Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Levél Molnár Józsefhez

 

Műhelyforgács:

Veress Dániel levele Molnár Józsefhez1

 

Sepsiszentgyörgy, 1995. december 6.
 

Kedves Jóska, drága barátom!

Jó ideje újra Tótfalusi Kis Miklós2 uram őkegyelmével múlatom időmet. A sok hóval, hideg szelekkel beköszöntő hónap első napján elhatároztam, hogy nekilátok megírni a régen tervezett Tótfalusi-drámát, a többszemélyes, egész estét betöltő színjátékot. Történt ugyanis, hogy immár két évtizedes ismerkedés után ő és kortársai megmozdultak képzeletem színpadán, s valamiképpen elkezdtek önállóan élni, gondolkodni és beszélni is. Érzem is, nem csak tudom, hogy mi mozgatja őket, feszíti egymásnak az indulatokat, közelíti a rokongondolkodásúakat. Tanulmányban, esszében, értekezésben a figurák elvontak: nevek, adatok, művek, összefüggések, a színpadi játékban saját logikájuk vonalán mozognak, arcuk és hangjuk van. Hitelességük nyilván nem filológiai, hanem lélektani, és mondjuk azt, történelmi. De vigyázat! A történeti dráma arról az időről szól, melyben cselekménye játszódik, de – akarva-akaratlan – arról az időről is, melyben íródik.

Bennem 1995 végén, öregen és betegen, „összesimultak” a háromszáz évvel ezelőtt történtek a mával, sok, mondhatnám, hogy sajnos túl sok az összecsengés a korviszonyok által kialakított és táplált magatartásminták között, s én egyre személyesebbnek is érzem Tótfalusi vergődéseit, jellemzőnek és szinte tipikusnak a mai erdélyi létben. Fölösleges mondanom, hogy az ember a saját gondjait, ha úgy tetszik az életét maró mérgeket is beleírja hőseibe, szándékait, terveit, megbicsaklásait, kudarcait. Tótfalusi – az összefüggések magasabb emeletén – a jelenkorunk hőse is. Ezt érezte 1946-ban Németh László,3 a körülötte folyó aljas és életveszélyes támadások évadán, ezt élte át és fogalmazta meg. Ugyanezt szegény Szabó Lajos4 is, aki ideológiai béklyókba kötve írta meg, majd írta át a maga Misztótfalusi-vízióját. Mert egy dráma végső soron vízió, kivetítése egy benned élő esszének, tartalomnak, s tulajdonképpen nem kérdés, nem lehet kérdés a tárgyi hitele. A történeti dráma ürügy valaminek a felmutatására és kimondására, természetesen bizonyos vitathatatlan hitelességgel mind a cselekményt, mind a korrajzot, mind a benne mozgó alakokat tekintve. A dolgok úgy alakultak, nem utolsósorban barátságunk következtében, hogy én ma legalább tízszer annyit tudok Tótfalusiról és világáról, mint amennyit Németh László egyáltalán akkor, Hódmezővásárhelyen tudhatott, hiszen alapvető dolgok tisztázódtak azóta a vonatkozó kérdésekben. De a lényeg mégsem ez, hanem részemről az érzelmi ráhangoltság, mely – talán – kipréseli belőlem a VISSZAVONÁS ötven oldalát. Ebben a nekiszánásban érkezett két újabb dolgozatod, valamint kérésed, jelzem észrevételeimet az eddig ismert, mintegy félezer oldal nyomtatásos anyagod és kéziratod margóján.

Jóskám, Te tőlem nem udvariaskodó mellébeszélést vársz, arra nem is lennék kapható, hanem őszinte véleményt, melyet egy olyan vállalkozás, mint a Te negyedszázados munkád, nem csak megérdemel, de ki is követel. Én a készülő művet alapvető fontosságúnak tartom és a legmagasabb igénnyel mérem. Egyáltalán nem biztos, hogy mindenben igazam van, de többször végigmentem az egész anyagon, s elég sokat töprengtem is, hiszen a drámára való rákészülés megkövetelte a részleteket is lebontó átgondolást.

1. A műfaj. Te, immár huszonöt éve egy nagymonográfia fejezeteit írod. Az egyes részek, melyből hét nagy kapitólus jelent meg nyomtatásban az Új Látóhatárban (még ha ezt az Új Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztői nem is tudják), ugyancsak hat nagy fejezetet küldtél el levonatban nekem. Ezek önálló, a saját lábukon megálló egységek, tömbök. Ennek van előnye és hátránya is. Előnye az, hogy minden rész önmagában zárt, befejezett egység, hátránya, hogy ennek érdekében több mindent – akár többször is! – megismételsz. Nyilvánvaló, hogy amikor az egész elkészült, valakinek – ehhez jó szemű és gondos szerkesztő kell! – nagyon odafigyelve el kell olvasnia, és ki kell gyomlálnia az átfedéseket, a gondolati, valamint a citátumbeli ismétléseket. Ez nem lesz mindig megoldható, hiszen bizonyos levezetések megkövetelik ugyanannak a szövegrésznek ismétlését, de ez sokszor egy utalással, ráhivatkozással elkerülhető.

2. Óriási terjedelmű anyagból építkezel, és súlyt helyezel rá, hogy minden megállapításodat forrásutalással, lehetőleg citátummal támaszd alá. Ez a pozitivista szaktudományos eljárás meggyőző, de néhol túl sok, túlságosan elnehezíti a szöveget, túlterheli idézetekkel. Én kiindulásodat és szándékodat jól megértem, hiszen az anyag jelentős részén én is átrágtam magam, de akinek nem bolondériája Tótfalusi uram, az olvasóként túlságosan sűrűnek érezheti ezt a tápot. Itt-ott oldani kellene, s a néhol bőbeszédű, a nagyon magyarázó szövegrészeket levegősebbé tenni.

3. Engem ebben a könyvedben régóta zavar az indulatosságod. Ki-kiszólsz a szövegből, ide-oda leckéztetsz, megintesz, leleplezel. Kiket? Azokat, akik adott időben, ideológiai alkalmazkodásból vagy tájékozatlanságból rengeteg zöldséget és blődséget összeírtak Tótfalusi kapcsán: Tolnai Gábor,5 Klaniczay Tibor,6 Tordai Zádor7 és mások. Nos, nekem személyes meggyőződésem, hogy ők MA nem érnek meg annyi rájuk lövöldözött puskaport. Ezzel tulajdonképpen nem csak leleplezed ostobaságaikat, politikai marhaságaikat, de messze túl is értékeled szerepüket! Amíg létezett kommunizmus, létezett marxista irodalomtudomány és hasonló, ennek az ismétlődő leleplező munkának értelme volt, mondjuk azt, hogy az Új Látóhatár8 hasábjain, hiszen részét képezte a tisztázó szándékú igazság kimondásának, az ideológiai baromságok leleplezésének, a tények, a szellem, az erkölcs védelmének tehát helyük volt, funkciót töltöttek be, de ma? Ma van értelme minduntalan feléjük kanyarodni, oda-odamondani, beolvasni, rájuk pirítani?

Szerintem ezt az egész dolgot másként kellene megoldani: egy külön kis fejezetben bemutatni és leleplezni a temérdek hamisítást, nem pedig ismétlődőn odapöccinteni azoknak, akiknek káros hatása ugyan tagadhatatlan, de manapság csak az öregek tudnak arról – na meg a szakemberek –, hogy egyáltalán léteztek. A mai olvasó – ha egyáltalán van még ilyen – ha a Mentségre és Tótfalusira kíváncsi, akkor a Jakó-féle9 kiadást, vagy Magyarországon az 1987-es Helikon-kiadást veszi kézbe, melyek talán csak a könyvészetben említik Tolnai, Klaniczay ténykedéseit, egyébként – gondolom – értéküknek megfelelően, számba sem veszik vélekedéseiket, egészen más úton, jó úton járnak. Tehát szembe kell nézni kártevésükkel, de nem egy könyv hosszán, tulajdonképpen végig vitatkozva vélük. Ez egyrészt nem tartozik szorosan a Te fejtegetéseidhez, levezetéseidhez, másrészt a monográfia nem hitvita, hanem tudományosan megalapozott értekezés, melyben a Te kutatási eredményeidet tárod fel, a Te következtetéseidet mondod el, fogalmazod meg, s nem az utak menti csalánt irtogatod. Ismétlem: a kérdésnek külön számbavételére nyilván szükség van, de leválasztva az alapszövegről, a törzsszövegről.

4. És még egyszer az indulatosság. Jóskám, nekem határozottan az az érzésem, hogy a szövegben itt-ott elszotyogtatott mondatokban, félmondatokban Te a saját legszemélyesebb tapasztalataidat, nyomdászként, szerkesztőként, terjesztőként, kulturális közéleti emberként stb., is beleírtad könyvedbe, de úgy, hogy ezek a suhintások kilógnak a gondolatmenetekből, hiszen Tótfalusiról van szó, s nem Rólad. Ezeknek, a lényegében nem nagyszámú személyes – illusztráló jellegű, szándékú – dolgoknak helye van egy szubjektívebb hangvételű esszében, de nincs helyük egy nagyon szigorú igényekkel készülő, filológiailag aládúcolt könyvben.

5. Említett szubjektivitásnak van még egy vetülete, az elfogulatlanság, illetve elfogultság. Nyilvánvaló, hogy Te Tótfalusi Miklós rehabilitálásának szándékával is írod könyved. Igen ám, de nem eléggé távolságtartóan. Nem mindég a szükséges higgadtsággal és elfogultságtól mentesen. Persze az író szereti hősét, ha úgy tetszik akár rajong is érte, minden gesztusát a hőse javára igyekszik magyarázni, s így ellenfelei olyanokká válnak, miként egy Jókai-regényben: koromfeketékké. Nem hiszem, hogy ez a kétpólusosság üyen egyszerű és egyértelmű lenne! Ha én ezt hinném, nem foglalkozhatnék egy Tótfalusi-dráma írásával, hiszen az, hogy az egyik angyal, csupa erény, míg a doppelgängerek csupa ördögök, sem ilyen drámai helyzet nem építhető föl, ugyanis az feltételezi, hogy akarata, jelleme, társadalmi és életbeni helyzete személyes logikájának vonalán az ellentetteknek is igazuk van, a maguk módján. így hát én a Csepregi Turkovits-Szathmárnémeti Sámuel-Pap János10 triászt valahogy kevésbé egyoldalúan negatívnak, s némileg körülhatároltabb, jellegiségükben érdekesebbeknek képzelem a dráma vonalán el. Ugyanakkor Tótfalusi uram sem egészen ártatlan bárány, és csupa áldozat: nehéz természetű fickó volt őkelme, remek képességekkel, erényekkel, eredményekkel, de sereg ilyen-olyan hibával is, melyek ellene ingerelték a világot.

6. Nos, a világ. Ez bizony Erdély, mely négy évszázadon át, tegnapelőttől és tegnaptól máig megropogtatta – vagy elmenekülni kényszerítette – legtöbbet érő fiait. Igen ám, de ennek az áldatlan helyzetnek s mentalitásnak belső összetevőit jól kell ismerni, mintegy belülről, megélvén mindenrendű viszontagságokat, jellemfordító diktatúrákat, az állandó kiszolgáltatottságot, alkalmazkodást és nagyon sok mindent. Ez nem elméleti kérdés, s nem csak erkölcsi vetülete van az általános megítélhetőségen belül. Számomra a legnehezebb kérdés a három papi ember magatartásának megragadása, motivációi megkeresése, egymástól való elkülönítése, felskiccelése sajátosságaik fonalán. Ez a három ember, akik közül kettő családilag Erdélyben jövevény, a drámában pontosan körvonalazottan kell jelentkezzék, s nem mint arctalan ellenfél, mint általános gonosz. Hol bukkan ki belőlük a jellemhiba, hol az ítélet, a hibás gondolkodás, hol és miben cselekednek, mint az akkor már hátrálásra kényszerített – volt uralkodó, diktatórikus, ortodox – egyház tagjai, akik befele igyekeznek megvédeni az egyház integritását, mint intézményét, mely egyre nagyobb külső nyomásnak van kitéve a habsburgiánus katolicizmus által? Akad itt tisztázandó kérdés bőven, nemkülönben Tótfalusi urunk esetében is, aki tudta, honnan ment ki, s ha volt esze, azt is, hogy hová jön haza, csak azt nem, hogy mire? Nála az a kettősség az igazán izgalmas, ami az Erdéllyel szembeni hidegségben, fokozatos elidegenedésben és ugyanakkor a határtalan ragaszkodásban és segíteni akarásban jelentkezik, ebben a szerelemre jellemző ambivalens kettősségben, a szeretet és gyűlölet közötti hullámzásban és vergődésben. Ebben igazán erdélyi.

7. Írásaid mondatait gondosan meg kell gereblyézni: akad benne hebehurgya fogalmazás, semmit nem jelentő jelző, magyartalan szórend, meg egyéb is. Egy gondos szerkesztő ezeket észreveszi.

Jóskám, nem írhatok sorozatosan fél mérföldes leveleket: észrevételeim jelzésszerűek, az általam megfontolandóbbnak tekinthető hibákra utalnak. Amit jónak látsz, elfogadsz az írottakból, amit nem, hát nem: nem párbeszédet akarok kezdeményezni, van nekem elég gondom a drámám tételezett alakjaival, mert ha az embernek nincs baja, csinál.

Ölellek:


 

Jegyzetek:


1 A Münchenben élő nyomdász, lapszerkesztő és író Molnár József (1918-2009), illetve a sepsiszentgyörgyi irodalomtörténész, dráma- és esszéíró, Veress Dániel (1929-2002) több évtizedes barátságának egyik éltető eleme kiváló elődjük, Misztótfalusi Kis Miklós iránti tiszteletük volt, akinek – ki-ki a maga eszközével – méltó emléket állítottak. E levél írásának idején már túl vannak egy közös vállalkozáson: nagy anyagi áldozatok árán Molnár József felavatta a Nagybánya melletti Misztótfaluban 1991. szeptember 7-én a nyomdászelőd emlékházát. Az ünnepélyre a betegeskedő Veress Dániel tanulmányt és monodrámát is írt A megtévesztett címmel, amelyet az ünnepségen mutattak be. Molnár viszont még mindig dolgozott Misztótfalusiról írandó nagymonográfiáján, és mindegyre tanácsot kért, illetve kapott barátjától. Az évtizedek alatt összegyűjtött irdatlan mennyiségű anyagához Molnár nehezen találta meg a rendező elvet. A monográfia végül 2000-ben jelent meg. E levél közlésével a száz éve született Molnár József munkássága előtt tisztelgünk. (S. Király Béla)

2 Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702) erdélyi nyomdász, európai hírű betűmetsző. Amszterdamban tanulta ki a könyvnyomtatás mesterségét. Hollandiából visszament hazájába, és 1693-ban nyomdát alapított Kolozsváron. Megbízásokat kapott Lengyelországból, Németországból, Svédországból és Angliából. Dolgozott a grúz fejedelemnek, Cosimo de Medicinek Firenzébe, a Vatikánnak, a bécsi jezsuitáknak, örményeknek, kínaiaknak is. Életművének része a Janson néven ma is ismert betűtípus, amely az amszterdami tartózkodása végeztével értékesített betűkészletéből származik. Antikva latin betűin kívül, amit róla neveztek el, megbízást kapott egyéb betűtípusok metszésére is. Tervezett héber, görög, örmény betűket, és elkészítette az első grúz nyomtatott ábécét. Mint a református egyház nyomdáinak kezelője, sokat fáradozott a latin iskolai tanítási nyelv magyarra való fölcserélésén, amivel, és Apológia Bibliorum című művével maga ellen zúdította a református papság és a professzorok nagyobb részének haragját. A Bibliában helyesírási és egyéb kisebb javításokat végzett, ezért hamisítással vádolták. A vádaskodások 1698-ban a Mentség című könyve megírására késztették, de zsinat elé idézték, ahol vissza kellett vonnia a könyveiben tett állításait.

3 Németh László Eklézsia-megkövetés címen 1946 drámát írt Misztótfalusi Canossa-járásáról.

4 Szabó Lajos (1912-1983) erdélyi magyar drámaíró, főiskolai tanár. Misztótfalusi Kis Miklós címmel 1949-ben jelent meg drámája Bukarestben.

5 Tolnai Gábor (1910-1990) irodalomtörténész, esszéíró, egyetemi tanár, az MTA tagja.

6 Klaniczay Tibor (1923-1992) Kossuth-díjas (1955) irodalomtörténész, az MTA tagja.

7 Tordai Zádor (1924-2010) Kossuth-díjas író, filozófus.

8 Az Új Látóhatár (1950-1989) a magyar emigránsok irodalmi és politikai folyóirata volt. Székhelyei: Zürich (1950); Párizs (1951); München (1952-1989).

9 Jakó Zsigmond Pál (1916-2008) Széchenyi-díjas romániai magyar történész, az MTA tiszteletbeli tagja. Az erdélyi magyar történettudomány meghatározó alakja volt a 20. század második felében.

10 Misztótfalusi, a híres nyomdász megjelentette az 1697-ben, Amszterdamban nyomatott bibliájának erdélyi védőiratát, az Apológiát. Benne kifejti helyesírási, grammatikai elveit, a fonetikus helyesírást véve rendszere alapjául. Szellemi fölényéről tanúskodó önigazolása még jobban felbőszíti ellenfeleit, élükön Szathmári Pap János kolozsvári ref. kollégiumi professzort, Csepregi Turkovits Mihály kolozsvári ref. papot és Szatmárnémeti Sámuel kolozsvári professzort. Tervszerűen rágalmazni kezdték, még a felesége ruhájába is belekötnek. Az ellene terjesztett rágalmakkal szemben Kiss megírja a Mentség című művét, amellyel maga ellen ingerli Bánffy György gubernátort. A felheccelt és erőszakos kormányzó eklézsiamegkövetést követelt tőle. Kiss Miklós nem szállhat szembe vele és az egyházi potentátok hatalmával. A sok üldözéstől lelkében, testében megtört, kétségbeesett nyomdász 1698. június 13-án, a nagyenyedi zsinaton, a templomban nyilvánosan bocsánatot kért, megírta s kinyomatta visszavonó levelét. Ezzel teljesen megtörték, s bár akadtak nagynevű vigasztalói, mint Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferencz, az általa végzett emberfölötti munka, az átélt izgalmak és szenvedései korai halálát okozták.



« vissza