Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Gondolatok 1918 őszének centenáriumán

"A társadalom döntő többségét és a közvéleményt, ezen nincs mit csodálkozni, felkészületlenül érték az ölébe hullott szabadság és demokrácia gyökeresen új kihívásai. Az azóta eltelt három évtized fejleményei azt mutatják, hogy a társadalom jelentős része e „jótéteményeket” nem is érezte mindenben magáénak. A demokrácia ugyanis elsősorban technika. A szabadság viszont nem statikus természetű, nem egyszeri adomány, hanem azért dolgozni kell nap nap után."

Miért vonzódunk mi oly szenvedélyesen a nemzetkarakterológiához? Miért az a sok, nemegyszer csak önigazoló büszkeség, és miért fér meg ezzel oly békésen a legalább a török korig visszamenő toposzokat ismételgető búsmagyar életérzés? Miért lehet minket ez ügyben, köztünk szólva, oly sokszor és könnyen „bepalizni”? Miért vetődik fel újra meg újra nagy gondolkodóink körében is komoly és súlyos kérdések sokasága a nemzeti hivatásról és arról, hogy mi a magyar? És az európai politika és szellem mai megpróbáltatásai kapcsán miért tűnik fel ismét gyakran az Oszmán Birodalom terjeszkedésével való szembeszegülés középkori gyökerű és nemzettudatunkat hosszú ideig meghatározó formulája, a kereszténység védőbástyája, világot értelmező, célokat megjelölő és napi cselekvésre mozgósító tartalommal? A kérdések, amelyek hosszan folytathatók, a Kárpát-medencében hazára lelt és itt nemzetté formálódott magyarság történetének tragikus fordulataira, de még inkább befejezetlen nagy reményeire és a bús újrakezdés konokul megújuló kényszereire és az ebből fakadó kompenzációs lelki mechanizmusaira irányítják a figyelmünket.

Az utolsó nagy újrakezdés egy emberöltővel ezelőtt nemzetünket és a magyar társadalmat minden korábbinál lepusztultabb állapotban találta, még ha ezt a legújabb annus mirabilis, az 1989. esztendő illúziókat szülő és tápláló lelkesedése és tenni akarása jórészt el is fedte a kortársak szeme elől.

Az érvényességéből semmit sem vesztett központi cél azonban a politikai társadalom nagy része számára világos volt: így vagy úgy, de meg kell teremteni a polgári Magyarországot. Ezt üzeni a történelmünk, a váratlan lehetőség, ez a járható kivezető út a negyvenéves szovjetizált világunk csődjéből - és hasonló megfontolásokból ezt is sokan gondolták -, ez nemzeti felemelkedésünk záloga, ami bizonyos tekintetben a trianoni csapás meghaladásának ígéretét is hordozza.

A szabad választások által megnyitott út tehát olyan kihívás volt, amely a politikai vezetésre vállalkozókat jó százötven év törekvéseivel, eredményeivel és kudarcaival, a dualizmus kora, Trianon, a két háború közti korszak és a szovjet megszállás tanulságaival egyaránt szembesítette. (Nem véletlenül volt a Nemzeti Kerekasztal és az első szabadon választott parlament vitáinak egyik jellemzője a történeti beszédmód.)

A magyar polgári nemzet a reformkor és az 1848-49. évi forradalom/szabadságharc szülötte. Akkor az addigi nemesi nemzetfogalmat átértelmezték, kiterjesztették az országlakók egészére, és felépítették a polgári nemzetállam közteherviselésen alapuló intézményrendszerét. Az így megerősödött nemzeti kohézió azonban a történelem dinamikája következtében hamar repedezni kezdett, mert az ezzel csaknem egy időben öntudatra ébredő nem magyar országlakók egyre kevésbé voltak hajlandók ebbe a képletbe beilleszkedni. A kapitalizmus dinamikus kibontakozásának korszakában történt mindez, amelynek során új szereplők jelentek meg a társadalomban: a tőkések és a munkások. A magyar kapitalizmus élenjárói a nagytőke világában ráadásul döntően zsidók voltak, és bár e mélyjáratú folyamatoktól korántsem függetlenül, a zsidó emancipáció a térség országaihoz képest nálunk hamar megvalósult, egyebek között éppen a hirtelen jött kapitalizmus által keltett szociális feszültségek feldolgozatlansága miatt, a zsidóság asszimilációja csak részleges eredményre vezetett. Az új szereplőknek a nemzetbe való integrálására a magyar birodalom összeomlásához vezető első világháborúig már nem állt rendelkezésre történelmi idő, főként azért nem, mert ez csak olyan helyeken sikerült, ahol a társadalom polgárosodása a mienknél összehasonlíthatatlanul előrehaladottabb volt. A jól látható akadályok sorában mindazonáltal súlyosan esnek latba a dualista államberendezkedés politikai, mentális és egyéb deficitjei is. A birodalom összeomlása nekünk, magyaroknak az ezeréves állam szétesését, az erős magyar nemzettudattal rendelkező nemzetrészek idegen uralom alá kerülését, teljes és tartós nemzetközi elszigetelődést jelentette, így aztán a számunkra a középkor óta ismeretlen állami önállóság a kommunizmus rémének távozása után sem felemelő élményt, hanem súlyos vereséget és a jól alig teljesíthető feladatok hatalmas terhét hozta. A két világháború közti időszak így a nemzetépítés szempontjából végső elemzésben csak kudarcos lehetett. A gyászmunkát, ami minden újrakezdés előfeltétele, csak részlegesen lehetett elvégezni, szinte minden fontos szálat elvarratlanul hagyva.

Ha a polgári program szempontjából vizsgáljuk, megállapíthatjuk: a Horthy-korszak sok tekintetben mégis meglepően sikeres volt (versenyképesség, az európai versenypozíció megőrzése, oktatásügy, tudomány és kultúra, a szociálpolitika bizonyos elemei stb.), a társadalom korszerűsödésének folyamatát azonban egy tekintélyelvű politikai struktúrában alapvetően befagyasztotta, és ez a szellemi életre is több tekintetben rányomta a bélyegét. Az akkor megnyílt lehetőségek szempontjából fontos arra utalnunk, hogy a harmincas évek közepén már több szálon kibontakoztak annak a konzervatív reformnak a körvonalai, amely a világháború utáni gyökeresen új helyzetben az addig ellenzékben működő Kisgazdapártnak a polgári oldalt is mozgósító, korszerű programjában öltött testet. Akkor még a belső feltételek alapján megvolt az európai fővonalhoz való felzárkózás elvi lehetősége is, aminek azonban, jól tudjuk, a szovjet megszállás radikálisan véget vetett. Az úgynevezett koalíciós idők előremutató jelentőségét azonban jól mutatja, hogy a Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvény, késői fejleményként, 1990-ben, az akkori politikai erők konszenzusával az új magyar köztársaság politikai alapvetésévé válhatott.

A ránk köszöntött szabadság a világpolitika szédületesen gyors fordulatából fakadt, az új demokratikus politikai berendezkedés és a messze látó stratégia azonban jobbára egy szűk értelmiségi csoport, a Nemzeti Kerekasztal szakértőinek a közvetlen demokratikus legitimitást kényszerűen nélkülöző, tiszteletre méltó műve volt. A társadalom döntő többségét és a közvéleményt, ezen nincs mit csodálkozni, felkészületlenül érték az ölébe hullott szabadság és demokrácia gyökeresen új kihívásai. Az azóta eltelt három évtized fejleményei azt mutatják, hogy a társadalom jelentős része e jótéteményeket nem is érezte mindenben magáénak. A demokrácia ugyanis elsősorban technika. A szabadság viszont nem statikus természetű, nem egyszeri adomány, hanem azért dolgozni kell nap nap után. A szabadság és az élet azonos elveken alapul, a szabadságot mint működő folyamatot fenn kell tartani. Ennek technikája a demokrácia. Minél szélesebb alapon jönnek létre a közös célok egy társadalomban, annál mélyebb a demokrácia. A polgári társadalmakban a megvalósítandó feladatok felismerése alulról kell hogy jöjjön. A részérdekeket, a részcélokat kell pontosan megfogalmazni, a közösségek vezetői azt kell tudják hitelesen képviselni, és eleven, a magán- és közösségi érintkezés minden formáját átható kultúrának kell mindezt úgy katalizálnia, hogy azok aztán világos nemzeti célokká integrálódjanak. Ilyen közegben aztán a demokrácia áldás, nem pedig jó ügyek rendszerszerű akadálya.

A demokráciával kapcsolatban a kultúrát említettük. Valóban: demokratikus rendszer működtetése csak azzal egybevágó, sok generáció tapasztalatait felhalmozni képes, az interperszonális kapcsolatoktól a politikai döntés- hozatal legfelsőbb szintjeiig terjedő kultúra talaján képzelhető el. Máig ható nehézségeinket tovább fokozza, hogy nekünk még fel kell építeni, részben újjáépíteni azt a polgári kultúrát, amit tőlünk nyugatra már egy ideje sikeresen bontogatnak.

Annak, hogy a polgári Magyarország nagy nemzeti programja annyiszor zátonyra futott, és egész társadalmi csoportokat érintő példátlan politikai represszióval, de mindenekelőtt a magántulajdon működésének négy évtizedes kiiktatásával annak alapvető elemeit a zsigerekből is sikerült kiirtani, messze ható következményei vannak. A polgárokra egyebek közt az jellemző, hogy számításba veszik döntéseik és tetteik következményeit, képesek tág időhorizonton gondolkodni, megfontoltan tervezni, másokkal együttműködni, fölöslegesen nem kockáztatni stb. Ezzel szemben a nálunk egy időben jellegzetes társadalmi réteget alkotott, dzsentrinek nevezett lecsúszott nemes mindezzel nemigen foglalkozik, amíg bizonyos, akár csak társasági előjogokkal rendelkezik. Ha a birtokait, gazdasági potenciálját már teljesen elvesztette/eljátszotta, akkor is megélhet egy ideig a társadalmi tőke maradványaiból. A dzsentrit mint típust egzisztenciálisan nem köti felelősség semmihez. Amit elvesztett, arról is úgy érzi, mintha az meglenne, jellegzetesen álomvilágban él, a valóságtól elszakad. A Trianon előtti és a két világháború közötti magyar közélet számos önsorsrontó jelensége kapcsolható ehhez a mentalitáshoz. Ennek bizonyos értelemben a proletariátus körében is felfedezhető a párhuzama. A rokon vonás alapvetően a tulajdonhoz való felelőtlen viszonyban, a talaj- vesztettségben és perspektívátlanságban van, a proletariátusnak arról a részéről van szó, amely úgymond már „csak láncait vesztheti”, arról tehát, amely egy bolsevik forradalmár igazi ideálja.

A hosszúra nyúlt Kádár-korszak sajátos mechanizmusai és logikái révén, miután Rákosi már egzisztenciálisan tönkretette a régi politikai, szellemi vezető réteget és intézményeit, megsemmisítette a munkásság minden szerveződését és ezzel együtt az egész történelmi baloldalt, a régi rend itt-ott megmaradt kulturális törmelékéből éppen a dzsentri magatartásforma bizonyos elemeit őrizte meg a leginkább, sőt a gulyáskommunizmus talaján a maga módján még favorizálta is. Nem csoda, hogy nehéz megszabadulni tőle és még sok más kevéssé rokonszenves, de annál kártékonyabb nemzeti vonásunktól. Ami legjobban hiányzik mindezek eredőjeként, a gazdaszellem az élet minden színterén. Tudom persze, hogy a fenti jellemzés sarkított, mert ha csak ennyi állna ma rendelkezésünkre, a jövőnk reménytelen lenne. Ezt egyáltalán nem gondolom, de ha sok minden egyéb mellett a hazai média nem globalizált, hanem sajátosan magyar, egyszerre pre- és posztmodern megnyilvánulásait látom, köztük az internetes kommenteket, vagy a betelefonálós hosszú tévéműsorokat, nehezen szabadulok a gondolattól, hogy pl. a társadalmi nyilvánosság tekintetében még javában a Kádár-korszak hosszúra nyúlt árnyékában élünk.



« vissza