Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Választások 2018

Ha a választásokat a demokrácia ünnepének tekintjük, akkor azzal is számolnunk kell, hogy a kampányok a demokrácia szégyenévé válhatnak. A Korteskedés és ellenszerei című 1843-as röpiratában Kemény Zsigmond, a kor legélesebben látó közéleti kritikusa lesújtó képet festett a megyei választásokról, nemcsak a szavazatvásárlásokról, hanem a józan ész vezérelte magatartás nélkülözésének durva módjairól – pedig akkoriban még messze álltak az általános és titkos választójogtól, a modern tömegdemokráciáktól: választójoga csak a társadalom felső rétegének volt. Kemény a választásokhoz kapcsolódó atrocitásokra utalva „bunkókráciáról” beszél, ahol a bunkó nem átvitt, hanem közvetlen értelemben értendő. Természetes, hogy fejtegetéseit tágas történelmi kitekintéssel vezeti be a régi rómaiakkal kezdve, a kortárs angol és francia választási jogot és szokásokat elemezve lesújtó véleménye alakul ki azzal kapcsolatosan, hogy vajon a választások eredménye kifejezi-e azt a célt, ami a közakarat kinyilvánítása lenne. Arra a következtetésre jut, hogy nem, sehol sem, bár a magyar viszonyok durvasága kétségkívül rémisztő. Az egykori források szerint különösen az volt 1843-ban, és éppen ez volt a Kemény-írás kiváltó oka.

Úgy látszik, minden kornak vannak az átlagot meghaladó mértékben túlfeszített választásai, ahogyan tartós emlék maradt a Gömbös-időkben az 1935-ös, vagy éppen legújabb demokráciánkban a 2002-es. Szögezzük le: minden érzelmi hullámverés, a megelőző, kevés szellemi izgalmat kiváltó, ám annál több alpári vádaskodást és bántó intellektuális lefokozottságot mutató „korteskedés” ellenére a mostani választás nem ilyen volt. A kampány anomáliáin – gondoljunk a kritikus gondolkodók megjegyzéseire, akik kortól és helytől függetlenül majd minden választásban meglátták azok negatív természetét – nincs mit csodálkoznunk. Különösen akkor, ha ismerjük a legnevesebb mai kampányguruk egybehangzó véleményét, akik szerint, ha kimondják, ha nem, csak a negatív kampány az igazi kampány. Amit nem könnyű tudomásul venni. Még nehezebb elfogadni, hogy a kampány a választásokkal nem ér véget: minden új kampány akkor kezdődik, amikor az előző véget ér. Ezúttal a helyzet annyival rosszabb, hogy Magyarországon a következő bő egy évben két újabb választás vár ránk, az uniós képviselőké és az önkormányzatoké.

Ne reménykedjünk tehát a közeli megbékélésben, nem várható a kedélyek lecsillapodása, nem érkezik el a nyugodt és békés, kiegyensúlyozott politikai munka korszaka, benne a valós tartalmak körüli, konstruktív politikai versengés. A kampánylogika a belátható jövőben is meghatározza a közéletet. Még arra sem nagyon jut idő, hogy a győztesek a nép bölcsességét dicsérjék és a vesztesek a tudatlanságát kárhoztassák, pedig utóbbiak ezúttal frusztráltabbak és hangosabbak, mint a sok évtizedes átlag.

Hasonló túlfűtöttségre 2002-ben volt példa. Akkor a máig elképesztő, kiélezett versenyben az előrejelzésekkel és a társadalmi várakozással ellentétes eredmény született. Utóbb egy bírósági ítélet ki is mondta, hogy az akkori győztesek jogellenes eszközöket is felhasználtak választóik mozgósítására, vagyis a leváltott korábbi kormány támogatói joggal háborogtak: a végeredmény, sok más okkal együtt, nem tükrözte a választók akaratát. „Tetszettek volna elmenni szavazni, és választást nyerni” – válaszolták erre a győztesek.

A mostani helyzet azonban egészen más. Minden mesterségesen korbácsolt indulat ellenére abszolút papírforma eredmény született, messzemenően igazolva az összes számításba vehető közvélemény-kutatás elemzéseit: felméréseik lényegében 2006 ősze óta folyamatosan és egybehangzóan a jobbközép erők hatalmas fölényét mutatták. Ez arra utalt, hogy a Fidesz meg tudja tartani a választásokat meghatározó nemzeti érzelmű középosztálybeli többségét, és bőven talál támogatókat a választók többi rétegében is. De ugyanez a prognózis, vagyis az Orbán Viktor vezette koalíció újraválasztása volt kiolvasható abból is, hogy a forint árfolyama semmilyen értelmezhető kilengést nem mutatott a választásokhoz közeledve, vagyis a változásokra mindig roppant érzékeny nemzetközi piac is a hatályos kormány helyén maradását várta. Ilyen alapon egyenesen érthetetlen az a hisztéria, ami a vesztesek támogatói körében a választási eredmények megismerése után mutatkozott. A vesztesek csalásról, kormányzati véleményterrorról beszéltek, meg arról, hogy a kormányoldalra csak a csőcselék, a birkanép, a könnyen megtéveszthető mucsaiak stb. szavaztak. A tényekkel alá nem támasztható indulatok, túlfűtött érzelmek jegyében elhangzott vádaskodásokkal, tajtékzó szónoklatokkal szemben az ellenzék újbóli veresége mögött pártjaik tartós mélyrepülése áll. Ha intellektuális teljesítményhiányról, alkalmatlanságról beszélhetünk a választások után, az nem a győzteseket és szavazóikat, hanem a vesztesek vezetői körét jellemzi. Ha nem így lenne, győzhettek volna, sikerükhöz számos körülmény adott volt, de a legfontosabb, az alkalmasság hiányzott. (Ezt többen el is ismerték, így a balliberális pártok neves korábbi vezetői is.)

A Fidesz-KDNP pártszövetség sikerének titka (az ellenzék által természetesen soha el nem ismerhető kormányzati teljesítményen kívül) az, hogy a 2002-es és a 2006-os keserves választási tapasztalatok után a Fidesz kampánytechnikája alapjaiban átalakult: pragmatizmusa kivételesen hatékonynak bizonyult. Megtanulták például, hogy egy kormány helyén maradása vagy leváltása nem működésének minőségétől, hanem a választási kampány eredményességétől függ. Ezért nem arról beszéltek, hogy mi minden jót hozott kétszer négy éves kormányzásuk, hanem szinte kizárólagosan az ellenzék migránsügyben elkövetett stratégiai hibájára építették kampányukat, s nem tettek mást, mint az e kérdés kezelésében két éve megszerzett fölényüket őrizték. Megfelelő kormányzati teljesítmény nélkül azonban egy jó politikai döntés vagy kampánystratégia semmiképpen nem lett volna elegendő Orbán Viktor harmadik győzelméhez, amit alighanem az utókor szemében is történelmi jelentőségű, példátlan támogatással ért el.

A siker pillanatnyi eufóriáján túl a győztesek körében mégsem mutatkozik felhőtlen öröm. Nemcsak azért, mert a most már szokásosnak érzett győzelem kevesebb érzelmi energiát szabadít fel, nem is a hazai helyzet sajátos ellentmondásai, hanem a világban zajló aggasztó folyamatok miatt. Amelyek közt az utóbbi években különös erővel jelent meg Európában a legújabb kori népvándorlás fenyegetése. Éppen az a jelenség, amely nemcsak a magyar, hanem az európai választások eredményeit egyre nagyobb mértékben befolyásolta és a jövőben is befolyásolni fogja. A háromnegyed évszázada tartó európai béke és példátlan gyarapodás veszélyes következményei, a környezetrombolás, túlfogyasztás, közeledő demográfiai összeomlás, a távlatos gondolkodás térvesztése, a gyökereitől elszakadó európai gondolkodás, erkölcsi, szellemi válság és más tényezők nem aggasztották azt a közvéleményt, amely a mindezt kiváltó, jövőt felélő bőség előnyeit élvezte. Az elmúlt években már láthatóvá vált külső fenyegetettség nem pusztán a nyomorgó kontinensek jólétre vágyó tömegeinek beáramlásában mutatkozik. Ez csupán látványos jele annak, hogy Európa és az európaiság mély válság felé tart, némely területeken már válságba is került. A maga hibái okán jelentkező kihívásokra Európa eddig még nem válaszolt. A magyar kormány mostani megerősítése a nem kis mértékben általa újraélesztett közép-európai együttműködés súlyát is növeli, és ezzel a megválaszolatlan stratégiai kérdésekre adandó válaszok keresését szorgalmazó politika is megerősítést nyert. Bármennyire is nem tetszik a veszteseknek és külhoni támogatóiknak, ez európai kihatású fejlemény. Ennek megfelelően a kontinens jövőjét befolyásoló politikai harc tovább folyik, és mint ilyenkor mindig, a kampánylélektan felülírja a közéleti józanság és felelősség kívánatos határait.

Eközben saját gondunk is van bőven. Ezek egy része ugyan jellemzően európai gond, más része viszont kifejezetten a mienk. Jó volna erről is beszélni, nem elég, hogy bárki láthatja, mi mindennel kellett megküzdenie a kormánynak az előző ciklusokban: a többszörös (állami, vállalati, egyéni) adósságcsapdával, a társadalom gazdasági passzivitásával, de megoldandó feladatok vártak rá a közterhek igazságtalan elosztása, és, igen, a korrupció elleni harcban is. Utóbbi mindenütt olyan kérdés, amely a közvéleményt könnyen mozgósítja, de igazából csak a személyi korrupció irritálja a választókat – amely úgyszólván jelentéktelen a strukturális korrupcióhoz képest. Gondoljunk arra, hogy miként alapozta meg az 1990-es évek közepén a bűnözésipart az „olajszőkítés” mára feledésbe merült intézménye, ezermilliárdos nagyságrendű veszteséget okozva az államnak – amely ezt a hiányt a tisztességes adófizetőkre terhelte. Óriási rombolást végzett a közerkölcsökben is a maffiabűnözés, amelynek egyes rejtett szálai most tárulnak csak fel. Ugyanígy rombolta a közerkölcsöt a tömeges áfacsalás gyakorlata is. De méretében és hatásában ehhez volt hasonló bizonyos nagy, gazdasági eszközökkel dolgozó globális pénzszivattyúk (pénzpiac, energiaszektor) működésének cinikus kormányzati eltűrése is. Ennek a strukturális korrupciónak leküzdése kellett ahhoz 2010 és 2018 között, hogy megmozduljon a munkaerőpiac és lakossági fogyasztás, hogy a reálbérek mind dinamikusan növekedhessenek. Vagyis gazdagodhasson az ország és gazdagodhassanak a lakói. Enélkül ugyanis semmilyen probléma nem oldható meg, sem az egészségügyben, sem az oktatásban. Hogy mit jelent ez, azt a lakosság drámai, sőt tragikus eladósodását okozó devizaalapú kölcsönök példája igazolja. Alapvetően téves ugyanis az a megközelítés, hogy a hitelválság oka a lakosság pénzügyi ismereteinek hiánya és a bankok profitéhsége volt – persze, ezek is kellettek hozzá. Azonban a lakáshitelek önsorsrontó fölvételének döntő strukturális oka az volt, hogy még a szocializmus örökségeként a magyar bérekbe nem voltak beépítve a lakhatási költségek (ez a probléma az Országgyűlésben a kilencvenes évek eleje óta nem került említésre). Ezért lakáshoz jutni csak mértéken fölüli eladósodással lehetett. Most, a lassanként három évtizede végbement rendszerváltás utolsó adósságainak törlesztésével, a bérek emelkedésével ez a probléma is kinőhető. (Aminek járulékos hasznaként a magyar munkaerő nem kényszerül olyan országokba menni, ahol bevételéből meg tudja oldani a lakhatását, hanem idehaza is mobilizálható lesz, tekintve hogy magasabb jövedelméből ki tudja gazdálkodni lakásbérletét, s nem lesz az egyetlen vagyonát jelentő házához vagy lakásához kötve.)

Sorolhatnánk tovább az eredményeket, amelyek, részeredmények lévén, egyúttal feladatokat is kijelölnek. Így az egészségügyben, oktatásban, leszakadt térségek, társadalmi csoportok felzárkóztatásában, a demográfiai helyzet javításában, családpolitikában, a kulturális értékek rangjának visszaadásában – lényegében mindenben, ami egy társadalom és egy nemzet életében fontos.

Minderre lehetőséget ad a kétharmados parlamenti többség. Ami a kormányzati munkához elég, de sok máshoz kevés. A választási eredmények azt mutatják, hogy a kormányt aktívan a társadalom egyharmada támogatja. Van ok tehát az alázatra is. Ahhoz, hogy a nemzet előtt álló hatalmas feladatokat meg lehessen oldani, hogy meg lehessen maradni, még nagyobb összefogásra van szükség. Az új kormány legösszetettebb és legnehezebb feladata az, hogy parlamenti támogatottságához hasonló mértékű társadalmi támogatottságot szerezzen.



« vissza