Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Kóda a 80. születésnapra – Egy Ágh István-esszéhez

"Ezek a rokonságok a két önfeledt, látomásos korcsolyázás képei és lelki eseményei közt oly egyénien hitelesek is, hogy szinte mindegy, hogy vajon Ágh Pista ismerte, ismeri-e a hatalmas Illyés-életműnek ezeket a fényszilánkjait. Ha igen, ha nem, ezek a képek a költői emlékezet és képzelet legmélyebb, legsajátabb, archetipikus rétegeiből merültek fel, mindnyájunk földmélyi kincstárából. Tanúságaként annak is, hogy a lélek nem öregszik, csak a test, és hogy a lélek kamasz-eszmélései egész életen át, mindvégig őrzik és felmutatják a fény, a szárnyalás szédületét a költőknek – akik továbbadják e látomásokat mindazoknak, akik bennük ráismernek a maguk isteni sejtelmeire."

Ágh István legújabban, Foglyul ejtett ünnep címen a Magyar Naplóban közölt versének elején az átszellemült költő kiskamaszként jelenik meg. A befagyott vadvizeken siklik korcsolyáján szülőfalva határában. Körben a hegyek és dombok tetején, füzérben, Somló vára és templomok őrködnek a tágas medence fölött. Nekünk, akiknek a régi dunántúli falvak életének gazdag szépségéről alig-alig van fogalmunk, különösen meglepő és megragadó ez a kép. Így ír a költő: „a réti vadvizek hódarás jegén korcsolyáztam, / úgy éreztem, kigombolt kabátom szárnyán szállok.”

A két kabátszárny – mert szárnynak hívjuk őket ma is, mindennaposan – itt a repülés látomását idézi meg. Ott vagyunk a tízéves fiúval, átélve a határtalan térben siklás mennyei élményét – egyben látjuk őt kissé távolabbról is, mint két fekete szárnyon szálló látomást. És eszünkbe jut Illyés Gyula 1940-es elbeszélése, melynek címe: Kamasz izmok tündérszárnyán. Egy önfeledt, egész napos korcsolyázás felidézése ez, 1918-19 teléről, a szabályzatlan Sió ősszel, telente sok kilométeresre dagadt völgyében, a befagyott vadvizeken a legelők felett. Az élményt Illyés is megpróbálta versben, három rövidsoros strófába tömörítve megörökíteni. A vers két befejezett strófáját az Abbahagyott versek című ciklusban, önálló kis kötetben is olvashatjuk, s így szól:

 

Emlékszel, mikor korcsolyáztál,

a hártyavékony jég alatt

a vízfenék hosszú füvére,

a halra, amely felriadt?

 

Roppant a zöldes jég. Rohantál.

Lábad köré csillag repedt –

Rohantál s rohant sziporkázva,

dörögve a csillag veled!

 

Illyés e klasszikusan kész két versszak után a harmadikat már töredékként hagyta ránk, s inkább visszatért pontos és nagy ölelésű képekben tüneményesen gazdag prózai elbeszéléséhez, amelyet végül a Kora tavasz című önéletrajzi regényébe épített bele. Ő a történetben már kicsit idősebben és találékonyabban, gimnáziumi egyenkabátját, egy malaclopó köpenyt húz magára, majd egy kettétört szőlőtőkét árbócként erősítve derekára vitorlaként emeli a köpenyt a feje fölé. Látjuk képzeletünkben, amint a malaclopó dagadó szárnyain siklik a hátszélben a jégen.

A szél feltámad Ágh István versében is, és az Illyés-vers csillagokként szikrázó jégrepedései helyett itt maga a Nap árasztja a korcsolyázóra fényét: „belenéztem a Napba, mikor a felhők közül kisütött, / lelkes lettem, akár a szél, mert attól voltam boldog, / hogy a vakító kulcslyukon át a mennyországba láttam”.

A költő lelkesnek írja le a szelet, és felindítja bennünk az etimológiát, amely összeköti nyelvünkben a lélek, a lélegzet és a szél ősi kapcsolatát.

Ágh István ezután a mai, képzeletben oly szegény, vásárias városi Karácsony megindító emberi villanásainak és a vatikáni éjféli mise barokk pompájának leírásához fordul, majd hirtelen, de annál nagyobb erővel tér vissza versének utolsó strófájában a kamaszkori látomáshoz. A Nap után most a Hold és az angyalok emelik mennyeivé az ünnepet: „Az én templomom, mint kelő Hold a sötétség fölött, / ott látszik, hol az angyal megjelent a pásztoroknak, /ott telt meg szívük félelemmel a suhogó fényesség láttán.”

A tizenhárom éves Illyésnek is megjelent az angyal nagy korcsolyázása utolsó előtti stációján: egy ártatlan szépségű béreslány hirtelen jelenése, aki kérleli, hogy ne folytassa útját haza, a szürkületben induló havazásban. Valóban hamvasnak látjuk: homlokát, szempilláját és orra hegyét hópelyhek lepik. A fiút a kérlelés nem maradásra, hanem indulásra sarkallja, mintha érezné, hogy ez az életre szóló szerelmes pillanat folytathatatlan: látomásként kell megmaradjon benne örökre.

Ezek a rokonságok a két önfeledt, látomásos korcsolyázás képei és lelki eseményei közt oly egyénien hitelesek is, hogy szinte mindegy, hogy vajon Ágh Pista ismerte, ismeri-e a hatalmas Illyés-életműnek ezeket a fényszilánkjait. Ha igen, ha nem, ezek a képek a költői emlékezet és képzelet legmélyebb, legsajátabb, archetipikus rétegeiből merültek fel, mindnyájunk földmélyi kincstárából. Tanúságaként annak is, hogy a lélek nem öregszik, csak a test, és hogy a lélek kamasz-eszmélései egész életen át, mindvégig őrzik és felmutatják a fény, a szárnyalás szédületét a költőknek – akik továbbadják e látomásokat mindazoknak, akik bennük ráismernek a maguk isteni sejtelmeire.

A magyar költészetnek egyik mélyen bevésődött, hősi ikonja a fiatalon eltávozott zsenié, Petőfi Sándoré, József Attiláé. Tudjuk, milyen nagy a titkos vonzereje az ő tragikus halálmítoszuknak, s az örök fiatalság bennük megjelenített archetípusának, hiszen nem egy ifjú költő és művész-tehetség számára bizonyult halálosan végzetesnek e varázs.

Ezért is fontos rámutatnunk erre az Ágh István-versre, s arra a költői rokonságra, amely az önfeledt korcsolyázás élményét s emlékét az örökké fiatal lélekhez köti. Lelkes szél, könnyűség, szárnyalás, fény – lelkünk kortól nem függő, örök, mennyei vonzalmai ezek, melyeket ébren tarthatunk magunkban egy hosszú életút végéig, ha figyelünk rájuk.

Ünnepeljük hát a nyolcvanéves Ágh Istvánt, aki máig e halhatatlan lélek megszólaltatója maradt, és emlékezzünk hálásan a testileg három hét híján 35 éve eltávozott Illyés Gyulára, aki ugyanezt művelte költőként mindvégig. Ünnepeljük a költőket, akik holtukig az életöröm és az életerő gondozói és hírhozói maradnak, mindnyájunk javára.



« vissza