Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Éneklő manzárdok, avagy Miedzianka új élete

Kísértetvárosokban és -falvakban mifelénk, Közép-Európában nincs hiány. A történelem ezen a tájékon bőkezűen és perverz fantáziával adagolta a pusztulást, amely nem csupán egyéneket és közösségeket sújtott, de olykor településeket is. A csernobili atomerőmű melletti Pripjaty, Magyarország elhagyatott laktanyavárosai, Borsod kihalt bánya- és üzemépületei, a tóba temetett székelyföldi Bözödújfalu, vagy éppen Gömör elhagyatott falvai, ahol házak százai közül csak egynéhányban lakik valaki – ki-ki helyismeretének megfelelően bőséggel tudná sorolni a példákat. Az azonban jóval ritkább, amikor egy többezres város oly gyorsan tűnik el a föld színéről, hogy egykori lakói ma is itt élnek közöttünk, és teljes pontossággal eleveníthetik fel életük egykori színhelyét, ha ellátogatnak oda, ahol az avatatlan szem csak egy mezőt lát, amely éppen olyan, mint a többi: „Karl Heinz a csalánosban áll, és nyugodtan mutogat az esernyőjével: – Itt volt Breuer vendéglője, ott Haenisch patikája. Itt, ahol állunk, a nagymamám szalonja volt, errefelé kellett kimenni az előtérbe, és tovább, ki a szép almafa alá. Kupferberg szép és zöld volt valamikor. Most csak zöld.” (257.)

Kupferberg-Miedzianka ezen ritka helyek egyike. A hétszáz esztendős alsó-sziléziai városka röpke két évtized alatt vált egykoron háromezres lélekszámú településből semmivé, és sorsában mintha a bevezetőben lajstromba vett történelem-áldozatok végzete olvasztódnék egyedi ötvözetté. Filip Springer, az akkor még huszonéves lengyel újságíró egyedülálló, gazdag és minden tragikuma mellett (vagy éppenséggel általa is) hálás témát tett meg kutatásai tárgyává, amikor beleásta magát az eltűnt város múltjába – annál inkább, ugyanis Kupferberg-Miedzianka pusztulásának története az embertelen huszadik század zanzásított krónikája is egyben.

Már amennyire Springer Miedzianka. Egy eltűnt város krónikája című munkája valóban krónika. A „laikus” olvasók könyvismertetőinek otthont adó magyar weboldal vonatkozó bejegyzése ugyanis „freudi elírásként” tapint rá a lényegre, amikor a kötet címét tévesen így szerepelteti: Egy eltűnt város élete. Springer könyvének csakis az első fejezete krónika, amely a múlt ködébe vesző kezdetektől követi végig a város történelmét addig a jelképes pillanatig, amikor először esett áldozatául az egyik városlakó háza a kupferbergi domb felszíne alatt folytatott bányászatnak. A már-már mitikus kezdést követően azonban új perspektívára vált Springer: a nyúlfarknyi második fejezetben egy csatos üveghez való, csonka porcelánkupak jut főszerephez, amely a kupferbergi sörfőzde nevét viseli magán zománcfeliratként, hogy hamarosan egy törött nyakú üvegben találjon partnerre. „Vihog a történelem, mintha a zöldellő Kupferberg, e nem létező városka űzne csúfot belőlem, és hordana szemetet elém, hogy abból rakjam össze a történetét” (24.) – reflektál a „leletre” a szerző, aztán a Jelenia Góra-i autóbuszon ülve elfantáziálgat arról, vajon kinek a kezében járhatott és milyen körülmények között törhetett el a palack, hogy végül levonja a végkövetkeztetést, amely akár a kötet ars poeticája is lehetne: „Most már nincs semmi jelentősége, mert a két tárgy iránti minden rokonszenvem, minden rajongásom abból származik, ami rajtuk kívül van, abból, amit a városkáról tudok. De csak ennyi maradt a városból, a zöldellő Kupferbergből, ezért ezzel igazolom magam előtt egész amatőr régészi lelkesedésemet.” (25.)

Filip Springer múltrekonstrukciója valójában afféle inverz régészet. Míg az archeológia a tárgyi leleteket használja a közöttük valaha létezett valóság, a történetek feltárásához, a lengyel szerző mintha éppen az ellenkező utat járná be: az oral history, valamint a neki gyakran ellentmondó (mert a következmények elszenvedői helyett a döntéshozók szempontjait és érdekeit tükröző) dokumentumok alapján igyekszik virtuálisan újjáalkotni a várost, amelyből a fizikai valóságban már csak egy csodával határos módon még mindig álló templom, valamint a mező egyenzöldjét megtörő pince- és tárnabejáratok maradtak meg.

A lengyel szerző rendelkezésére álló hivatalos iratanyagok – vagy éppenséggel azok hiánya – többnyire legfeljebb a mindenkori hatalom önleleplezésének dokumentumaiként használhatóak. A második világháború utóéletének tragikumát érzékelteti néhány mondatban a 2. Lengyel Hadsereg vezérkarának 1945. június 24-i parancsa, miszerint „[A] csehek tudtak úgy bánni a németekkel, hogy maguktól menekültek el a területükről. Keményen és határozottan kell végrehajtani a feladatot, hogy ne lapuljon meg a germán mocsok a házakban, hanem meneküljön el önként, és a maga földjére érve köszönje meg Istennek, hogy szerencsésen megúszta. Ne felejtsük el, hogy a német mindig német marad. A feladat végrehajtásakor nem kérünk, hanem parancsolunk.” (83.) Ezzel az éppen szenvtelensége folytán kíméletlen szöveggel alkotnak kontrasztot a világháború előtti Kupferberg mindennapjainak rekonstruált jelenetei, valamint az elűzöttek visszaemlékezései.

Springer munkája ugyanis nem csupán várostörténet, de szembenézés is a lengyel múlt e kevésbé dicsőséges fejezetével. A szerző precíz tárgyilagossággal követi nyomon a feljegyzésekből, dokumentumokból és főként az egykori lakosokkal folytatott beszélgetésekből a városka történetét a huszadik század első évtizedeire tehető virágzó időszaktól a Kupferbergből Miedziankává válás évein át egészen addig a pillanatig, amikor ismeretlenek az egykori német temető sírköveit traktorral-kötelekkel rángatják ki a földből, hogy az eredeti feliratok lecsiszolását követően újra eladhassák őket, és a helyi suhancok a sírkamrák egyikében nyugvó, valószínűleg terhessége utolsó szakaszában elhunyt nő lábcsontjai közül kiemelt csecsemőkoponyával játszadoznak az utcán. Azonban a temető eltüntetése sem akadályozhatja meg, hogy a múlt a síron túlról is visszajárjon. Erről árulkodnak nem csupán a környékbeli szájhagyomány által őrzött kísértettörténetek, hanem az effajta vallomások is: „[A]mikor újra elkezdtek feltünedezni a németek a városban, akkor rögtön odamentek. Először mindig a temetőbe. És járkáltak benne, de nem látszott rajtuk, hogy dühösek lennének. Még csak meg sem kérdezték, miért történt ez így. Egyszerűen járkáltak benne fel-alá. És, tudja – az volt a legrosszabb, hogy nem kérdeztek tőlünk semmit.” (169.)

Különféle alakváltozatokban a kötet egészén végigvonul a kincs motívuma. Franzkyék valamikor a 19. században Kupferberger Goldnak, azaz Kupferberg Aranyának keresztelik el a családi főzde messze földön híres sörét. A rákövetkező század derekán az újonnan érkezők elrejtett arany után kutatva szedik fel a németek házainak téglapadlóját és ássák fel a kerteket. És mi más volna, mintsem a kincs eszméjének ördögi kiforgatása, hogy a város sorsát végül az alatta megbúvó uránérc pecsételte meg, amelyből a Szovjetunió atomfegyver-fejlesztését segítendő pár év leforgása alatt hatszáz tonnányit termeltek ki a – hivatalos verzió szerint a környékbeli papírgyár által foglalkoztatott – bányászok, hogy aztán repedezni kezdjenek a falak, énekelni kezdjenek a manzárdok, és a városkát lassan, de biztosan, házról házra elnyelje a bányajáratok lyuggatta föld, hogy a könyv írásának idejére már az omladékok köveit is elhordják a környékbeliek. „Magamnak és a kérdezőknek is azt mondom, azért írtam, hogy a mezőn állva érezzek valamit” (277.) – vallja a kötet epilógusában Filip Springer arról, miért írta meg Miedzianka történetét.

A magyar nyelven – Mihályi Zsuzsa remek fordításában – nemrégiben napvilágot látott, Lengyelországban azonban már négy kiadást megért könyv utóélete azt bizonyítja, hogy a riportkötet nem csupán a miedziankai mezőn álló szerző számára tette átérezhetővé azt a bizonyos „valamit”. A városka történetét Springer könyvének megjelenése óta ugyanis történeti monográfia, valamint színdarab is feldolgozta már, és pár éve a Franzky család örökségét újjáélesztve néhány magánbefektető felépített az egykori város területén egy kis sörfőzdét. Negyven-egynéhány év elteltével ismét Miedzianka Aranyával telnek meg a hordók, bizonyságául annak, hogy „Miedzianka eltűnt ugyan, de most is létezik.” (279.)

A rekviemtől feltámadt a halott, a tényirodalom befolyásolta tárgyának sorsát.

Létezhet-e riportíró számára ennél nagyobb siker?

(Filip Springer: Miedzianka. Egy eltűnt város krónikája. Fordította: Mihályi Zsuzsa. Typotex, 2017, 284 oldal, 2900 Ft)



« vissza