Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Magyarok és tiroliak – Bolzano autonóm megye követendő példája a magyar kisebbségek számára

"Amint azt Christopher Pan, a dél-tiroli kisebbség avatott szakértője oly találóan megjegyezte, 'az új Európa régi kérdése', az őshonos nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos probléma ma sem veszítette érvényét. A kérdés valóban régmúlt időkben gyökerezik, hiszen a 'nemzet fogalmával', a nemzetállamok létrejöttével áll összefüggésben. Az okok azokban a merev határokban keresendők, melyeket az első világháború győztes hatalmai hoztak létre. E hatalmak az országhatárok önkényes meghúzásakor sem Wilson elnök tizennégy pontját, sem nyelvi és nemzetiségi szempontokat nem vettek figyelembe."

 

Európai etnikai kisebbségek

 

Amint azt Christopher Pan, a dél-tiroli kisebbség avatott szakértője oly találóan megjegyezte, „az új Európa régi kérdése”, az őshonos nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos probléma ma sem veszítette érvényét. A kérdés valóban régmúlt időkben gyökerezik, hiszen a „nemzet fogalmával”, a nemzetállamok létrejöttével áll összefüggésben. Az okok azokban a merev határokban keresendők, melyeket az első világháború győztes hatalmai hoztak létre. E hatalmak az országhatárok önkényes meghúzásakor sem Wilson elnök tizennégy pontját, sem nyelvi és nemzetiségi szempontokat nem vettek figyelembe. Pontosan ugyanez a gyakorlat ismétlődött meg a második világháború után, amikor is a magyarok és németek esetében a kérdést egyszer és mindenkorra a „lakosság áttelepítésével”, magyarul száműzetéssel igyekeztek a szőnyeg alá söpörni.

A nemzeti kisebbségeket „új embertípusba” olvasztó kommunizmus összeomlását követően sok helyütt azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a felszín alatt roppant erejű feszültségek szunnyadnak. Érdemes visszaidézni a Koszovó „etnikai, területi konszolidációjára” vonatkozó belgrádi célkitűzést, amelynek csak a NATO Szerbiát sújtó bombázása volt képes véget vetni. De például szolgálnak Magyarország és a szomszédos államok között egyre-másra kiújuló, a magyar kisebbségek jogai körül forgó viták is, melyek a Budapesten, Pozsonyban (Bratislava), illetve Bukarestben székelő kormányok között folynak.

 

A szlovák nyelvtörvényt érintő magyar kritikák

 

Annak ellenére, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok kétségtelenül javultak az elmúlt időszakban, a mai napig hatályban van az az ellentmondásos nyelvtörvény, amelyet joggal ért kritika mind a helyi magyar kisebbségek, mind az anyaország kormánya részéről. Akkor sincs ez másképp, ha egy törvénykiegészítés mára lehetővé tette a magyar kisebbségi nyelv használatát a kormányhivatalokban. A kiegészítés törvénybe iktatása Rudolf Chmel miniszterelnök-helyettes kezdeményezésének köszönhető, akit a „Most-Híd” szlovák–magyar párt jelölt pozíciójára. A törvénymódosítás kimondja, hogy közösségi és területi szinten bármely kisebbség, amely arányát tekintve eléri a lakosság tizenöt százalékát (szemben a korábbi húsz százalékkal), jogosulttá válik a képviseletre. Azonban létezik egy kikötés is: a tizenöt százalékos arányt két egymást követő népszavazásnak kell igazolnia, márpedig a következőre csak 2021-ben kerül majd sor. Így hát a gyakorlatban a szigorúbb nyelvtörvény továbbra is érvényben marad.

 

Magyar állampolgárság a külföldön élő magyar nemzetiségűek számára

 

Problémákkal terhes az a magyar részről hozott törvény is, amely állampolgárságot biztosít a magyarországi állandó lakcímmel nem rendelkező magyar nemzetiségűek számára. A törvény annak a több mint kétmillió kisebbségbe szorult magyarnak kedvez, kiknek felmenői az 1920-as trianoni békeszerződés után a környező országokban találták magukat: Romániában (1,4 millióan), Szlovákiában (550 000), Ukrajnában (150 000), Szerbiában (290 000), Horvátországban (17 000), Szlovéniában (8000) és Ausztriában (40 000 anyanyelvű, egy népszámlálás szerint 6500 nemzetiségi).

A magyar állampolgárságról szóló törvény módosítását három szocialista törvényhozó ellenszavazata mellett valamennyi parlamenti párt támogatta, az Európai Unió részéről azonban heves ellenkezést váltott ki. Ugyanakkor az érintett országok – Szlovákia kivételével – nem kifogásolták bevezetését, és ezúttal Románia sem volt kivétel. Sőt, ez utóbbi szomszédos állam maga is hasonló törvényt léptetett életbe, ezzel lehetővé téve a Moldovai Köztársaság lakosságának mintegy kétharmadát kitevő román kisebbség számára az anyaország állampolgárságának felvételét.

 

Az erdélyi magyar kisebbségtől a romániai szórványnépességig

 

Ekkor azonban újra felhők gyülekeztek a magyar–román diplomáciai kapcsolatok egén, mely pedig viszonylag derűsnek volt mondható a második Orbán-kormány megalakulása óta. Bukarest hivatalos álláspontjával szemben a gyakorlat azt igazolta, hogy Románia folyamatosan nehezíti a magyar nemzeti kisebbség helyzetét, különösen azokon a területeken, ahol lélekszámát tekintve dominánsnak tekinthető: Maros (Mureș) megyében, itt 40 százaléknyi magyar él, Kovásznában (Covasna), ahol 74 százalék és Hargitában (Harghita), mely utóbbiban 85 százalékot tesz ki a magyar nemzetiség aránya. Bukarest tervei között szerepel makro-régiók létrehozása. A magyarlakta területeket így felosztanák az észak-nyugati Someșana, a nyugati Apușeana, illetve a központi Mureșana régiói között. Az etnikai viszonyok ezzel oly mértékben alakulnának át, hogy még a székelyek is, akik jelenleg a Székelyföldön többségben vannak, kisebbséggé törpülnének.

A romániai magyar szervezetek és pártok egyöntetű véleménye, hogy a terv nem más, mint Bukarest újabb kísérlete arra, hogy asszimilálja a magyar lakosságot, ami egybevág valamennyi Trianon utáni román kormány törekvésével. A hatvanezres katolikus hitű, az ortodox Bákó (Bacău) megyében található magyar csángó népesség történelme jól példázza, mit jelent mindez a gyakorlatban. A csángók négy generáció alatt fokozatosan teljességgel beolvadtak a többségi román populációba.

 

Figyelmen kívül hagyott kisebbségi törvények

 

Erdélyben sok más, aggodalomra okot adó folyamat is megfigyelhető. Árus Zsolt a Székely Nemzeti Tanács képviseletében számos alkalommal jelezte, hogy a bukaresti Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) felszólítására a székelyföldi polgármestereknek le kell vetetniük a középületekről és közintézményekről nemcsak a magyar feliratokat, de az olyan kisebbségi szimbólumokat is, mint a székely zászló. Arra az esetre, ha a polgármesterek nem működnének együtt, az egyesület ellenük pert helyezett kilátásba. 2016-ban még ötvenkilenc ilyen keresetet regisztráltak, 2017-ben már csak harmincat. Az első- és másodfokú bíróság mindannyiszor a felperesnek adott igazat, annak ellenére, hogy a vonatkozó kisebbségi törvények kimondják, a teljes lakosság 20 százalékát kitevő kisebbségek számára biztosított a kétnyelvű utcatáblák és egyéb feliratok elhelyezése a közterületeken.

A törvényt azonban sajnos egyre gyakrabban megszegik. Ahol mégis megtalálhatók a kétnyelvű feliratok, ott a magyar betűket megrongálják, vagy olvashatatlanná teszik, amint erre a Székely Nemzeti Tanács és az RMDSZ szerint a Harghita megyei Toplițán (Maroshévíz) is sor került nemrégiben. A vandalizmus válasz lehetett arra, hogy a tizenháromezres város magyarjai évekig tartó viták után végül meggyőzték a polgármestert, hogy engedélyezze a kétnyelvű táblák elhelyezését. Az RMDSZ külön kiemelte, hogy szó sem lehetett „éretlen fiatalok rendbontásáról”, ugyanis a rongálást szervezetten, azonos típusú festék felhasználásával követték el valamennyi bejárat és kijárat feliratát tönkretéve. A párt hozzáfűzte, hogy hasonló esetek Erdély-szerte több helyütt is előfordultak. Mindez nem csak a román lakosság lappangó magyarellenességére utal, de a helyi hatóságok – ideértve a városvezetés és a rendőrség – inkompetenciájára, vagy hallgatólagos támogatására is. Mondani sem kell, hogy a bűnelkövetőknek sohasem akadtak nyomára, a városvezetés pedig minden kiskaput kihasznált, hogy továbbra is elszabotálja a kétnyelvű feliratok felhelyezését.

A föntiek értelmében kijelenthető, hogy a Bukarestben az 1998-ban törvényerőre emelt, a kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt Romániában megszegik. Mindezek ellenére a magyar és a román kormány nagy vonalakban egyetértést mutat az ukrán területeken élő nemzetiségek védelmét illetően. A kárpátaljai népesség 12 százalékát kitevő 150 ezres kárpátaljai magyarság mellett 2,6 százalék arányban 30 ezer főnyi romániai kisebbség él a területen.

 

Szerb törvény Magyarország kollektív bűnösségéről

 

A diplomáciai kapcsolatok egészen addig kiválóak voltak Szerbia és Magyarország között, míg a Boris Tadić elnöksége alatt elfogadott vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvénybe bele nem került a kollektív bűnösség elve. Ennek következtében az elűzött magyar és német nemzetiségű szerb állampolgárok leszármazottai elestek a kisajátított javak után járó kárpótlástól. Válaszképp az akkori külügyminiszter, Martonyi János kilátásba helyezte, hogy amennyiben Belgrád nem változtat a törvényen – ami szavai szerint „morális, jogi és politikai értelemben is elfogadhatatlan” –, Budapest élni fog vétójogával, amikor az Európai Tanács mérlegre teszi Szerbia esetleges uniós tagságát. Végül a törvény módosítását a szerb parlament nagy többséggel elfogadta, figyelembe véve a magyar fél ellenvetéseit. A törvénymódosítás a kétoldalú kapcsolatok jelentős javulásához vezetett, s Magyarország – több más szomszédos állammal együtt – támogatta Szerbia jelölti státuszát.

 

Problémamentes külkapcsolat Horvátországgal és Szlovéniával

 

A kisebbségi kérdés elenyésző szerepet játszott Budapest és Zágráb viszonylatában. A kisebbségek védelme 2002 óta alkotmányos szinten biztosított Horvátországban, 2003-tól pedig az önkormányzatiság is lehetővé vált. Szlovéniában a nyolcezres magyar kisebbség még mandátummal is rendelkezik, melyet az alkotmány szavatol számára.

 

Feszültségek Ausztriával

 

A burgenlandi magyar (és horvát) nemzetiség okán a kisebbségi kérdés állandó feszültség forrásává vált Ausztriában, mivel azokat kihagyták a népcsoporttörvény módosítását előkészítő tárgyalásokból. A módosítást az tette szükségessé, hogy tavaly megállapodás született a karintiai szlovén kisebbséggel a kétnyelvű közterületi táblák számáról az 1955–56-os osztrák államszerződés 7. cikkelyének megfelelően, ám évekkel annak hatályba lépését követően. Nemcsak az Osztrák Népcsoportközpont, de Budapest és a magyarok helyi érdekképviselete is attól tart, hogy a nyilvános nyelvhasználat új szabályainak következtében a kisebbségeknek otthont adó városok helyhatóságai mint felettes hatóságok eztán utasíthatják a kerületi hivatalokat, hogy a szlovén, magyar, horvát hivatalos nyelvhasználatot „ex officio” mellőzzék a továbbiakban.

 

Dél-Tirol: követendő példa a konfliktusok feloldására

 

A kisebbségi konfliktusok történelmét, valamint a szomszédos országokkal folytatott külpolitika jelenét tekintve Dél-Tirol esete mind a feszültségek megelőzésével, mind azok feloldásával kapcsolatosan példaértékűnek tekintendő. Különösképpen akkor, ha az adott szomszédos országok egyben uniós tagállamok is, mint ahogy pontosan ez a helyzet Magyarország, Szlovákia és Románia kapcsolatrendszerében is.

Dél-Tirol példája ugyanis azt bizonyítja, hogy nemzeti (kulturális) szinten az összetartozás és az egység, akárcsak a határokon átívelő együttműködés, igenis lehetséges, sőt, kölcsönös gazdasági előnyt jelenthet a felek számára, mégpedig a nemzeti határok megváltoztatása nélkül. Az uniós tagság a regionális fejlesztésekkel együtt azt eredményezte, hogy a Tirol felosztásával 1918-19-ben Ausztria és Olaszország között meghúzott határvonal szinte eltűnt, annak ellenére, hogy a határ hivatalosan, de facto továbbra is létezik.

Ezen a ponton rövid történelmi kitekintés szükséges, hogy ez a „modell” a maga teljességében érthető legyen. Az első világháborút követően, 1919-ben a Saint-Germain-en-Laye-ben aláírt békeszerződések értelmében Tirol egy része ahhoz az Olaszországhoz került, ami egy évvel korábban a fegyverszüneti megállapodás értelmében már megszállta a területet. A fasizálódó Itália 1922 októberében az olaszosítást a németek kiszorításának céljával indította meg „Alto Adige” (az akkori Etsch, mai nevén Adige folyó felső szakaszának) területén a következő intézkedések bevezetésével:

- betiltották a Tirol elnevezést, amit a sírköveken is olasz nyelvűre cseréltek;

- betiltották a német nyelvórákat az iskolákban, a német nyelv nyilvános használatával egyetemben;

- megtiltották a völgyekben a helyi nyelvjárások használatát;

- az olaszt tették meg az egyetlen, kizárólagos, hivatalos nyelvvé;

- valamennyi közalkalmazotti állást olaszokkal töltöttek fel, a választott városi polgármestereket rendelettel olasz polgármesterek váltották föl (Podestà);

- Dél-Tirolba dél-itáliai olaszokat telepítettek vissza.

Mivel ezek a gyarmatosító törekvések nem jártak teljes sikerrel, a két tengelyhatalom vezére, Hitler és Mussolini egy „választható” egyezséggel arra kényszerítette a helyi németséget, hogy vagy költözzenek vissza a Deutches Reichbe (a Brenner-hágón át), vagy maradjanak, de ebben az esetben vállalniuk kell a teljes asszimilációt.

 

A Gruber–de Gasperi megállapodás megkérdőjelezhető kisebbségvédelme

 

Bár a legtöbben a Németországba való átköltözést választották, a második világháború elejét vette a kollektív visszatelepítésnek. 1946-ban a szövetségesek elutasították a dél-tiroli népszámlálás iránti kérelmet, így Olaszország és Ausztria külügyminiszterei megállapodást kötöttek a dél-tiroliak kisebbségvédelméről, ami aztán az olaszokkal kötött békeszerződésbe is belekerült. Az 1946. szeptember 5-én létrejött Gruber–de Gasperi megállapodás politikai önrendelkezést, az anyanyelven folyó oktatáshoz való jogot, az olasz és német nyelv egyenlőségét biztosította a társadalmi élet valamennyi területén.

 

Menj Trentóból!”

 

A megállapodás értelmében Róma 1948-ban autonómiastatútumot dolgozott ki, amit az olasz alkotmányba is beemeltek. Csakhogy Bolzano–Dél-Tirol provincia a szomszédos trentói területbe olvadva közös regionális egység részévé vált „Trentino–Alto Adige” néven. A trentói származású Alcide de Gasperi kezdeményezte egyesítés következtében az olasz etnikumú lakosság számát tekintve meghaladta a német és ladin ajkúakét, így domináns helyzetbe került Tretinóban. 1957-ben a dél-tiroliak „Menj Trentóból!” („Los von Trient!”) szlogennel mozgalmat indítottak a regionális egyesítés ellen a Brenner- és a Salurni-szoros közt található több településen is. A Dél-tiroli Felszabadítási Bizottság (Befreiungsausschuss Südtirol – BAS) Róma szerződéses kötelezettségszegésére robbantásos merényletek sorozatával hívta fel a világ figyelmét (ezekben, mint utólag kiderült, a titkosszolgálat is érintett volt). Az ellenállásnak ez a formája mára a „feszültség stratégiájaként” vált ismertté.

1960-ban az akkori osztrák külügyminiszter, Bruno Kreisky az ENSZ-hez fordult a kialakult konfliktus kezelésének érdekében. Ennek ellenére Olaszország továbbra sem engedett, és a támadások 1961 nyarán tovább fokozódtak. Róma 21 000 katonát és carabinierit vezényelt északra, ezzel Dél-Tirol a nemzetközi politika homlokterébe került. Mára azonban a kortársakon és történészeken kívül alig valaki emlékszik az eseményekre.

 

Minimális néppárti többség a második statútum esetében

 

A Bécs és Róma közt lezajlott tárgyalásokat követően, melyeken Észak- és Dél-Tirol képviselői is részt vettek, a felek abban állapodtak meg, hogy a konfliktus feloldásának érdekében 137 egyedi intézkedést foganatosítanak. Ezeket az időrendben előirányzott célokat „csomagba” rendezték, ám mielőtt a második „autonómiastatútum” életbe léphetett volna 1972. január 20-án, még szükség volt a Dél-tiroli Néppárt (Südtiroler Volkspartei – SVP) jóváhagyására is. Az SVP az idő tájt német és ladin ajkú etnikai csoportok legerősebb politikai képviseletét jelentette. A meranói gyógyüdülőben összehívott pártgyűlésen a tagság végül elenyésző többséggel, de meghozta támogató döntését 1969-ben.

Még húsz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a legfontosabb intézkedések életbe léphessenek, melyek közül külön kiemelkedő az önrendelkezés és a német nyelv egyenlőségének biztosítása. A teljes „csomag” hatályba helyezésére pedig csak azután kerülhetett sor, hogy Gulio Andreotti olasz miniszterelnök ígéretet tett a parlamentben: bármely módosításra csakis a dél-tiroliak támogatása mellett lesz lehetőség.

 

A konfliktus kései, 1992-es lezárulta

 

Miután Róma és Bécs hivatalos tárgyalásai befejeződtek, az ENSZ 1992. június 17-ei határozata pontot tett a dél-tiroli konfliktussorozat végére. Ausztria uniós csatlakozásával, valamint a schengeni egyezmény életbelépésével a határellenőrzés megszűnt a Brenner-hágón és a többi átkelőhelyen, s ez Dél-Tirol 1918-as elcsatolása óta soha nem tapasztalt mértékben biztosította a részekre szakadt tartomány egységét.

A határokon átnyúló területi unió ebben az esetben három különálló régió között jött létre. Tirol osztrák tartomány, Bolzano olasz autonóm megye és Trento autonóm terület hármasa a hajdani „régi Tirol” örököseiként olyan előnyöket biztosítanak egymás számára, melyeket különösen gazdasági szempontból hiba volna alábecsülni. Alig fél évszázaddal ezelőtt Dél-Tirol elszegényedett országrésznek számított, mára azonban módos, gazdag régióvá vált. Költségvetése (melyet teljes mértékben saját bevételből biztosít) 6 milliárd euróra rúg egy olyan 7 400 négyzetkilométernyi területen a Középső-Alpokban, amelynek csupán 15 százaléka művelhető, s ahol mindössze 530 ezer lakos él. Az adóbevételek 90 százaléka a régióban marad, 10 százalék pedig az autonómiacsomag intézkedései alapján az olasz költségvetést gazdagítja. Az önrendelkezés autonóm formája a gyarapodás és stabilitás zálogának bizonyult, mely egyaránt szolgálja a nemzeti többség – Dél-Tirol esetében az olasz lakosság – és a kisebbségek érdekét.

 

Együttes közeledés

 

A tiroli „eurorégió” – amely tehát Tirol osztrák tartományt, Bolzano olasz autonóm megyét és Trento autonóm megyét olvasztja Bolzano–Alto Adige autonóm régiójába – 1990 óta biztosítja a szoros együttműködést a három részterület között. Ez idő óta politikai értelemben is szorosabbá vált kapcsolatuk, ha teljes egységről azért nem is beszélhetünk.

Mindenki számára nyilvánvaló lehet, aki előtt ismertek a pozitív kisebbségvédelmi példák, hogy a Duna menti szomszédok – így Magyarország–Szlovákia, Magyarország–Románia – külkapcsolatait a meglévő kisebbségvédelmi egyezmények és szerződések mellett is alapvetően az aktuális nemzetiségpolitikai környezet határozza meg. A kisebbség helyzete mindkét szomszédos országban messze elmarad attól, amit Svédországban, vagy a Finnországhoz tartozó Åland-szigeteken tapasztalni, de említhetnénk még a dél-dániai német, schleswig-holsteini dán, a kelet-belgiumi német, vagy épp a bolzano–dél-tiroli osztrák és (a rétoromán nyelvcsaládhoz tartozó) ladinajkú nemzetiségek példáját úgyszintén.

 

Nemzeti többség és etnikai kisebbség

 

Az Európa Tanács adminisztratív intézkedései és dicséretreméltó jogi lépései ellenére is azt látni, hogy a kommunista rendszer 1989-es, közép-kelet-európai bukása után nem csökkent a feszültség a közép-európai országok nemzeti többségei és etnikai kisebbségei között. Figyelembe véve, hogy a 100 milliós Európában hozzávetőleg 350 kisebbségbe került nemzetiség él, akik számukat tekintve az Atlanti-óceán és az Urál közti területen élők mintegy hetedét teszik ki, kimondottan aggasztó, hogy Európai Unió nemhogy a kisebbségi villongások kezelésére nem rendelkezik hatékony eszközökkel, de a konfliktus eszkalálódásának megelőzésére sincs semmilyen terve. Mindezt csak tetőzi az Európai Bizottság és a Tanács távolságtartó magatartása, amikor kijelentik, hogy a témában „nem illetékesek”, illetve olyan zavarba ejtő látszatjavaslatokat tesznek, miszerint az ellenérdekelt feleket arra buzdítják, hogy legyenek szívesek „konfliktusaikat kétoldalú tárgyalások során rendezni”.

 

Az EU szerepe

 

Ez a hozzáállás figyelmen kívül hagyja a valós helyzetet, ami pedig visszautalja a kérdést Dél-Tirol esetéhez. Évtizedes, területi és kulturális autonómiáért, politikai önrendelkezésért folytatott küzdelem után vajon milyen tanulsággal szolgálhat számunkra e „követendő példa a nemzeti kisebbségek konfliktusainak békés megoldásával” kapcsolatban? Dél-Tirol sikere arra inti az Európai Bizottságot és Tanácsot, hogy nem tett meg mindent, amíg nem hívja össze a nemzeti többségek és etnikai kisebbségek képviselőit valamennyi régióból és politikai szférából, hogy közösen tanulmányozhassák, miként él és működik együtt a (lakosság 69 százalékát elérő) német, a (4,4 százaléknyi) ladinajkú, valamint az olasz (26,4 százalékot kitevő) népesség. Annak ellenére, hogy hibák nyilvánvalóan könnyen találhatók, s hogy az olasz politikusok, ahol csak erre lehetőségük nyílik, igyekeznek visszanyesni a szárba szökkent autonómiát, Dél-Tirol példája egyáltalán nem tanulságok nélkül való.

A szlovák és román többség számára különösen hasznos lenne, ha első kézből tapasztalhatná meg, hogy az autonómiára való törekvés – legyen az területi vagy kulturális – korántsem jár azokkal a riasztó következményekkel, amiktől oly nagy mértékben tartanak saját hazájuk védelmében.

(Hegyi Pál fordítása. Az írás először a Hungarian Review 2018. januári számában jelent meg.)



« vissza