Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Nemet mondani a közönyre - Domonkos János: A te neved

Előrebocsátom, hogy érzékeny, lehet, túlságosan érzékeny vagyok a szagokra. Következésképp szálltam már le buszról útitársam kellemetlen testszaga miatt. Mit finomkodjak? Büdös volt és kész. Leszálltam, mélyeket lélegeztem, és felszálltam a következőre.

Mégis megdöbbentem, amikor a Mexikói úti villamos-végállomáson, ahol indulásra vártam, a másik villamos vezetője magánkívül ordított, hogy „Szálljon le azonnal! Maga büdös, nem viszem el a villamosomon!” Hogy kivel ordított – egyelőre hasztalan – , azt nem láttam. Azt már igen, hogy öt-hat szatyorral a kezében leszáll a marcona vezető, és odavágja az egészet a peronra. Kisvártatva megjelent egy asszony a csomagok mellett. Rakosgatta gondosan egymás mellé, fölé, minél kevesebb helyet foglaljon. Szemmel láthatóan ez volt mindene, az a néhány szatyor. Nem szólt semmit, csak állt. Nem volt rendezetlen a ruházata, még csak koszosnak sem látszott, inkább csak szegényesnek. A szaga, nos erről nem mondhatok semmit, annál messzebb állt, és a villamos ajtaja is zárva volt. A villamosvezető azonban jogszerűtlenül járt el, az biztos. Nem gondolom, hogy volna joga akár csak megérinteni is az utast vagy a csomagját. Végül is, mert valaki hajléktalan, és ki van zárva a lakhatáshoz való jogából, utaznia még szabad, sőt szükséges is.

Mindezt már éppen kezdtem elfelejteni, a lelkiismeretemet is megnyugtattam, bár nyilvánvaló, hogy legalábbis figyelmeztetni kellett volna a vezetőt. De senki még csak oda sem figyelt. Egymásra sem néztek az utasok. A közöny tapintható volt.

Most egy film miatt játszódott le bennem újra az esemény. Egy hajléktalanokról szóló csöndes, halk szavú dokumentumfilmet láttam. Olyat, mint általában Domokos János filmjei. Ha festene, talán pasztellel dolgozna, mégis kitörölhetetlenül. A te neved című filmje (53 p, 2017) laza történetfüzér a Szent Egyed katolikus lelkiségi mozgalom néhány, a Gát utcai templomban tevékenykedő tagjáról és azokról a hajléktalanokról, akiken alkalomszerűen segítenek. Nincs ebben semmi különös, mégis más, mint a nagy, intézményesült segítségnyújtó szervezetek személytelen akciói. A többségükben fiatal segítők tudják, hogy heti néhány órai munkájuk s a csekély adományok nem fogják gyökeresen megváltoztatni istápoltjaik életét. Valószínűleg maradnak továbbra is az utcán, hajléktalanként, de ebben a minőségükben az a néhány ember másképp viszonyul hozzájuk.

Keresztény emberekként gyakorolják a hitüket, ahogy ők mondják: tettre váltják a szeretetek nemet mondanak a közönyre. Mise után ott maradnak szendvicseket készíteni, és viszik Árpinak, Zolinak, Arankának és sorolhatnám. Vagy éppen „szeretet-vendégséget” tartanak a templomban. A padsorok közt épp elfér a hosszú asztal és a székek. Megterítenek gondosan, virággal, szalvétával, s a maguk főzte étellel kínálják az érkezőket. Együtt esznek, beszélgetnek. A nevükön szólítják egymást. Egészen más ez, mint az ételosztás az utcán, hosszú sorokban állva.

Boráros tér, Kálvin tér, Fővám tér, Március 15. tér, Rákóczi tér – ezek a helyszíneik. A hajléktalanoknak fontos lenne az állandóság, mert a környezetük egy idő után elfogadja őket. A lakók is visznek nekik, ha mást nem, forró teát, meleg ruhát. A hatóság azonban nem mindig néz félre. A Rákóczi téren teljesen értelmetlenül hajlított vasrácsokkal rakták tele a betont, így akarván elűzni őket. Nekik azonban csak egy paplannyi hely kell, éppen elfértek két rács között. Aztán jött a parancs, kapnak egy órát, hogy elhordják magukat, vagy mindenüket szétdobálják. Ezekből a jelenetsorokból is lehet látni Domokos konok, tettre kész dokumentarizmusát. Akkor forgat, amikor kell, amikor történik valami. Ez persze állandó készenlétet jelent, s olyan „riasztható” munkatársakat, mint állandó operatőre, Dömötör Péter.

Az önkéntesek pontosan tudják – ők fogalmaznak így -, hogy ez nem egy sikertörténet. De biztatják magukat, és igazuk van: siker az is, amikor, ha kell, orvoshoz viszik a rászorultat, vagy ha kell, elkísérik utolsó útjára. Ha nem lennének, védenceik talán még tisztességes temetést sem kapnának. Pedig a hajléktalanok korán és váratlanul halnak. Mint „Zoli, az ördög”, aki tizenkét utcán töltött év után halt meg, alig ötvenévesen. Nem könnyű sorsok, nehéz emberek. „Ami nem öl meg, az megerősít. Egy rohadt tél sem fektetett két vállra” – mondja egyikük büszkén. Szenvedélybetegségbe, kriminalizálódásba csúszó sorsok. Legtöbbször az asszony vagy a szülők elvesztése a magyarázat. Egy fiatal lány mondja ki: „Nehéz őket szeretni”. A slágerré koptatott fogalomért, ha komolyan vesszük, meg kell küzdeni. A segítőknek is szükségük van erre a munkára. Nevezzük munkának, bár nem ez a lényeg, hanem a lelki segítség. Az odafordulás. Leülni a járdaszélre. Beszélgetni, olykor semmiségekről.

Bravúros képsorok, amikor együtt kezdik el mondani Arany János versét, a Családi kört. Úgy emlékszem, a „lomha földi békák”-nál akadnak el, s kacagnak, hogy hiába, nem megy tovább. Aztán Szabó Gyula előadásában, egészen halkan, mintegy háttérzenét, halljuk azt a részét a versnek, amikor megérkezik a vendég, és az idegen a család része lesz. S közben látjuk a hajléktalanok estéjét, ahogy elvackolódnak a város szegleteiben. S tűnődhetünk, amikor eloszlik a költemény varázsa, hogy ugyan ki engedne ma be a házába egy ismeretlent, s ültetné az asztalához. Hiszen félünk, bizalmatlanok vagyunk, már-már betegesen. Szinte meseszerűnek tűnik, hogy másfél évszázada szokás volt, hogy „valaki szegény kér helyet éjszakára”. Elcsúszhatna ez az epizód akár a giccs irányába is, de a rendező mindig pontosan érzi, hogy mikor, miből mennyit. Kiszolgáltatott embereket fényképezni, belenézni az életükbe a legkényesebb dolog, s lehet az eredmény visszatetsző is. De Domokos nem kíváncsiskodik, egyszerűen jelen van, cseppet sem tolakodóan. Ugyanúgy, ahogy a Kint és bent című, egy drogfüggőket gyógyító alapítványról szóló filmjében. Abban sem volt semmi előítélet. Sőt ítélet sem. Egyszerűen belülre került a néző. Szép, fontos jelenet, még a Te neved elején, ahogy néhány férfi – szereplők és filmesek – kezet fog. A rutinos gesztus itt eredeti jelentésében szerepel: bízom benned.

A film mintegy véletlenül került hozzám. Szederkényi Miklós, a Dunatáj gyártásvezetője küldte. Ő még az a fajta, akinek fontos, mi lesz az elkészült filmmel. Mondom neki: szép, fontos munka, megérintett, talán írok róla, biztosan bemutatja a televízió.

Á, dehogy – válaszolja, a közszolgálati mereven elzárkózott a bemutatásától. Erre nincs szavam. Talán mert a misén említették a menekülteket is, mint irgalomra szorulókat?

Később megkérdeztem Domokos Jánost: akkor megint hiába dolgoztál? „Ezt én szeretem csinálni. Negyvenéves voltam, amikor az első filmemet forgattam.” Passz. Ebből a szeretetből mellesleg komoly életművet csinált. És valóban, ahogy eszembe jut néhány filmjének címe: Goldberger variációk, Palimpszeszt, Nem vagy egyedül, Az utcán – mind olyan ember munkái, akinek szenvedélye is a film.

Mostanában közbeszéd tárgya, hogy politizáljon-e az egyház. Annyi biztos, hogy szociálpolitikai látószög nélkül nem lehet a kereszténységet értelmezni. A film érzékenyen, összetetten, segítők és megsegítettek szempontjait egyaránt bemutatva nyúl a témához, ezért mindenképpen alkalmas lenne például arra, hogy az önkéntesek képzésében használják. Az önkéntesség egyébként ma szinte divat. Ilyen filmek kellenének, hogy ne csak divat legyen. (A filmet egyébként a Magyar Művészeti Akadémia pályázata támogatta.)



« vissza