Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Tűz volt, babám – Milos Forman halálára

Magam is meglepődtem, hogy Milos Forman halálhíre több volt számomra kulturális hírnél, valahogy személyesen érintett. Nem ment ki a fejemből gyorsan, egymás után jöttek a képek a filmjeiből, s a hangulatok, a barátok emléke, akikkel a hetvenes évek elején, egyetemista koromban bármelyik filmklubba elzarándokoltunk, amikor a már akkor legendának számító cseh új hullám filmjeit vetítették.

Először a nosztalgia leselkedő veszélyével kell számolni, ha most, közel fél évszázad múlva megpróbálom felidézni Milos Forman cseh filmjeit.

A nosztalgia akkor működik, ha egy korszak már végérvényesen a múlté és senkit nem riasztanak ellentmondásai, összevisszasága és kihasználatlanul maradt lehetőségei. Az ember visszaemlékszik az akkori viselkedési normákra, a hajviseletre, és azon álmélkodik, mennyire banálisnak hatnak az egykor merésznek és fontosnak gondolt dolgok.” – tűnődött Forman a nosztalgiáról, épp a Hair című filmje kapcsán.

A korszak végérvényesen a múlté, és nem volt másunk, csak az illúzióink, de az vitathatatlan, hogy tűz volt, de legalábbis parázs, izzó parázs azokban a filmklubokban, egyetemi vetítéseken, ahol a hetvenes évek elején a cseh új hullám filmjeivel találkozhattunk. Nem nosztalgiáról van szó tehát, hanem inkább arról, hogy a filmnek s elsősorban a kelet-európai filmművészetnek a hatvanas-hetvenes években valóban a társadalmi tudatot formáló ereje volt. Amikor a filmek a társadalmi diskurzus részévé váltak, elsősorban a valóságról alkotott képünk változott meg. Másképp kezdtünk látni, másképp gondolkodni. S ez bizony eretnekségnek számított. Nemrég került a kezembe egy besúgójelentés a Marczibányi téri Művelődési Ház filmklubjának egyik előadásáról, ahol történetesen épp a Tűz van babámat vetítették. Még a csilláron is lógtak, s előadás közben igen hangos tetszésnyilvánítások hangzottak el, szocializmusellenes tartalommal. Csak a cseh filmek veszélyesek társadalmunkra, az olaszok nem – szólt a jelentés. A tartótiszt megjegyzése, utasítása az volt a besúgó számára: legközelebb igyekezzen megismerkedni azokkal a személyekkel, akik a leghangosabbak.

Azokban a semmi kis történetekben – Fekete Péter, Egy szöszi szerelme, Tűz van, babám – a szocializmus röghöz kötött, szürke valósága kelt szárnyra és ragadott magával minket is a humor, az irónia eszközével.

A Fekete Péter – az egyetlen Forman világhírűvé vált cseh filmjei közül, ami irodalmi anyag segítségével született – Jaroslav Papousek írta –, nem az utcán talált történet. Igaz, Forman a háború utáni fűszeresboltból áthelyezte a hatvanas évek Csehszlovákiájának egyik önkiszolgáló boltjába. Forman először kétségbeesetten nézte a vágószobában az anyagot, hogy mennyire valódi, mindennapi ennek az esetlen fiatal srácnak a története, aki képtelen besúgóvá válni, képtelen leleplezni a bolti tolvajt, pedig ezért fizetik. Ki fog ezért bemenni a moziba? Vissza kellett fognia magát, hogy ne tegyen bele valami blickfangosat, valami ütőset, de hitt benne, hogy a legreálisabb valóság leleplezi önmagát, és éles szatírává változik a vásznon.

Nem sokkal később a magyar filmek is megajándékozták nézőiket ezzel az élménnyel, gondolok elsősorban a Balázs Béla Stúdióban készült dokumentumfilmekre, majd a Budapesti Iskola dokumentum-játékfilmjeire.

Egy tétován bandukoló lány bőröndöt cipel az éjszakai Prágában. Az ő történetéből, szomorúan végződő románcából íródik az Egy szöszi szerelme című forgatókönyv. Banálisabb történetet nehéz elképzelni, mint a városi fiú által becsapott vidéki lányét, de a Szöszi nyers valósága és életből adódó humora mégis tarol. Otthon és a világban is hatalmas sikere lesz, jelölik Oscar-díjra is, – de azt csak a következő évben, Jiři Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatokja kapja meg, mintegy kalapemelésként az ekkor tetőző cseh új hullám előtt. Forman itt már összeereszti a hivatásos színészeket a civil karakterekkel, mert szerencsés esetben mindkettő gazdagabb lesz az eltérő stílusú szerepjátszásból.

A Tűz van, babám 1967-ben Forman első politikai tartalmat hordozó filmje. Pedig nincsen más ebben a filmben, mint egy tűzoltóbál, ahová bánatukban mentek el Forman és munkatársai, mert nem haladtak egy másik forgatókönyvvel. A látottak annyira lenyűgözték a filmeseket, hogy az ellesett helyzetek alapján azonnal hozzáláttak egy tűzoltóbálban játszódó film megírásához. Ha elakadtak a munkában, csak lementek a kocsmába, ahol a tűzoltók újabb sztorikkal szolgáltak. A szépségverseny, a tombola, az eltűnő nyeremények, a kitüntetésre váró öreg tűzoltó – minden úgy, ahogy a valóságban. A szereplők is az önkéntes tűzoltók közül kerültek ki. Kettőig dolgoztak a gyárban, hazamentek átöltözni, s délután kezdődött a forgatás.

Mivel itt egy társadalmi szervezet leplezi le önmagát, az elvtársaknak a filmelfogadáson nem volt nehéz önmagukra ismerniük. Abban bíztak, hogy majd ha a filmben szereplő tűzoltók meglátják a filmet, tiltakozni fognak. Számításuk nem jött be, mert azok jóízűen nevettek magukon, s elismerték, hogy „ilyenek vagyunk”. A magasabb fórumok azonban már vétóért kiáltottak, s 1967-ben „örök időkre” betiltották. 1968-ban, a Prágai tavasz zöld utat nyitott a filmnek, s Csehszlovákiában is hatalmas siker volt, egészen az augusztusi szovjet megszállásig. Jelölték Oscar-díjra is. Ahogy életrajzi könyvében, a Magyarországon 1988-ban megjelent Fordulópontokban írja, ez a film váltotta meg a repülőjegyét Amerikába.

New Yorkba kétségtelenül nagy hírnévvel érkezett, de szemlélete, gondolkodása, filmkészítési módszerei, amelyek alkalmassá tették a cseh társadalom legmélyebb ismeretéről tanúskodó filmjei leforgatására, s amelyek akadálytalanul működtek a kelet-európai országokban is, Amerikával nem voltak kompatibilisek. Ezt az Elszakadás című, még a cseh iskola eszközeivel készített első amerikai filmjének felemás fogadtatásán megtapasztalta. S mivel alig múlt harmincéves, kezdte elölről, a nulláról. Tudta, hogy vagy megtanul amerikai filmet csinálni, vagy éhenkórász emigráns marad, aki napi egy dollárból él a legendás Chelsea Hotelben, sokszor hónapokig hitelből.

Prágában forgatókönyvírást tanult, Amerikában ugyanott kezdte, és rájött, hogy „Először is a munkamódszeremen kell változtatnom. Amerikában nem nyúlhatok a mindennapi életből vett történethez, és nem dolgozhatok amatőrökkel. Könyveket és színdarabokat filmre vihetek, ám behatóan ismernem kell azt a világot, amelyben a cselekmény játszódik, hogy az eredmény valósághű legyen.

A lényeg az, hogy ha Amerikában bemegyek egy bárba, és nem értek minden egyes szót, ami elhangzik körülöttem, nincs jogom olyan filmeket forgatni, mint az Egy szöszi szerelme, vagy a Tűz van babám!”

Aztán szerencsével, intelligenciával, európai ízléssel kitűnő adaptációkat készített – Hair, Ragtime, Száll a kakukk fészkére, Amadeus –, mindig tudva, hogy soha nem lehet az egész könyv minden fordulatát betenni egy filmbe, szelektálni kell, tekintélytisztelet nélkül. Ezek nagy mozik lettek, néztük csodálva, hogy igen, Forman ezt is tudja. Ezek a filmek műveltségünk, tájékozottságunk részeivé váltak ugyan, de nem olvadtak be kitörölhetetlenül személyiségünkbe, mint a Csehországban készült filmek.

Milan Kundera, aki bár csak néhány évvel idősebb Formannál, de tanította őt a főiskolán, figyelt fel arra a jelenségre, hogy amikor ’89 után csehekkel találkozott, azok differenciálatlanul 40 év szörnyűségéről beszéltek. „Elfelejtették azokat az éveket, amikor Forman filmjeit nézték, Hrabal könyveit olvasták, nonkonformista kis színházakba jártak, száz és száz viccet meséltek egymásnak, és vidáman gúnyolódtak a hatalmon? Azért beszélnek mind negyven szörnyűséges évről, mert orwellizálták tulajdon életük emlékét, s az utólag emlékezetükben és fejükben elvesztette minden értékét; mi több, határozottan semmisnek nyilvánítják őket (»negyven elveszett év«).”

A kultúra lényege a folytonosság, a személyiségé pedig az integritás, a szuverenitás, amit az én korosztályom többek között a kelet-európai filmekben keresett, és mert nagyon vágyott rá, meg is találta. Az annyira hiányzó szabadság a diktatúra repedéseiben is gyökeret tudott verni, mint a fenyő a sziklákon. Ezért érzem személyes veszteségnek Forman halálát.



« vissza