Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Erdély két története – Lucia Boia 1918. december 1-jéről

Mi, történészek szeretjük az évfordulókat, mert ilyenkor némi pénzhez lehet jutni, na meg kellő nyelvköszörüléssel előléptetéshez is. Akadnak olyan román kollégák, akik számára nagy szerencse, hogy felállt a magyar „Trianon 100” nevű kutatócsoport, mert bár nem sokat tudtak róla, de rögtön kihúzták a kardot, köszörülték a nyelvüket, és megvédték a hazát, és remélhetően ezért cserébe némi pénzhez jutottak, a magyar team pedig több hírnévhez. A történetírás is jól jár, ha új jelenségekre, új források feltárásával vetnek fényt. Éspedig arra, hogy mi történt akkor, amikor lassan száz éve, 1918. december 1-jén a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés kimondta Magyarország román lakta területeinek egyesülését Romániával. Lucian Boia legújabb könyvében[1] ennek a sorsfordító eseménynek a történeti jelentőségét járja körül. A mű alcíme – Nemzetek, határok, kisebbségek – pontosan jelzi azt a három alapkérdést, amelyben az 1918-as esztendő fordulatot hozott. Boia viszont ezen fordulat értelmezésében egyesek szerint elsősorban meg akarja botránkoztatni honfitársait, mások szerint sokkterápiának veti alá őket, ami egyszerre is igaz lehet, de tegyük hozzá, hogy olyasmit mond ki, amit a nacionalista barátaink is tudnak, és talán éppen ezért vallják oly fennen a nemzeti krédót, nem is beszélve arról a meggondolásról, hogy az eddig is „használt nekünk”, és neki is, ha karrierje erre épült…

Talán e könyv legjobb ismertetése az egész lefordítása lenne, hiszen bárki, aki szeret olvasni, egy ültében végez vele, és aztán maradnak a kérdések, és talán más is.

Először is a jó stílus élménye. Boia ellentétekkel dolgozik. Rögtön azzal kezdi, hogy az 1918-as esztendőhöz nincs hasonló a román történelemben. Ez év májusában Románia katasztrofális katonai vereség után megalázó és hátrányos békét kötött, miközben már áprilisban egyesült Besszarábiával, novemberben Bukovinával, végül Erdéllyel. A következő bekezdés már kijózanító: „Megszoktuk, hogy mindent egy nagyon román történelemre redukáljunk. […] Mintha a történelem egyetlen feladata Románia legitimálása lenne.” Kétségtelen, hogy a történelem nemzeti nevelést szolgál, de csak ezt? – hangzik a kérdés. A válasz maga a könyv. A köztudatot áthatja a nemzeti egység mitológiája, de „az abszolút és állandó egység” dogmája a nacionálkommunizmus szüleménye. Ezt tanulták meg az iskolában. „Az volt ám az iskola, nem vicc!” Ez is magyarázza azt a felháborodást, amely egyik amerikai azon kijelentését fogadta, mely szerint Besszarábia, illetve a Moldavai Köztársaság története nem azonos Románia történelmével. Szászszázalékosan igaza volt, írja Boia, mert ha azonos lett volna, akkor most netán Románia orosz orientációt folytatna? Különben is csak a moldovai lakosság 23 százaléka szeretne Romániával egyesülni. Ami pedig a Dáciától napjainkig ívelő egység képzetét illeti, ha igaz lenne, mire jó a történelem, és „nagyobb érdem országot csinálni, mint egy készet megörökölni”. A románok 1918-ban készen álltak az egyesülésre, de nem a nemzetiségek harca miatt bomlottak fel a birodalmak, hanem a birodalmak bukása tette lehetővé a nemzeti államok kialakítását. 1914-ig a Monarchiában a románok nem mentek túl Erdély autonómiájának vagy az „egyenlő jogok” követelésén. „Nagy-Románia” – Boia szerint – „virtuális kép”-ként élt a kollektív tudatban. Anticipáló álom – mondhatnánk a mából visszatekintve. Ilyen állítás a nacionálkommunista időkben szentségtörés számba ment volna, némileg ma is. Boia jól szórakozik azon, hogy a múlt év elején a Román Akadémia tagjainak valamivel több mint fele kiáltvánnyal fordult a román néphez, és ebben a nemzeti egységre veszélyt jelentő megnyilvánulások elleni fellépést helyezte kilátásba. Egyébként – neve megnevezése nélkül – ellene is, de erre most nem tért ki, inkább azon élcelt, hogy a nyilatkozat egyik kezdeményezője egyik könyvében „középkori román nemzetről” írt, és így a román „az eddig egyetlen azonosítható középkori nemzet”. Így aztán az újításra képtelen történészek a fültörténész újságírók támogatását élvezve a hazafiaskodásba menekülnek. Ezért is félő, hogy Nagy Egyesülés centenáriuma nem újító kutatásokra ösztönöz, hanem közhelyek ismételgetésére. A mitologizált egységtörekvéssel szemben az első világháború alatt Románia alternatívája a következő: ha a Központi Hatalmak oldalán lép be, megszerezheti Besszarábiát, ha az Antant oldalán, a Habsburg Monarchiából kap területeket, viszont miután az oroszoknak a jogát Konstantinápolyra is elismerték a nyugati szövetségesek, félő volt az orosz hegemónia. Hogy Oroszország nem nehezedhetett Romániára, szerencse folyománya, nem lehetett ezt előre látni. A Nagy Egyesülés ünneplése legitim, de a kritikai megközelítés is. A túlzó önértékelés megrontja a szomszédokhoz fűződő viszonyt – hangsúlyozza Boia, de lehet rosszabb is, a historiográfiai kérkedés nevetség tárgyává tesz, ezt pedig az sem szereti, aki egyébként magán is röhög.

Az első fejezetben Boia korabeli etnikai térképek látványát idézve mutatja be az európai etnikai és nemzeti sokszínűség topográfiáját. A legkomplexebb alakulat a Habsburg Monarchia. Itt vannak a legkevésbé élesen meghúzható etnikai határok. Erdélyben például a különböző etnikumok egymással keveredve élnek, míg Svájcban a három nemzet jól elhatárolható. És ami a képet bonyolítja, az együtt élés nem egymás mellett élés, hanem a társadalmi hierarchia egyes szintjein egy-egy etnikum túlsúlyát tudta érvényesíteni, és ez – érezteti a szerző – állandó konfliktusokkal járt. Viszont „akárhogyan is nézzük, előnyösebb volt Ausztria-Magyarországon, mint Oroszországban vagy az Oszmán Birodalomban dominált kategóriához tartozni.”

A kusza etnikai és kulturális kevertség – talán – a századok óta birodalmak által uralt térségben nem ezek eltűnését ajánlhatta volna, hanem radikális restrukturálásukat szabad és egyenlő népek konföderációjává” – indul az „Országok és határok” című második fejezet. Túl sok frusztráció és sértettség halmozódott fel, csakhogy nem így történt. A népek önrendelkezési joga győzött, „legalábbis látszólag” – vagy (mint tudjuk) inkább hivatalosan. A békekonferencián a nyelv lett a nemzet kritériuma, amit Elzász és Lotaringia esetében nem alkalmaztak. A Habsburg Monarchia szétverésének tézisével szemben Boia a széthullásét vallja. A határok rendezésénél az etnikai többség elvét olykor a történeti jogokra való hivatkozással egészítették ki, továbbá földrajzi tényezőkre hivatkoztak, és a kishatalmak semmivel sem voltak kevésbé mohóbbak, mint a nagyok. Az új államok kialakításakor furcsa helyzetek álltak elő, például Csehszlovákiában több volt a német, mint a szlovák. A ruténeket pedig egyszerűen hozzájuk csapták, mert nem volt máshova. Így ez az új állam Ausztria-Magyarország miniatúrája lett, igaz, demokratikus, de a csehek „egyenlőbbek” lettek a többi nemzetiségnél, ezért a magyarok és a németek okkal kérdezhették, hogy mit keresnek ebben az országban, és aztán „a nagyobb testvér paternalizmusa miatt” ezt tették a szlovákok is.

Jugoszlávia példája azt érzékelteti, hogy még egy nyelvet beszélők esetében sem esik egybe a nép és a nyelv fogalma. „A császári Ausztria a maga évszázados tapasztalataival jobban menedzselte volna az interetnikus feszültségeket, mint a nacionalista Szerbia.”

A románok Erdélyt kétségtelen többségük miatt kapták meg. Ugyan az 1923-as alkotmány „egységes nemzeti állam”-ról beszél; „mégis milyen rendkívüli kisebbségi mozaik”-ot foglalt magába. „Magyarország mindent elveszített, amit elveszíthetett, sőt még többet is.” A határokat egyik vagy másik nép számára kedvezőbben vagy kedvezőtlenebbül húzhatták volna meg, de „minden alkalommal a legkedvezőtlenebbet választották Magyarország számára”. Ezt egyébként szépen illusztrálja az etnikai térkép Aurel C. Popovici Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich (Leipzig 1906) című könyvéből, amely etnikai elv alapján elhatárolt tartományok federációjaként képzelte az osztrák-magyar monarchia átalakítását. Ezen a térképen Arad és Nagyvárad a magyar zónába esnek, és Boia jelzi is, hogy akkor e városok lakosságának abszolút többségét magyarok alkották. A gyulafehérvári népgyűlésen csak a románok fejezték ki vágyaikat, ha népszavazást tartottak volna a Monarchiában, helyenként más lett volna az eredmény, mint ami lett. Romániában sem lett volna olyan erős a centralizáció, ha az új területek igényeire is tekintettel vannak. De élt a félelem, hogy az autonómia vagy a federalizáció egyes kisebbségeknek kedvez, ezért ezek a szavak „ma sem hangzanak jól románul”. 1940-ben azonban Románia részleges felbontása külső nyomásnak és fenyegetésnek tudható be, és nem regionalizmus iránti román fogékonyságnak. „Amit Nagy-Romániának fel lehet róni, az annak képtelensége, hogy valóságosan integrálja a kisebbségeket, a kudarc jelentős részben ezek komoly súlyának tulajdonítható, és annak a ténynek, hogy egyes kisebbségiek a minap még »uralkodó« réteget alkottak, és a városokban még ők tették ki »a többséget«, valamint egyes gazdasági szektorokban is. De ha az etnikailag románokat vesszük figyelembe, ezek jól összeforrt nemzetet alkottak, annak ellenére, hogy évszázadokon keresztül különböző országokban éltek, különböző történeti múltra tekinthettek vissza, állami egységük pedig nagyon közel esett. Talán Besszarábia alkot kivételt, ez két ízben agresszív oroszosításnak volt kitéve, a második alkalommal a szovjet korszakban még nagyobbnak és hatásosabbnak; a besszarábiai románok úgy tűnik, a román nemzettől külön moldován nemzetként határozták meg magukat (noha ebben a vonatkozásban is a történelem megy tovább és még meglátjuk, mit hoz a jövő).”

A „Kisebbségek” című fejezet keserű igazság kimondásával kezdődik: „A nemzeti állam nem bizonyult nagyon befogadónak a kisebbségekkel szemben. A számuk a század folyamán mindenütt csökkent. Még akkor is, ha nem lehetett szó üldözésről vagy diszkriminációról. A nemzetállam logikája homogenizálásra ösztönöz. A nemzetnek homogénnek kell lennie (különben nem nemzet), de amikor az állam azonossá válik a nemzettel […] Finnország svéd kisebbségének aránya hasonló a romániai magyar kisebbségéhez. A svéd nyelv a finn mellett hivatalos nyelv. Mit mondanánk, ha Romániában egy 6 százalékos nemzetiség (ez esetben a magyar) hivatalos lenne a román mellett?” Ennek ellenére a svédek aránya a hajdani 14 százalékról ma alig haladja meg az 5 százalékot. Franciaországban a jogegyenlőség asszimilált. Máshol Boia példái szerint maradt az etnikai kisebbségek kivándoroltatása, az etnikai tisztogatás és annak legszélsőségesebb formája: a népirtás. Romániában Antonescu ment el a legmesszebb. Német győzelemre számítva az egyik román diplomata azt tervezgette, hogy Észak-Erdélyből a magyarokat Ukrajnába telepítsék. A háború után Romániában a kisebbségiek még kisebbségiebbekké lettek. Észak-Erdélyből a zsidókat a magyar hatóságok szolgáltatták ki, aztán a romániai zsidók és németek túlnyomó többségét eladták az anyaállamaiknak. De elmondható, hogy Lengyelországgal és Csehországgal szemben Románia megőrizte kisebbségeit. „Miután a multikulturalizmus divatba jött, a románok nem haboztak felkarolni ezt a fogalmat, hadd lássák, hogy Romániában a multikulturalizmus otthon van. Nem mondom, hogy nem, de távolról sem annyira, mint valamikor volt. Nagy mértékben muzeális multikulturalizmusról van szó. Az erdélyi szász városok és falvak rögtön felismerszenek, valóban németek, de csak a házak, templomok és várak látványa az, lakóik nem. És hol vannak a romániai városokban egykor oly számos zsidók?” Ugyanakkor a nyugati fejlemények azt sugallják, hogy „szép a multikulturalizmus, de még szebb nélküle”. Lengyelország és Magyarország határozottan „az új »hódítók« ellen” lép fel, Románia sem siet a befogadással, igaz, hogy az emigránsok sem akarnak itt megtelepedni. Lehet, hogy nem is távoli jövőben az olyan fogalmak mint nemzet és kisebbségek értelmüket vesztik, ha az európai integráció a végsőkig elmegy, és ekkor nem lesz csak egy kisebbségekből álló európai nemzet, a románok számaránya még akkora sem lesz, mint most a romániai magyaroké, a németek lesznek a legtöbben, de ők is kisebbségben. „Ha csak nem győz a »másik« forgatókönyv: iszlamizált Európa! Vagy ki tudja, egész más forgatókönyv, amilyenre még nem is gondolunk.”

Amire viszont sokan gondolnak azt a „Következtetések helyett: december 1. versus Trianon” zárófejezet címe tökéletesen kifejezi. A lényeg a magyar fenyegetettség miatt aggodalmaskodó román nacionalistáknak jól jön a trianoni évforduló, válaszként 1918-at ünneplik egész évben, hiszen: „Megengedhetetlen, hogy a magyarok szomorkodjanak, amikor mi örülünk!” Kétségtelen az erdélyi románok megszabadultak a magyar elnyomástól, „de azért meg kellene értenünk: nem olyan dátum, amit a magyaroknak különösképpen kellene értékelni.” Egyébként Erdély magyar meghódításáról beszélni, sérti az erdélyi románokat, hiszen a terület lakosságának 80 százalékát adják, és mit kezdene Magyarország, ha a fele román lenne – ironizál Boia. Még arra is figyelmeztet, hogy miközben az egyik újságíró 250–300 ezer bukaresti magyarról írt, a valóságos szám 3400. (Egyébként Antonescu is mondott hasonlókat, amikor a nemzet lelkének megpucolásáról értekezett a minisztertanácsban. De azért ő jobb katona volt, mint újságírónak az említett firkász.)

Van e kiút? – kérdi Boia. „Először is azt hiszem, hogy ha akarjuk, ha nem, el kell fogadnunk Erdély két történetének »együttélését«, amelyek olykor divergálnak, de kiegészíthetik egymást. Ha a románok 1918-ban elcsatolták Erdélyt, ez nem azt jelenti, hogy a magyarok történeti tudatát is konfiskálhatják. Erdély évszázadokon át Magyarország történetének jelentős része volt. Olyannyira hogy a 16–17. században Erdély fejedelmei azon ország államiságának letéteményseinek tekintették magukat, mely ország eltűnt a térképről. [Tegyük hozzá, részben.] Ezt el kell ismerni. A történelem azonban változás. A mai világ nagyon különbözik a tegnapitól. És a mai Erdély is a régi erdélyi fejedelemségtől, amelyet magyar uralkodók és magyar elit vezetett. Ha a múlt »megosztott«, Erdély mai hovatartozása nem lehet vita tárgya, (annál is inkább, mert Erdély ma románabb mint 1918-ban). Az európai út nem a régi határokhoz való visszatérést jelenti, hanem végső célként a határok eltűnését és Európa átalakítását a minapi konfliktusos kontinensből olyan házzá, amely valamennyi lakosát egyaránt befogadja. Valamennyiünk számára a tét nem a múlt, hanem a jövő.”

Megnyugtató zárószavak ezek, de még megnyugtatóbbak lennének, ha Európában jobban mennének a dolgok. Mert Romániában így vagy úgy eddig egész jól mentek. Persze olykor tombol a demagógia, de a helyzetkomikum is. Traian Băsescu, aki időnként mond valami vastagot, államelnökként nem tudta országa himnuszát, amin a tv-közönség jól szórakozott, akárcsak a hasonló cipőben járó miniszterelnökön, Vasile Pontán.[2] Ilyenkor aztán nem is maradnak el a kommentárok a youtube-on. Egyik elemzésből pedig megtudjuk, hogy jobb is, ha a hatalom emberei nem tudják nemzetük himnuszát, mert mi is történik? Felharsan a felszólítás: „Ébredj román! halálos álmodból, /Ahová barbár zsarnokok taszítottak.” Ezek az aljasok egyébként, mi voltunk, magyarok. Na de most kik is lehetnek? Olvassuk a kommentárt! „A román természetes állapotában bóbiskol (v. »taszítottak«), nem figyel arra, hogy mi történik körülötte; ez a nemtörődömség kedvez annak, hogy a barbár zsarnokok megszállják az állami kulcspozíciókat, ezekből aztán a zsarnokok a televízió segítségével elaltatják a népet. A román mélyen alszik, nincsenek gondjai, és nem érez felelősséget.” Most viszont éppen a korrupció elleni hajtóvadászattal szórakoznak. Nem ártana közben Lucian Boia egy-két könyvét is olvasgatni. Reméljük, hogy ezt a legutóbbi munkáját is lefordítják magyarra.


 

Jegyzetek:

 


[1] Lucian Boia: În jurul Marii Unirii de la 1918. Națiuni, frontiere, minorități. București, 2017, Humanitas, 129 l.

[2]https://www.youtube.com/results?search_query=basescu+nu+stie+imnul+national (2018-01-27); https://www.youtube.com/watch?v=emEfmi6HQfc (2018-01-27)



« vissza