Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„Ha este mögkoppasztják, reggelre kitollasodik” – Tanyai életutak

Amikor a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben idős parasztembereket kérdezgettem sorsuk alakulásáról, gyakran tettem föl magamnak a kérdést: Mit képes fölidézni emlékezete „mély kútjából” a megkérdezett, a bizalmába fogadott idegen számára? Mi az, ami az emlékek töredékeiből az egyénre magára jellemző, és mi az, ami általános érvényű? Időben meddig nyúlik vissza az emlékezete? Ezek a kutatásom számára alapvető, elvi kérdések, de fontosak akkor is, ha pusztán a megnyilatkozó életének megismeréséről van szó.
A kutató célja nem lehet más – számolva a befogadás korlátaival is –, mint az adott esetben egy paraszti életút alapos megismerése.

 

1.

 

Amikor a jakushegyi tanyán Fodor Jánost fölkerestem, vejével egy nemrég kivágott öreg gyümölcsfát fűrészelt. Derűs arc, ősz, tömött bajusz. A tisztaszobában ültünk le. „Úgy vagyok én, mint majsai szamár a ködben” – kezdte a szót, szürkehályogműtétjére és idős korára utalva.

Szeged-Alsóvároson keresztelték. A család csak két és fél hold örökföldön élt. Négyen voltak testvérek, korán árván maradtak. Hétéves, amikor anyja, kilenc, mikor apja halt meg. Az árvaszék az édesanyja öccsét jelölte gyámjának, aki rövidesen elszegődtette bojtárnak Ördögh György gulyásszámadó keze alá, az alsótanyai Laposjárásra. Gyertyaszentelő (febr. 2.) napján volt a gulyásfogadás, amikor a pusztai kapitány és a gazdaközösség a számadókat fölfogadta. A bojtárokat már ők szegődtették.

Először bornyúhajtó gyerök vótam – emlékezett –, aztán második bujtár, utóbb számadó bujtár. Az ökorcsordánál vótam, ahun ezren fölüli marhát legeltettek. Egy falkánál a számadó mellett öt bujtár szolgált: a számadóbujtár, második bujtár, harmadik bujtár, a lakos és a kisbujtár. A lakos nappal főzött és aludt, mert éjjel ő vigyázott a falkára. Hét évig vótam a Laposjáráson, utána az átokházi baromjárásra kerűtem, Fődi István számadóhon.

Gyerökkoromban április elején verték ki a jószágot, ősszel Andrásig (november 30.), némelykor december elejéig tartották kint a pusztán. Mikor beszegődtem, 20 forint vót a béröm, aztán fölhaladt 110 forintra.

A számadóm, Ördög Gyura többször elbeszélte azt az esetöt, ami a „Hóttfák”-nál mögesött negyvennyócban a Laposjáráson.

Két honvédtiszt menekült arra kocsin. Üldözték űket, de rájuk esteledött. Bemöntek a mérgesi gulyáshon, Váli Imréhön. Hárman vótak: a két tiszt mög a kocsisuk. Mögkérték a feleségit, adna-e éjszakai szállást.

Azt mondja a számadó felesége:

Ha a bujtár beleegyezik – mert a számadóbujtár éppen a gulyástanyán dógozótt, segítött az asszonynak.

A bujtár azt mondta: Tűle maradhatnak.

Így a katonatisztök bemöntek a tanyába. Jól érözték magukat. Vótak a Válinak apró családjai. A tisztök barátkoztak velük, játszottak, aztán egy-egy aranyat adtak a családoknak.

Mikó a bujtár elvégezte a dógát, bemögy. Hát a gyerökök dicseködnek vele, hogy mit kaptak a tisztöktül. A bujtár kézbevötte. Nézi. Fényös, hát ez arany, igazi aranypéz!

Mögvacsoráztak. Kérdözi az egyik tiszt a bujtártul: elvinné-e őket még az éccaka Szabadkára?

Löhet, ha a számadóm mögengedi.

Mikor köllene indulni?

Két-három óra tájt szoktunk indulni.

Vacsora után a bujtár kimönt a számadóhon. Elmesélte, hogy mit látott, az aranyakat és hogy mire kérték a katonatisztök.

Váli átüzent a másik számadóhon. Valami Meszesnek hítták. Elkezdte mondani, kik vannak a lakásán. Ha elviszi a bujtár űket, mennyit ígérték neki. Hát még mennyi péz lehet náluk a ládában…

Mög fogjuk támadni űket – mondta Váli Imre. – Két órakó induljá el velük – így a bujtárnak. – Mikó a járáson az egyik ló elesik, akkó ugorjá le a kocsirul. Szaladj, amőre látsz, mert tisis mög fogsz dögleni. Vagy ha az első revorver lüvést hallod, akkó is szaladj, amőre tudsz.

A bujtár visszamönt a gulyástanyára. Készülődött. Két órakó szólt a tisztöknek. Azok elköszöntek, három aranyat adtak az asszonynak.

Kocsira ültek, elindultak. Kiértek a nyílt útra. A bujtár azt mondta:

Vigyázzanak. Ha kiérünk a pusztára, mögtámadhatnak minket.

Ha lűnek, lüvünk mi is.

A bujtár más úton akart mönni, de igen buckás vót a puszta, ezér csak visszatért a szabadkai útra. Mikó a buckák közül kiért a kocsi, az egyik ló fölbukott.

Engöm möglűttek – kiáltott az egyik tiszt.

A bujtár leugrott a kocsirul és elszaladt.

A tisztöket mind agyonlüvöldözték, a kincsöt, amit egy nagy ládában vittek a kocsin, magukkal vitték.

Utána való napokban tanáltak a hóttakra az útonjárók. Eltemették űket. A számadókat utóbb nyomozták, el is ítélték űket, de a bujtárt nem büntették mög.

A két meggyilkolt honvédtiszt: Gracza László és Záhony István emlékezetére tizenkét tölgyfát ültettek. A tanyaiak az emlékhelyet „Holtak fái”-nak (Hóttfák) nevezték. Öreg Fodor János hozzátette: „Mikó arra legeltettem, mindig vigyáztam, hogy a jószág ne dörgölőzzön a fákhon, nehogy kárt tögyenek bennük.

Fodor János 1909 őszén berukkolt katonának. Négy esztendeig viselte a mundért, majd 1914-től újabb négy évet töltött „az ország használatában”. A háború után nem ment vissza pásztornak, hanem gazdálkodáshoz fogott.

Szeged városa 1922-ben parcellázta a Vágójárásnak nevezett közlegelőt a Fogadalmi templom építési költségeinek előteremtésére. A tízholdas földek bérbeadása nyilvános árverésen történt, ahol a parasztok egymásra licitáltak, és ezzel gyakran fölverték a haszonbéreket.

Bóka Mihállyal fogtam ki egy tizedöt. 12 mázsa 60 kiló búzaérték volt az évi árendája. Az árverésön ki köllött fizetni félévi bért és utána háromévi árendát. Én öt holdat fogtam ki. Négy lóval, vagy négy ökörrel szántottuk a gyöpet, faekével, vasekével, kinek mi volt – fél sukk mélyen szántottuk. Én összefogtam apámmal, Bókának egy zákányi gazda szántotta a földjit és ledolgozta a szántást. Első évben búzát és rozsot vetöttem, egy holdon 6-8 mázsát adott. Bóka kukoricát vetött, ha mögkapálták, az új gyöptörés jó termést adott.

Huszonhatban a Kisvasút dűlőben hárman fogtunk ki tíz holdat. Azt a fődet a tanyai kisvasút építésére osztották. Vecsörnyés Mátyás négy holdat, özv. Szabóné, Vecsörnyés Etel négy holdat, én két holdat béröltem. Ennek évente 220 pengő volt az árendája. A fődemben vót egy nagy bucka, azt kocsival hordtam el a laposba. A harmincas években szőlőt telepitöttem tobb mint ezer szögölön.”

Fodor János a tanya körül hét hold örökföldet művelt. Ehhez a közlegelő parcellázásakor ugyanannyit bérelt, így homoki kisparaszt volt, amikor az agitátorok beszervezték a ruzsai termelőszövetkezetbe. 1968-ban a Napsugár Téeszben 234 ember, a tagoknak közel 40 százaléka volt hatvan év fölötti vagyis téesz-nyugdíjas, mint ő. Az árvagyerek gulyásbojtár Szeged városi kisbérlő, majd törpebirtokos lett, öregkorában pedig nyugdíjasként élt lánya családjával a jakushegyi tanyán.

(Lejegyeztem 1968-ban, emlékező: Fodor János, szül. 1888., Ruzsa )

 

2.

 

Bozóki András 1881-ben született Szeged-Királyhalmon, a várostól 35-36 kilométerre fekvő tanyán. A közeli Horgos községben keresztelték, melyet 1920-ban a trianoni békeszerződéssel Szerbiához csatoltak. A szűkebb határrészt Keljfelnek emlegették. Horgosi, martonosi családok telepítettek ott szőlőt, és korán kellett kelniük, hogy időben a szőlőbe érjenek – innen a határ népi elnevezése.

Szülei tíz hold városi bérföldön éltek. Tizenegy gyermekük született. Andrást tízévesen kanászgyeröknek szerződtették. Cseléd volt, majd napszámos és részes munkákat vállalt.

Mikor mögnősültem, apámtól kaptam egy rozskenyeret mög egy disznólábat. Pár hónap múlva elmöntünk más házába lakónak. Legénykoromban spóroltam egy kis pézt, abból vöttem egy üszőbornyút. Eladtuk a bornyút, vöttünk egy fejőstehenet. Elmöntem egy gazdához, hogy aratáson részt fogjak. Fölfogadott, le is arattunk, de közben elfogyott a kenyérnek való. Kértem ötven kiló rozsot előlegbe. Adott, majd lefogta a részemből. Hat mázsa rozsot kerestem akkor. Mögszeretött a gazda, adott sarnyú-kaszálást is napszámba. Jó napszámot fizetött: 1 forint 10 krajcárt.

Mondtam az asszonynak: próbáljunk mást, feleségöm, gyerünk el kapásnak szőlőbe, ahhon értünk.

Elmöntem Horgos-Királyhalomra. Egy pékmestörrel mög is egyeztem, tizenegy hold szőlőt fogtam ki tőle. Azt mondja: Egy holdat vess be dinnyével felibül. Úgy is lött. Amikor először mögszödtem a dinnyét, 93 mázsa lött. Hordtam kocsin a szegedi mög a szabadkai piacra. Vót egy malacunk. Möntünk résziből kukoricát szödni, hogy möghizlalhassuk. Akkó Halastelekön vót eladó tíz hold jó termő bérlet, új ház is vót rajta. Lött annyi pézöcském, hogy mögvöttem öt holdat a kis házzal, a másik öt holdat apósom vötte át.

Aztán jött a háború (…) Egy mérnök volt a földszomszédom, a háború után eladó volt 16 holdja, benne szőlő és jó kaszáló. A széna kedviért mögvöttem. Huszonnégyben fogtam a várostól még tíz hold járásföldet. Árendája egy mázsa búza volt holdanként. Ezt évente kétször fizettük, májusban mög novemberben. Olyan bicke-buckás homok vót, de vót benne vízállás is. A gyöpet ásóztuk, némely részit négy lóval szántottuk, aztán kocsin hordtuk a földet a laposba. Két lovam volt, mög az öcsémnek kettő, összefogtunk vele. Leginkább kukoricát vetöttünk, köztesnek babot vagy dinnyét. Egy évben kölest is vetöttem. Az jó termött.”

Bozóki Andrásnak tíz gyermeke született. Nyolc 1968-ban is élt. A család keze munkájával erős tanyai gazdaság létesült az ásotthalmi homokon. 1945-ben házat épített Várostanyán, a közeli tanyaközpontban, és 66 éves korában a tanyáról a falusodó központba költözött. A volt Szeged városi kisbérlő az örökföldes tanyai gazdák példáját követte.

(Lejegyeztem 1968-ban, Ásotthalmon.)

 

3.

 

Szögedi fődön születtem. Gajgonyán, A tanyát apám jussóta az apjátul, aztán mögváltotta a testvérségtül a fődet, így lött négy holdja. Vót két lovunk, egy csikó, fias tehén, nevelt magdisznót, három-négy anyabirkát a szaporulatával. Fél hold legelő vót bekerítve a tanya mellett.

Tíz családot szült az én anyám. Kevés vót a főd, eljártunk az urasághon felesködni. Engöm mög elszegődtettek cselédnek, mikó nyóc éves vótam. Iskolába köllött járni, de a gazdák jóba vótak a tanítóval, elintézték, hogy ne kölljön járni. Legelsőbb két kisgyerökhöz fogadtak mög dajkának. Nem kaptak lányt, mer azok Szögedre szerettek eljárni cselédnek, nem szerettek harmatba járni. Azt mondta a gazda – Balog Józsefnek hítták, a gazdaasszony mög Nagy Terka vót –, amíg nem jó, üsd! Fél évre öt forint vót a béröm, mög mostak, varrtak rám. Józsefkó álltam helyre, aztán kimaradtam az iskolábul.

A másik esztendőben mindönös vótam Barát Istvánnál. Libapásztor, kanász, dajka vótam, mindönös. Két családja vót a gazdának: nyócéves gyerök mög egy kisebb lány. 15 hód fődjük vót és még akkó elmöntek az urasághó kukoricafődért, krumplifődért. Én addig a családjaikat ajnároztam, mög a jószágokat. Apám alkudott a gazdával, 10 forint vót a béröm fél évre, mög a mosás, varrás. Azt mondta apám: Ennél ócsóbban nem adom a gyerököt. Arra nagyon vigyázott, hogy legálább egy gúnyára való möglögyön.

Emlékszöm, lóval nyomtattunk. Ott álltam az ágyásban, két lovat hajtottam. Olyan melegöm vót, a szömeim maj kisűtek, de csináni köllött. Kilencéves vótam, már akkó a más kenyerit öttem. Nem mondhatom, a kenyeret nem sajnálták. Szalonnát is vágtak hozzá. Ha nem tudtam mögönni, azt mondta az öreg gazdasszony: Tödd el, majd mögöszöd! Én mán untam, mindég kenyér, szalonna. Az öreg gazdaasszony rám kajabált: Széthasítalak! – Elszaladtam, három napig vissza se möntem. A kapitány aztán mögfenyigette az öregasszonyt. Nem vót cselédkönyvem. Be köllött mönni a városra cselédkönyvet váltani.

Az istállóba aludtam a szénatartóba, a lovak faránál. Én hamarabb ébredtem, mint a gazdáék. Elsőbb a jószág alatt a dudvát szétráztam, szalmát szórtam rá.
A gazdasszony mögfejt, aztán kierigettem a teheneket a kerítésbe, a borjúkra rákötöttem palókát. Akkorra fölkeltek a gyerökök, azokra köllött vigyázni. A gazdáék fejés után elmöntek dógozni és sütéttel jöttek haza. Falkával vót a disznó, sok aprójószág, liba, azt mind én őrőztem. Vót nekik sok meggyfájuk, cseresznyefájuk. Kimöntünk szödni, neköm a fa högyibe köllött szödni.(...) Mindég foglalkoztattak. Fél óra pihenés se vót. Itt is Józsefkó álltam helyre és Szentmihályig. Akkó mán fázott a lábam, sütötte a dér a talpamat. Mikó hazamöntem, én apám vött egy lábbelit, ruhát.

Következő esztendőbe öregapámékhó adtak oda. Röndös kanász löttem. Űnáluk a pásztorgyerök kikorosodett, ott vótam három esztendőben. Onnan jártam a gajgonyai iskolába. A könyvet vinni köllött a legeltetésre, de hiába mondtam én a leckét, ha szaladni köllött a disznó után. Négy osztályt jártam, de – hallja – a katonaságnál többet tanútam. Ott öt iskolát végeztem. Legutóbb szanitéc löttem. […]

Öregapámnak vót egy lánya, az előtt mög nem bírtam állni. Legényt tartott, bálba akart mönni, de nem engedték. Öregapám elmarkóta a haját, a fejit verte a sublót tetejibe, amíg nem mondta utána, hogy: „Nem mögyök a bálba.” Gőgős, büszke lány vót.

Öregapámnál kaptam egy süldőt, 25 forintot egy esztendőre. Sokallták a bért. Mögmondtam nekik, nem maradok tovább. Hazamöntem.

Akkó apám elszegődtetött Ördög Antal gazdához. Ott két esztendőt húztam ki Szentgyörgy-naptól Szentgyörgy-napig. Vót két fejőstehén, három ló, ezöket köllött kormányozni, mög télön ötetni. A harmadik esztendőbe is hittak vissza, de nem maradtam.Vót nekik egy nagy székjük, arasztos kotúra, le vót a csatak kaszálva pár holdon. Engöm délbe kikűdtek gyűjteni. Latyakos vót víz a rönd alatt. Favillát adott a gazda. Lemék, három-négy röndöt összehányok, hát eltört a favilla. Bemék: – Mér gyüttél be? – Eltört a villa, szujos vót. – Az mondta gazda: Lefogom a bérödbül. Én mög visszaszóltam: A maga kezibe nem törhetött el.

No, december elejin azt mondja a gazda: Eredj haza, mondjad apádnak, ideád-e harmadik esztendőre is? – De mán ezön a nyáron a kaszanyél is a kezembe vót.
A szomszéd gazda látta, hogy bírom a dógot, elhivatott magáhon. Decemberben le is foglalózta, pézt adott, Szentgyörgykor álltam az új helyre. Utolsó este azt mondták: »Estére kitolókása lössz«. Köleskását főztek, sült a végzéskalács, az vót a szokás.

Ördög Antalnál egy malac, egy mázsa rozs, 25 forint vót a béröm. Széll István, az új gazdám féléves süldőt, egy mázsa rozsot, 110 forint pézbért és zsebpézt adott. 100 láncos nagygazda vót. Ott bérösködtem, amíg be nem rukkoltam.

A frontról kétször kaptam hat nap szabadságot. El köllött vetni a kukoricát, de nem tudtam bevégezni. Jött a rendőr értem. Déli 12 órára értem a parancsnokságra. Egy huszár őrmestör vót ott, nagy gallérral, nagy mellényű embör vót:

Mi az, maga csinál magának szabadságot?

Igön, van két hold kukoricafődünk, el akartam vetni, mert nem kaptam embört. Maguk nagy mellénnyel vannak itthon, ilyen embört nem látok odakint egyet se a fronton…

Mögfeleltem én mindönütt, nem vótam rogott (rovott) legénykoromba se, katonakoromba se. Mégis hadbíróság elé kerültem, mert áthágtam a parancsot. Kothenc – mondta az őrmestöröm –, magát vagy itt fejbelüvik, vagy kikűdik a frontra.

Mikó bevittek a bíróság elé, ilyen hasú urak ültek a székben. Ilyen szivart szíttak. Elkezdenek vallatni. Ekkor mög ekkor hun vótam. Mondom, itt és itt. […] Kivallattak mindönt, mind legépelték. Egy magaslaton egy koma billögtette a gépet. Mikó a végire értek, azt mondja a hadbíró az írnoknak:

Fejezze be az írást! Ezt az embört mög köllene dicsérni, mert – azt mondja – kötelességét teljesítette, mikor itthon maradt dógózni. Ki vesse be a földeket?

Az lött a vége, hogy kikűdtek a frontra.

Húszban esküdtünk. Ángyom volt a gűgyü, összekommendáltak bennünket. Télön, decemberben vót a lánykérés. Egy hét múlva elmöntem, vittem a jegygyűrűt. 120 koronát kértek, annyi vót a jegypéz. Egy hónap múlva mög is esküdtünk. Január 19-én, hetfén vót az esküvő.

Három évig anyósoméknál laktunk. Addig nem vót töhetség épiteni. A tizennégyes háború után osztottak portát Újfaluban (Sándorfalván). A katonaviselt embörök kaptak házhelyet, mög két hold földet. 23-ban épitöttem a portán kis házat. Kothenc Mihály vót a mestör. Öt évig laktam benne, tóttunk hozzá egy kis istállót, mer pár darab jószág is került. Úgy építöttem, hogy neköm vót egy tehenem, azt eladtam, abbú vöttem gerendákat, deszkát. Feleségem varró vót, ő is keresött, én mög eljártam a majorokba dógozni. Szőlőmunkásnak vöttek föl, de a szőlőben addig vótam, amíg nem vót kaszálnivaló. (…)

28-ban az újfalui házat elcseréltem erre a régi házra. Akkó még nádtetejes vót, de bent vót a faluban, nagy portán. Aztán eladó vót kinn Nádastón egy csőszgunyhó egy hold főddel. A jószágtartás végett vöttem mög, mert ott vót a járásszélön. Úgy mondom, ahogy vót: Aztán vöttem még két holdat. Akié vót, az eladósodott. Homokfőd vót, csuda mélyen szántottam, azt nem szerette a királydinnye. Annyi teleköt hordtam a fődbe, hogy fekete vót a főd. Tartottam jószágot: két fejőstehenet, bornyút, lovat, lött trágya. Egysző rugós lovat vöttem a vásáron. Gondótam, addig hajtom, amíg ki nem keresöm az árát. Elhajkáztam egy évvel tovább, aztán eladtam. Szűk termés vót, nem vöttem másik lovat, csak tavasszal, amikó láttam egy kis iramságot.

Két gyerök születött. Hat-hét évesek vótak, mán kapáltak. Olyan elhajított kapát adtunk a kezibe. Azt mondtam a feleségömnek: „Annyi kenyeret szegjél nekik, amennyit akarnak. Hagy ögyenek, maj hamarabb dógoznak.” Éhözni nem éhöztek a családok.

Feleségöm háton hordta a tejhasznot a faluba, a piacra mög a csarnokba. Sok csirkét fölnevelt. Kocsiderékkal vittük a városba a hűtőházba. Dógoztunk, énneköm nem vót a vérömbe, hogy a kocsmárosnak keressek.

Öt holdat adtam be a téeszbe. Sándor fiunk mán azelőtt otthagyott minket, családos vót. A Söprűkötőbe mönt dógozni. Aztán mink is bejöttünk a faluba a házunkba. Kapjuk a háztájit, abba mindég kukoricát termeltünk. De most mán a háztájit nem tudjuk bemunkálni, a téesz árpát ad helyötte. A kertbe vetünk krumplit, káposztát, babot, tököt, van szöllő is. Feleségöm viszi piacra, mög a szövetközetnek eladni.”

(Lejegyeztem 1972 nyarán, emlékező: Kothencz Sándor, 1894, Sándorfalva.)

 

4.

 

Várostanyán, a Bokor-iskola mellett laktunk, fődgunyhóban. Mikor nagy eső vót, teleszaladt vízzel, mert fődbe ásták, lépcsőkön jártunk le. Vót, aki lefele emeletösnek csúfolta az ilyen verömházat.

Apámnak a háborúban ellőtték a lábát, nem bírt dógozni. Éldögéltünk. Öten vótunk testvérök: Vica néném, ő fiatalon möghalt, Piri néném, Anti bátyám, én, mög Géza öcsém. Most mán magam vagyok a testvérök közül. […]

Anyám vött lisztöt a malomban, ledagasztotta kenyérnek, elvitte egy házhoz, ahol mögengedték, hogy mögsüsse a kemincében. Az öt kenyeret fölkötötte a hátára, elvitte Kelebiára, ott adta el. […] Aztán lött egy holdacska fődünk, ott vetöttünk, malacot nevelgettünk…

22 éves vótam, odáig a gunyhóban laktunk. Vót benne két priccs, asztal, székök, vályogból rakott, vasplatnis tűzhely. Szögény lány vótam. […] Az én uramnak mögégött a felesége, mert amikó nem égött a tűz a kemincébe, petrót öntött rá, fölllángolt, kiszaladt az udvarra, vízzel leöntötték, de mire mögjött a mentő, már nem birták mögmönteni. Három család maradt árván. Evvel az embörrel, Bánóczki Györggyel jöttünk össze.

Az uram azelőtt gulyás vót a baromjáráson. 46-ba költöztem ide hozzá. Dógoztunk, vöszögettünk fődet. Én fát hordtam Szegedre a piacra. Az uram gépnél dolgozott, cséplésön. Négy-öt évre rá épitöttünk. Bóka Pista kocamestör vót az épitője, olyan képesítés nélküli mestör vót, nem tanulta, de értött mindönhöz. […]

Mikó kicsit mögerősödtünk, akkorára bejött a téesz. 12 holdunk vót, lovaink löttek, gumis kocsi, mindönféle szerszám, de a téesz elvitt mindönt. […] Pár évre rá ősszel kimöntünk szárat vágni, az uram elesött, ott halt mög. Agyvérzést kapott. Nem kaptunk utána egy fillért se, mert nem vót nyugdíja. A városba mondták: Bánóczkiné, csak egy pici nyugdíja lött vóna az urának, tudnánk segíteni… Akkó még bírtam, dógoztam. Most az öttömösi elöljáróság, áldja mög a jóisten, sokat segit.”

Az özvegyasszony magányosan él az egykori baromjárás szélén épült kis tanyában. Fia fiatalon elhunyt, lánya Domaszéken lakik. Lánya vagy veje gépkocsin gyakran meglátogatja. Hívták, költözzön hozzájuk, de a 83 éves asszony ragaszkodik a tanyához. Ellátja magát, csirkéket nevel, és pénteki napon várja a tanyagondnokot, aki szükségletei szerint kenyeret, élelmet, gyógyszereket és takarmányfélét visz számára.

(Lejegyeztem 2008-ban. Emlékező: Bánóczki Györgyné, Bacsó Irén, szül.: 1925., Öttömös)

 

5.

 

Apai nagyszüleim, Szeged Átokháza kapitányságában éltek. Öt gyermeket neveltek föl, a legkisebbet, István fiukat – emlékezőm édesapját – 1887. július 12-én Szabadkán tartották szenteltvíz alá. Dobó István 1910. november 11-én Pusztamérgesen kötött házasságot Ács Sánta Piroskával. Házasságukból 11 gyermek született és kilencen élték meg a felnőttkort.

Dobó István öt lánc földet örökölt, és nagy igyekezettel, hozzáértő gazdálkodással gyarapította birtokát. Az 1940-es években kb. 25 holdon gazdálkodott. Rozst, kukoricát termelt, búzát csak egy hold barna homokon, a tanya mellett szőlőt telepített. Jószágállománya 1941–42-ben: 2 ló, 2 ökör, 2 bivaly, 1-2 fejőstehén, 15-20 birka, 2 anyadisznó a szaporulatával és baromfi.

Apám nagyon szorgalmas, kitartó embör volt. A HANGYA szövetközet elnökének választották – emlékezett lánya – emlékszöm, otthon írta szövetközet jegyzőkönyveit.” A tanyaházban volt két szoba, egyik hajópadlós, konyha, gang, éléskamra, külön épületben külön kamra, hambárral. A tanyát léckerítéssel szegett nagy gyep vette körül.

Dobó Ilona 1948. november 24-én kötött házasságot Huszta Józseffel. Férje családja a zákányi tanyai kapitányságban gazdálkodott, majd Szeged belvárosában kocsmát vásárolt, és italméréssel foglalkozott. 1927-ben a kocsmát az egyetemi klinikák építése miatt kisajátították, utána Husztáék Öttömösön megvették az egykori urasági major főépületét, 21 kat. hold földdel. Az új pár a kúriának nevezett majorsági épületben rendezkedett be.

1951-ben Huszta Józsefet kulákká nyilvánították. A fiatalasszony kétnapos gyermekágyas volt, amikor a major egyik elhanyagolt melléképületébe telepítették őket. „Az uram kérte, hogy másik lakásba költözhessünk. Ehhez hozzájárultak. Nem messzire volt egy úri tanya, úgy nevezték: a Kisasszonyok tanyája. Ott kaptunk egy szobát és konyhát. Nem vittek el bennünket, mint a vendéglőst és családját, de rettegésben éltünk. Éröztük, hogy baj lössz. Alakult itt a téesz, beléptünk tagnak. Behívtak bennünket a községházára, és egy kiküldött mögmondta, hogy kizárnak a téeszből. Az volt az ürügy, hogy az uram templomba járt és kántorkodott. Júliusban történt, akkor az uram az erdőgazdasághoz mönt munkát keresni. Ott volt egy jószándékú erdész, aki munkát adott. Tuskókitermelést végeztünk. Bírtuk, erősek voltunk. Elég szépen kerestünk, én csak két hónapig, mert utána kíméletösebben köllött élni, terhes löttem.

Dógozott az uram más helyön is. Hiába mönt jó munkahelyre, két hét után azt mondták, osztályidegön, mars! Vásárhelyön aratáson marokverő voltam, a cséplésön mög polyvás. A gyerököket ezalatt anyósom gondozta. Vallásos asszony vót, olyan erős vót a hite, bízott benne, hogy jóra fordul mindön. Nem hiába. Amikor visszakaptuk a tanyát és visszaköltöztünk, öngyilkos lött annak az embörnek a felesége, aki addig ott lakott. […] Kezdtünk újra gazdálkodni. Nem volt semmink, csak egy tehenünk, mög néhány tyúk. Evvel kezdtük az életöt. Visszakaptuk a fődet, talpra álltunk.

61-ben alakult a téesz. Az uram mindjárt belépött és őt választották elnöknek. Nagyon nehéz vót vezetőnek lönni. A gyönge adottságú homokon a szövetközet a 70-es évek elejin szőlőt, őszibarackost, erdőt telepitött. Fejlesztötte a marhatartást, a juhászatot.”

Öt gyermeket neveltek föl. Mindegyikük továbbtanult. Gellért fiúk kertészeti egyetemet, egyik lányuk hittudományi főiskolát végzett. Három gyermekük családjával Szegeden, egyikük Budapesten él. 1982-ben Huszta József nyugdíjba ment, majd gyümölcsfaiskolát létesített. Férje halála (1991) óta, fia közreműködésével Husztáné irányítja a családi gazdaságot. A faiskolán kívül őszibarackost telepítettek és spárgaültetvényt gondoznak. Lakásuk az egykori major utolsó maradványa, a „kúria”, melyet idősb Huszta Gergely 1927-ben vásárolt.

(Lejegyeztem 2008-ban. Emlékező: özv. Huszta Józsefné, Dobó Ilona, szül.: 1930., Öttömös).

 

6.

 

Gárgyán István tanyája fölújított, kőporos vakolatú, üvegezett verandás épület. Délkeletre néző homlokzatán ikerablak, mellette parabolaantenna, előtte kis virágoskert tűnik szemünkbe. A házhoz L alakban csatlakozó gazdasági épületben tágas istálló, kocsiszín, mögötte gépszín, ahol a traktort és a mezőgazdasági gépeket tárolják. A tanya mellett többholdas semlyék mutatja az állattartásnak a gazdaságban betöltött jelentős szerepét. Az új bútorzatú szobában a 73 éves gazda és felesége idézi föl családjuk életútját.

Apámék Átokházán, szögedi fődön laktak. Édösanyám Balota pusztán kapta ki pár holdas örökrészit. A puszta Öregátokháza szomszédságában Halas határához tartozott. Még kisgyerök vótam, mikó odamöntünk lakni. Apám a juss mellé még vött egy kis fődet, de csak négy holdon gazdálkodott.

Az alsó-balotai iskolába jártam. Tanítóm mondta, hogy taníttassanak, anyám szeretött vóna erdésznek, de én nem akartam, annyira a jószág bolondja vótam. A lovakat röttentő szerettem, de szeretöm máig is. Mikó hetedik osztályos vótam, mán mögfogtam az eke szarvát. Fölkeltem hajnalba, mire iskolába köllött mönni, mögszántottam jó darabot. Délbe gyorsan mögöttem az ebédöt, aztán gyerünk tovább…”

Gárgyán István egy farsangi bálban ismerkedett meg Kispéter Máriával. Mint más egykorú fiatalok, a vasárnapi templomozáskor és bálokban találkoztak. A Kispéter család nagyobb földön, 21 holdon gazdálkodott. Ám 1960-ban kezdődött a téesz-szervezés.

Itt felesége vette át a szót: „Mindönt elvöttek. A földeket, mindönt. Apukám elmönt dógozni, négy évig sertésgondozó vót Bácsalmáson.”

Kérdem, miért ment el olyan messzire?

Mert nem volt közelebb olyan gazdaság, ahol pénzt tudjon keresni, el tudjon tartani bennünket. A téeszben eleibe nem adtak pénzt, csak munkaegységöt. Ha jutott rá pénz, jutott – ha nem, akkó nem kaptak semmit. Édösanyám lépött be a téeszbe. Mi lányok nem vótunk téesztagok, napszámba jártunk Balotára, mög ahova hívtak. Ötömösön idős Dobónál kezdtünk dógozni. Téesztag volt ő is, de volt nagy szőleje, almása, maga nem tudta mögmunkálni. Napkeltire ott köllött lönni, aztán napnyugtáig.”

Gárgyán István és Kispéter Mária 1962-ben kötött házasságot. Először a szülőknél a balotai tanyán laktak. Idősebb Gárgyán 1965-ben tanyát vásárolt Öttömösön, majd 1971-ben a faluba költözött, és a tanyát átadta fia családjának. Ifjabb Gárgyán traktoros volt a termelőszövetkezetben, felesége a növénytermesztésben dolgozott.

Százhúsz hektár szöllőt köllött mögmetszeni, mög a barackost. A barackos metszésit mán januárban, hóban kezdtük. A fagyos vesszők csúnyán összekarcoltak bennünket. – Mindönki ott veszitötte el az egészségit, ahol dolgozott.” – állapítja meg a gazda. – „Az anyja teremtésit, az embör nem ért rá arra, hogy elmönjön egyször-kétször a fürdőbe, mert ha nem csinálta, akkó hónapután úgyis mög köllött csináni.”

A rendszerváltozás után a termelőszövetkezet föloszlott. A család a régi birtok aranykorona-értéke szerint kapott kárpótlási jegyekkel földeket vásárolt. 2008-ban 12 hektár földön gazdálkodtak, az év tavaszán állatállományuk 3 ló, 3 fejőstehén,1 hasas üsző, 1 anyadisznó a szaporulatával, számolatlan baromfi. Korábban egy holdon termesztettek spárgát, de az ültetvényt felére csökkentették, mivel nem győzték végezni az igényes kultúrnövény tavaszi, kora nyári munkáit.

Három gyermekük van, idősebb fiúk a falu jegyzője, felesége óvónő, Öttömösen laknak. Kisebb fiuk mint tanyagondnok az önkormányzat munkatársa, lányuk elvált, kisiskolás gyermekével szülei tanyáján él. A gazdaságban számíthatnak tanyagondnok fiuk és asszonylányuk segítségére.

A faluban van házuk, de még 2008-ban is erősen kötődtek a tanyai gazdálkodáshoz, elsősorban a jövedelmező állattenyésztéshez.

(Lejegyeztem 2008-ban. Emlékezők: Gárgyán István, szül.: 1935., Gárgyán Istvánné, Kispéter Mária, szül.: 1943., Öttömös.)

 

*

 

Mélységes mély a múltnak kútja,

Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Feneketlennek még akkor is és talán

éppen akkor, ha kizárólag és egyedül

az ember az, akinek múltjáról kérdés

és szó esik.”

(Thomas Mann: József és testvérei)

 

Az életutakat szegedi tanyai emberekkel készített interjúkból válogattam. Öttömösön, Sándorfalván megtelepedő emlékezőim is szegedi gyökérzetűek, ily módon a szegediek, tradicionális kifejezéssel „a szögedi nemzet” mentalitásának, habitusának jegyeit hordozzák. Bárki felvetheti: voltak-e ilyen sajátosságok, és melyek azok? A néprajzkutatás, a fenti életsorsok több részlete is bizonyítja: a szegedi népnek voltak – máig kitapinthatók – olyan sajátosságai, melyek nem csupán egyes emberekre, hanem a közösségre is jellemzők.

A 20. század első felében Szeged legnagyobb tanyai népességű városunk. 1930-ban több mint 35 ezer, 1949-ben több mint 45 ezer tanyai lakosa volt. Debrecennek, Szabadkának, némelykor Kecskemétnek nagyobb volt a határa, de Szeged tanyai népessége meghaladta az említett városokét. Az 1870 óta tízévente megtartott népszámlálások a városok külterületi lakosságát regisztrálták – ami nem azonos a tanyai népességgel, mivel a határban faluszerű központok, kertes lakótelepek is létesültek, mint pl. Kecskeméten Helvécia, Lakitelek, Szegeden Röszke, Szentmihálytelek, Alsóközpont. Ezek lakói a településtörténeti és néprajzi kutatás szerint nem tekinthetők tanyainak. Ha az ilyen és hasonló külterületi telepeket figyelembe vesszük, még inkább kitetszik, hogy Szeged tanyai népessége, tanyasűrűsége meghaladta valamennyi tanyás városunkét.

A szakirodalom megállapította, hogy Szeged agrárnépességére a törpe- és kisbirtokos réteg túlsúlya jellemző. Ennek történeti okai voltak. Csak a fontosabbakat említve: egyrészt a 18. században a város határában zsellérek is bírhattak szállásföldet; a városi tanács tiltotta 25 holdnál kisebb területen tanya építését, de rendeletének nem tudott érvényt szerezni; illetve a közlegelők kiosztásakor tízholdas földeket adtak haszonbérbe, és engedték ennél kisebb földön, a társas bérleteken is a tanyaépítést. Ekkora bérföld, különösen ha az részben buckás futóhomok, csak akkor biztosította a család megélhetését, ha a családfő részes munkát vállalt és fölcseperedő gyermekeit cselédnek szerződtette.

Itt jutunk el a természetföldrajzi körülmények, a talajviszonyok meghatározó szerepéhez. A város körül jó minőségű feketeföldek terültek el: a 18. században ez volt a szántóföldek övezete, ahol tanyákat nem építettek. Az alsóvárosi és fölsővárosi feketeföldeken kívül barna homoktalaj következett, sűrűn vízállásokkal, szikesekkel és homoki szőlőhegyekkel váltakozva. A külső határrészeket átmeneti és laza homok borította: a 19. század közepéig ez volt az alsóvárosi és felsővárosi puszta, a közbirtokosság legelője. Ez a határrész is változatos, itt is voltak északnyugat-délkeleti fekvésű homokhátak között vízállások, körülöttük közepes minőségű, átmeneti homokföldek. Ebben a határövezetben a földek nagy része 6-8 aranykoronás, Átokházán, Ruzsán, Csengelén gyakori a holdanként 4-5 aranykoronára értékelt föld. Ezeken csak a talajnak megfelelő kultúrnövények jó megválasztásával, trágyázással, mindenekelőtt sok munkával lehetett megélni. Tápén, Algyőn, dél-tiszántúli településeken a szegedi tanyaiakat, sommás általánosítással, homoki embörnek nevezték. Feketeföldi parasztok azt tartották, hogy a homoki emböröknek többet kell dolgozniuk.

Szeged határában a 18. század óta belterjes kultúrák termesztése honosodott meg és terjedt el: előbb a dohány, majd a paprika, az 1760-as évektől a szélfútta homokdombokon megkezdődött a szőlőtelepítés, utóbb egyes zöldségfélék pl. Szeged-Felsőtanyán a káposzta, az 1930-as években Öttömösön a spárga termesztése. E belterjes kultúrák termelése jóval munkaigényesebb, mint a hagyományos gabonaféléké.

A természetföldrajzi körülmények, a belterjes kultúrnövények honosítása és termesztése, a város birtokpolitikája együttesen nyújt magyarázatot arra, hogy a dolgosság, a szorgos igyekezet, a szegedi tanyák népe mentalitásának jellemzőjévé vált. Kiskunhalason emlegették: „a szegedi embör, ha este mögkoppasztják, reggelre kitollasodik”. A szólásmondás szemléletesen fejezi ki, hogy emberek, szomszéd közösségek milyennek látták egymást.



« vissza