Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Lengyelország a keresztény Európában – A vallásosság a popkultúra árnyékában

"Európa megfosztva erős gyökerétől szertefoszlik az európaiak tudatában, absztrakcióvá, történelmi fogalommá válik. Az európai azonosságtudattól megfosztva, az európai értékekhez való kötődés nélkül nem fogjuk tudni, tulajdonképpen mit, kitől és miért kellene védenünk. És a 20. század eleji Európa végét hirdető jóslat, a „Nyugat alkonya” végül bekövetkezhet."

Amikor az európai identitás alapjairól beszélünk, olyan értékekre hivatkozunk általában, mint az antik filozófia, a görög kultúra, a római jog és a kereszténység. Biztosan sokan emlékeznek arra, hogy a nem réggel ezelőtti, európai alkotmányról szóló vitákban elhangzott egy javaslat, mely szerint a keresztény értékeket olyan, a felvilágosodás korszakához köthető értékekkel kellene helyettesíteni, amelyek az előbbieknek ellentmondanak. Azokban az országokban, amelyekben a felvilágosodás lezajlott, a kereszténység már nem szerezte vissza a régi szerepét. Ezzel szemben előtérbe került, főleg nyugaton, az élet szekularizációja. Az egyház és az állam különválasztása, illetve a közéleti intézmények világi jellege a demokratikus rendszer alapvető feltételévé váltak. A keresztény doktrína különböző tételei által népszerűsített értékek, mint az emberi életnek a fogamzástól a természetes halálig tartó védelme, a házasság szakrális jellege, a család mint a társadalom alapintézménye stb., egyre kevésbé tükröződnek vissza a törvényhozásban.

Így hát a felvilágosodás által ránk hagyományozódtak a „világ varázstalanításá”-nak a következményei; a libertinizmusnak és általában a szabadgondolkodásnak az örökségei sok tekintetben meghatározóak a mi életünkben is. Európának ezen a térfelén az élet dekrisztianizációjához hozzájárult ezenfelül az itt uralkodó totalitárius kommunista rendszer, mely természeténél fogva vallásellenes volt. S bár a kommunista rezsim rányomta bélyegét a régió társadalmaira, paradox módon mégis hozzájárult az egyház, valamint a hagyományos katolikus szertartások és keresztény értékek tekintélyének a növekedéséhez. Ugyanis 1989 előtt az egyház volt mindazoknak a menedéke, akik védelmet kerestek a hatalmi repressziók elől, illetve a szovjet fennhatóság utolsó időszakában – a nemzeti öntudatot keresők számára is.

A rendszerváltást követően a helyzet fokozatosan kezdett változni e tekintetben is. Felerősödtek azok a tendenciák, amelyek évtizedek óta rombolták a kereszténység pozícióját a nyugati államokban. Elsősorban tehát a globalizációs folyamat, az egész ideológiai-kulturális hátterével együtt. Kulcsszerepet játszott és játszik ezen belül a tömegkultúra terjeszkedése is.

Talán az is megállapítható, hogy a hagyományosan nagyon vallásos Lengyelországban a popkultúra terjedésének hatására bekövetkező változások majdnem olyan erősek, mint nyugaton. Hasonló a helyzet sok más kereszténynek tartott európai országban, mint pl. Spanyolországban és Olaszországban is. Nálunk, Lengyelországban annyiban különleges a helyzet, hogy az említett átalakulások annak ellenére mennek végbe, hogy a hazájában legmélyebb tiszteletnek és szimpátiának örvendő II. János Pál pápa éveken keresztül harcolt ellenük. Hozzá kell tenni, hogy bár sok fontos kérdésben megingathatatlanul konzervatív volt a lengyel pápa, ugyanakkor azonban igyekezett együttműködni a médiával, főleg a tévével és az internettel, amelyek ma a popkultúra sztárjainak a gyártói. Elsősorban ezeknek a hatására megy végbe a – korábban ilyen mértékben nem tapasztalt – profanum inváziója. A sacrum és profanum közötti oszcillálás ugyanis a vallásosság integráns részét képezte a kereszténység egész újkori történetében. Egyértelműen kijelenthető, hogy ez az egyik velejárója volt a keresztény szellemiségnek. Elég megemlíteni a középkori egyház történetéből a Karol Górski által felsorolt példákat, vagy a Bahtyin által oly érdekesen ábrázolt és értelmezett karnevál- kultúra különböző aspektusait. Tudatosítanunk kell azonban, hogy e karneváli kacaj az egyház hatalmának idejében és annak engedélyével terjedt, s mintegy antidotumot volt hivatott képezni a hivatalos életmodellekkel és értékekkel szemben, amelyeket azonban semmilyen módon nem veszélyeztette. Manapság, a hosszan tartó kulturális és civilizációs változások után, az időnkénti reakciók és törések ellenére, a racionalizmus és pragmatizmus nyernek folyamatosan teret, és a vallás és vallásosság helyzete a nyugati kereszténység világában (koncentráljunk itt csak a saját kultúrkörünkben zajló jelenségekre) teljesen más. Az egyház elveszítette uralkodó szerepét, nem állít mértéket, és nem szabja meg többé a mindennapos viselkedési normákat.

Talán még a hagyományos, emberi egzisztenciához kötődő szertartások terén bizonyult legtartósabbnak az egyház szerepe: a keresztelésben, házassági eskütételben, gyászszertatásokban. De még ezeken a területeken is egyre jobban érezhető befolyásának gyengülése. Lassan ezek a szertartások is elveszítik – főleg a morális kontextusban értelmezett – sacralis (sacramentalis!) és egyetemes jellegüket. Ezt a jelenséget a felvilágosodás korszakában megkezdett folyamatok utóhatásaként lehet értelmezni. Összefügg a szekularizációval, a libertinizmussal és a felvilágosodás kori racionalizmussal is. Ezen a talajon fejlődött ki a tolerancia sajátos értelmezése is (nem csak a vallási tolerancia értelmében), amely a (túlzottan) toleráns attitűd fetisizálásával, a tolerancia feltétel nélküli dicsőítésével, sőt – pártolásával járt együtt. A fent említett tényezők együttes hatása, mely a mai élet legkülönbözőbb területein érzékelhető, a vallásos hit – és különösképpen annak hagyományosan szankcionált formájának – az elmosódásához, deszekularizációjához, és a hagyományos intézmények és értékek relativizációjához vezet (lásd pl. a házasság intézményét).

A nyugat vallásosságának sajátos alakulására hatással van az irracionális, ezoterikus áramlatok erőteljes visszatérése is, amelyekkel mint káros és az észérveknek fittyet hányó babonákkal szemben, felvette a harcot a felvilágosodás. Ebben a harcban éppenséggel azonos állásponton volt a kereszténységgel. Ma ezeknek az elemeknek a befogadása sokkal szélesebb spektrumot ölel fel, nyíltan veszik át főleg a különféle keleti vallások elemeit, de az eretnek szálak is felismerhetőek. A mai, modern nyugati ember életszemléletét – bár bizonyos fokig paradoxnak tűnik – mégis nagyban a már említett felvilágosodás utáni (postoświeceniowe) eszmék határozzák meg. A libertinizmus, a liberalizmus és a tolerancia az irány, amely a felvilágosodás szellemében mutatja az utat az ember felszabadult önmegvalósításhoz. Ebbe a talajba ágyazódtak bele a kultúraellenes jelszavak, a New Age által vallott értékek és a posztmodernizmus ideái. Azt viszont hozzá kell tennünk, hogy a meglévő valóság elleni kultúraellenes lázadás csupán merő bohózata volt (hogy a klasszikust idézzük) a felvilágosodás kori lázadásnak.

A következő, a mai vallásosságunkat döntően meghatározó tényező a kapitalista „aranyborjú” – a pénz. A profit, a nyereség termelésére ráállított gépezet fogaskerekei közé kerültünk. És ebben a rendszerben majdnem minden a merkantilizmusnak van alárendelve. A lélek fölötti hatalomért folyó bármilyen harc tulajdonképpen a gazdagságért, a hatalomért folyó harccá válik. Az ennyire hierarchizált értékek piacán az a tendencia, hogy minden ajánlat de facto kereskedelmi ajánlattá válik. De legalábbis valamilyen aspektusát tekintve az kell legyen. Ami óhatatlanul a tömegek által leggyakrabban vágyott értékek dominanciájához vezet. Mint tudjuk, a tömegtársadalmakban az ízlést és a szükségleteket a mass media alakítja, gerjeszti, fokozza. Ugyanakkor ezek az uralkodó tömegkommunikációs eszközök – ugyanezen mechanizmus nyomására – hajlamosak alávetni magukat a már kialakult szokásoknak és hajlamoknak.

És itt vissza kell térnünk az imént már említett tézishez: arról van szó, hogy sok minden utal arra, hogy az egyház már nem ura a léleknek, és nem az egyház határozza meg a viselkedés szabályait és mintáit. Mi több, megpróbálva menteni a menthetőt, egyre gyakrabban veszi át a popkultúra domináns modelljei által diktált nyelvet, stílust, feltételeket. Ugyanakkor nem veszi észre, hogy – átlépve egy bizonyos határt – azok az értékek, amelyeket meg akar menteni, már nem ugyanazok.

Igaz, hogy a kereszténység története, a keresztény doktrína fejlődéstörténete tele van a nem ortodox elemek annektálásának és krisztianizálásának példáival, amelyeket nem lehetett (vagy nem volt érdemes) kiirtani, és amelyeket képtelenség volt kikerülni vagy tudomásul nem venni. Mint azt Max Weber híres tanulmányából tudjuk, a protestantizmus még a kapitalizmus lényeges elemeit is képes volt átvenni, magáévá tenni.

Ma azonban alapvetően megváltozott a helyzet. És ez a változás az egész nyugati kultúrkört, benne Lengyelországot is, érinti. Nyilvánvaló, hogy a konzervatívak és az ortodoxok is hallatják hangjukat, de a jelenségek egészének kontextusában, amelyek között ma a katolicizmus funkcionál, könnyű e hangokat a fundamentalizmushoz, a totalitarizmushoz, vagy az archaikus, már túlhaladott és a modern kultúrából kiszorított tartalmakhoz kapcsolni.

Úgy tűnik, hogy a kultúra és az ember számára a sacrum megőrzésének egyetlen útja, és a sacrumon keresztül vezető egyetlen út a mai világ leglényegesebb, legkényesebb pontjainak érintésével lehetséges csupán. És az egyház, ha be akarja tölteni küldetését, meg kell találja ezeket az érzékeny pontokat. Tisztának és megtisztítónak kell lennie, ezzel egyidejűleg mindenfajta emberi nyomorúságra és szerencsétlenségre nyitottnak, és az alapvető etikai kérdésekben pedig elvhűnek. Látszik, hogy inkább keresztútról beszélhetünk, mintsem kényelmes sugárútról, amelyen özönölnek a csillogás és könnyedség által elcsábított és az együvé tartozás ábrándja által megkísértett tömegek.

Amikor Valery Giscard d’Estaing ragaszkodott ahhoz, hogy az európai alkotmány preambulumában a keresztény értékek helyett a felvilágosodás hagyományai szerepeljenek, bizonyára nem gondolt bele abba, hogy maga Voltaire, az „ecraser l’infame” jelszóval vezetett felvilágosodás kori keresztényellenes lázadás vezetője, amikor Európán, annak önazonosságán és kultúrájának sajátosságán tűnődött, elsősorban épp a kereszténységre hivatkozott. Egyébként éppen úgy, mint a felvilágosodás többi nagy korifeusa, valószínűleg Giscard d’Estaing sem vette komolyan az Európai Unió alapító atyjának, Robert Schumannak a szavait, melyek szerint Európa vagy keresztény lesz, vagy megszűnik létezni. Ma ezek a szavak (amelyhez hasonlóakat hirdetett Heidegger és Malraux is) jóslatként beteljesedni látszanak, ami félelmetes. Európa megfosztva erős gyökerétől szertefoszlik az európaiak tudatában, absztrakcióvá, történelmi fogalommá válik. Az európai azonosságtudattól megfosztva, az európai értékekhez való kötődés nélkül nem fogjuk tudni, tulajdonképpen mit, kitől és miért kellene védenünk. És a 20. század eleji Európa végét hirdető jóslat, a „Nyugat alkonya” végül bekövetkezhet.

A jelenlegi politikai helyzetben mind Lengyelország, mind Magyarország a kereszténység szószólója akar lenni az európai fórumon. Védelmükbe veszik, mint akkor, amikor a kereszténység és Európa védőpajzsa voltak a tatár és a török invázió ellen.

(Gedeon Márta fordítása)



« vissza