Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy könyv, amely alapművé válhat – A magyar fotó 1840–1989

A magyar fotográfia története és az egyetemes fotográfiatörténet nem választható el teljesen” – teszi világossá Péntek Orsolya, A magyar fotó 1840-1989 című album szerzője rögtön a kötet elején. A kijelentés elsőre kissé meglepőnek tűnhet, ez ugyanis a köztudatban nem feltétlenül tartozik a legnyilvánvalóbb tények közé. A kötet azonban a magyar alkotók életművének bemutatásán keresztül bebizonyítja, hogy a magyar fényképészet valóban együtt mozgott a világtrendekkel, sőt: egyes alkotók, például Robert Capa, André Kertész, Brassai, Lucien Hervé vagy Munkácsi Márton tehetségüknek és szorgalmuknak köszönhetően maguk jelentették a világtrendet.

A Látóhatár Kiadó gondozásában a nyáron megjelent munkát az alkotók hiánypótlónak nevezik, s ezt az állítást maga az album igazolja, hiszen aki belelapoz, akkor is tisztába kerül a magyar fotográfia több mint 150 éves történetével, ha előtte csak a „nagy nevek” némelyikét ismerte. A könyv előnye, hogy logikus szerkezete és pontos, de olvasmányos stílusa mellett igen gazdag a képanyaga (321 fotót tartalmaz), és deklaráltan a széles nagyközönségnek szól, vagyis a szakmabeli olvasó éppolyan nagy haszonnal forgathatja, mint a téma iránt érdeklődő laikus. A magyar fotográfia témáját jellemző, szétszórtan jelen lévő tudásanyag összegyűjtése és egyetlen kötetbe történő egyesítése meglepően nehéz feladatnak bizonyult, hiszen, ahogy a kötet előszavában olvashatjuk: „az életművek jelentős része külföldön található; párizsi, New York-i, amszterdami galériákban, vagy épp a Román Tudományos Akadémia könyvtárában”.

A könyvben részletesen bemutatott több mint negyven fotográfus életműve az 1840-es évek első dagerrotípiáitól 1989-ig igen széles korszakot ölel fel. Ebbe pedig az egyesített fővárost megörökítő Klösz György, Erdélyi Mór, Divald Károly, vagy Mai Manó éppúgy beletartozik, mint a modern piktorialista Pécsi József, a fotográfia határait túlszárnyaló Moholy-Nagy László és Kepes György. A föntebb már említett világhírű magyarokon túl az itthon maradt zsenik, például a majdnem elfeledett Kinszki Imre, vagy a találóan igazi nagymenőként aposztrofált Angelo munkásságát is megismerhetjük. Különleges része a könyvnek a tehetséges erdélyi alkotók és a hölgyek bemutatása, akik sajátos érzékenységgel voltak képesek megragadni és bemutatni az általuk látottakat. Mindezen alkotók részletes ismertetése tehát a kötet igen nagy erénye.

 

A világ megörökítésének igénye

 

A kötet alaposságára jellemző, hogy a képalkotás kezdeteibe is beavatja az olvasót: mégis hogyan jutottunk el egyáltalán fotográfiáig?

Az embereket mindig foglalkoztatta a körülöttük lévő világ, többek között ez az egyik olyan tulajdonság, amely markánsan kiemeli őket a többi lény körül. Mindemellett azonban az is lényeges jellemvonása az embernek, hogy sosem elégszik meg semmivel, mindig többet és többet akar, hiszen általában ez a fejlődés és a siker kulcsa. Ezért igen hamar, már a civilizáció kezdetén világossá vált, hogy a megismerés mellett a megörökítés is lényeges.

Kevésbé ismert, hogy a látvány fénnyel (nem pedig rajzzal és festéssel) történő rögzítése már az ókorban felmerült, a későbbi camera obscura elődeivel is sokan próbálkoztak, a reneszánsz korban Leonardo da Vinci le is írta a szerkezet működési elvét.

A látvány megörökítésének módszere azonban a korábbi évezredekhez és a későbbi évszázadokhoz hasonlóan ekkor még a festészet volt. A valóságot ezzel is meg lehetett örökíteni, az elkészült kép azonban gyakran idealizált volt, amely az elképesztő és méltán elismert művészi teljesítmény ellenére a dokumentálás igényét kevéssé elégítette ki. Gondoljunk csak bele: az 1800-as évek előtt élt emberek többségének valódi külsejét nem ismerjük; a korabeli leírások és a róluk készült portrék segíthetnek ugyan abban, hogy magunk elé képzeljük igazi arcukat, ám mégsem tükrözik egészen a valóságot.

A valóság minél pontosabb ábrázolása igényének és az ehhez szükséges technikai feltételeknek a találkozására egészen 1826-ig kellett várni. A kötet a képalkotási módszerek kezdeteit is végigjárja: Joseph Nicéphore Niépce francia feltaláló volt az első ember, akinek sikerült nyolcórás expozíció segítségével egy olyan képet készítenie, amelyet már fényképnek nevezhetünk. Nem sokkal később, az 1830-as években Louis J. M. Daguerre már azzal kísérletezett, hogy ezüstözött rézlemezre rögzített csendéleteket, táj- és városképeket. Módszerét 1839-ben a nyilvánosság előtt is bemutatta, amely – mivel a találmányt megvette a francia állam – hamar ismertté vált az egész világon, s a kötet szerint egy évet sem kellett várni arra, hogy Magyarországon is megjelenjen. Ebben az időben többen is kísérleteztek a camera obscura képének rögzíthetőségével, mások mellett Zeyk Miklós erdélyi professzor is, aki a brit Talbothoz hasonlóan papírnegatívra dolgozott, ez az eljárás azonban Daguerre-ével ellentétben pontatlanabb képet adott és drágább is volt.

Daguerre könyvének 1840-es kiadását követően itthon is megjelentek a dagerrotipisták, ekkoriban azonban, mint Péntek Orsolya megjegyzi, még szó sem volt fotóművészetről. A fényképészet egy találmány volt, különféle eljárások összessége, amely a hosszadalmas és költséges portréfestés helyett az arcok élethű, gyors rögzítését és tájképek megörökítését jelentette. Az egyik legrégebbi magyar dagerrotípia Petőfi Sándort ábrázolja, készítője pedig a kötet szerint minden bizonnyal Egressy Gábor színész. Ha a portréra pillantunk, láthatjuk, hogy az némileg különböző arcot mutat, mint a költőről készített korabeli festmények, ebből a tényből pedig több következtetést is levonhatunk.

 

Útban a professzionalizmus felé: az első magyar haditudósító

 

Éppen a valóság minden korábbinál hitelesebb ábrázolása adta a fotográfia legnagyobb erejét. Ez ugyanis olyan lehetőségeket kínált, amelyet a kor neves festői közül sokan meg is ragadtak. Belőlük lettek leghamarabb az új módszer professzionális alkalmazói: Barabás Miklós és Borsos József például portréfényképező műtermet tartott fenn Pest-Budán, Munkácsy pedig a vázlatkészítés körülményes feladatát váltotta ki általa.

A dagerrotipisták ebben az időben elsősorban Pesten és a polgárosodott Erdélyben dolgoztak, az első műhelyt a kötet szerint Marastoni Jakab nyitotta meg 1841-ben, és ugyancsak neki köszönhető a technika erdélyi elterjesztése is. A mester ugyanis 1842-es utazása során lefényképezte az erdélyi képviselőket, s távozása előtt egyiküket, Apor Károlyt meg is tanította a mesterségre, sőt felszerelését is eladta neki.

Az ekkoriban oly divatos portrékészítés mellett lassan újabb témák és egyre tehetségesebb alkotók bukkantak fel. A magyar fotó 1840-1989 kötet nagy erénye, hogy a kihagyhatatlan, nagy nevek mellett (a történelmi kronológia mentén haladva) a nagyközönség által kevésbé ismert, de nem kevésbé fontos művészeket is részletesen bemutat, köztük például az erdélyi alkotókat. Közéjük tartozik a Kolozsváron született Szathmári Pap Károly, aki sok más társához hasonlóan festőként indult, majd a korabeli technikákkal és sokszorosítási eljárásokkal (pl. litográfia, azaz kőnyomat) megismerkedve érkezett el a dagerrotípia módszeréig. Szathmári volt az első magyar hadifényképész, s nem mindennapi úton jutott el a portréktól a csatatereken zajló események megörökítéséig. A művész a borszéki fürdőben mintegy véletlenül ismerkedett meg Gheorghe Bibescu havasalföldi fejedelemmel, aki előbb Bukarestbe hívta, majd később, 1850-ben már együtt indultak utazásra az Oszmán Birodalomba, sőt: a Közel-Keleten keresztül egészen Kínáig jutottak. Szathmári eközben eszközeit is fejlesztette, egy évvel később, Londonban ugyanis megvásárolta a legkorszerűbb fényképészeti felszerelést, amelyet három év múlva, a krími háborúban élesben is kipróbálhatott, mint az egyik első haditudósító. A (ekkor még meg sem született) Robert Capáéhoz hasonló akciófotókat azonban Szathmári képei között hiába is keresnénk. Ennek több oka is van. Az egyik technikai: az úgynevezett kollódiumos eljárással készült felvételek expozíciós ideje ugyanis 10-15 másodperc volt, ami eleve lehetetlenné tette a pillanatok villámgyors megörökítését. Másrészt Péntek Orsolya szerint a kor etikája is más volt, mint a későbbieké, a krími háború idején még szó sem volt arról, hogy az emberölés aktusa fotótéma legyen. Az erdélyi alkotó ezért inkább a szemben álló felek katonai vezetésének tagjait és harctéri életképeket fotózott. Szathmári a haditudósítói szerep mellett a korabeli román élet krónikása is volt, hiszen Románia-szerte számos helyen járt, képeiből albumot is megjelentetett.

 

A régi világ erdélyi krónikásai

 

A korabeli erdélyi fényképészek közül a kötet szerint az egyik legismertebb Orbán Balázs. Az ő számára a fotográfia nem kizárólagos alkotómódszer volt, hanem csak egy olyan eszköz, amellyel A Székelyföld leírása című monumentális munkáját legjobban illusztrálni tudta. Orbán minden bizonnyal csak a tájfotókat készítette egyedül, a népviseletek megörökítésében pedig egy „profi” festő-fényképész, Mezey József segített neki. Ez ugyanis nem volt egyszerű feladat, a román és magyar falvak lakói ugyanis a fényképezőgépet még hírből sem ismerték, így gyakran nehéz volt rávenni őket arra, hogy engedjék lefotózni magukat. A kötet szerzője szerint előfordult, hogy a modelleket csak „ráitatással” tudták meggyőzni, vagy azzal se. Akadt, aki az ördög kelepcéjének vélte a masinát, máshonnan pedig egyszerűen elzavarták a kíváncsiskodó Orbánékat. A művész azonban, ahogy Péntek Orsolya leírja, igen komolyan vette feladatát, képei pedig nemcsak egy elsüllyedt világ fontos dokumentumai, hanem fotótörténeti kuriózumok is.

Érdekes alakja az erdélyi fotótörténetnek Veress Ferenc. A kötet szerzője által polihisztornak nevezett alkotó számtalan területen kipróbálta magát, többek között feltaláló, szakíró, gyümölcsnemesítő is volt, és – természetesen – fényképész. A fotográfiával, pontosabban a kollódiumos üvegnegatívval kapcsolatos (végül sikerrel végződő) kísérleteit több erdélyi nemes is támogatta, közülük gróf Kornis Zsigmond és gróf Mikó Imre nagy mecénásai voltak. Veress 1853-ban nyitotta meg első műtermét Kolozsváron, és hamarosan már az egész város hozzá járt fényképezkedni. Mecénásainak köszönhetően az egyszerű polgárok mellett az arisztokrácia tagjait is megörökíthette, az ezekből a portrékból összeállított albumai nagyon sikeresek lettek. Veress leleményességére jellemző, hogy felismerte a fotográfiában rejlő üzleti lehetőségeket is: a színészekről és más hírességekről készített „sztárfotóit” is sokszorosította, és jelentős anyagi sikert ért el velük. Veress már valódi profinak volt mondható, az alkotás mellett pedig a fotográfia technikájának korszerűsítése is foglalkoztatta, például az, hogy hogyan lehetne a nyolc másodperces expozíciós időt lerövidíteni. Ennek gyakorlati oka volt: a hosszú exponálás miatt ugyanis a képen szereplő alakoknak végig mozdulatlanul kellett maradniuk, azt ezt segítő testtámaszoknak és egyéb segédeszközöknek köszönhetően viszont a végeredmény gyakran túlzottan merev hatást keltett. Veress kísérletezőkedvére jellemző, hogy számos fotográfiai eljárást kipróbált: a dagerrotípián és a talbotípián kívül többek között a cianotípiát, az argentotípiát, a már említett kollódiumos (nedves) üvegnegatívot, a száraz, zselatinos lemezt, a fotóporcelánt, a fénynyomatot, az úgynevezett heliochrómián keresztül pedig a színes fényképezésig is eljutott. Veress működése azért is lényeges, mert mint a kötet is említi, nem elégedett meg saját sikerével: mindent megtett azért, hogy az eljárást minél szélesebb körben elterjessze, megpróbálkozott a fotóoktatással is. Ő alapította meg 1882-ben az első magyar szaklapot, a Fényképészeti Lapokat, amelyet azonban, mivel nem tudta fenntartani, 1888 végén sajnos meg kellett szüntetnie. Az erdélyi alkotónak egyébként újra és újra meggyűlt a baja a hivatalokkal, hiszen legtöbb, egyébként gyakran úttörő ötletét a fantáziátlan és nehézkes bürokrácia általában válaszra sem méltatta. Ezzel együtt Veress fáradhatatlanul dolgozott, és múlhatatlan érdemeket szerzett a korabeli Erdély megörökítésében, hiszen, miután Kolozsvárt körbefotózta, felkerekedett, és végigfényképezte Erdélyt is. Orbánhoz hasonlóan tehát rá is tekinthetünk úgy, mint egyfajta krónikásra, aki a régi világot éppúgy lencsevégre kapta, mint a feltartóztathatatlanul zakatoló modern kor vívmányait, köztük például a vasútépítéseket.

 

Egy kevésbé ismert világ: a női alkotók

 

A kötet szerkesztésére jellemző, hogy olyan, gyakran elfeledett és mellőzött, a nagyközönség által sokszor alig ismert művészeknek is méltó teret ad, mint amilyen a hölgyek közül Máté Olga, a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb portréfotósa. Az alkotónő bemutatása előtt azonban fontos gyorsan tisztázni egy logikusan felmerülő kérdést: van-e létjogosultsága különböző alkotókat egybevonni pusztán azért, mert nők? A Péntek Orsolya által is felvetett kérdésnek a szerző által idézett E. Csorba Csilla külön monográfiát is szentelt, amelyben arra a következtetésre jut, hogy a válasz minden bizonnyal igen. Egyes alkotók sorsában, látásmódjában ugyanis valóban van valami közös, női momentum, amely miatt indokolt lehet egymás mellett tárgyalni őket. Bizonyos feltételek mellett ide sorolható Máté Olga és későbbi tanítványa, Ergy Landau, illetve Nora Dumas, Ylla és végül Besnyő Éva. A szerző szerint ezen alkotók életművében egyértelmű szerep jutott a női látásmódnak, ellentétben például az itt bemutatandó Kálmán Katával, akire, bár érzékeny szemű szociofotós volt, egészen más látásmód volt jellemző.

A Mautner néven született Máté Olga a portréfestészet festőies irányzatának képviselője volt, képeit egyszerre jellemzi az élethű ábrázolás és a festői lágyság. Sikerére jellemző, hogy első képének Az Amatőrben való 1910-es megjelentetését követően szinte azonnal berobbant a budapesti kulturális életbe, sőt az évtized elejére hamarosan nemzetközi ismertségre is szert tett. Magyar és nemzetközi (például Sketch, London Illustrated News) folyóiratokban is publikált, díjakat nyert, kiállításokon szerepelt, a hazai kulturális élet nagyjait is megörökítette: Balázs Bélát, Kaffka Margitot, Lechner Ödönt, Babits Mihályt, Rippl-Rónai Józsefet. Portréit a lágyság, „nőiesség” jellemzi, míg műteremben készült, allegorikus, bibliai jeleneteket ábrázoló fotói inkább festői hatásúak, csendéletei pedig „az új tárgyilagosság hatását mutatják”, csakúgy, mint reklámfotói. Végül azonban teljesen elfeledve halt meg 1961-ben. A kötet szerint Máté Olgát, akinek finom, nőiesen érzékeny, festőies stílusa unikális a hazai fotográfia történetében, paradox módon éppen ezért illeti meg a mainál előkelőbb hely: annak idején ugyanis a neves szakíró, Hevesy Iván kiírta a sorból.

Hevesy jelentős szerepet játszott Máté Olga későbbi mellőzöttségében, azonban egy másik alkotó, Kálmán Kata épp a kritikusnak köszönhette, hogy végül a fotográfusi pályát választotta. A trianoni döntést követően a Felvidékről a mai Magyarország területére áttelepült alkotónő ugyanis alig húszévesen feleségül ment a kor legismertebb szakírójának számító Hevesyhez, s az ő tanácsára kezdett el fényképezni a harmincas években. Egyik leghíresebb képét, a Kenyérevő gyermeket 1932-ben készítette, s már ezen is megmutatkozott a szociofotós Kálmán társadalmi érzékenysége, amelyről Péntek Orsolya találóan úgy fogalmaz: „úgy azonosult a modellel, hogy szinte eltűnt a kamera mögött”. Kálmán Kata úgy tudta megmutatni a képein szereplő személyiséget és életutat, hogy szinte kitárta azt a szemlélő előtt, ő maga pedig „háttérbe húzódott”. Ez a felfogás már hamisíthatatlanul 20. századi, amelyhez természetesen a technikai háttér fejlődése is hozzájárult. Kálmán Katánál már szó sincs nagy, bonyolult, nehézkes felszerelésről, merev beállításokról; ő képes volt úgy dokumentálni a látottakat, hogy a nézőben azt az érzetet keltette, mintha maga a fotós ott sem lett volna. Noha munkásságát az elnyomatásra és a társadalmi érzékenységre építő kommunisták is értékelték (a Kenyérevő gyermek a német kommunisták plakátjára is felkerült), mindez mit sem von le Kálmán munkásságának értékéből, hiszen emellett több nemzetközi díjat is nyert, a milánói triennálén aranyat, Brüsszelben bronzot. Leghíresebb albuma, a magyar fotózás kiemelkedő műve, a Tiborc 1937-ben jelent meg. A társadalom mélyrétegeit, munkásokat, parasztokat, és rendkívüli sorsokat ábrázoló képeit a szociográfiák közé sorolják, s ezzel olyan alkotók közé emelkedett, mint Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Nagy Lajos vagy Féja Géza. Móriczot egyébként olyannyira megérintették Kálmán fotói, hogy elvállalta az album előszavának megírását is, országosan ismertté téve ezzel a könyvet. Kálmán Katának ezután még több albuma megjelent, és bár a Rákosi-korszak légköre az ő kreativitását is letörte, munkássága kitörölhetetlen a magyar szociofotózás történetéből.

A kötet néhány női alkotónak külön fejezetet szentel. Ennek oka éppen az, amit föntebb már kifejtettünk: egyfajta közös, „női” látásmód. Ergy Landau, Nora Dumas, Ylla, Klein Rózsi (Rogi André), vagy Besnyő Éva ráadásul mindannyian külföldön dolgozó művészek voltak, amely tény ugyancsak nem elhanyagolható, ha életművük értékeléséről van szó. Landau Erzsi Máté Olga legismertebb tanítványa volt, és elsősorban gyerek-, akt-, illetve reklámképeiről ismert. Első fotóit 1918-ban készítette Pesten, majd Bécset megjárva, a húszas évek elején érkezett meg Párizsba. Bár többféle műfajjal próbálkozott, igazán a gyerekfotókkal tudott befutni, ezzel kapcsolatban viszont sok könyve jelent meg. Az emigráns magyarokkal és a francia értelmiséggel egyaránt jó kapcsolatot fenntartó Landaut azonban nem ez tette világhírűvé, hanem az a riportút, amelyet az UNESCO felkérésére tett 1954-ben Kínában, és amely az egyik első bepillantást jelentette a távol-keleti ország háború utáni életébe.

A kötet által bemutatott alkotónők közül Besnyő Éva története az egyik legérdekesebb. Budapesten a Robert Capaként híressé vált Friedmann Endre szomszédja volt, és már kamaszkora óta kattintgatott gépével, de eleinte csak kedvtelésből, nem tartotta művészetnek. Később azonban, miután Pécsi Józsefnél tanult, már professzionális fotós vált belőle. Hamar rátalált a szociofotó műfajára, és Berlinbe (majd a nácizmus elől Hollandiába) költözve folytatta a munkát. Már a harmincas években fenntartott műtermet Amszterdamban, és bár férjével, John Fernhout holland operatőrrel nehezen éltek, így is tudott utazni, Budapestre is hazalátogatott. Gyermekei születése miatt a negyvenes években felhagyott a fotózással, amelyhez csak a hetvenes években tért vissza, ekkor készített fotósorozatot a női foglalkozásokról. Hosszú élete 2003-ban, 93 éves korában ért véget.

A magyar fotó 1840-1989 igen átfogó jellegű kötet, amely hűen mutatja be azt az elképesztő teljesítményt, amellyel a magyar fotográfusok az egyetemes és a hazai kultúrát gazdagították. Összefoglaló jellege, igényes szerkesztése és a létrejöttét lehetővé tevő kutatómunka a téma alapművévé teszik, amely a jövőben megkerülhetetlen lesz minden érdeklődő számára. A kötet részletesen, és a kritikát sem mellőzve ismerteti az alkotói életpályákat, és bár bizonyára vannak olyanok, akik néhány művészt hiányolnak a felsorolásából, a könyv értékéből mindez mit sem von le. A művészek munkásságát áttekintve, a könyvet végiglapozva senkinek nem maradhat kétsége afelől, hogy akár itthon, akár külföldön váltak híressé, a fotográfusok mindegyike a magyarok teljesítményét dicséri, amely jelentős mértékben hozzájárult a fényképészet fejlődéséhez, s elévülhetetlen érdemeket szerzett az embert körülvevő világ megörökítésében.

(Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840-1989. Látóhatár Kiadó, 2018)


Illusztrációk a Látóhatár Kiadó gondozásában megjelent A magyar fotó 1840–1989 című kötetből, a kiadó segítségével:



Kinszki Imre: Járókelő. Tükröződés az utcaköveken (1932, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény, Budapest)


Veress Ferenc: Kolozsvári magyar katonák, 1870-es évek (Erdélyi Fotográfiai Múzeum Egyesület, Csíkszereda)


Orbán Balázs: Kézdivásárhely piactere, 1864 körül (Román Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatósága, Marosvásárhely)


Schrecker Ignác: Ismeretlen hölgy, 1870 körül (Philpott Beatrix tulajdona)


Kinszki Imre: Duna-parti lépcsőn üldögélő pár, 1934 (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény, Budapest)


Klösz György: Városligeti-tó és a millenniumi kiállításra épített történelmi főcsoport épületei, 1896 (Fortepan/Budapest Főváros Levéltára HU.BFL.XV.19.d.1.01.001)


Kálmán Kata: Napköziotthon. Délutáni pihenő a szabadban, 1951 (MTI-fotó, ©Kálmán Kata jogörököse)


Lucien Hervé: Fatehpur Sikri, India, 1961(© Lucien Hervé jogörököse, Párizs)

 

Balogh Rudolf: Egy magyar népfelkelő zászlóalj pihenője, északi harctér, 1914 (Vasárnapi Újság, 1914. október 8.)


Máté Olga: Dienes Valéria tánccsoportjának tagjai, 1910-es évek vége (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, Hungart © 2018)



« vissza