Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A magyar külpolitika kívánatos útja

"Nemcsak szabadságharcaink, de egész történelmünk azt igazolja, mennyire fontos, meghatározó az ország, a magyarság számára a külpolitika, a szövetségesek jó megválasztása. Valamennyi történelmi tragédiánk annak volt a következménye, hogy nehéz külső körülmények között nem találtuk meg a jó, vagy legalább a legkevésbé rossz lépést, döntést. Az önálló magyar külpolitika alapelveit Kossuth máig ható érvénnyel fogalmazta meg 1848. július 11-i híres képviselőházi beszédében."

 

Az a szomorú igazság, hogy a mohácsi vész óta Magyarország ereje nem elég arra,
hogy tartós szövetségtárs nélkül megélhessünk, érdekeinket kellő módon megvédhessük.
(Tisza István miniszterelnök az Országgyűlésben, 1904. július 8.)

 

114 évvel ezelőtt a fiatal miniszterelnök joggal figyelmeztette erre a szomorú igazságra irreális ábrándokat kergető, függetlenségpárti (populista) ellenzékét. 1918. október 31-én, meggyilkolásakor, szavai beigazolódtak: amint a magyar nemzet elvált Ausztriától és független állam lett, rögtön ellenségektől körülvéve találta magát, akik területének jelentős részét elfoglalták. A Tiszántúl román, Baja, Pécs és vidékük szerb megszállását csak az egyébként ordítóan igazságtalan trianoni békeszerződés szüntette meg, mert e színmagyar területek elragadását a nagyhatalmak már maguk is elfogadhatatlannak találták. 1921 és 1938 között a több mint hárommillió magyart is bekebelező kisantant 16-szoros katonai túlereje gúzsba kötötte az önállóvá vált Magyarországot. Az, hogy egész Délkelet-Európa Németország gazdasági érdekszférájává vált, jórészt elkerülhetetlen volt, de az, hogy Magyarország is politikai csatlós lett (jó barátunk, a brit Bryan Cartledge szavaival a „fausti paktum”), nagyon sokba került: fizettünk érte három világhatalom elleni háborúval, több mint egymillió magyar (fele zsidó származású) halálával és 1944-1945 összes borzalmával. A 45 évnyi szovjet megszállás emberi és anyagi veszteségeit még senki sem számolta ki. Amikor 1991. június 19-én Silov altábornagy személyében a záhonyi hídon az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánk területét, szuverenitásunk helyreállt. Az ország fel sem fogta ennek a jelentőségét! Gondoljunk bele: a Horthy-korszak 24 évét nem számítva 1526, Mohács óta állandóan tartózkodtak idegen katonák Magyarországon, a nemzetközi politikába pedig csak a kiegyezés után tudtunk valamennyire beleszólni. 28 éve viszont sorsunk saját kezünkben van, bajainkért immár nem lehet másokat – Sztambult, Bécset, Párizst, Berlint, Moszkvát, legújabban Brüsszelt – felelőssé tenni. Szabad ország lettünk, joggal nevezzük június 30-át, a szovjet katonai jelenlét jogi befejeződését a Szabadság Napjának.

Nemcsak szabadságharcaink, de egész történelmünk azt igazolja, mennyire fontos, meghatározó az ország, a magyarság számára a külpolitika, a szövetségesek jó megválasztása. Valamennyi történelmi tragédiánk annak volt a következménye, hogy nehéz külső körülmények között nem találtuk meg a jó, vagy legalább a legkevésbé rossz lépést, döntést. Az önálló magyar külpolitika alapelveit Kossuth máig ható érvénnyel fogalmazta meg 1848. július 11-i híres képviselőházi beszédében. Hangsúlyozta a külszövetségek fontosságát, egyben azonban figyelmeztetett, hogy a külállamok ott és annyira, s addig fognak bennünket pártolni, amennyiben egyszer s mind saját érdekük meg fogja kívánni. Ugyanitt mutatott rá az orosz katonai nagyhatalom kiszámíthatatlanságára, beavatkozásának veszélyére. Az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat valamennyi szomszédos országgal és néppel a jó szomszédság és a szövetség programját hirdette meg. A vereség után barátokat és támogatókat keresve Kossuth 1852-ben az Egyesült Államokban megfogalmazta az atlantizmus, az Óceán két partján élő szabadságszerető népek összefogásának a programját. A Dunai Konföderáció koncepciója pedig Európában elsőként lépett túl az egymással veszekedő és egymás ellen nagyhatalmi támogatásra vadászó kis nemzetek jellegzetes politikáján. Kossuth megoldást javasolt a nemzeti kisebbségek jogos igényeinek a teljesítésére is: az egyes nemzetiségek számára a vallásfelekezetekhez hasonló autonóm szerveződést tartotta kívánatosnak, személyi alapú tagsággal. Az egyes nemzetcsoportok kulturális autonómiáját ez biztosítaná, de az egy tömbben élők számára politikai autonómiát is kínált, társas önkormányzatot önálló nemzeti főnökökkel.

Minden független ország külpolitikájában vannak elveken és szerződéseken alapuló tartós elemek. Ugyanakkor alkalmazkodni kell az állandóan változó világhoz, ez napi, általában rövid távra szóló lépéseket és döntéseket igényel. A szabadságát 1989-ben, szuverenitását pedig 1991-ben helyreállító ország által megválasztott Antall-kormány külpolitikája nagy politikusaink és gondolkodóink elvein alapult, köztük Kossuth jelmondatán: a magyar európaias legyen, s az, mit európainak nevezünk, e honban mindig magyar maradjon. Több mint huszonnyolc esztendő telt el azóta, hogy Antall József kormányának programját az Országgyűlésben bemutatva külpolitikai céljait is meghirdette. A szovjet függés helyett minél szorosabb kapcsolat a nyugati demokráciákkal és integrációs szervezeteikkel, a nyílt vagy leplezett ellenségeskedés helyett őszinte jó viszony sorstársainkkal, Közép-Európa országaival, végül a nemzeti kisebbségek – elsősorban, de nem kizárólag a szomszédos országokhoz csatolt magyarok – fennmaradását és jogbiztonságát szolgáló nemzetközi és belső konvenciók, intézkedések előmozdítása. Ma és a jövőben is e három terület jelenti a magyar külpolitika elsődleges színterét. Európai uniós és NATO-tagságunkból következik, hogy érdekeinket ma elsősorban ezeknek az intézményeknek a keretei között tudjuk biztosítani. Egyedül erre kevés esélyünk lenne, de a visegrádiakkal, más közép-európaiakkal közösen fellépve szavunknak lesz súlya.

Az Antall-kormánynak sikerült jó pályán elindítani a magyar külpolitikát, és erről ma sem indokolt letérni. Persze azóta más lett a világ. Kezdetben felbomlott három velünk szomszédos, mesterségesen létrehozott föderáció, ezzel erősödtek külpolitikai pozícióink. Akkor azonban minden tájékozott, felelősen gondolkodó magyar tisztában volt azzal, hogy bármely átgondolatlan, felelőtlen, a status quo felborítására irányuló magyar lépés kudarchoz és nemzetközi elszigetelődéshez vezetett volna. Ma az ábrándozók és a kalandorok már más véleményen vannak. A NATO-ba, a történelem legerősebb és legtartósabb katonai-politikai szövetségébe befogadva, majd a 2004-ben megvalósult EU-tagsággal (amit korábban kellett volna elfogadnia a régi tagoknak), a sokszázados balsors és a rosszul megválasztott szövetségek után a magyar állam hajója biztos révbe ért.

De biztos-e ez a rév, olyan kényelmes-e ez a kikötő, amilyennek távolról, a túlsó partról látszott? Vagy igaz, hogy a Nyugat hanyatlik, és bevándorláspolitikájával, multikulturalizmusával saját sírját ássa? Nagy írónk, Márai Sándor 1939-ben, az új világháború küszöbén idézte fel, hogy baljós bölcsek jósolták pusztulásodat, Napnyugati Birodalom. De a barbárság időleges győzelme után Európa nyugati fele feltámadt, gazdasága – az Egyesült Államok hathatós segítségével, a Marshall-terv révén – szárnyalni kezdett, és megteremtette az eddig leghumánusabb és technológiailag a legmagasabb szintre emelkedett civilizációt. Amerika, az Újvilág, az európai Óvilág hibáiból okulva, száz éve a világ legerősebb hatalma. Kína, India megszorongathatja, de belátható időn belül nem fogja lehagyni. 27 évvel ezelőtt, a Gonosz Birodalmá-nak kimúlásakor sokan azt hittük, hogy pár év alatt a demokrácia és a szabad piacgazdaság el fog terjedni Vancouvertől egészen Vlagyivosztokig, Amerikától Európán át a Távol-Keletig. Néhány éve pedig a ma annyit kárhoztatott és (alaptalanul) az Egyesült Államok nyakába varrt arab tavasz azt ígérte, hogy Mohamed próféta világa is magáévá teszi a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit, és stabil demokráciává válik. Nem feladata ennek az írásnak megválaszolni, hogy a világias arab diktatúrák helyébe miért léptek törzsi és vallási háborúk, miért nincs béke az olajfák és a pálmafák alatt. Tudomásul kell vennünk, hogy az egypólusú Pax Americana nem lehetett tartós, és ma a világ tele van robbanásveszélyes gócokkal.

2009-ben Csaba Lászlóval és Martonyi Jánossal közösen jelentettünk meg egy könyvet a magyar külpolitika 21. századi lehetőségeiről, ezt az akkor még ellenzékben lévő Orbán Viktor mutatta be a Gellért Szállóban. Noha a pénzügyi világválság kellős közepén voltunk, optimizmussal néztünk Európa jövőjére. Ma, rövid távon csak aggodalmakról szól mind a magyar, mind a nemzetközi sajtó. Vajon valóban veszélyben van Európánk békéje és jövője? Nyugat-Európa tényleg föladta a játszmát, és tehetetlenül várja végzetét, amit millió muszlim migráns fog beteljesíteni? Ez esetben legalább magunkat meg tudjuk védeni a látható veszélyektől, a tömeges bevándorlástól, az iszlám fundamentalizmustól és a terrorizmustól? Ideje, hogy ennek érdekében újra bevezessük a (csak felfüggesztett) általános hadkötelezettséget, ami egyébként érvényben van Ausztriában és Skandináviában is? Feltartóztatható-e a Nyugat jósolt összeomlása Közép-Európánál? Segíthet-e ebben a Kelet? Valóban A Kelet népe lennénk? Talán írjuk felül Szent István döntését, a keresztény Nyugat választását, marasztaljuk el a szövetkezés helyett a törökkel szembeszálló Hunyadiakat és Jagellókat? Vagy még visszatéríthető Nyugat-Európa keresztény hagyományaihoz, és éppen ez Közép-Európa feladata? Törökország, Egyiptom és Izrael, három nem keresztény ország mentheti meg Európát az iszlamizációtól? A helyes válaszok megtalálása nemcsak Magyarország számára létfontosságú.

Kétségtelen, hogy a mai európai vezetők nyomába sem érnek az európai integráció atyjainak, vagy a rendszerváltozáskor kormányzó Thatchernek, Kohlnak, Mitterrand-nak és Walesának, Havelnek, Antalinak sem. Orbánnak van víziója nemcsak Magyarország, de Európa jövőjére vonatkozólag is, ezzel nincs is baj, de a felemelkedéshez, a sikerhez vezető út, a módszerek nagyon gondos elemzést igényelnek, nem helyettesíthetők ad hoc kampányokkal, mint keleti nyitás. A tudomány, az innováció terén még mindig valóságos szakadékot látunk a Kelet és a Nyugat között. Látszólag ez nem vonatkozik a Távol-Keletre, de ott egyelőre jórészt csak átveszik a nyugati találmányokat, és olcsóbban tudják előállítani azokat. Oroszország a haditechnikában ugyan újra erős, de új vadászgépei, tankjai egyelőre hibákkal küszködnek, ráfordításai pedig messze elmaradnak az Egyesült Államok katonai költségvetésétől. Ezen az orosz gazdaság nem tud változtatni. Amerikával ellentétben Európában ma hiány van önbizalomban, de a német gazdaság motorja jól működik, és ez rántja magával egész Közép-Európát.

Jelcin demokratikus kísérletének kudarcából és utódjának a katonai erő terén fölmutatott eredményeiből súlyos hiba volna azt a következtetést vonni le, hogy ex Oriente lux, hogy hazánk számára az orosz modell követése lenne célszerű. Jó, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a metrókocsik akadozó felújításából. De figyelmeztető, hogy az olajár szárnyalása idején az orosz infrastruktúra modernizálása elmaradt, egy szűk réteg gazdagodása mellett az általános szegénység fönnmaradt, a várható élettartam és a népesség csökkent. Van, akit nem zavar a tekintélyuralmi kormányzás, ahol a kritizálókat lelövik? Az energiaárak zuhanása súlyos recesszióba vitte az orosz gazdaságot, a kiút pedig egy jó kis háború volt. A kies Krím elfoglalásával valóban megugrott Putyin elnök népszerűsége, Európába viszont visszatért a háború, az Oroszországhoz ezer szállal kötődő Ukrajnát pedig elárasztotta az orosz- és általában a kisebbségellenes nacionalizmus. Oroszország maga váltotta ki az ellene hozott szankciókat, senki sem örül ezeknek, de feloldásuk kulcsa Moszkvában van. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy a NATO növeli katonai kiadásait és keleti jelenlétét, Románia amerikai katonai támaszpontjai mellé jelentős értékben amerikai fegyvereket vásárol, Svédország, sőt Finnország is a NATO felé tekint. Nálunk is hadgyakorlatokra került sor, sőt egy helyi NATO-parancsnokság fölállítása is napirenden van. Nem származna hasznunk abból, ha hazánkat elárasztaná valamiféle oroszellenesség, de ettől nem kell félni, ma nálunk Putyin népszerűbb, mint bármelyik nyugat-európai vezető. Lehet, hogy az orosz flört fölértékeli hazánkat? Örvendetes, hogy jó a viszonyunk az Orosz Föderációval, érdemes erősíteni kapcsolatainkat a függetlenné (de nem demokráciává) váló közép-ázsiai államokkal, de szerencsére épeszű ember nem gondolja, hogy átlépve egy Eurázsiái Szövetségbe ott nagyobb jólétben és nagyobb biztonságban élnénk. A (jobb) munkát kereső magyarok sem Moszkvában, Asztanában vagy Bakuban próbálnak szerencsét.

Amíg fönnáll a NATO, addig tagállamai számára az orosz veszély katonai értelemben nem súlyos. Ha Sztálin és utódai nem támadták meg a NATO-t, a sokkal racionálisabb és műveltebb Putyin biztosan nem fogja. Ez azonban aligha nyugtatja meg Georgiát (Grúziát) és Ukrajnát, de még a semleges Svéd- és Finnországot sem. Az 1990-es években nem volt ábránd Oroszország NATO-tagsága sem, ez esetben föl sem merülne, hogy ütközőállamok legyenek Oroszország körül. De mivel ma ez csak egy szép álom, marad az erős NATO, mint az európai béke őre. Magyarország számára sincs ingyen lakoma, növelni kell katonai kiadásainkat. Ennek még kedvező hatása is lehet a gazdaságban, csak vásárlásainkat ne rossz politikai megfontolások vezéreljék. (A Gripen-vásárlás mellett szóltak komoly gazdasági érvek, de a politikai előkészítés teljesen hiányzott.) Az Oroszország elleni szankciók mindkét oldalt sújtják. Feloldásukhoz a Nyugat nyelje le a békát, Ukrajna egyes területeinek elragadását? Úgy vélem, hogy az orosz fait accompli elfogadása nélkül is van megoldás, tisztességes kompromisszum. Lehetnek javaslataink az orosz-ukrán viszony rendezésére, álljunk is elő ilyenekkel – másokkal, mondjuk a V4-gyel egyeztetve. Szóba jöhető megoldás lenne egy nemzetközileg ellenőrzött népszavazás a Krím-félsziget jövőjéről, kombinálva védnökhatalmi megállapodás révén garantált nyelvi és kisebbségi jogokkal. Volt egyszer egy Angol-Egyiptomi Szudán kondomínium, ma is különleges státusú terület, egyes jogászok szerint kondomínium a Boden-tó és a Kaszpi-tenger. Ha a két Korea meg tud egyezni egymással, Oroszország és Ukrajna ne tudna? Dánia és Németország rég rendezte Schleswig ügyét, kölcsönös megelégedésre.

Az orosz–ukrán vita kompromisszumos rendezése mindkét oldalon kihúzná a talajt az engesztelhetetlen nacionalisták alól. Ez megkönnyítené a magyar-ukrán vita rendezését is. Ennek alapja az 1991-es kétoldalú szerződés lehetne, ami expressis verbis garantálta a magyar nyelvű oktatást – minden szinten. Ezzel visszatérhetnénk a pár évvel ezelőtti állapothoz, amikor Magyarország – a többi visegrádi országgal együtt – Ukrajna európai integrációját a szavak mellett tettekkel is segítette. A magyar-orosz viszonyban is volt olyan időszak, amikor a viszony baráti, de nem intenzív volt. Jó, ha akadálytalanul jön az orosz olaj és gáz, de az ár akkor lesz kedvezőbb, ha jöhet az energia észak és dél felől is. Egyre nagyobb a kínálat, részben az olajpalának és az új tengeri lelőhelyeknek, és persze a cseppfolyósán szállítható gáznak köszönhetően. Az alternatív, megújuló energiaforrások jelentőségét pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni. Paks 2 értelméről, hasznáról azonban még nincs meggyőződve a magyar társadalom, nincs értelme itt a titkolózásnak.

Oroszország (és Kína) ellenlábasa, régi riválisa az Egyesült Államok. Ha választani lehet ezek között, kérdéses lehet-e döntésünk? Amint lehetett, döntöttünk, felmerülhet ennek a felülvizsgálata? Ismerve Amerika értékeit és hibáit is, meggyőződésem, hogy még ma is egy vonzó ország, a jelenlegi mély politikai megosztottságot ellensúlyozza a jól működő gazdaság és az intézmények szilárdsága. Magyarországnak érdeke, hogy jó szövetségese legyen Amerikának. Obama elnöksége alatt ez a kölcsönös bizalmi viszony megrendült, és a magyar társadalom egy részében, a sajtótól is támogatva, kialakult egy Amerika-ellenes hangulat. Szerencsére most új fejezet kezdődött a magyar–amerikai viszonyban. Nem lenne célszerű ezt csak Trump elnökségéhez kötni, jöhet még egy demokrata párti elnök, vagy egy kevésbé kiszámíthatatlan republikánus, a jó külpolitika mindig több vasat tart a tűzben.

A rendszerváltozáskor minden gondolkodó magyar egyetértett abban, hogy a Nyugathoz tartozunk, ezt a kötődést kell megszilárdítani és intézményesíteni. Azóta a Nyugat részben jó, részben rossz irányba fejlődött, a bővülés nemcsak az új tagok számára hozott nagy előnyöket, lehetővé tette Európa két fele között a szellemi újraegyesülést. Ez azonban nem következett be. Nincs magyarázat, miért nem került be a Lisszaboni Szerződésbe a keresztény hagyományokra történő hivatkozás. Helyes, hogy nem tekintjük bűnnek, üldözendőnek az azonos neműek egymás iránti vonzalmát, de miért kellene elvetni a hagyományos családmodellt? Nagy hibának tartom, hogy a bevándorlás kérdésében nem zajlott le széles körű vita Európa két fele között. Ha Nyugat-Európában sikeres lett volna a más kultúrából érkezők, a más vallási elveket vallók beilleszkedése, integrálása, akkor senkinek sem volna oka félni e folyamat folytatásáról. Sajnos azonban nem ez a helyzet. Már évtizedek óta sok millió arab, afrikai és ázsiai él Nyugat-Európában, többségük muszlim. Noha munkájuk ma már nehezen pótolható, jó részük viselkedése, elkülönülése, a befogadó társadalommal szembeni érzése sok gondot okoz. Viszont nincs hová visszaküldeni őket, többségük már Európában született. Az bizonyos, hogy sokban változtatni kellene a velük szembeni politikán, meg kell találni a túlzott türelem és a türelmetlenség közötti optimális utat. Nem könnyítené a megoldást, ha évente százezres nagyságrendben fogadna be Európa a háborúk és a nyomor elől menekülő új bevándorlókat, és a meglévő súlyos problémákat csak növelné, ha tömegesen érkeznének képzetlen ázsiai és afrikai tömegek. Kézenfekvő, hogy a fél világ nem költözhet át Európába és Észak-Amerikába, de a fejlett, jólétben élő országoknak nemcsak erkölcsi kötelessége, hanem jól felfogott érdeke is hozzásegíteni a háborútól és a klíma megváltozásától sújtott, külföldi cégektől és saját korrupt vezetőiktől kizsákmányolt országokban élő embereket szülőföldjükön békés, emberhez méltó élethez. Itt lenne szükség valódi nemzetközi összefogásra, ez adna méltó feladatot az ENSZ számára. Nem elég pénzzel megvesztegetni az Európával határos frontállamokat, hogy állítsák meg a jobb életre vágyó szerencsétlen tömegeket, a menekülés okait kell megszüntetni. A nagy feladatot egy mondatban úgy lehetne összefoglalni, hogy békéssé és élhetővé kell tenni az arab világot és Afrikát, kost was kost. Ebben nem lehet nehéz egyetérteni Nyugat- és Közép-Európának, és a probléma ésszerű mederbe terelése jótékony hatással lenne az európai belpolitikára is.

Felelős magyar politikus még nem javasolta, hogy vessük el a nyugati orientációt, de a Brüsszel (vagyis az Európai Unió) elleni hangulatkeltés szerintem nemcsak káros, de félrevezető is. Bel- és külföldön azt a benyomást kelti, hogy Magyarország egy Hexit felé halad, minimálisan ilyent fontolgat. Nem hiszem, hogy erről van szó, hogy erre sor kerülhet. Ráfér a módosítás, a javítás sok európai intézményre, dolgozzunk ezért, de amit az angolok megengedhettek maguknak (a kétséges következményekkel együtt), azzal mi biztosan saját vesztünkbe rohannánk. Jó, hát legalább tartsunk ki önálló utunk mellett, vannak szövetségeseink. A Visegrádi Együttműködés soha nem volt ilyen szilárd, maholnap csatlakozik hozzá Ausztria, de három további szomszédunk is erre vágyik – mondják kórusban, akik csak a közmédiából tájékozódnak. Nálam, mint az egyik alapítónál eltökéltebb híve aligha van Visegrádinak, de Szlovákia világosan megmondta, hogy az EU ellen nem lesz partner, ő a mag-Európához akar tartozni. És nincs olyan lengyel politikus, aki Oroszországra bízná országa biztonságát, energiaellátását és fegyverzetének a karbantartását. Az pedig rémálomnak is rossz, hogy ismét az egykori vasfüggöny mentén szakadjon ketté Európa. De Nyugat-Európa milliószámra akarja beengedni Ázsia és Afrika nyomorultjait és terroristáit, hiszi el annyi honfitársunk, mi azonban megvédjük magunkat és asszonyainkat. Először is milliókról sosem volt szó, és ma már Nyugaton sem a bevándorlók elosztásának a kvótája a vezető téma, hanem az európai határok védelme, a schengeni rendszer megőrzése. Közép-Európa új EU-tagállamai – nem kevés költséggel – távol tartják a migránsokat, de nem építhetnek sem kerítést, sem falat nyugati szomszédaik felé, kizárva Nyugat-Európa muszlimjait, akik között akár potenciális terroristák is lehetnek. Európa mindkét felének be kell látnia, hogy problémáit, közte a demográfiai apályt, a bevándorlást, terrorizmust és az iszlám fundamentalizmust (az utóbbit nevezte Antall József a 21. század bolsevizmusának) csak közös gondolkodással és cselekvéssel oldhatja meg. Én úgy látom, nem fenyeget egy európai szuperállam sem, fölösleges a nemzetek eltűnésével riogatni. Elképzelhető, hogy a németek, a franciák és az olaszok, nem is beszélve az angolokról, valaha fel fogják adni önálló nyelvüket és kultúrájukat, és egységes, központi irányítás alatt akarnak majd élni? Ez már az álmokban sem szerepel. De az egységes pénz- és energiapolitika kívánatos, és elősegítheti a valóban közös kül- és védelmi politika kialakítását.

A tág értelemben vett mintegy húsz közép-európai ország viszonya a történelemben még soha nem volt ennyire jó, békés. Á két éve indult, és tavaly Trump elnök által is fölkarolt Három Tenger Kezdeményezés új távlatokat nyithat a gazdasági és az infrastrukturális együttműködésben – ha lesz politikai akarat a folytatására. Ebbe beleillik a miniszterelnök által idén Tusnádfürdőn a Kárpát-medence és egész Közép-Európa újjáépítéséről felvázolt program. (Ne feledjük, az I. világháború előtt egész Közép-Európa viharos gyorsasággal fejlődött, kivált az infrastruktúra, közös gazdasági térség volt, közös pénzzel, és még közös hadsereg is létezett.) De óriási hiba lenne azt hinni, hogy ez alternatívája az európai integrációnak. Nem, annak a kiteljesítője. Ebben ott a helye a Balkán még nem EU-tag államainak is. Ez a térség évszázadok óta a magyar külpolitika kiemelt területe. Már csak fizikai közelségünk folytán is sok hasznot hozhat számunkra Délkelet-Európa EU-integrációja. Ha gazdaságunk erős, jól működik, akkor követendő példa leszünk a számukra. Van azonban egy fontos előfeltétele az eredményes regionális politikának: a nyelvtudás. Még ha általános közvetítő nyelvvé vált is az angol (népünk sajnos annak ismeretében sem jeleskedik), nagyon kifizetődő a szomszédos és közeli országok nyelvének az ismerete. Ezt sem társadalmunk, sem oktatáspolitikánk nem veszi észre.

Nem lehet azonban a szőnyeg alá söpörni Közép-Európa megoldatlan problémáját, a nemzeti kisebbségek ügyét. Bennünket, magyarokat leszámítva sokan azt hiszik, hogy ezt az idő, az asszimiláció fogja megoldani. De látni – és láttatni – kell, hogy ez egy világprobléma. Most Mianmar/Burmában lángolt föl, tegnap Sri Lankában. Öt ország között felosztva élnek a kurdok, Afrikában minden államhatár törzseket vág ketté, miközben a meglévő államok soknemzetiségűek, többnyelvűek. Nyugat-Európa jól működő modelleket kínál a megoldásra, Dél-Tirol a legismertebb. Európa keleti felén a kommunizmus a problémát befagyasztotta és elmélyítette, de a lassan harminc éve helyreállt szabadság és demokrácia a türelem és az önkormányzatiság térnyerése helyett inkább a többség nyílt türelmetlenségének és a centralizációnak engedett szabad folyást. Az etnikai arányok megváltoztatására, a magyar tömbök feltörésére és a szórványok asszimilálására törekvő állami politika előtt nem szabad behunyni a szemünket. A többségben (még) magyarok által lakott területek hátrányos gazdasági megkülönböztetése, a különféle megfélemlítési hullámok, az igazságszolgáltatás részrehajló működése, valamint a magyar oktatási és kulturális intézmények elleni, sűrűsödő támadások – mindez vitathatatlan tény. Szlovákiában és Romániában ugyan korábban hozott némi javulást a magyar pártok kormányzati szerepvállalása, de látjuk, hogy intézményes és törvényes garanciák, decentralizáció, önkormányzat nélkül minden múlékony, visszavonható. A mégoly jogos sérelmek emlegetésével, hangos retorikával azonban semmire sem megyünk, miközben a mosolydiplomácia, a gesztusok sem hozták a remélt eredményt, sőt egyes szomszédos országbeli politikusok agresszív hangja csak erősödött.

Várhatunk valamit a külföldtől, a nemzetközi fórumoktól? Ott valóban kevesen értik a nemzeti kisebbségek problémakörét. Az átlagember azonosítja a nemzetet az állammal (még itthon is, így lesz a székelyből román – ha Magyarországra jön), kisebbség alatt vagy bevándorlót ért (mint az arabok, törökök, kurdok Nyugat-Európában), vagy különleges társadalmi csoportokat, mint a romák, Amerikában a feketék, esetleg a homoszexuálisok. Még aki megérti, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki átment egy határon, és hogy valakin átment egy határ, az is a többségi nemzethez történő asszimilációt tartja természetesnek és kívánatosnak, csak integrációnak nevezi a beolvadást. A téma felvetését, az ügyben történő lobbizást ma azért nem kedvelik a nyugati kormányok, mert destabilizáló hatásúnak tartják, rettegnek az esetleges határváltoztatás igényétől, mint ami háborúhoz vezet. Mégsem adhatjuk fel azt a törekvést, hogy ez a felfogás megváltozzék, hogy az olyan pozitív példák, mint Dél-Tirol autonómiája, a skót és walesi devolúció,, a spanyolországi föderalizmus, vagy a svájci kantonrendszer meggyőzze a világot a kollektív kisebbségi jogok szükségességéről. Itt van, ez maradt a magyar külpolitika legnagyobb feladata. Nem Európa megmentése a migrációtól, ami mások feladata, hanem a magyar kisebbségek jövőjének biztosítása. Rendkívül fontosak a magyar kormány által nyújtott pénzügyi, gazdasági és kulturális támogatások, intézetek dolgozhatnak a nemzetstratégiákon, de barátok, szövetségesek nélkül megnyugtató, tartós eredményt nem várhatunk. A közös infrastrukturális programok, közös kormányülések előmozdíthatják szomszédainknál a magyarellenes szélsőségesség visszaszorulását. Trianon súlyos és ma is fájó következményeit kizárólag az egységes, a személyek és az áruk szabad mozgását lehetővé tevő, vámhatárok nélküli Európa tudja enyhíteni. Az uniós tagságnak és a schengeni rendszernek köszönhető, hogy a magyar-osztrák és a magyar-szlovák határnál többé nem kérnek útlevelet és nem motoznak a vámosok. Nagyon kívánatos, hogy mielőbb ez legyen a helyzet valamennyi határunknál. Az Európa Tanács hivatott a nemzeti kisebbségek széles körű jogait biztosítani, az Európai Unió pedig minden diszkriminációt felszámolni. Mindkét intézmény súlyosan elmarasztalható, amiért hallgat a magyar kisebbségekkel szembeni jogsértések ügyében. De nélkülük a magyar államnak semmi eszköze nem lenne az orvoslásra. Külföldi nyomás nélkül nehezen képzelhető el a jelenlegi helyzet javulása, de egy minden tekintetben példamutató Magyarország, baráti országok támogatását maga mögött tudva, és rámutatva, hogy a kisebbségekkel szembeni türelmetlenség világszerte még mennyi feszültséghez és konfliktushoz vezethet, megtámogatva jó egymillió uniós polgár kisebbségvédelmi kezdeményezésével, elérheti a külhoni magyarok jogos igényeinek a nemzetközi felkarolását. Ebben a kampányban is jellemezze hangnemünket az általam mindig vallott régi tanács: suaviter in modo, fortiter in re – legyen visszafogott a hangnem, de határozott a fellépés! Sajnos reánk inkább ennek az ellenkezője jellemző.

Nyugat-Európa a városokban beszélt sok nyelv és a sok fura öltözet alapján kezd egy modern Bábelhez hasonlítani, de az internet és az olcsó utazás korában ez nem jár együtt nyelvi és kulturális asszimilációval. A regionalizmus, a közösségek autonómiája nem csökken, hanem erősödik – egyelőre csak Európa nyugati felében. Az európai magyar diaszpóra és a szomszéd államokhoz csatolt magyar közösségek fönnmaradását csak az Unió biztosíthatja! A magyarság szétszóratásából is lehet előnyt kovácsolni. Kétoldalú gazdasági kapcsolatainkat rendkívüli módon erősíthetik a magyar kisebbségek. Legyen három szomszédos országban az ott élő magyarság megkerülhetetlen politikai tényező! Aktív választási részvétellel ez elérhető. A magyar pártok mindenütt a demokrácia, a jogállamiság, és a nemzetközi normák következetes szószólói. Nyugat-Európától Amerikán át Ausztráliáig az egyetemeken, a gazdaságban és a tudományban, de a kormányhivatalokban is vannak tekintélyes és megbecsült magyarok, magyar származásúak, akik kérés nélkül is támogatnak minden jó magyar ügyet.

A világproblémákkal és a speciálisan magyar feladatokkal történő foglalkozás mellett vannak közvetlen feladatai is a magyar külpolitikának. Itt is van helyük a kampányoknak, de veszélyes, ha a kampány mögött nincs stratégia. Az elmúlt években volt egy nagy kampánnyal beharangozott keleti nyitás, majd volt egy halkabb déli is. En nem ezek ellenében, hanem ezek hasznos kiegészítőjeként javasoltam az északi nyitást. Elsősorban azért, mert az északi államok gazdasága európai összehasonlításban a válságot követően is erős maradt. Másrészt az északiaknak óriási materiális és szellemi tartalékaik vannak. Ezek a társadalmak vitathatatlanul sikeresek, békések, jólétiek, még ha megvannak is a maguk problémái. Ezen kívül mindegyikben sikeres, aktív magyar közösség működik, és ezek az országok általában rokonszenvvel viseltetnek Magyarország iránt, még ha jelenlegi sajtójuk kritikus is. Ugyanakkor nagyon jó kereskedelmi lehetőségeket kínálnak, mert nyitottak a külföldről érkező termékekre, szolgáltatásokra.

Az euro-atlanti intézmények tagságával járó minden előnyünk eltűnhet, ha elveszítjük Európa, a világ jóindulatát, ha Magyarország barátok nélkül marad. Márai Sándor szerint hű hazafiak akkor vagyunk, ha mindazt, ami hazánk egyéni, nemzeti sajátja és értéke, bele tudjuk illeszteni az európai szolidaritás magasabb összhangjába. Az Európai Unió az európai szolidaritás megvalósulása. A szolidaritás kétoldalú: adunk és kapunk. Tisztában vagyunk ezzel? Mi, európaiak, elsősorban egymással legyünk szolidárisak, erre épülhet más földrészeken élő embertársaink segítése, lehetőleg a szülőföldön maradásban, illetve az oda történő visszatérésben.

1956-ban a világ csodálta a zsarnoksággal szembeszálló Magyarországot. A brutális szovjet beavatkozást felháborodás és őszinte részvét fogadta. 1991-ben, a megszállások százada végén nemzetünkre ráköszöntött a szerencse. A békés rendszerváltozás, a kommunista dominók eldöntésében vitt magyar szerep kivívta a demokráciák megbecsülését. Mára hová lett akkori presztízsünk? Az egykori lelkesedés és barátság a magyarsággal szembeni ellenszenvvé és rosszindulattá vált volna? És csak reánk pikkelne a világ? Aligha. A szabadsággal legtöbb sorstársunk nálunk sikeresebben élt. Tompa Mihály 1865-ben figyelmeztetett a szabadsággal járó felelősségre:

Jelen van már a pillanat:

Hogy a sors urnájába nyúlni,

Életre vagy halálra húzni,

E nemzetnek lehet, szabad!



« vissza