Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„Széppé tenni a földet…” – Kabán Annamária és Mózes Huba tanulmányai Dsida Jenőről

Az irodalmi közvélemény működésében, vagy ha úgy jobban tetszik, a recepcióban és a kánonban mindig mulasztások sokaságát fedezhetjük fel – ha egy általunk nagyszerűnek, fontosnak gondolt életmű fogadtatását, elismertségét vizsgáljuk. Úgy gondoljuk, hogy másoktól is megérdemli azt, amit tőlünk: a kiemelt figyelmet, a részletekbe menő megismerést. Így van rendjén, hiszen az irodalmi érték eleve nem objektív, és a hozzá való viszony sem csupán higgadt és tárgyszerű mérlegelés dolga, hanem szenvedély is, mint a szerelem. Ráció és ráción túli dolgok keverednek benne, egyebek közt intellektusunk legösszetettebb kifejezője, az ízlés határozza meg, amiről, mint ismeretes, nem lehet vitatkozni. Az utókor Dsida Jenőhöz való viszonya messzemenően alkalmas arra, hogy a fentiek természetéről elmélkedjünk, a költő életműve ennek megfelelően válthat ki vitákat. Ezek évtizedeken át ideológiai alapokon zajlottak, ma azonban az elismeréssel szemben nem az elutasítás, hanem a közömbösség áll. A Dsidával törődők körében azonban meglehetős egyetértés mutatkozik abban, hogy ez az életmű valóban nagyobb megbecsülést érdemelne.

Kabán Annamária és Mózes Huba évtizedek óta folytatják szeretett hősük népszerűsítését, mindenekelőtt műve törvényeinek fölmutatásával, alkotásainak szépségét szakmailag is kidolgozott elemzésekkel bemutatva. Tudják, hogy olykor a rajongók is árthatnak egy életmű megítélésének, hiszen nemcsak dilettáns alkotók vannak, hanem dilettáns olvasók is (igaz, őket mégiscsak becsülni kell, merthogy ők még valóban olvasnak). A szerzőpáros új könyvének célja Dsida értékeinek szakmailag megalapozott bemutatása. Sikerrel bizonyítják, hogy minél többet ismerünk a költő világának, esztétikájának, versépítésének sajátosságaiból, annál nyilvánvalóbb, hogy műve kimeríthetetlen. Könyvükből közvetve az is kiderül, hogy miért érzik úgy, hogy éppen Dsida költészetével kell különleges figyelemmel foglalkozniuk: a felhasználható szakirodalom szűkössége bizonyítja a recepció ez esetben okkal szóvá tett elégtelen voltát. Eközben a könyvesboltokba kerülő Dsida-kötetek évtizedek óta rendre gazdára találnak, vagyis költészetének van és folyamatosan újratermelődik a közönsége. Miért hát az a rutin, ahogyan a nagy összefoglalásokból, tankönyvekből Dsida költészete oly gyakran kihagyhatónak látszik? Az okok közt természetesen ott van erdélyisége, az erdőn túli világ jeleseit a Budapest-centrikus irodalmi élet csekély kivétellel nem mint egyenrangú alkotótársakat, hanem – hagyományosan – mint egzotikumot fogadja. Pedig, és ez is egyértelműen kiderül ebből a kötetből, Dsida szinte naprakészen kapcsolódott a centrum újklasszicizmusához, amit Radnótival való személyes és költői kapcsolata is szépen bizonyít. És az is bizonyos, hogy műveltség, formaérzék, költői tehetség terén lényegében azonos szinten álló alkotókról van szó. A beágyazottság, társadalmi közeg, politikai háttér, a sors, az életrajz össze nem hasonlítható alakulása okán és nyomán azonban Dsida sosem került az egyetemes magyar irodalom fő áramlatába – életművének utóélete erre még kevesebb esélyt kapott. E hagyaték mellé állni tehát ma is kíván bizonyos elszántságot, nem pusztán szakmai jelentése van. Ahogyan magyar költőnek lenni némely korokban és helyzetekben (Dsidáé is ilyen) különleges vállalkozás volt, úgy az irodalomtörténet művelésében is léteznek sorsformáló választások: Kabán Annamária és Mózes Huba is számolt azzal, hogy a Dsida-életművel való találkozásuknak egzisztenciális jelentősége lesz.

Magyar költőnek lenni tehát egyszerre hálás és rettentő nehéz vállalkozás – különösen az elszakított országrészek legsúlyosabb megpróbáltatásainak időszakában. A költészet a magyar gondolkodásban, de a mindennapokban is, egészen a közelmúltig, különös, romantikus fénykört jelentett, költőnek lenni, az ebbe a megbecsült, olykor csodált világba kerülni sajátos rangot adott. Ezzel a ranggal és a kivételesen kidolgozott, a versírást szinte kényszerítő magyar költői nyelv örökségével nemcsak méltóság, hanem felelősség is járt. A költészet rangját a közösség képviselete, a közérzület kimondásának, argumentációjának vállalása biztosította, és az alanyi költővel szemben is kimondatlan, olykor ki is mondott elvárás volt valamiféle lírai népképviselet. Különösen így volt ez a románok által kézhez vett Erdély költészetében, ahol a történelemkárosult magyarság költőitől, íróitól várta létgondjainak kimondását. Dsida ezt a szerepet a maga nyers, közvetlen, művészietlen formájában nem vállalta, meg is kapta érte a magáét: a kötet szerzői az emiatt elégedetlenek vádként megjelenített véleményét így összegzik: „a nagy kollektív bánatok elől a szépség bűvöletébe menekül”. Ez a szemrehányás egyaránt megjelent a politikailag infiltrált bírálat nemzeti és szociális gyújtópontjain, ami azonban kevésbé a költőre, mint a minősítőkre volt jellemző. Az azonban világos, hogy léteztek olyan elvárások, amelyek megfogalmazói elvárták, hogy az alkotók a nekik kijelölt (kényszer)pályát fussák be. A különös, hogy így is voltak pillanatok, amikor ideig-óráig ez az elvárás egybeeshetett az író-költő maga törvénye szerinti törekvéseivel. Jól látható ez Reményik Végvári korszaka esetében, de Dsidának is volt kifejezetten (keresztény)szociális korszaka, ha rövidsége miatt a diákkori zsengéket követő alkotóéveit nem tekintjük éppen egyetlen korszaknak. Dsida ugyanaz a költő volt akkor is, amikor verseiben kerülte Erdély dilettánsok tollán agyonkoptatott nevét, mint amikor megírta a kisebbségi sorsukban megalázott magyarok legerőteljesebb, az egyéni és közösségi fájdalmat és ellenállást kikiáltó költeményét, a Psalmus Hungaricust. Ugyanaz volt, amikor szerelmes verseket írt, és akkor is, amikor a maguk nyomorúsága által kínzott kisemberek képét rajzolta.

Talán ennyi is elég annak jelzéséhez, hogy Dsida megítélésének kérdése nem annyira az életműtől, mint kritikusai ideológiai előítéleteitől függött. Aligha tekinthetjük azonban mérvadónak azokat a kijelentéseket, melyek szerint például nem elég nemzeti, vagy éppen nem foglal elég határozottan állást a szociális kérdésben. Tény viszont, hogy abból a közegből, melyben költészete kibontakozott, magyarországi hontalanságában alighanem Áprily jutott a legmesszebbre – amihez az is kellett, hogy ő legalább megélte azt az átlagos öregkort, ami Dsidának nem adatott meg – és ez megkerülhetetlen tény. Talán nagyobb szerepe is van a magyarországi szellemi infrastruktúránál jóval kevesebb lehetőséget kínáló kisebbségi irodalmi közegnek az Erdélybe zártságnál. Ez a kötet nem kíván rangsorolni, művészi protokoll-listát adni. Azt viszont nagyon határozottan jelzi, hogy Dsida kimagasló, méltatlan utósorsot elszenvedő költő, akinek igenis ott a helye klasszikusok közvetlen közelében. A szerzők ezt nem átfogó irodalmi korkép fölrajzolásával bizonyítják, még az erdélyi viszonyokkal is csak egy-egy villanás vagy mélyfúrás erejéig foglalkoznak. Ám enélkül is érthetővé teszik, hogy milyen körülmények közt alkotott Dsida (és társai). Az ő életútja, Reményik Sándoréval, Áprily Lajoséval együtt, megmutatja, milyen kihívásokkal kellett szembenézniük az erdélyi és általában a kisebbségi sorsban élő magyar költőknek. Különböznek a pályaívek, életrajzok, alkotói elképzelések, befogadástörténet, anyagi háttér – de közös a lehetőségek minden szempontból korlátozó szűkülése. A szülőföldjén kitartó Reményik megmarad erdélyi költőnek, Áprily csak Magyarországra költözve, az itteni költői világba illeszkedve valósíthatja meg sokszínű életművét. Dsida otthon, és mégis az egyetemes magyar líra folyamataival kapcsolatot keresve alkotott. Fájdalmasan rövidre szabott pálya jutott osztályrészéül, nem tudhatjuk, hova ívelt volna, ha megéli igazán érett korszakait. Mondhatjuk persze, mi mást is mondhatnánk, hogy minden költői pálya úgy teljes, ahogy van. Dsidáéra ez fokozottan érvényes, hiszen varázslatosan fiatalon vált jelentős költővé, és mintegy évtizedes alkotói életútján is megfigyelhetők azok a szakaszok, amelyekre a kritikusok és irodalomtörténészek általában tagolni szokták a számottevő életművet maguk után hagyó alkotók működését.

Miért fontos ennyit időzni az adott köteten túli kérdéseknél egy Dsida életművét bemutató, alapos és értékes, a költő művével, életével foglalkozó kutatók és olvasók számára a jövőben alapkönyvnek számító munkával kapcsolatosan? Azért, mert a szerzőpáros, Kabán Annamária és Mózes Huba a magyar monográfiaírói gyakorlatban szokatlan modellt választottak. Elöljáróban rövid, vázlatosságában is pontos életrajzot adnak, hogy utána döntő mértékben verselemzések füzérébe építsenek megannyi, megkerülhetetlenül fontos életrajzi, filológiai és széptani közlést. A kötet különös szerkezetének legfontosabb jellemzője, hogy úgy monográfia, hogy nem az. Törekvése, hogy átfogó legyen, és ne teljes. Nemcsak azért, mert a mai olvasó nem szeret vaskos monográfiákkal bíbelődni, hanem mert nehéz, szinte lehetetlen olyan nézőpontot találni, ami szakmai értelemben alkalmas volna arra, hogy összefogja egy sokágú életmű megannyi színét, irányát. Az életrajzot és életművet átfogó, egybelátó esszémonográfiától viszont távol áll a szerzők szakmai meggyőződése, nem szólván arról, hogy szak-munkát írhatnak ketten, de az esszé egyszemélyes műfaj. Így marad ez a mozaikos szerkezet, a maga változó természetű írásaival, elemzések, gyorsfényképek, adatközlések, műfordítások összehasonlítása, kiadatlan levelek közlése és a többi a maga vibráló egységével – és egy tagban áttekinthető tanulmányaival. Ebben az értelemben egy új Dsida-monográfia helyett a szerzők Dsidáról írt tanulmányainak átfogó antológiáját kapjuk. Abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy ez a gyűjtemény és a szerzők által még meg nem írt, megírható monográfia igen közel áll-állhat-állhatna egymáshoz.

Kisebb és nagyobb terjedelmű elemzéseikben a szerzők nemcsak Dsida legjelentősebb, hanem kevésbé ismert verseit is vizsgálják. Okkal, mert így tudják árnyaltan bemutatni a költő angyali világát. Ahogyan Mozart zenéjéről sem lehet hiteles képet adni csak a főművek alapján, azt a rövidke Ländlerek ugyanúgy jellemzik. Nem igazi monográfia ez, terjedelme és a szerzők átfogó ismeretei alapján lehetne belőle az is – meglehet, azt is meg fogják írni. Itt azonban csak egy majdani monográfia mozaikszerű részleteit kapja olvasójuk, avagy, irodalmi hasonlattal élve: mintha egy novellafüzér csapna át regénybe. Az önmagukban rövid írások hatása együtt sokkal erőteljesebb, mint külön-külön, amikor önmagukban akár töredéknek is hathatnak. Az életrajzi vagy filológiai kérdésben született esetleírások, részkérdésekben fogalmazott szakmai vitacikkek, a valahai „szép versek” antológiák hangütését idéző verselemzések együtt adnak választ a Dsida egységes költői világának rendje, titkai iránt érdeklődőknek, és gazdagítják a nem túl gazdag szakirodalmat. Itt kell utalni arra is, hogy a kétszerzős kötet a legmesszebbmenőkig egységes, csak onnan tudhatjuk, hogy a szerzőpáros melyik tagja írta az adott fejezetet, hogy a tartalomjegyzékben megtalálhatjuk a szerzők szignóját. Ez egység, nem homogenitás: az írások közelítésmódjában bizonyára kimutathatók változások, de ez nem szerzőfüggő, hanem a fölvetett kérdés vagy tárgyalt mű természetéből következik. Ez indokolja, hogy a szövegre utalásokban mellőzzük az annak írójára való név szerinti utalást, s helyette a „szerzők” megjelölést használjuk. Annál is inkább, mert a Dsida-költészet megítélése, az irodalmi értékrend és ízlés sohasem változik.

A szerzők számára nyilvánvaló tény Dsida költészetének értéke és fontossága, amiként az is, hogy ennek a nagyszabású, hányatott sorsú életműnek rehabilitálása, az egyetemes magyar költészet vezető értékei közé illesztése több, mint szokványos irodalomtörténészi feladat. Kabán Annamária és Mózes Huba nem hagynak kétséget az iránt, hogy Dsida emlékének szolgálata személyes ügyük. Ráadásul költészetének éppen azt a vonását állítják kötetük középpontjába, ami miatt Dsida korábban irodalmin kívüli normatívák alapján több ízben is kiesett a különböző kánonok szerinti első vonalból. Ezért szállnak a maguk visszafogott módján vitába a Dsida szépségkultuszát, esztétizmusát elítélő, mára önmaguktól is avíttá vált vádakkal. Elemzéseikből kiderül, hogy az a sokféle (nemzeti, történelmi, politikai, szociális) megoldhatatlan válsággal terhes időszak, amiben Dsida életműve megszületett, nagyon is indokolttá tette a szépséghez menekülést. Dsida szépségkultusza – a kötetből ez is kiderül – metafizikai bizonyosságot jelentett, ami szorosan összefüggött Dsida katolikus hitével. Tegyük hozzá rögtön: a pártállam idején ez legalább annyira botránykő volt a hivatalos ítészek számára, mint költészete egészének az osztályharc jegyében való értelmezhetetlensége. Azzal pedig végképp nem tudtak mit kezdeni, hogy katolicizmusát nem a dogmatika, hanem a mélyen átélt hit életörömének továbbadása, szétsugárzása határozta meg, istenhite így fordult át sajátos szépségvallássá (amire a középkori himnuszköltészetben is találhatunk bőven példákat). Ezt érzékelve írják a szerzők: „Szó sincs tehát közömbösségről és csak a szépség bűvöletéről… Csakhogy más dimenziójú felelősségvállalás ez, egy magasabb ideál szab mértéket a költőnek. A teljesség mellett kötelezi el magát, és a szenvedőkkel való teljes azonosulásig jut el” – írják. Amihez nyugodtan hozzátehetjük: ezek a szenvedők éppen úgy lehetnek nemzeti, mint társadalmi helyzetükből következően megnyomorítottak: Dsida szolidaritása nem ideológiafüggő, hanem a krisztusi szeretet jegyében születik.

Máshol a szépség dimenziója a következő összefüggésben jelenik meg: „Amikor Dsida Jenő verseit újraolvassuk, gyakran jut eszünkbe az a sokszor hangoztatott megállapítás, hogy az igazság csak esetlegesség az irodalomban, a szépség pedig szükségszerűség. Egyre inkább meggyőződésünkké válhat azonban, hogy Dsida költészetében és általában a költészetben éppen a szépség az, ami az igazságot megvilágítja” – olvashatjuk. Aligha véletlen, hogy éppen az Út a Kálváriára elemzése indul ezzel a vallomásértékű felütéssel. E vers elemzése is fölvet egy messzebb vezető, csak részben módszertani kérdést: elemezhetők-e Dsida költészetének biblikus motívumai az inkább divatos, mint alapvető újdonságokat hozó intertextualitás összefüggésében? A válasz nem egyértelmű, de inkább nem, mert a szövegek-motívumok csak a megjelenés első szintjén átvételek és kulturális kölcsönzések, hiszen formai értelemben a Biblia valóban szövegek gyűjteménye, és a kereszténység kultúra is. Dsida számára azonban hitének, világképének olyan központi elemét jelenti mindez, mint maga az anyanyelv, amelynek szavai, a maguk kommunikáción túli tartalmaival közjószágnak számítanak. A Bibliából merített egyéni és közös tudás az ő költészetében már elszakad eredeti forrásától. Ettől függetlenül azonban Dsida a maga elzártságában, viszonylagos szellemi magányában irodalmi életét jelentős mértékben olvasásban éli, magányából könyvekbe menekül, olvasmányaival folytat párbeszédet. Sokoldalú irodalmi műveltsége okán intellektuális nyelvének része a más művekre hivatkozás/utalás. Egyáltalán: az élet valóságával visszafogottan érintkező költő számára a kultúra, az irodalom a köznapi realitásnál természetesebb közeg. Ezért esetében a verseiben megjelenő műveltségélmény és réteg vizsgálata nem filológiai szőrszálhasogatás, hanem valóban közelebb vezet világa megismeréséhez.

Dsida utóéletének része, hogy verseinek pontos szövege körül nem kevés a bizonytalanság. Ő maga is csiszolgatta sorait, több változatot is hátrahagyott, s egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy amennyiben több ideje marad, a ma ismert utolsó szövegek lettek volna-e a véglegesek. Azt viszont tudjuk, hogy korának erdélyi sajtóviszonyai közt a nyomdai hibák, félreolvasások erősen hatottak a szövegekre, így nyomtatásban megjelent szövegek nem tekinthetők feltétlenül autentikusnak – a kéziratok viszont gyakran nem lelhetők fel. A szerzők maguk rendkívül sokat tettek és tesznek egy kritikai kiadásnak tekinthető szöveg kialakításáért, szükség esetén bátran élnek olyan javításokkal utólag, amit kortársként a szerkesztőknek kell elvégezniük. Beavatkozásaikat meggyőző érvekkel támasztják alá, noha a sokféle szövegváltozat közötti eligazodás egyáltalán nem könnyű feladat, és avatott Dsida-filológusnak kell lennie annak, aki állást tud egyáltalán foglalni az amúgy megkerülhetetlen szövegkritikai kérdésekben. A szerzők textológiai munkája nem öncélú: a legjobb, legpontosabb, leghitelesebb szöveg kérdésében a filológiai szempontoknál fontosabb, hogy az egyúttal – feltehetően – a legszebb is, vagyis a szépséget vallásos hittel és a hitét a szépséggel összekötő költő művének lényegére irányul.

És ezzel eljutunk a kötet legfőbb értékéhez: ahogy a verselemzésekben összetalálkozik a költő poétikájának és poézisének vizsgálata. Így válik az első pillantásra rideg szakmaiságot mutató módszertan a Dsida költészetét mélyen átélő, a maga bensőséges világába fogadó kutatói személyesség eszközévé, és képes a szépség dimenziójának föltárására. Így lesz igazi olvasói élménnyé az olyan verselemzés, mint a Nagycsütörtöké vagy a Kóborló délután…-é, de sorolhatnánk tovább a többit is.

Összegzésül mi mást is lehet mondani, mint hogy nemcsak szakmailag értékes és fontos ez a kötet, hanem jó szívvel ajánlhatjuk ezt a Dsidát szerető, nagyra tartó és még jobban érteni akaró olvasók figyelmébe is.

(Jelen írás címét Nyírő József egy írásából kölcsönöztük.)

 

(Kabán Annamária – Mózes Huba: Tárt kapukhoz fényösvény viszen. Guttenberg Pál Népfőiskola – Orpheusz Kiadó, 2018, Budapest)



« vissza