezred helyébe hozzáadott páncélos ezreddel és tüzérséggel joggal nevezhették volna akár „megerősítettnek” is.

Ezen a kerek évfordulón arra is érdemes visszatekintenünk, hogy milyen nyomot hagyott népeink, a szlovák és a magyar lelkében ez a történelmi incidens. Ám ennyi év után már azt is meg kell határoznunk, mi is történt akkor itt a térségünkben mindnyájunkkal. Hiszen 50 esztendeje a mai olvasók többsége nem is élt még. Aki pedig igen, annak nem csak elmosódtak az emlékei, de a diktatúra által sulykolt, sokszor szándékosan téves téziseinek foszlányai maradhattak meg.

 

Dubček

 

Alexander Dubček szlovák kommunista politikus 1968. januárban lett a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára, és nyomban megbotránkozást keltett a szovjet tábor monolit politikai légkörében. Bár fiatalon a SZU-ban szocializálódott Dubčeket[6] Brezsnyev Szásának szólította és megbízható 'saját emberének' tartotta, akivel talán pusztán az elődjéhez, Hruscsovhoz kötődő cseh vezetőket akarta leváltani. A váltás és a várható fejlemények nem voltak titkosak a csehszlovákiai bennfentes körökben, ám az általa „emberarcú szocializmusnak”[7] nevezett, a bolsevik országok vezetésében merőben szokatlan irányvonal mégis hamar kiütötte a biztosítékot. A „prágai tavasz” programja gazdasági reformokat tartalmazott, szabad politikai választásokat ígért, valamint könnyített a hivatalos sajtócenzúrán, majd gyakorlatilag eltörölte[8]. Ez már meghaladta a brezsnyevi Szovjetunió tűréshatárát. Bár a katonai beavatkozás lehetősége konkréttá csak három hónap után vált a vezérkarnak adott utasítással, de a politikai egyeztetések, figyelmeztetések és a 'jóindulatú', helyes út felé terelgetések igen intenzívek voltak az augusztusi katonai intervencióig, utána pedig részben másokkal és más légkörben folytatódtak. A csehszlovák kommunista vezetés előzetes „megdolgozásában” kiemelt szerepet kapott a magyar pártvezetés és személyesen Kádár János. A „legvidámabb barakk”[9] hagyományaira építő magyar történelemszemlélet máig igen szemérmesen kezeli a magyar diktátor kettős arcú szerepét a csehszlovák elvtársak puhításában. Sok elemző máig arra helyezi a hangsúlyt, hogy Kádárnak a maga gazdasági reformjai megőrizhetősége érdekében kellett óvnia, fékeznie Dubčekéket az elsietett, 'megfontolatlan', plurális demokratikus, politikai szabadságjogok megadásától. Pedig közismert, hogy a magyar helytartó következetesen referált Moszkvának az egyeztetéseiről, amiben – ismerve az előéletét[10] – abszolút semmi meglepő nincs. Kádár ekkor is, mint kivétel nélkül mindig, Moszkva hűséges, megbízható embere volt.

Persze a magyar katonai részvétel eltörpült a szovjet Vörös Hadseregnek a Duna hadműveletre bevetett egységeihez képest. Az invázióban a béketábornak tartalékokkal együtt mintegy 500 ezer katonája vett részt. Természetesen túlnyomóan szovjet alakulatok. Nem szokták hangsúlyozni, bár lényeges, hogy az NDK egységei valójában nem lépték át a határt. Csupán teljes készültségben, tartalékként sorakoztak fel a határra. A német tisztek részt vettek a katonai törzs munkájában is, de érthető történelmi okokból, valamint magasabb szovjet érdekből – hogy a vazallusok között ne keletkezzen kedvezőtlen feszültség – végül ennyiben maradt a szerepük. Ezzel szemben a lengyel hadsereg két teljes hadosztálya kapcsolódott be a műveletbe. Wojciech Jaruzelski és vele a lengyel vezérkar végig részt vett az intervenció tervezésében.[11] Az sem ismert a közvélemény előtt, hogy Dubček rengeteg olyan jelet figyelmen kívül hagyott, amiből értenie kellett volna. Így például 1968. június 20. és 30. között a VSZ lengyel-szovjet hadgyakorlatot tartott Csehszlovákia területén Sumava fedőnévvel. Mintegy főpróbaként. A cseh fél elégedetlenkedése ellenére a szovjet és lengyel vezetési törzsek, több ezer vörös katonával az invázióig sem távoztak az ország területéről.



A „Brezsnyev-doktrína”



Az invázióban részt vevő szovjet alakulatok a Brezsnyev-doktrína
[12] hitelességének komoly katonai súlyt adtak, az esetleges ellenállás legyűrésére szükséges erő többszörösét összpontosították a feladatra. Ez természetes, hiszen a katonai logika, ha a források rendelkezésre állnak, nem engedi meg a tévedés, a kudarc esélyét. Ugyanígy járt el a Szovjetunió 1956-ban Magyarországon, ahol – noha a szabadságharcban a fegyveres erők egy-két kivételtől eltekintve passzívak maradtak – a szovjet megszálló erők létszámát háromról tíz hadosztályra emelték a forradalom leveréséhez. Ám ugyanígy járt el a III. Birodalom is az 1944. március 19-i Margaréta hadműveletben, amikor a már nem éppen könnyű háborús helyzet ellenére valamennyi égtáj felől, összesen mintegy négyszeres erőt csoportosított Magyarország megszállására a szükségeshez képest, ha netán komolyabb ellenállásba ütközne. A szovjet hadműveletet Brezsnyev márciusi utasítására a szovjet vezérkar április 8-ai kezdettel júniusra készítette el. A két legfontosabb város, Prága és Brünn gyors pacifikálására nagyszabású légideszant-akciókat terveztek, ahogy a stratégiailag fontos repterekre is. Ahol nagyobb ellenállásra, problémákra lehetett számítani, szovjet elit, vagyis 'gárda' egységeknek szántak feladatot. Minden jelentősebb várost saját erővel szállták meg, így Pozsonyt és Kassát is.

A tervezés során a szovjetek annyira szenvtelenek voltak, hogy később a részt vevő gyalogság állomáshelye után[13] Zala gyakorlat néven a MN-re bízott harcfeladat nagyban támaszkodott a két háború között a kisantanttal megvívandó konfliktus esetére Nógrád megyében, illetve a Börzsönyben kiépített katonai bázisainkra, rejtett felvonulási útvonalakra. Továbbá, bár Szlovákia déli részén ez alig elkerülhető, a magyar csapatoknak főleg a magyarlakta településeket kellett pacifikálnia, bár a legnagyobb magyar tömböt, a Csallóközt ez nem érintette. A fő ütőerőt a rétsági 31. páncélosezred jelentette, amely a magyar egységek közül utoljára, de a többi szovjet csatlósállam egységeit megelőzve, október 31-én hagyta el Szlovákiát. A lengyelek két hadosztálya nem az érzékeny, jelentős lengyel lakossággal rendelkező, Ostravától keletre fekvő dél-sziléziai, valahai Tesíni (Tescheni) Hercegség területén, az Osna mentén teljesített feladatot. Emellett, Szilézia ma Morvaországhoz tartozó, illetve az ezzel határos Cseh-medencében elterülő részt szállták meg. Nagyjából az Opava-Olomouc-Pardubice-Jicin-Trutnov-val körülrajzolható területen, ahol a cseh királynék városa, a történelemből jól ismert püspöki székhely, Hradec Kralové (Királyvárad / Königgrate) nagyobb település még.

Természetesen” a szovjetek változó létszámmal, mintegy 73 ezer emberrel, lényegében a Magyarországról való távozásukkal azonos ideig, 1991. június 21-éig Csehszlovákiában maradtak.[14]

A Duna művelet során a magyar egységekre alávetett, végrehajtási feladatokat bíztak. Jellemző, hogy bár politikai fórumokon hetekkel korábban sem volt titok, hogy katonai beavatkozás készül, de Czinege Lajos honvédelmi miniszter, hadseregtábornok csupán pár nappal a feladat előtt kapott a VSZ Déli Hadseregcsoport parancsnokságától utasítást a szükséges intézkedésekre, mozgósításra, összetartásra, valamint a végrehajtandó feladatokra, felfejlődésre az országok közötti demarkációs vonalra, konkréten a három ipolyi hídfőre.

A már említett rétsági harckocsizó ezredet a zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztály gyalogos egységeivel egészítették ki, az egerszegi, illetve nagykanizsai helyőrségek ezredeiből. Az állomány a mozgósított tartalékosokon kívül túlnyomóan huszonéves sorkatonákból állott. Tehát a háború után született és már a „létező-szocialista” közoktatáson szocializált fiatalokból. Tájékozottságukat, a politikai, történelmi ismereteiket jellemzi, hogy a történések irodalma szerint elképzelni sem nagyon tudták, hová is viszik őket, amikor 20-án este útra keltek. Amíg Budapest felé tartottak a csapatszállító teherautókkal, sokan feszültek voltak, hogy nem a fővárosban történt-e valami '56-hoz hasonló esemény, ami ellen őket akarnák bevetni. Érezhetően megkönnyebbültek, hogy „akármi történhet, nem akkora a baj”, amikor elkerülték Budapestet, és tovább haladtak az északi határ felé. A zalai, első lépcsős laktanyák sorállományában nagyobb arányban voltak Pest és Szabolcs-Szatmár megyei fiatalok.

A magyar egységek az Ipoly hídjain keltek át, és megszállási feladataikat a régi Hont, Bars és Nyitra megyékben Ipolyság, Nagykürtös, a Vág mentén Pöstyén, Vágújhely, illetve Topolcsány, valamint Léva, Érsekújvár és Nyitra városok térségében teljesítették az eredeti haditerveknek megfelelően határidőre. Az utóbbi két kisvárosban tüntetők tömegoszlatására is sor került, de személyi sérülés nem történt. Nyitrán figyelmeztető lövés dördült, de fegyverhasználatra nem került sor. A magyar csapatok az egész művelet alatt 4 főt vesztettek, egy fő közlekedési típusú balesetben, egy tartalékos hadnagy infarktusban, egy sorkatona fegyvertisztítás közbeni balesetben hunyt el, egy sorkatona pedig szabadságra hazatérve, ismeretlen lelki válságból öngyilkosságot követett el.[15] A megszállt területek lakosságát érintő magyar katonák által okozott személyi sérülés kapcsán egyetlen esetről található adat. Egy magyar katonai teherautó az Érsekújvár melletti Hull faluban elcsapott egy idősebb biciklistát.[16] összehasonlításképpen, a bevonuláshoz kapcsolódóan Csehszlovákia civil áldozatainak száma – mivel katonai ellenállásra sehol sem került sor – 1968. augusztus 21. és december 31. között 137 fő, akik között több felföldi magyar is volt.

A nagyvárosokban – főleg Prágában – került sor néhány esetben fegyverhasználatra. A legsúlyosabb incidens a fővárosi rádiónál történt, de Kassán is volt halálos áldozat, amikor a Slován szállónál építkezési anyagokból a tiltakozók barikádot emeltek. A sérüléseket elsősorban a harcjárművek okozták, amelyek áldozatai sokszor nem a helyszínen, hanem hetek, hónapok múltán kórházban hunytak el. Ezért kerültek a statisztikákba év végéig halálesetek.

A helyzet párhuzamosan azzal vált nyugodtabbá, ahogy a megszálló katonák a közterületekről visszahúzódtak a laktanyákba. A megszállók veszteségeit a szovjet-orosz irodalom 102 főre teszi, amiből mintegy 10 fővel végeztek csehszlovák polgárok, mint egy igen suta történetben egy bolgár katonaszökevénnyel. Azonban ezen esetek túlnyomó többségében a cseh történészek vitatják a gyilkosságok tényét is, inkább propagandisztikus okokból kreáltak a megszállók a balesetekből tevőleges cselekményeket.

A civil áldozatok sorában megemlítendő még az áldozatok statisztikából kimaradó, ikonikus figurává vált Jan Palach, akinek a temetésekor akár 750 ezren is demonstrálhattak országszerte. A 20 éves egyetemista a szovjet megszállás elleni tiltakozásul, a vietnámi buddhista szerzetesek eszközével, önégetéssel tiltakozott Prága főterén, a Vencel téren 1969. január 16-án. Megalapozottan tarthatjuk őt az első ilyen tiltakozónak, mivel a varsói Ryszard Siwiec 1968. szeptember 8-ai nyilvános önégetésének híreit a lengyel hatóságok elnémították[17]. Teljes hírzárlat alá tették, nem úgy, mint Palach cselekményét a még nem egészen hermetikusan záró csehszlovák média. Palachnak még vagy 10 csehszlovákiai követőjéről tudunk, aki 1969 áprilisáig felgyújtotta magát, akik közül ketten szintén mártírhalált haltak. Az önégetők közül ketten voltak felföldiek: a lévai Jan Gabor (22), illetve a pozsonyi Emanuel Sopko (23 éves). A kommunista, szovjet zónában szintén a tiltakozás önégetéses módszeréhez folyamodott egy észt és egy litván fiatal, valamint kettő magyar, a budapesti Bauer Sándor (17) a Nemzeti Múzeum lépcsőin 1969. január 20-án, Palach halálának másnapján. Továbbá a sepsiszentgyörgyi Moyses Márton (29)[18], aki a brassói pártszékház előtt gyújtotta fel magát 1970. február 13-án. Ők szintén nem részesültek sajtófigyelemben, sőt az erdélyi '56-osok közé tartozó Moyses égési sérüléseivel még három hónapot élt, mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül a baróti kórházban, mielőtt kiszenvedett.

Az idősebb katonák és a MN hadosztály által kialakított mintegy 10 ideiglenes helyőrség helyi, magyar lakossága fejében természetesen – mindössze 50 évvel a cseh megszállás, 30 évvel az 1938. novemberi magyar többségű területek visszatérése, valamint alig több mint 20 évvel a Benes-dekrétumok által jogfosztott hontalanság[19] évei után – persze megfordult, hogy az érkező magyar katonák akár maradhatnának is. Maradt fenn olyan visszaemlékezés, amely szerint volt olyan település, ahol egyszerre történt tüntetés a bevonulás ellen, a csehszlovák szabadságért, és a magyar katonákkal rokonszenvező demonstráció. Ám a kocsmai tanakodásokon és nemzeti érzelmű énekeken kívül ebből a hamu alatti hangulatból más nem bontakozott ki.

Amikor a szlovákság és '68 kapcsolatát vizsgáljuk, óhatatlanul érintenünk kell a szlovák-cseh viszonyt. A két rokon népnek alapvetően más volt az élménye és a hozzáállása '68-hoz. csak igen szemérmesen esett szó arról mindig is országon belül és kívül, hogy a szlovák-cseh együttélés tulajdonképpen mindvégig egymás mellett élés volt, szerves azonosulás, valódi együttérzés nélkül. A csehszlovakizmus embrionális szinten maradt, és a mintegy 70 év alatt sohasem bontakozott ki igazán. Nemhiába történt a külvilágot ugyan meglepő, de a békés, közös megegyezéses válás olyan simán 1993. január elsejével. A prágai tavasz egyetlen szlovák vezetője éppen Dubček volt. Elemzők szerint talán az egyetlen csehszlovák vezető, aki valóban hihetett a csehszlovakizmusban.

Nagyon leegyszerűsítve a szlovákság számára – az ígérvények ellenére – az egységes Csehszlovákia 1918 óta „cseh” volt és maradt. A Szlovák Nemzeti Tanács 1969-ig csupán egyes kulturális ügyekben volt illetékes. A valódi föderális átalakulást éppen a prágai tavaszt felszámoló, hivatalos szlogen szerint „normalizáció” hozta el 1969-cel. Ekkortól vált valóban föderális állammá Csehszlovákia. Ugyanakkor az új főtitkár, Gustáv Husák szlovák volt, és a vele Prágába települő pártelit a prágaiak számára szlovák karakterű, idegen. Addig csak igen kevés szlovák eredetű vezető dolgozott a prágai irányításban. A prágai tavasz alatt megjelent 2000 szó című, értelmiségi memorandum támogatói között elvétve voltak szlovákok, a csehszlovákiai, politikai ellenzék következő, jelentős megnyilvánulása, a Charta '77 mintegy 270 aláírója között mindössze három szlovák szerepelt. Óvatosan, de talán mondhatjuk, hogy a szovjet-orosz, vagy más hódítókat persze senki sem szereti, de a '68-as prágai tavasszal az átlag szlovák nem azonosult mélységesen.

a hallgatókat az egyetemekről, elkobozták bankszámláikat és a földterületeket, amelyeket északról érkező „kolonistáknak” adományoztak máig tartóan. A csehszlovák parlament 1946. március 28-án ezeket az elnöki rendeleteket törvényerőre is emelte. A rendeletek alapján a hontalan nemzeti közösségek tagjait kényszermunkára kötelezték, tömeges deportálások történtek, de kvázi túlkapásképpen több tömeggyilkosság is történt. Ezek az intézkedések tehát ellentétesek az alapvető emberi jogokkal, a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. Konkrétan összeegyeztethetetlenek az EU Alapjogi Kartájával, de ennek ellenére mind Csehország, mind Szlovákia máig jogrendje részének tekinti, sőt Szlovákia 2007-ben erről parlamenti határozatot is hozott. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után hűségeskü fejében visszanyerhették állampolgárságukat a magyarok, amivel így felemás módon véget érhettek a 'hontalanság évei'. Pártkarrierjét megtörte a CSKP elnök Klement Gottwald féltékenysége, 1951-ben letartóztatták, 1954-ben burzsoá nacionalizmus vádjával életfogytiglanit kapott, de 1960-ban szabadult, 1963-ban rehabilitálták. A prágai tavasz idején kezd újra politizálni, de a szovjet invázió után elvállalja a „normalizáció” végrehajtását, 1969. április 17-én ő váltja Dubčeket a CSKP főtitkári funkciójában, amelyet 1987-ig betölt. A bársonyos forradalomig, 1989 decemberéig szövetségi államelnök, a cseheket mindig is irritálta szlováksága, nacionalistának tartották.

A magyar-szlovák viszony sem volt 1968 és 1990 között felhőtlen. Erről a kommunista idők felföldi magyar ellenzékije, a magyar tannyelvű iskolák erőltetett sorvasztása miatt felszólaló Duray Miklós[20] Kutyaszorító című önéletinterjújából részletesen is tájékozódhatunk. 1968 és 1990 között sem volt felhőtlen a magyar-szlovák viszony. Ám az eltelt évtizedek nyomán ez a trauma úgy tűnik, elmosódott. Részben azért, mert a magyar és egyéb csatlós országok részvétele a megszállásban nem volt önálló lépésként értelmezhető, másrészt e témáról beszélni a szocialista évtizedekben nem volt tanácsos. Magyarországon sem maradt fenn konkrét közösségi emlékezet az eseményekről, csupán pusmogó tudatlan izgalom. Nagy szerencse volt, hogy magyar katonák kezétől nem származott több erőszak a reájuk kényszerített elkerülhetetlennél. Ha a bűnöket vizsgálta a közösség, a szovjet csapatokról esett szó. A hadi felszerelések azonossága miatt eleinte megesett, hogy a felföldi magyarok is oroszoknak nézték a magyar katonákat, amíg meg nem szólaltak. Annak maradt némi nyoma, hogy a szlovákiai magyarok időnként még kaptak olyan ingerkedő számonkéréseket, hogy bezzeg ők a megszállókkal tartottak volna, illetve anyaországuk „kolonizálni akar”. Ám a bársonyos forradalom[21] és a kommunizmusból kapitalizmusba történő átmenet idején teljesen más kérdések szerepeltek a napirenden, nem a 22 esztendővel korábbi események. A megbékítő feledés szerencsésen elhomályosította ezt a potenciális konfliktust, amiből a külső, megosztó nagyhatalmi érdekek ellenére sem vált érzékelhető ellentét az egymás mellett élő népeink között. Ez nem feltétlenül természetes, például a mai orosz lakosság körében végzett közvélemény-kutatás azt az eredményt hozta – talán a birodalmi tudat miatt -, hogy az oroszok harmada ma is helyesnek tartja a '68-as intervenciót. Noha még a szovjet párt- és katonai vezetés is eltúlzott, a végső cél szempontjából aránytalan, inkább hátrányos akciónak minősítette a bevonulást, még a Brezsnyev-korszakban. Igaz, ha akkor elengedték volna Csehszlovákiát, nem csak politikai, hanem katonai stratégiai szempontból keletkezett volna egy keletnyugat irányban hosszan elnyúló veszélyes katlan a VSZ arcvonalán.

Ugyanakkor katonai felderítési szempontból fontos érdekesség, hogy a kremlinológusok és NATO felderítő elemzők nem csak 1989-ben lepődtek meg a fejleményeken. Az 1968-as inváziót megelőző szovjet előkészületeket sem érzékelték. Pedig egy ilyen mértékű csapatösszevonás akár a Nyugat ellen is irányulhatott volna. Mintegy 7500 harckocsi, vagy ezer szállító- és hadirepülő mozgását a legjobb álcázás ellenére is érzékelni kellett volna. Pedig a SZU a legmagasabb szintű diplomáciai csatornán az invázió éjjelén a három nyugati nukleáris hatalmat közvetlenül értesítette a katasztrofális félreértés elkerülésére, hogy a csapatmozgások nem a NATO ellen irányulnak. Ám a Csehországgal határos NSZK nem tartozott e körbe, és vezetése csupán a sajtóból értesült a fejleményekről augusztus 21-én, éjjel két óra után. A szovjet gárdaegységek természetesen Csehszlovákia nyugati határait is lezárták, így a jó szerencsén múlott, hogy a Bundeswehr egyik egységparancsnoka sem esett beláthatatlan következményű „harctéri idegességbe”. A kínos fiaskó után a nyugati hatalmak katonai felderítői egymásra mutogattak. Noha valójában valamennyien érzéketlen vakok maradtak, igaz, részben azért, mert akkor sem osztották meg egymással a kevés részinformációikat.

 

 Jegyzetek:

 

[1] A Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, valamint a háború után a szövetséges hatalmak által megszállva tartott Németországban kialakított megszállási övezetek közül, a keleti orosz zónában létrehozott Német Demokratikus Köztársaság hadereje. A VSZ-nek tehát az intervenciót végrehajtó öt országon kívül 1955-ös megalakítása óta tagja volt Románia és ezúttal az áldozat szerepét betöltő Csehszlovákia. Az 1955. május 14-i alapításkor még tag Albánia 1961-től, a szovjet-kínai szakítástól kezdve nem vett részt a VSZ munkájában, s éppen ekkor, 1968-ban formálisan is kilépett.

[2] A létezett kommunista országok általános gyakorlata szerint az írott jog és a napi gyakorlat ez esetben is teljesen eltért egymástól, fogalmi és igazodási zavarokat keltve a polgárokban. Az első cikkely szerint a nemzetközi vitákban, az ENSZ Alapokmányra hivatkozással tartózkodást vállaltak az alapítók az „erő, vagy erővel való fenyegetés alkalmazásától”. Ha eltekintünk ettől azzal, hogy nem külső, harmadik ország, hanem egy tagállam ellen irányult a fegyveres beavatkozás, akkor a 8. cikkelyt vitán felül megsértette az akció, mivel a tagállamoknak „kölcsönösen tiszteletben kellett tartani egymás függetlenségét, állami szuverenitását és egymás belügyeibe be nem avatkozás elvét. A naiv Dubček ezen jogi megfontolás alapján nem tartott a szovjet beavatkozástól.

[3] Todor Zsivkov a Bolgár Kommunista Párt első titkáraként 1954-től, majd új megnevezéssel főtitkárként 1962-től néhány nap híján haláláig, 1989 novemberéig Bulgária teljhatalmú diktátora, illetve a szovjet-orosz birodalom helytartója.

[4] A körülbelül hadosztálynyi katona, akik közül csaknem 10 ezer sorkatona, 3 ezer pedig mozgósított tartalékos volt, létszámában és főképpen katonai technikai eszközeinek tűzereje, már számossága miatt is, messze meghaladja a 2008-as harceszköz-leszerelést követően a teljes Magyar Honvédség ún. harcoló alakulatainak hadi képességeit.

[5] A Szovjetunió marsallja, Andrej A. Grecsko, hadügyminiszter, aki 1960-67 között a VSZ egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka volt, pestiesen szólva bepróbálkozott Czinegénél azzal, hogy erről már Brezsnyev és Kádár megegyeztek. Czinege azonban dörzsöltebb volt és Kádárhoz fordult, hogy így történt-e? Kádár rákérdezett Brezsnyevnél, aki meghazudtolta hadügyérjét. Így sikerült a hozzájárulásunkat letornázni egyetlen „könnyített hadosztályra”. Valószínűleg sohasem derül ki, hogy félreértés történt-e, vagy Grecsko átverte volna a magyar vezetést.

[6] Dubček szüleivel 1925-ben Frunzéba települt át, majd Gorkijba költöztek. Szlovákiába 1938-ban tért vissza, de 1955-58 között Moszkvában tanult.

[7] A „prágai tavasz” koncepcióját, az 1968. április 5-én a Központi Bizottság által elfogadott CSKP Akcióprogramját nevezték „az emberarcú szocializmus” tervezetének.

[8] 1968. február 29-én felfüggesztette, e naptól jelenik meg Csehszlovák Írószövetség lapja, a Literani Listy, amely irodalmi lapként mintegy a mozgalom közlönye. A cenzúra formálisan is június 26-ával szűnt meg.

[9] A nyugati, polgári sajtóban a „reformista élharcos” Kádár Magyarországát a '70-es, '80-as években a szovjet blokk rab nemzeteinek tömbjében a legvidámabb barakként emlegették, utalván a szovjet kényszermunkatáborok világára.

[10] Kádárnak nem csupán az '56-os szereplése, vagy a Nagy Imre, illetve másik 'barátja', Rajk László kivégzéssel zárult perében játszott szerepe kétes. A háború alatt is voltak a sorsának furcsa fordulatai, miután a két háború között Magyarországon a moszkvai kommunista vonal rendszeres javadalommal rendelkező, kvázi függetlenített pártmunkása volt. A Horthy-korszak politikai rendőrsége szemében teljes joggal volt egy idegen hatalom, Szovjet-Oroszország magyarországi rezidens ügynöke.

[11] Wojciech Witold Jaruzelski igazi janicsár volt. Nemesi családból származott, amelyet Szibériába deportáltak, miután a Molotov-Ribbentrop szerződés rendelkezései alapján a szovjetek megszállták Kelet-Lengyelországot, majd a Baltikumot. Édesapja az NKVD lágerből való szabadulása után hal meg, de a fiú csatlakozik a háború alatt a Szovjetunió által felállított Lengyel Népi Hadsereghez, amelyre Sztálinnak a londoni emigráns lengyel kormányt szolgáló Honi Hadsereg ellentéteként volt szüksége. 1960-65 között a hadsereg legfőbb politikai tisztje (a szovjet komisszár rendszerben a szakmai katonai parancsnok első helyettese, ideológiai kérdésekben pedig elöljárója és megfigyelője a politikai tiszt), ezután '68-ig vezérkari főnök, majd nemzetvédelmi miniszter. Személyesen részt vett az intervencióban, majd a lengyel tengermelléki vérengzésben (40 halott, ezer sebesült), 1981-ben, mielőtt törvényellenesen bevezette volna a hadiállapotot, egyszerre lett pártfőtitkár és miniszterelnök. A hadiállapot bevezetésénél természetesen arra hivatkozott, hogy amennyiben nem a lengyel hadsereg, úgy a szovjet biztosította volna a kommunista hatalmat, de ezt a nyilvánossá vált szovjet dokumentumok megcáfolták.

[12] A katonai doktrína Brezsnyev (az elődjét, Hruscsovot megbuktató 1964. októberi puccs és halála, 1982. november között a Szovjet Kommunista Párt főtitkáraként a szovjet birodalom első számú vezetője) hivatalos nyilatkozata után kapta a nevét, amelyben azt szögezte le, hogy „ellenforradalmi veszély” esetén a többi békés, szocializmust építő ország akár katonai segítséggel, magyarán fegyveres intervencióval élhet.

[13] A műveletben (magyar szóhasználatban csak 'gyakorlatban') részt vevő 'gyalogos' alakulatok helyőrsége Zalaegerszeg és Nagykanizsa volt. Továbbá a szervezetileg Rétsághoz tartozó tatai páncélosok, illetve a ceglédi tüzérek, valamint a később, erősítésként átdobott egri lövészezred két zászlóalja kapott feladatot az akcióban.

[14] A Vörös Hadsereg ideiglenes csehszlovákiai tartózkodása 8339 napig tartott, 1991 derekáig, akkor másfél év alatt 1120 tankot és 103 harci repülőt, 173 helikoptert és 100 tonna hadfelszerelést vont ki az országból a SZU. A 73 ezer katonából 18 ezer tiszt és tiszthelyettes volt, akiknek 44 ezer hozzátartozója is távozott. Összehasonlításul, 1993 elején, amikor Csehország és Szlovákia elszakadt egymástól – lényegében mindent 2/3-1/3 arányban elosztva egymás között -, a szlovák hadseregre akkor 995 db harckocsi jutott.

[15] Furcsa az esetben, hogy egy mindössze két hónap időtartamú külföldi hadművelet idején nem jellemző szabadság engedélyezése.

[16] Dominik Teplant a baleset után parancsnoki jármű vitte kórházba, de életét már nem sikerült megmenteni.

[17] Az invázió idején volt a vietnámi háború csúcsidőszaka, ahol több bonc élt az önégetés tiltakozó formájával, közülük a legismertebb Thích Quáng Dúc volt. Ryszard Siwiec a polgári, Honi Hadsereg veteránja volt, 59 éves, sokgyermekes családapa, aki elszántan készítette elő tettét. A varsói százezres stadion lelátón párt- és állami vezetők, diplomaták jelenlétében cselekedett, és tiltakozásáról háromperces filmfelvétel is fennmaradt.

[18] Moyses Márton (1941-1970) társaival 1956-ban megpróbált átszökni Magyarországra, hogy csatlakozzék a megszállók ellen harcoló pesti srácokhoz. Ám a román politikai rendőrség csak mint kolozsvári magyar szakos egyetemistát hurcolta el karakán ellenzéki magatartásáért, bűnjelként lefoglalva 4 forradalmi költeményét.

[19] A benesi dekrétumok az 1945. április 5-ei kassai kormányprogram nyomán, összesen 1945. május és október között kiadott elnöki rendeletek, amelyekből 13 közvetlenül, mintegy 20 pedig részben tartalmaz német és magyar polgárok elleni kollektív bűnösség elve alapján jogfosztó intézkedéseket. A leghírhedtebb ilyen jogsértő jogszabály az 1945. augusztus 2-i, 33. elnöki dekrétum, amely kollektíven, etnikai alapon megfosztotta a magyarokat és németeket az állampolgárságuktól, és ennek következményeként megvonták az állami járadékaikat, pl. a nyugdíjukat, elbocsátották őket állásukból,

[20] Duray Miklós (1945, Losonc), geológus, nemzeti közössége érdekvédelmi harcosa, politikus, az MKP-be beolvadt Együttélés parlamenti párt alapító elnöke, a rendszerváltozás előtt politikai mozgalmár, többszörös politikai fogoly, 1983-ban csatlakozott a Charta '77-hez, majd ügyvivője is lett. Magyarországon igazán ismertté a Püski Kiadónál New Yorkban, 1982-ben megjelentetett Kutyaszorító tette, amelyhez Csoóri Sándor Kapaszkodás a megmaradásért címen írt előszót.

[21] A csehszlovákiai, eredetileg prágai, 1989. decemberi tömegtüntetések lényegében vér nélkül vezettek a kommunista diktatúra széthullásához, amit ezért az ellenzék bársonyos forradalomnak nevezett.



« vissza