Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Magyarország helyzete és ami abból következik 1. rész

"Ma a tengeri hatalmak legfőbb kihívója Kína. Óvatos politikával, látszólag mindig a fennálló világrend szabályai szerint lép, de lépéseinek következményei hosszabb távon a világrendet a maga javára fogják megváltoztatni. Célja a tengeri hatalmak gyengítése, anélkül, hogy lépései tűrhetetlen kihívást (vagy éppen casus bellit) jelentenének ezeknek a hatalmaknak. Ma Kína gyártja a világon az olcsó iparcikkek többségét. Ha ezeket nem szállítaná a fejlett világba, akkor ott átmeneti hiány keletkezne, amely súlyos belső problémákat okozna (amíg a gyártást ott meg nem tudnák oldani)."

Aki politikával foglalkozik, tudja, hogy maga a geopolitika szó is nagyon gyanúsan csengett a rendszerváltás előtt. Valami náci ihletésű, imperialista, földrajzi determinációkat túlhangsúlyozó, valójában az aktuális politikai rendszereket és a nagyhatalmak stratégiai lépéseit igazoló tudománynak tartották. A geopolitika valami olyan olvasata lehet a világnak, amely arra csábítja a hatalmi sakkjátszma főbb szereplőit, hogy a számukra kínálkozó földrajzi, társadalmi esélyeket maximálisan kihasználják, a nekik kedvezőtlen adottságokat pedig hatalmi lépésekkel enyhítsék, vagy a maguk javára megváltoztassák. Magyarország mai helyzetének megértéséhez, a követendő kül- és belpolitikának tervezéséhez fontos, hogy tekintsük át a legfontosabb hatalmi-stratégiai lépések mozgatórugóit a világban, és sohase próbálkozzunk olyan politikával, amely szembe menne velük.

Kitekintés a világpolitikára

 

A világ országai a 20. század két nagy háborújában összegezték a korábbi évszázadok tapasztalatait, és a gyarmati rendszerek kiépülésének tanulságait alapul véve a hatalom legfőbb forrásának a világtengerek feletti uralmat jelölték meg. A tengeri hatalmak1 – élükön az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával – az első világháború után szinte teljesen ellenőrzésük alá vonták a világkereskedelem fő útvonalait, és mindent megtettek, hogy a legfontosabb tömegáruk szállítása tengeren történjen. Azokon a tengereken, amelyeket katonai értelemben szinte száz százalékban ők ellenőriznek. A modernizáció éllovasai, főleg az angolszász országok, a tengeri hajózás biztonsága érdekében katonai támaszpontok hálózatát működtetik. Csak az Egyesült Államoknak több mint 700(!) támaszpontja van Eurázsia körül, amelyek a kereskedelmi utakat biztosítják (összesen több mint 900!), egyben fékezik a három leginkább rivális erőcentrum, Kína, Oroszország és az EU bekapcsolódását a tengeri kereskedelem szervezésébe, a világ nyersanyagkészleteinek elosztásába, a tengeren túli piaci folyamatokban való aktívabb részvételbe.

Közhely, hogy az angolszász politika két világháborút is vállalt annak érdekében, hogy az európai kontinens és az orosz (később szovjet) birodalom szoros gazdasági összeforrását, hatalmi-gazdasági egységgé válását megakadályozza.2 Mindig fontos volt, hogy ehhez megfelelő szövetségeseket találjanak az európai államok között. A legfontosabb cél a gazdasági és műszaki értelemben legnagyobb potenciállal rendelkező Németország és a szinte korlátlan nyersanyagkészlettel és emberi tartalékokkal rendelkező Oroszország szétválasztása volt. Franciaország mindkét háborúban tengeri hatalomként viselkedett, noha érdekei inkább a kontinenshez kötötték volna. Japán az első világháború után tengeri hatalomként viselkedett, de létérdekeit nem tudta szinkronba hozni a világot valójában uraló – lényegében angolszász – tengeri hatalmakkal, így mind adottságai, mind távlati érdekei ellenére katonai konfliktusba keveredett velük, amely későbbi fejlődését döntően határozta meg. Oroszország, illetve később a Szovjetunió is a tengeri hatalmak oldalán harcolt, történelmi léptékkel nézve tulajdonképpen a saját távlati érdekei ellen, noha a háborúk során talán nem is tehetett másképpen. A Szovjetunió felemelkedése és Kína fejlődése mára átrendezte az eurázsiai térség hatalmi viszonyait, a kontinens belsejében a vezető szerepüket megerősítette, azt már sem Japán, sem Németország, sem a hatalmának csúcsára jutott Egyesült Államok nem veszélyezteti. A 20. század végére az EU integrációja felvetette (a tengeri – vagyis angolszász – hatalmak tudatában) annak a rémét, hogy az EU és Eurázsia új, békés fejlődési perspektívákat kereshet, immáron egy nagy kontinentális közös gazdasági alapú szövetségben. Ennek ereje, lélekszáma, piaca, katonai lehetőségei és potenciálja mellett azonnal talaját veszítené a tengeri hatalmak több mint százéves dominanciája.

A Szovjetunió összeomlásával és Oroszország gazdasági nehézségeivel, a volt szovjet tömb országainak kiválásával és jó néhányuk atlanti tájékozódásával elillanni látszott a nagy kontinentális birodalom, vagy együttműködési rendszer kialakulásának lehetősége. A tengeri hatalmak tekintete ezért leginkább Kína felé fordult. Kína fejlődése, ipari hatalommá válása, hatalmas piaca, és óriási – védelmi képességeit tekintve – tiszteletet parancsoló hadserege új kihívás a számukra. Immáron Eurázsia geopolitikai alapú egybekapcsolódása, a meghatározó országok érdekazonossága, kulturális és fizikai közelsége valóságos veszélyként sejlik fel, amit a három vezető hatalom, az EU, Oroszország és Kína már a közeljövőben kialakíthat. A hagyományos háborús recept itt nem alkalmazható, mert a szereplők katonai potenciálja az egész emberiséget létében fenyegető pusztulást okozhat. Csak az lehet a megoldás, ha sikerül szétszabdalni az eurázsiai kontinenst átszelő hatalmi, szállítási és politikai tengelyt, vagyis a szereplőket valahogy szétválasztani, még mielőtt egymásra találhatnának.

Ennek a szétválasztó politikának csak néhány lépését idézzük fel: Kína belső problémáinak kidomborítása, a kínai kisebbségek helyzetének a világpolitika látószögébe emelése (Tibet, az ujgur tartomány), a kínai tengeri terjeszkedés miatti térségi félelmek és a délkelet-ázsiai országok és Kína közötti ellentétek erősítése stb. Oroszország és a FÁK néhány állama között az ellentétek kiélezése (Grúzia, Azerbajdzsán, Moldova stb.). Ukrajna destabilizálásán keresztül annak leválasztása az orosz politikai és gazdasági törekvésekről, a Balkán államainak az atlanti érdekkörhöz kötése, és végül az EU belső problémáinak mélyítése, hogy egységes gazdasági és politikai hatalomként ne lehessen nyugati végpontja és technológiai bázisa a kialakítandó eurázsiai birodalomnak vagy közös gazdasági térnek. Ez utóbbi esetében folyamatosan előkerül, hogy az EU gazdasági súlya sehol se veszélyeztethesse az Amerikai Egyesült Államok elsőségét. Beleillik ebbe a sorba Nagy-Britannia kiválása az EU-ból. (Nagy-Britannia mint hagyományos tengeri hatalom, korábbi történelmének tanulságai alapján jár el, noha mai érdekei ezt a lépést nem nagyon támasztják alá.) Az EU pénzügyi, morális és politikai meggyengítése a menekültek beözönlésével ugyancsak gátolja az EU önálló geopolitikai akaratképzését.

A Közel- és Közép-Kelet országainak helyzete alárendelt ebben a gondolatmenetben. Destabilizálásuk növeli a körülöttük bábáskodó nagyhatalmak befolyását, és csökkenti annak az esélyét, hogy önálló irányválasztással valamelyik fél regionális szerepét felértékeljék, vagy hozzásimulásukkal a regionális hatalmi kérdést a javára döntsék el. A tengeri hatalmak katonai támaszponthálózata őket is magában foglalja. Izrael helyzetének megerősítése ma még ugyancsak a tengeri hatalmak érdekében áll. A vallás szerepének túlhangsúlyozása szintén a destabilizálás eszköze, s mint ilyen a tengeri hatalmakat szolgálja. Irán az egyetlen kivétel, ahol mind a két fél kellően óvatos, így a perzsa állam szabadságfoka egyelőre lassan növekszik. Afganisztán, amely mind Pakisztán és India, mind Kína, mind Közép-Ázsia előszobája, kiemelt szerepet játszik. A korábbi szovjet behatolást felváltotta az amerikai, illetve ma már nemzetközi (NATO), de a lényegen nem változtat. Az atlanti erők azért vannak ott, hogy mások (oroszok, kínaiak) be ne hatolhassanak.

Ma a tengeri hatalmak legfőbb kihívója Kína. Óvatos politikával, látszólag mindig a fennálló világrend szabályai szerint lép, de lépéseinek következményei hosszabb távon a világrendet a maga javára fogják megváltoztatni. Célja a tengeri hatalmak gyengítése, anélkül, hogy lépései tűrhetetlen kihívást (vagy éppen casus bellit) jelentenének ezeknek a hatalmaknak. Ma Kína gyártja a világon az olcsó iparcikkek többségét. Ha ezeket nem szállítaná a fejlett világba, akkor ott átmeneti hiány keletkezne, amely súlyos belső problémákat okozna (amíg a gyártást ott meg nem tudnák oldani). Saját valutáját is világpénzzé szeretné fejleszteni, amivel a dollár egyeduralmához intéz kihívást. Külön nemzetközi fejlesztési bankot szervez az ázsiai igények kielégítésére, amely azért az egész világon alternatívája lehet a Világbanknak és az IMF-nek. Az új Selyemút terve azonban már geopolitikai indíttatású is. Célja, hogy a világkereskedelem egy részét a tengerekről a szárazföldre terelje át! Ha ez csak 10-15 százalékban is sikerül, akkor hatalmas gazdasági erő és a vele járó hatalom kerülhet az eurázsiai együttműködés kezébe (amelynek szállítási infrastruktúráját természetesen Kína építi ki, és nyilván üzemeltetné is).

Magyarország helyzete, lehetőségei

 

Politikánkat meghatározó tények: Trianon, Kárpát-medencei magyarok helyzete, szomszédságpolitika, EU-tagságunk értelmezése, független külpolitika a nagyhatalmak gyűrűjében, élelmiszer-termelésünk, Balkán-politikánk, vízgazdálkodásunk, tengerekhez való viszonyunk (kikötők, hajózás), energiaellátásunk, demográfiai helyzetünk, gazdasági helyzetünk, katona- és védelempolitikánk, nemzetépítés (oktatás, szervezés, kultúra), szövetségépítésünk, űrkutatási részvételünk irányai, távoli térségek iránti speciális érdeklődésünk, versenyképességünk, innovációs képességünk.

 

Történeti helyzet

 

Magyarország a nagy európai nyelvcsaládok és kultúrák találkozási pontján fekszik. Germán, latin, szláv területeket, nyelveket választ el egymástól, így mind befelé, mind kifelé történelmi idegentest-érzést kelt. Ebből fakad sajátos szövetségi kényszere és hagyományos önállóságpolitikája is. Középkori történelme során EK-DNy irányban aktivitás, ÉNY-DK irányban pedig viszonylagos passzivitás jellemezte. Vagyis az állam megalakítását követően a katonailag legerősebb és legfenyegetőbb német és bizánci területek felé inkább védekező, míg a lengyel és a mai ukrán területek (Halics, Gácsország), valamint Itália és a Nyugat-Balkán felé aktívabb és expanzívabb külpolitikát folytatott. Ezt a főirányt a geopolitikai tér lassú átrendeződése megzavarta. Bizánc bukása és helyén az Oszmán Birodalom felemelkedése, a mongol betörés, az Arany Horda felemelkedése és a szomszédos német területek és Csehország hatalmának (olykor egyesített) növekedése a magyar külpolitika alapirányait is átrendezte. Megerősödött szomszédsága ellen új szövetségi rendszer kidolgozásába fogott, és míg a török felé folytatta a védekező pozíciót, a német (cseh) területekhez pedig a gazdasági, hatalmi és részben kulturális felzárkózását kezdte meg. (Luxemburgi Zsigmond német-római császársága Magyarország felemelkedésének és hatalmi központtá épülésének fontos állomása volt, de sajnos nem lett folytatása. Ez lebeghetett Mátyás szeme előtt is, amikor az ország erőforrásait arra használta, hogy a nyugati szomszédság felé biztosítsa az országot.) A magyar állam mint közép-európai geopolitikai tényező és kristályosodási pont Mohácsnál valószínűleg végleg elveszett, de életerejét és regenerálódóképességét csak fékezni tudták a számára kedvezőtlen folyamatok. A török hódoltság vége az országot egy számára minden oldalról beszűkült geopolitikai térben találta, amely egyetlen realitást kínált: a Habsburg-befolyás alatt kiheverni a hódoltság veszteségeit.3 1848-ban, a nemzeti mozgalmak ébredése idején már nem lehetett helyreállítani a középkori magyar állam hagyományos érdekrendszerét és külpolitikáját, mert megváltoztak szomszédságunk meghatározó hatalmai és azoknak a magyarsághoz való viszonya. Az Arany Horda helyét főleg az Orosz Birodalom foglalta el, az egységesült Németország nyomasztó súlyú európai nagyhatalommá vált, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig soknemzetiségű államalakulatként folyamatosan szembe kellett nézzen az egységét fellazító hatalmi törekvésekkel. A török befolyás gyengült ugyan a Balkánon, de ott angol-francia-német-orosz vetélkedés indult meg, így az államszövetségbe tagozódott Magyarország nem folytathatott önálló Balkán-politikát (sem), noha azt talán sikeresen tehette volna meg.

Mára elmondható, hogy a Magyarországra ható geopolitikai tér területében és az ország erejéhez képest hatalmas, ezért teljesen önálló magyar pozíció kiépítésére ma nem ad lehetőséget. A térség meghatározó szereplői az EU (azon belül elsősorban Németország), Oroszország és Törökország. Távolabbi hatalmi tényező az USA, Kína és Japán. Áttételesen figyelembe veendő és jelentős befolyással rendelkező ország még Izrael. Európa mint önálló katonai hatalom vagy birodalmi erő alig létezik. Katonapolitikai értelemben nem globális hatalom, de még korábbi felelősségi szintjén sem igazán mozgásképes. GDP-je és technikai szintje, viszonylag homogén kultúrája nagy kísértés a vezetői számára, hogy az EU-ból önálló birodalmat szervezzenek, hiszen egyesített GDP-je a világon a legnagyobb, 2014-ben meghaladta az USA GDP-jét. Nagy-Britannia távozásával ezek a birodalomépítési vágyak felerősödnek. Kína és Oroszország szeretné ezt a hatalmas technikai bázist magához kapcsolni, a tengeri hatalmak pedig szeretnék ezt megakadályozni. Ez a globális szint. A regionális szinten már nem maga az EU a vetélkedés tárgya, hanem az EU, Törökország és Oroszország vetélkedik leginkább a Szovjetunió és Jugoszlávia örökségéért. Az EU és Oroszország között elterülő országcsoport sorsa az Egyesült Államok érdeklődését is felkeltette. Fehéroroszország, Grúzia, Moldávia, Ukrajna, a kaukázusi köztársaságok vagy Kazahsztán az orosz érdekszférához szorosan kapcsolódva bármikor lehetővé teszik az EU-nak és Oroszországnak a szoros gazdasági együttműködést, a stratégiai szövetséget, területi folytonosságot. Pontosan azt, amelynek kialakulását a tengeri hatalmak két világháború árán eddig képesek voltak megakadályozni. A Krím stratégiai jelentősége Oroszország számára prioritás, és ukrajnai pozícióinak meggyengülése miatt meg kellett kockáztatnia a terület katonai megszállását. (A fekete-tengeri haditengerészeti bázisa, Szevasztopol és a tenger északi medencéjének ellenőrzése mind biztonsági, mind beavatkozási szempontból döntő fontosságú az oroszok számára, így vállalniuk kellett a terület annektálását még akkor is, ha a következmények fájdalmasak lehetnek.) Magyarország EU-ban elfoglalt helyzete a Monarchiában már megtapasztalt helyzet emlékét idézi fel. Vagyis egy hatalmi csoport részeként kell osztoznia annak döntéseiben és a következményekben is. Az EU szervezeti felépítése és eddigi szerződései azonban komoly lehetőségeket is kínálnak, amelyekkel helyes és céltudatos magyar politika élhet és élnie is kell. Szövetségi rendszerünket nem megkérdőjelezve a gazdaság és a gesztusok szintjén, ma még mi alakíthatjuk külkapcsolatainkat. (Pl. semmilyen EU-retorzió nem ért bennünket azért, hogy megszakadtak a diplomáciai kapcsolataink Örményországgal.)

 

Magyarország helyzete egyéb nézőpontokból

 

Magyarország a 20. század nagy háborúinak következtében egy ezeresztendős hagyományokkal rendelkező, hegyperemekkel lezárt, medence jellegű országból egy kis medencefenék jellegű országgá vált, amelynek nagy tájai változatlanul folytatódnak mai szomszédai területén, és az országon áthaladó vízfolyások több mint 90 százaléka nem az ország területén ered.

Ebből következik, hogy mai határai nehezen védhetőek, a hozzánk belépő folyók miatt szennyezéseknek, árvizeknek kiszolgáltatott, ugyanakkor tranzitútvonalak számára fontos terület. A magyar nyelvet az országban mindenütt beszélik, sőt, a szomszédos államok területén jelentős magyar nyelvű népesség él. A nemzeti kisebbségek alig teszik ki a lakosság 3-4 százalékát, csak a cigány etnikum aránya éri el a 7-9 százalékot. A mai országhatárokon belül élő lakosság nyelvi, történeti és kulturális szempontból homogén tömbnek minősül.

A viszonylagos homogenitás, az ország könnyen ellenőrizhető, bejárható méretei kedveznek az irányíthatóságnak, a jó infrastruktúrának, a belső ellátás jó megszervezésének. A medence sík része folyami öntés- vagy termékeny mezőségi talaj, így élelmiszerekből megvalósítható az önellátás, melyet jelentős felszín alatti ivó- és termálvízkészlet egészít ki. Mindez növeli a független gazdasági és politikai akaratképzés és -érvényesítés esélyeit. Mint medencefenék jellegű országot általában elkerülik az időjárási szélsőségek, és a geológiai szerkezet is garanciája a viszonylagos tektonikai stabilitásnak. Ennek ellene hat a történelmi múlt, a modern korban a népességet sújtó nemzeti frusztráció és hosszú generációkon áthúzódó gazdasági és politikai bizonytalanság, kudarcosság.

Magyarország geopolitikai értelemben kiszolgáltatott a nagyobb földrajzi térségeken kialakult nagyobb népességű országoknak, birodalmaknak. A Kárpát-medence sajátos nagytáji egység, amely azonban néhány másik nagy- és óriástáj erős nyomása alatt van, de azok hatásától a hegyperem viszonylagos védettségében található. A kedvező életfeltételeket ezeréves fenntartható gazdálkodási tapasztalat hasznosította. Vízellátottsága kedvező, a Duna vízrendszerén keresztül kapcsolódik Nyugat-Európához és a Balkánon át a Fekete-tengerhez. A Kárpátok hegykoszorúja gazdaságföldrajzi szempontból nem jelent izoláló hatást. A szorosok és hágók, a Duna áttörései a területet átjárhatóvá teszik, de jelentős honvédelmi potenciált is jelentenek. A terület közepét elfoglaló mai Magyarország földrajzi adottságai egyaránt magukban hordozzák a történeti elzárkózás és a gazdaságföldrajzi tranzitállam lehetőségeit. Az Alpok országaival (Svájc, Ausztria) ellentétben Magyarország nem támaszkodhat egy semlegességet sugalló viszonylag egységes tájszerkezetre.

A civilizált világ történetét nézve az ország földrajzi adottságai és történelmi hagyatéka, nyelvi különállása vagy a semlegességet, vagy a regionális közép-hatalmi státust vetítené előre. Ha az európai történelem változásait az európai határok mozgásában vizsgáljuk, akkor a különböző államalakulatok változásainak forgatagában szinte meglepő a történelmi Magyarország viszonylagos változatlansága, úgy is mondhatnánk, geopolitikai statikája. Tehát a külső földrajzi és történelmi adottságok elvben lehetőséget adnak (adnának) egy izolált állam kialakítására, nagyjából hasonlóan a mai Svájchoz. Svájc nyelvileg nem egységes, sőt etnikailag is megosztott a latin és germán eredetű népesség között, vallásilag sem egységes, de hágó-állam jellege és meghatározó történelmi öröksége jobban ragasztja össze, mint bármilyen erős homogén nemzeti egység. A Kárpát-medence ilyen típusú egységét a nemzetállami politika és az azt szító történelmi és nagyhatalmi környezet ma elképzelhetetlenné teszi. Ugyanakkor, mint a medence legnagyobb etnikumát, a magyar nemzetet sajátos és önmagán túlmutató felelősség terheli a medence sorsát illetően.

Modern államok a Kárpát-medencében – következmények, következtetések

 

A modern nemzetek kialakulását követően a Kárpát-medencében élő népek egy csoportja, kihasználva a történelmi lehetőséget, illetve engedelmeskedve annak, a medencén kívül élő nemzettársaik által alapított vagy vezetett államalakulatokhoz csatlakozott, illetve az önállósulást választotta egy – számukra a győztes hatalmak által kedvezőbbnek sugallt – frissen alkotott új szövetségi államban. (Szlovákia – Csehországgal, Horvátország – a Nyugat-Balkán szövetségi államával, szerb fennhatóság alatt.) Minthogy a Kárpát-medence felosztása nélkülözött minden nemzetiségi vagy önrendelkezési szempontot, Trianon miatt óriási (főleg magyar) nemzettestek kerültek szomszédos nemzetállamok adminisztrációja alá. Korábban Európa történetében az uralkodó, vagy a birodalom kereteinek változása alig gyakorolt hatást a területen élő népek életvitelére, gondolkodására. Másfelé fizették az adót, másnak katonáskodtak, de ezen kívül a maguk szervezte élet, vallásos életük, nyelvi vagy zenei kultúrájuk, tulajdonviszonyaik stb. nem sokat változtak. A modern államok korában azonban az új adminisztráció alá került tömegeknek szembe kellett nézniük a főleg nyelvi asszimilációt erőltető folyamatokkal, a többségi etnikum jogokat elvonó és a tulajdonviszonyokat a rovásukra erőszakosan átrendező új gyakorlatával, amelyek végső soron abból táplálkoztak, hogy az új államalakulatok bizonytalannak érezték uralmukat a nekik jutott, de nem teljesen általuk belakott területeken. A fennhatóságuk alá került magyarlakta területek és a magyar etnikum rovására egyfajta belső gyarmatosítás gyakorlatát alakították ki, amelytől a térség történelmi változásai sem tudták még őket lényegileg eltéríteni. Ez alapvetően teszi lehetetlenné a Svájc-típusú állam- vagy társadalomszervezést a térségben. A helyzetet az sem oldhatja meg középtávon, ha valamely etnikum a térségben a többiek nyakára szaporodik, azzal kikényszerítve a neki kedvezőbb területi vagy adminisztrációs döntéseket. (Erre csak Koszovó esetében volt példa, ahol az albánság a terület 90 százalékán túlszaporodva kiszorította a szerbséget, amit a nagyhatalmak a terület önállóvá nyilvánításával honoráltak.) A térség ugyanis nem csak földrajzilag és történetében alkot egységet, de kultúrájában és demográfiai folyamataiban is, így a mára kialakult arányokban, békés fejlődés során csak nagyon lassan alakul ki eltolódás. A térségben két olyan államhoz köthető jegy van, amely minden propaganda ellenére képes a békés integráció érdekében hatni: jó államszervezés (jogok, életérzés, szabadság, szubszidiaritás, szervezettség, tisztaság stb.) és jó életszínvonal (jövedelemszint, életkilátások, oktatás, egészségügy, munkalehetőség stb.). Ezek elég erősek a térség (és távolabbi térségek) polgárait a területre vonzani, ott megfelelő szervezés mellett integrálni, és gondolkodásukat megszabadítani azoktól a sztereotípiáktól, amelyek Trianon következtében épültek ki.

(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:

 

1 Nagy-Britannia, USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Franciaország mintegy 130 éve folyamatosan egyeztetett politikája a világtengerek hajózásának védelme érdekében. E hatalmak döntő fölénye nemcsak közös tengeri politikájukban nyilvánul meg, hanem hogy azonos katonai szövetségekhez is tartoznak, érdekeiket egyeztetik, és azok védelmében többnyire közösen lépnek fel. Két világháborút is vívtak egymással szövetségben.

2 Sőt, már a napóleoni háborúk is felfoghatók a tengerre és gyarmataira támaszkodó világ (Nagy-Britannia és szövetségesei), valamint az európai kontinenst egyesítő Franciaország küzdelmének, ahol Oroszországot végül először sikerült a kontinentális egység ellen szövetségesnek megnyerni. Ez később a két világháborúban megismétlődött.

3 Minden ettől különböző törekvés az adott viszonyok között illúziónak bizonyult. így a Rákóczi-szabadságharc bukása is szükségszerű volt.



« vissza