Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Atyai jó barátom, Szabó Zoltán

"1949. május harmadikán, párton belüliek és párton kívüliek sorozatos elhurcolása után, megdöbbentő dolog történt: a párthű külügyminisztert, Rajk Lászlót vitte el az ÁVH. Napokon belül bíróság elé állították, államellenes tevékenység vádjával. Szükség volt valakire, akit titóizmussal vádolhatnak. Addig verték, amíg bevallotta, hogy már a spanyol polgárháború katonájaként is a mozgalom ellen ármánykodott."

1945-ben, a háború után visszatérhettünk Budán a Molnár Ferenctől örökölt Nyúl utcai fél villánkba. Apám kényszermunkatáborban halt meg Balfon, Szerb Antallal és Halász Gáborral együtt. Sírhelyet kapott a Kerepesi temetőben. A Válasz szerkesztését anyám Illyés Gyulával folytatta, a Nyúl utcába jártak kávézni, beszélgetni a világégést átvészelt munkatársak, közöttük Szabó Zoltán. A szétbombázott, lerongyolódott és nagy emberveszteségeket szenvedett város a demokratikus erők élre kerülésével új kezdetben bizakodott. Abban, hogy hamarosan kivonulnak a megszálló szovjet csapatok, és lehetőség nyílik szabad politikai élet, valamint élénk művészeti, irodalmi pezsgés megteremtésére. Második elemista kisgyerekként lábatlankodtam az írónagyságok között, emlékszem az akkori, keszeg, sportos, folyton cigarettázó Szabó Zoltánra, bár minket az ő kisfiával, a még nálam is ifjabb Ádámmal általában kiküldtek a kertbe játszani. Már válófélben volt feleségétől, Liltől, akinek azután a Válasz fiataljai közül a drámaíró Sarkadi Imre kezdett udvarolni, néhány év elteltével ő vette el feleségül, megkapta gyermekének Ádámot, aki nevet változtatott, Szabóról Sarkadira. Felcseperedve orvos lett belőle.

A harminchárom éves Szabó Zoltán tele volt energiával. Valóság címmel folyóiratot alapított népi kollégisták és Eötvös-kollégisták számára, s szerkesztette a Nemzeti Parasztpárt lapját, a Képes Világot is. Az akkor még négypárti Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, a MADISZ elnöke volt, ebben a tisztségében utazott Londonba, a nemzetközi demokratikus konferenciára. Angliai jegyzetei az Új Magyarország hasábjain jelentek meg.

Először 1946-ban, a Békekonferencia idejére vette át Szabó Zoltán a párizsi Centre d’Etudes Hongroises vezetését, majd szerződéses alapon elvállalta, hogy kulturális attasé lesz a párizsi magyar követségen. Remek munkát végzett. A követség épületében létrehozta a Foyer Culturelt, és ott gondos szelekcióval pontosan azt mutatta be a Nyugatnak, ami a legnagyobb hatást kelthette: Csontváry Kosztka és Rippl-Rónai képeit, Ferenczy Noémi gobelinjeit, Derkovits Gyula rajzait, Kovács Margit kerámiáit, valamint Robert Capa fotóit. (A Foyer-t Révai József nyitotta meg.)

Károlyi Mihály volt a párizsi magyar követ, 1948. augusztus 31-én Szabó Zoltán feleségül vette a gróf elegáns leányát, Juditot. Az év novemberében járt életében utoljára Magyarországon. Tizenegy napos látogatást tett, beszélt újonnan kinevezett főnökével, Rajk László külügyminiszterrel, rövid viziten volt Gerőnél, majd a Petőfi-centenárium alkalmából Budapestre érkezett francia szürrealista és kommunistabarát költőt, Paul Éluard-t vitte el hajdani falukutatása híressé vált színhelyére, Tardra, onnan pedig Egerbe, ahol – mint erre később egy Cs. Szabó Lászlónak írt levélben emlékezett – vendége alaposan berúgott, mert nem volt tisztában a bikavér francia boroknál komolyabb erejével.

1948-ban, a kommunisták által elcsalt választást követően, drámai gyorsasággal ment végbe a magyarországi rendszerváltás. Két moszkovita, Rákosi és az ÁVH-főnök Péter Gábor elkezdte a szovjeturalom és a diktatórikus kommunista párthatalom megszilárdítását. A földreformot ellenző és ókonzervatív Mindszenty bíboros 1948 karácsonyán történt letartóztatása volt az egyik kezdeti lépés, amely Szabó Zoltán számára lehetetlenné tette a kormány további szolgálatát. A magyar egyházfőt életfogytiglani börtönre ítélték, a magyar katolikusságnak ezután negyed századig nem volt legfőbb vezetője. Szabó elhatározta, hogy lemond, de nem hozza bajba még hezitáló apósát, Károlyi grófot, tehát nem egyenesen a külügyminisztériumba küldi leköszönő levelét, hanem előbb vele közli a döntését.

1949. május harmadikán, párton belüliek és párton kívüliek sorozatos elhurcolása után, megdöbbentő dolog történt: a párthű külügyminisztert, Rajk Lászlót vitte el az ÁVH. Napokon belül bíróság elé állították, államellenes tevékenység vádjával. Szükség volt valakire, akit titóizmussal vádolhatnak. Addig verték, amíg bevallotta, hogy már a spanyol polgárháború katonájaként is a mozgalom ellen ármánykodott. A rendkívül naiv Károlyi ekkor mondotta azt, hogy hajlandó Budapestre utazni, és tanúskodni Rajk ártatlansága mellett. Amikor azután elképesztő gyorsasággal végrehajtották a halálos ítéletet, Rajkot 1949. június 15-én felakasztották, a gróf is leköszönt. Budapesten a kommunisták ezt így indokolták: „Károlyi Mihály, magas kora miatt nem tudott ellenállni az imperialisták befolyásának.”

A történtek után világszerte hullottak szét a magyar diplomáciai képviseletek, és jaj volt annak, aki hazatért. A szocialista Ignotus Pált például Londonból jelentéstételre rendelték vissza, aki baráti figyelmeztetések ellenére, kötelességtudásból eleget tett az ukáznak. Azonnal letartóztatták, azzal vádolták, hogy Anglia kémje, és hét évet töltött börtönben. Károlyi Mihály párizsi titkára, a költőként is ismert Havas Endre, saját jószántából, ártatlansága teljes tudatában, az új rendet szolgálni utazott Pestre, s megírta költeményét a párthűségről. Eltartott egy ideig, amíg Rajk bűntársának nevezhették, s mikor börtönbe került, órákon át kiáltozott: „Azonnal értesítsék Sztálin elvtársat, hogy szörnyű tévedés történt!” Zavarta az ávósok nyugalmát, tehát agyonverték.

Leköszönése után Szabó Zoltán, Párizs szerelmese, Anglia felé indult el. A hajó 1949. június 5-én, kora reggel, Zoltán harminchetedik születésnapján ért partot Dovernél. Miért erre a különös, nagyon európai, de akkori életformájában mégis a kontinenstől olyannyira különböző szigetre jött emigránsnak? Elvégre Párizsban kellemes lakást bérelt a Montmartre-on, Chagall lánya lakott a földszinten. Igaz, valamit megérezhetett, mert egy antikváriumban tizennégy méter hosszú, régi metszetet talált Londonról, feldarabolta, és tucatnyi képet keretezett belőle.

Az első lépést az vezette, hogy sógornője, Károlyi Mihály másik leánya, Éva, 1940-ben Angliába ment férjhez, egy Jack Bayley nevű, jómódú corshami angolhoz. Kellemes otthonuk volt, és Szabó Zoltánné Károlyi Judit, amikor várandós lett, úgy határozott, hogy oda megy megszülni a gyermekét. Kristóf 1949. április 9-én született.

Az író már 1949 nyarán letelepedési engedélyért folyamodott a brit hatóságokhoz. Állampolgár csak 1976-ban lett.

Corshamból a gyerekkel felköltöztek Londonba, ugyanis Károlyi gróféknak az elegáns Chelsea városrészben volt egy házuk, amelyet rendelkezésükre bocsátottak, míg ők Franciaországban vonultak újabb emigrációba. A londoni Markham Streetről Szabó Zoltán régi jó barátjával, Cs. Szabó Lászlóval kezdett levelezésbe.

Cs. Szabó, a Képzőművészeti Főiskola művelődéstörténet tanára, 1948-ban indult római tanulmányútra, az ottani Magyar Intézetben kapott szállást. Körülbelül egy hónap volt még hátra római tartózkodásából, amikor Budapestről rideg hangú, kurta táviratot kapott Bóka László kultuszminisztériumi államtitkártól: „szolgálattételre azonnal jelentkezzék.” Nem sok jót sejtetett a hirtelen hazarendelés. S fontos üzenet rejlett barátnője, Gecső Bözsi telefonhívásában: „Csak dolgozzon nyugodtan. Ősszel Velencében találkozunk, a Bellini-kiállításon.” Azaz: maradjon kinn, én majd valahogyan kimegyek maga után.

Mi lehetett a hazarendelés indoka? Hiszen a főiskolán tudomásul vették, hogy egy szemeszteren át felfüggeszti az előadásait. Más lehetett az ok. Cs. Szabó, rosszat sejtve, két szóban felelt új miniszterének, Ortutay Gyulának: „tanszékemről lemondok.”

Rómából átköltözött Firenzébe. Lehet, hogy a Magyar Akadémiától és a követségtől akart messzebb kerülni, de az is, hogy Firenzét kolozsváriasabbnak érezte. Ott mindenesetre hamarosan találkozott egy olasz ismerősével, aki beajánlotta munkatársnak egy idegenforgalmi és valutabeváltó irodához. Gecső Bözsi pedig, izgalmas kalandok után, kiszökött Nyugatra. Firenzében volt az esküvőjük.

Szabó Zoltán elég nehezen szerezte meg barátja firenzei lakáscímét, de azután, 1950 januárjától megindult közöttük a levélváltás. „Az ember otthonabbul érzi magát idekinn, ha Csészabóval válthat jelet” – írta valahol. A levelekben nosztalgiával emlékezett vissza beszélgetéseikre, akár a Balatonnál, akár Pesten, szerkesztőségekben vagy Csé Duna-parti lakásában. Mint említi: „Máig sem felejtem a Claude Lorraine ecsetjéből festett budai tájat, a csonka hidakkal, a foltozott ablakodból, mögötte könyvekkel, könyvekkel és megint könyvekkel.”

Zoltánt ekkor elég rossz állapotba hozta, hogy nincs állása, mint barátjának, se könyvespolca, a kedvenc olvasnivalóival. Hogy legyen valamicske pénzük, albérletbe adtak ki két szobát a házban, de amikor ezt Károlyiné megtudta, távozásra kényszerítette őket. Szabó Zoltán egyetlen vagyontárgya a Párizsból áthozott Citroën autója volt, ezt próbálta eladni, de a balkormányos, régi kocsira nem akadt vevő.

Szabó Zoltánné Károlyi Judit azután kapott egy félállást, s Zoltán maradt pesztonkának a születési hibával világra jött újszülött mellett. Próbált regényt írni, de ez sehogy sem állt össze, többszöri újrakezdés ellenére sem.

Mikor 1956 novemberében, pár heti osztrák menekülttábor-élet után Londonba érkeztem, már minden rendben volt Szabóék körül. Münchenben megalakult a Szabad Európa Rádió, s vezetése úgy határozott, hogy a magyar nyelvű adás tanácsadóinak és egyben levelezőinek három, a politikához is értő emigráns írót nevez ki: Kovács Imrét, Márai Sándort és Szabó Zoltánt. Zoltán tisztességes fizetést kapott, Judit kisegített maitre de table-ként a méregdrága londoni francia Prunier vendéglőben. Kristóf intézetbe került.

Szép lakást béreltek a jó polgári Kensington negyed egy vörös téglás házának a negyedik emeletén, úri palotákon csiszolódott ízléssel rendezték be, árveréseken szerzett antik bútorokkal és műtárgyakkal, Párizsból megérkeztek az eredetileg Budapestről útra indult könyvek is, a szép kötésű magyar klasszikusok és a nyersvászonba kötött népi irodalom. Zoltán kedvenc karosszéke fölött, a fal kiugrójáról egy barokk faragott szent szú-lyugatta alakja nézett a látogatóra, szinte készen arra, hogy bekapcsolódjék a konverzációba.

A Citroën roncstelepen végezte, Zoltán immár lehúzható tetejű, piros MG sportkocsit sofírozott. Háromszor bukott meg az angol autóvezetői vizsgán, mert nem volt hajlandó betartani az akkor még érvényes, ódivatú brit szabályt, miszerint kanyarodáskor nem elég villogóra kapcsolni az indexet, hanem a vezetőnek a lehúzott ablakon kidugott kézzel kell kalimpálnia, jelezve szándékát. A bukott vizsgák után nagy nyugalommal ült vissza a sportkocsi volánja mögé, s ha a vizsgáztató tiltakozott, hogy erre nincs joga, faképpel mutatta fel neki a még érvényes nemzetközi autóvezetői jogosítványát.

Az 1956-os forradalomnak már az előzménye, a főként írók által kifejezett szabadságvágy egyre erősebb megnyilvánulása is lázba hozta Szabó Zoltánt. Izgatottan figyelt minden hazulról érkező hírt. Ebben támaszkodhatott a BBC hazai adásokat éjjel-nappal lehallgató monitor szolgálatára is. De alig néhány nappal londoni érkezésem után meghívott a Roland Gardens-i lakásba, leültetett, saját kezűleg főzött nekem a konyhában egy findzsa méregerős török kávét és mintegy két órán át beszéltetett arról, hogy mi történt október 23. és november 4. között Magyarországon, miként ítéltük meg Nagy Imre szerepét, ki hogyan viselkedett az írók közül a forradalom alatt, és én hogy jöttem át Ausztriába a már lezárt határon.

Minden angol napi- és hetilapot megrendelt a forradalom napjaiban, érdekes gyűjteményét később nekem ajándékozta, én meg 1989 után a budapesti Ötvenhatos Intézetnek, remélem, az újságpapírt nem használták el ablakpucolásra. Megígérték, hogy egy kutatójuk tanulmányban dolgozza fel 1956 korabeli angol visszhangját.

1956 előtt főként két londoni emigráns jó barátjával, a BBC Magyar Osztályára munkatársnak meghívott Cs. Szabó Lászlóval és a könyvkiadó dinasztiából származó Révai Andrással beszélték meg a világ dolgait. A Soho vigalmi negyedben megnyíltak London első olasz eszpresszóbárjai, Zoltánék a Prego presszókávéját kedvelték leginkább. Cs. Szabó az Old Compton Street szemközti oldalára járt pörkölt kávét venni az Algerian Coffee nevezetű boltba, és valamivel arrébb jó sajtokat, borokat vásárolni a Lina Stores kínálatából. A BBC is sétatávolságra volt. Kensington azonban messze esett innen, és amikor Szabó Zoltán elhatározta, hogy az ötvenhatos, újonnan érkezett fiatal értelmiségiekből alakít társaságot maga köré, színhelynek a lakásához közel eső Hades eszpresszót szemelte ki. Itt gyertya égett az asztalkákon, a tulaj azt remélte, hogy szerelmespárok térnek be, csendben egymás fülébe suttogni. A mi kis csapatunk tagjai azonban hangosan vitáztak és vágtak egymás szavába, különösen a marxizmusból kiábrándult, ősz fürtű filozófus garabonciás diák, Krassó Miklós éles hangja törte meg a presszó nyugalmát. Szabó Zoltán hozzá hasonlóan nagy műveltségű, olvasott és remek emlékezőtehetségű debattőrre talált Krassóban, aki olykor azzal szórakoztatta, hogy teljesen betűhíven mondta fel az ötvenes évek magyar pártköltőinek Sztálinhoz és Rákosihoz írt ódáit. Máskor elméletét igyekezett bizonyítani Zoltánnak, miszerint olyan világot kellene kialakítani, hogy a legjelesebb gondolkodók ne kényszerüljenek kenyérkereső munkára, hanem az állam tartsa el őket meglehetős kényelemben, s naphosszat mást se tegyenek, mint hogy formulákat agyalnak ki a társadalom átalakítására. Ide járt el rendszeresen a filológus Czigány Lóránt, a később Amerikába származott András Sándor (akit mi inkább eredeti nevén Sándor Andrisnak tituláltunk), a BBC rádiós, buddhizmus ihlette költő: Siklós István (külsejével maga is emlékeztetett a szakállas hindu bölcsekre), az építész Zmertych Iván, továbbá a novellista-ambícióval megáldott, de sajnos ezen a téren tehetségtelen újságíró, Jotischky László – később a BBC Magyar Osztályának a főnöke.

Elsősorban a Magyarországról kiszivárgó hírekről beszélgettünk, ezeket cseréltük ki. Sok szó esett Bibó Istvánról, bebörtönzéséről és a tanulmányairól, cikkeiről. Szabó Zoltán már a háború utáni, koalíciós időkben híve volt Bibónak.

Mostanában tucatnyi könyv jutott hozzám egy londoni magyar hagyatékból, közöttük Ortutay Gyula naplójának a második, 650 oldalas kötete. A kommunistákkal társutassá lett Tutus írja 1957. november 12-én, hogy hozzá hasonlóan gerinctelen politikustársával, Dobi Istvánnal beszélgetett, aki szerint Bibó István, úgymond, „siralmasan politizált” a szovjet csapatok visszatértének éjjelén, akkori magatartását csak Keresztury és Sárközi Márta „mitizálják, folklorizálják.” Bibó ugyanis követségeknek telefonált, hogy ő az utolsó legális miniszter, és nem ismeri el Kádárt.

Ortutay így folytatja: „Ezt a szöveget Bibó többször is elmondta, míg a telefonos rá nem jött. Aztán Dobi szépen elküldte haza. Nemrégiben letartóztatták szegény Bibó Pistit” – írja naplójában Ortutay Gyula –, „aki úgy tiblábolt a politikában, mint egy cúgos cipős gimnazista, megható naivitással és egy jogfilozófushoz méltatlan rövidlátással. […] Nagytehetségű, tiszta jellemű férfi. Próbáltam szót szólni róla, mikor Münnichnél jártam – reménytelen. Szereplője lesz ő is Nagy Imréék pörének.”

Szabó Zoltán pontosan látta Bibó 1946-os és 1956-os szerepének a jelentőségét. Amikor a Magyar Könyves Céh elnevezésű, emigráns könyvkiadói kezdeményezés gazdája lett, 1960-ban Harmadik út címmel adta ki Bibó István 1949 előtt megjelent írásai javát és a forradalommal kapcsolatos két történelmi fontosságú szövegét.

1981-ben Szabó Zoltán Kemény Istvánnal kezdte el a berni Protestáns Szabadegyetem négykötetes Bibó-válogatásának a szerkesztését, a magvas előszót is megírta, de aztán összekülönbözött a nyomdával, és átadta nekem a társszerkesztés munkáját.

Atyai barátom, háromszor tett jót velem. Amikor elvégeztem a Szent Mártonról elnevezett londoni képzőművészeti főiskolát és nem akadt elég könyvillusztrátori munkám, felfogadott segédpallérnak és szobafestőnek a Themze-parton vásárolt szép kis házuk renoválási munkálataihoz, maga mellé.

Azután, hogy a BBC Magyar Osztályán lettem kisegítő, 1963-ban Szabó Zoltán ajánlott be szerződéses fix munkatársnak a müncheni Szabad Európa Rádió Magyar Részlegére. Három évet töltöttem ott, megalapoztam biztos jövőmet, így tértem vissza Londonba, hogy a BBC-nél töltsek be éppen üresedő, hasonló munkakört. Bajorországban a főnököm csinos egyetemista leányának csaptam a szelet, végül még a kezét is megkértem, de egy német ideggyógyász orvost választott helyettem. Nagy baráti köre volt, szerette a vidám társas összejöveteleket a papa nagy szabad európás szolgálati lakásában, s így ismerkedtem meg egy Argentínából a heidelbergi egyetemre érkezett, kedves mosolyú fruskával, Szekeres Zsuzsával. Vele egy konferencián a Károlyi Judittól elvált Szabó Zoltán is találkozott, viszonyuk idővel komollyá vált. Zsuzsa és Zoltán londoni esküvőjén a feleségemmel mi voltunk a tanúk.

Úgy esett, hogy Szabóék egy ízben autón hajtottak át London dimbes-dombos művésznegyedén, Hampsteaden, és Zsuzsa elsuhanóban pillantott meg az egyik mellékutca házának a falán jókora feliratot: FOR SALE. Ez a ház eladó. Így beszélhetek most a harmadik jótéteményről is, mert szóltak nekem, hogy remek helyen leltek renoválandó állapotban lévő, tehát biztosan jutányos áron piacra került, háromszintes, régi sorházat, próbáljam megvenni. Immár majdnem ötven éve ez a londoni otthonom.

1974-ben Zoltán nyugalomba vonult a Szabad Európa Rádiótól, és Zsuzsával átköltöztek Bretagne festői kisvárosába, Josselinbe. Régi parókiát vásároltak a dombtetőn, Rohan herceg tornyos-bornyos kastélyára lehetett lelátni onnan, hamarosan a herceggel is összebarátkoztak. Zoltán a vétel idején tréfálkozva mesélte, hogy a parókia árában sírhely is benne foglaltatott a közel eső temetőben. De amikor 1983-ban meglátogattam őket, Zoltán nem volt jó bőrben. A kertben calvadost iddogáltunk és arról beszélgettünk, hogy meghívták Magyarországra, mert új könyv jelent meg Tardról, s vele, A tardi helyzet írójával akarnak pódiumbeszélgetést rendezni a faluban. Zoltán azt válaszolta, hogy figyeli a magyar állapotok javulását, de még nem elég kielégítőek a viszonyok ahhoz, hogy odalátogasson. Jöjjön ki a szociográfus és a tardi tanácselnök Londonba, ott tarthatnák meg az eszmecserét.

A szabadság csak öt évvel később köszöntött Magyarországra, Szabó Zoltán ezt már nem érhette meg.

A Könyvescéh hirdette, hogy regénye jelenik meg Éjfélkor a pap nem misézett címmel. Vajon meddig jutott el ennek a megírásával, ha egyáltalán elkezdte? Minden írását klasszikusokon csiszolt stílusú, pontos mondatokba szedve vetette papírra, talán jellegében ilyen lett volna a regénye is. Az értekező prózája, megannyi cikke és esszéje éles elméjű, tiszta mondatokat fogalmazó íróra vall. S ami ugyanilyen fontos: jó ügyek talpig becsületes szószólójára.



« vissza