Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Budapest–Párizs: Trianon után (1933–1944) 3. rész

1938 drámai eseményei észrevehetően erősítették a magyar kormány magabiztosságát. Augusztusban Horthy látogatást tett Hitlernél a Bledben tartott kisantant–magyar konferencián, melynek eredményeképpen a fegyverkezést illetően Budapest zöld utat kapott. A gyorsan változó körülmények szele a magyar külpolitika vitorláját dagasztotta, és hivatalos álláspont lett: ha a szudétanémet területeket Hitler megkapja, Magyarország is érvényesíti területi igényeit. Ennek megfelelően Kánya bekérette a budapesti francia követet és közölte, hogy a magyar kormány igen veszedelmesnek tart bármiféle megoldást, amely a magyar kisebbség diszkriminálását jelentené. Az összes csehszlovákiai kisebbség jogos követeléseinek a teljesítése nélkül a rend nem állítható helyre és magától értetődik, hogy minden, a magyar kisebbséggel szembeni diszkrimináció rendkívül feszült viszonyt létesítene Csehszlovákia és Magyarország között. A magyar kormány nem harcias, inkább kompromisszumos politikát folytatott eddig, és eleve elhárít minden felelősséget.[1]

A müncheni alku résztvevői a magyar és lengyel követelések miatt tárgyalásokat javasoltak Budapestnek is Prágával, amit a magyar kormány elkezdett, de a menetével a magyar fél nem volt elégedett. A budapesti francia követ azt a tájékoztatást kapta a külügyminisztériumban, hogy a tárgyalások során a másik oldal halogató taktikát követ.[2]

München után a párizsi magyar követ jelentése szerint a francia közvélemény kedvezően ítélte meg Magyarország magatartását. „A hangulat határozottan jó” – írta Khuen-Héderváry. Úgy látta, hogy a politikusok, és a közvélemény teljes mértékben helyeselte és természetesnek tekintette a magyarlakta területek Magyarországhoz való visszacsatolását. A kedvező hangulat elsősorban Lengyelország erőszakos magatartásának köszönhető – folytatta –, ami Párizsban általános felháborodást és elkeseredést okozott. A lengyelek kihasználták a másik francia szövetséges kétségbeejtő helyzetét, és megszállták a vitatott területeket, míg a magyarok nyugodtan és civilizáltan viselkedtek, tárgyaltak. A franciák egyrészt sajnálják a cseheket, másrészt remélik, hogy München után nem kell további áldozatokat hozniuk. Ezzel együtt, a csehszlovák kérdés likvidálása, a komáromi tárgyalások kevés érdeklődésre tartanak számot.[3] Az első bécsi döntést (amely végleg megpecsételte a franciák Duna-medencei szövetségi rendszerének a sorsát) a párizsi magyar követ jelentése szerint a francia sajtó nagy magyar sikernek könyvelte el. Sokkal nagyobb terület került vissza a magyarokhoz, mint amire számítani lehetett. Több sajtóorgánum elégedetten úgy vélte, hogy Franciaországnak ebben a döntésben nem is kellett részt vennie.[4]

A történtek visszaigazolták a magyar kormány számára a majd húszéves revíziós politika helyességét. A francia nemzetgyűlésben lezajlott külpolitikai vitán elhangzottak is ezt támasztották alá. Ernest Pezet hosszabb felszólalásában azt fejtegette, hogy a kialakult helyzetért azok a kormányok felelősek, amelyek nem voltak hajlandóak elismerni, hogy a kölcsönös engedékenység szellemében végrehajtott mérsékelt határrevízió az alapfeltétele minden egészséges organizációnak a Duna-medencében. Ennek elmulasztása Magyarországot igen előnyös helyzetbe juttatta, és „félő, hogy most ő használja fel a magyar revízió dinamizmusát, és azt Románia ellen irányítja”. Ezt a magyarságnak nyújtott előzékenység megakadályozhatja. A vita további menetéből a párizsi magyar követ azt a következtetést vonta le, hogy Franciaország sem a francia–csehszlovák szövetséget, sem pedig a kisantantot már nem tartja létezőnek.[5]

A párizsi magyar követ az éves összefoglaló politikai jelentésében helyesen állapította meg, hogy Franciaország nemzetközi presztízse rohamosan hanyatlott. A francia kormány az Anschluss után megfutamodott. A francia politikai körök felismerték, hogy a német előnyomulás a Duna völgyében a háború után kiépített egész francia szövetségi rendszert alapjaiban fenyegeti. Khuen-Héderváry jól látta, hogy a francia külpolitika két vonal mentén rendeződik. Az egyiket a München után Hitlernek jókívánságait küldő Flandin neve fémjelzi, és ez tagadja a háború utáni francia katonai szerződéseket, a katonai segélynyújtást. Úgy véli, hogy Franciaország csehekkel szembeni kötelezettségei a locarnói paktum felmondása és a paktum 16. pontjának nem alkalmazása miatt megszűntek. Nem akar idegen érdekek miatt háborúba keveredni. Egyre erősebb kritika éri erről az oldalról a háború utáni rendezést, és új fogékonyságot mutat a területi revízió békés megvalósítása iránt. A Quai d’Orsay háborús pártinak nevezett hivatalos álláspontja az volt, hogy a locarnói szerződések fennállnak, a népszövetségi paktumban vállalt kötelezettségek szintén, és így a francia–csehszlovák szerződés is érvényes. Franciaország nem járul hozzá a németek keleti terjeszkedéséhez azért, hogy a gyarmatai biztonságban legyenek, a gyarmatok biztonságát Európában kell megvédeni, ezért ragaszkodni kell a cseh, lengyel, szovjet és kisantant egyezményekhez.

Khuen-Héderváry megállapította, hogy München a közvélemény egyetértésével találkozott ugyan, de tudnia kellett, hogy a versailles-i békerendszer romjain az új Németország hegemóniát biztosított magának. A fő döntési folyamatokhoz csak asszisztáló Franciaország tehetetlenül nézte a bécsi döntést, a trianoni rendszer részleges revízióját, a magyarlakta területek visszacsatolását. A franciák lényegében feladták kelet-európai pozícióikat – szögezte le a párizsi magyar követ.

Az új helyzetben magyar–francia aktív politikai viszonyról nem lehet beszélni – írta Khuen-Héderváry. Magyarországról a francia sajtó kedvezőbben ír, mint korábban, a közvélemény több megértést tanúsít a magyar problémák iránt. A hivatalos körök viszont valószínűnek tartották, hogy háború esetén Magyarországnak Németország oldalán kell részt vennie. A magyar–cseh konfliktus idején a francia lépések Prágát a békére figyelmeztették. München óta a francia külpolitika nem érdeklődik a közép-európai kérdések iránt, és nem vett részt a cseh–magyar határ megállapításában, amelyet átengedett a tengelyhatalmaknak.[6]

Megállapítható, hogy a magyar külpolitika is „leírta” Franciaországot, noha a párizsi követség nagy figyelemmel követte a fogadó ország történéseit, s regisztrálta a Magyarországot kedvezően vagy ellenkezőleg értékelő állásfoglalásokat. Igaz ezeknek semmi jelentőséget nem tulajdonított. Mint Khuen-Héderváry az 1939. évről összeállított politikai jelentésében írta: Csehszlovákia szétzüllesztése után a franciák rájöttek: a háborúra kell felkészülni, hogy megállítsák Németország terjeszkedését. Ellenkező esetben a „német birodalom azoknak az egyelőre még kótyagosnak látszó világhatalmi terveknek […] megvalósítását meg fogja kísérelni.”

A francia–magyar viszony Csehszlovákia (a szlovák államot nem ismerték el) szétmállásával párhuzamosan javuló tendenciát mutatott. A Kárpátalja visszacsatolására irányuló akciót Franciaország tiltakozás nélkül fogadta, sőt – szólt a jelentés – annak Párizs örült is, egyrészt mert a lengyeleknek rokonszenves volt, másrészt azért, mert az volt a benyomás, hogy az expedíció Hitler beleegyezése nélkül, sőt akarata ellen történt. A visszacsatolás ellen a francia kormány nem emelt szót. Továbbá rokonszenvet váltott ki, hogy a lengyelek elleni háborúban a magyar kormány nem vett részt – szemben a francia várakozásokkal –, és hogy a magyar kormány megtagadta a német csapatoknak az átvonulást lengyel földre. A magyar semlegességet a francia kormány inkább elősegíteni, mint akadályozni igyekezett, és rossz szemmel nézte a román–magyar viszony időleges kiéleződésére mutató jelzést. Általában igyekeztek a francia–magyar viszonyt javítani (noha a lille-i magyar konzulátus felállításához nem adták meg a hozzájárulást).[7] Mindennek természetesen már semmi jelentősége nem volt.

A francia összeomlás után a magyar követség a menekülő kormányt követve Vichybe költözött. Csáky volt külügyminiszter gondolatával, miszerint „Franciaország – legalábbis belátható időre – megszűnik elsőrangú politikai tényező lenni a világban”,[8] alighanem egyetértett a magyar közvélemény, s ezt erősítették a „szabad zóná”-ból érkező helyzetjelentések. A Honvéd Vezérkar tájékoztatója szerint a francia nép bizonyos nemtörődömséggel követi a Vichy-kormány munkáját és a németekkel való együttműködésre irányuló kísérleteit. Pétain tábornagyot a Vichy-kormány szellemi foglyának tekinti, akit pártok és irányzatok haszonlesői vesznek körül. A széles néptömegek csak a megélhetésükkel törődnek. Az angol győzelemben reménykednek, és termékeny talajra talál de Gaulle propagandája is. Sok francia város állami hivatalaiban hirdetések szólítanak fel a „Szabad Franciaország” hadseregébe való jelentkezésre. Elégedetlenség van és általános csüggedtség.[9]

Noha a magyar revíziós elképzelések szempontjából Franciaország érdektelenné vált, a magyar diplomácia továbbra is figyelemmel kísérte a francia véleményeket. Jelentés készült arról, hogy Pétain madridi követként pozitívan nyilatkozott magyar kollégájának Erdély kérdéséről. A marsall szerint a magyar határ a Kárpátok gerincén katonai szempontból nem elégséges, ezért azt ki kell tolni délebbre – a régi osztrák–magyar–román határig. A jövő magyar–román határát a Dorna–Vatra–Kolozsvár–Bihar-hegység–Maros vonala adhatná. Kiemelte a Bihar-hegység katonai jelentőségét. A Székelyföld szerinte békés megegyezéssel aligha kerülhet Magyarországhoz. Érdeklődve a román álláspont iránt, az volt a véleménye, hogy a magyarok a teljesen jogos területi követeléseket ne a háborúval erőszakolják, hanem helyezzék a háború utáni általános európai újjárendezés keretei közé.[10] A fantázia birodalmába tartoztak azok az elképzelések is, amiket Pétain munkatársa osztott meg a madridi magyar követtel. Ezek a magyar revíziós törekvések „magyar néprajzi határokig” történő támogatásáról, a „rendkívül ügyes és rugalmas, céltudatos magyar külpolitikai vezetés”-ről, a német birodalom háború utáni letöréséről, a versailles-i rendszer hibáinak kiküszöböléséről szóltak – s mindez a „furcsa háború” kellős közepén.[11]

Ezek a véleménycserék azonban egyfajta „virtuális térben” zajlottak, hiszen a kétoldalú kapcsolatok valósága más volt. A budapesti francia követ például a külügyminisztériumban előadta, hogy a német fegyverszüneti bizottság tiltakozott a megkötött magyar–francia áruforgalmi egyezmény ellen. Megértették a franciákkal, hogy a Magyarországból származó élelmiszerekre a németek tartanak igényt, és ennek megfelelően a szóban forgó áruforgalom Magyarország és Franciaország között beszüntetendő. A határozat ellen a franciák felléptek, ilyen értelmű intervenciót kérnek magyar részről Berlinben.[12]

A valóságban a német birodalom érdekérvényesítése zajlott. Ezen belül kerülhetett közelebb egymáshoz a magyar és a francia politika – így a magyar külügyminiszter biztosította Vichyt, hogy Pétain tábornagy Franciaországának nagy figyelmet szentel Magyarország, s reméli, hogy a „keserű emlékek” mihamarabb eltűnnek.[13] Vichy pedig kedvezően fogadta a magyar kormány „antikomintern paktumhoz” történt csatlakozását. Khuen-Héderváry hozzátette, hogy Budapest „még szorosabb” kapcsolatai a tengelyhatalmakkal azért váltottak ki kedvező reakciót Vichyben, mivel „alátámasztja a jelenlegi francia kormány kollaborációs politikáját”.[14] A megállapítás helyes volt, Vichy vezető politikusai többször beszéltek a magyar követnek politikai érdekazonosságról a „bolsevizmus elleni küzdelem és az új Európában való elhelyezkedés tekintetében”.[15] Mi több, Pétain az új magyar követnek kifejtette, hogy sok az analógia a jelenlegi francia és az első világháború utáni magyar helyzet között, valamint Horthy akkori és a maga mostani feladatai között. „Első feladatának a rend helyreállítását tekinti. Tekintélyuralmi rendszerre alapítva akarja megvalósítani – mondta –, a parlamentáris rendszer teljes kiküszöbölésével, és a département-ok helyett a történelmi tartományok feltámasztásával.”[16] Az új magyar követ jelentéseiben pontosan rögzítette az „új diktatórikus belpolitikai kurzus”, a „totalitárius államberendezkedés” folyamatát – melyet úgy ítélt meg, mint a német–francia együttműködéshez történő illeszkedést.[17]

A kétoldalú kapcsolatok lassan arra redukálódtak, hogy a követség a román propaganda elleni magyar tiltakozásokat továbbította Vichy külügyminisztériumának. A követtől megtudjuk, hogy román, illetve magyar részről érkező folyamatos panaszokból Lavalnak elege lett, és mindent megtett, hogy a kérdés lekerüljön náluk a sajtó napirendjéről. Partneri viszonyról szó sem lehetett, mivel Bakách-Bessenyey követ szerint „Vichynek máma (sic!) külpolitikája nincsen, szuverenitása tulajdonképpen teljesen megszűnt, és még a belső igazgatás terén is csak addig terjed a hatalma, amíg intézkedései német vagy olasz ellenzésbe nem ütköznek. […] Önálló külpolitikáról ilyképpen szó nem lehet. A tengely engedélye nélkül senki Franciaországból ki vagy oda be nem utazhat, a kormány egy külföldi táviratot fel nem adhat, levelet nem küldhet. Minden tevékenysége a tengelyhatalmaktól függ. »Suttyomban« sem tehet semmit, mert az ország tele van kémekkel, besúgókkal, ellenőrökkel. A kormány tehát nem mer és nem is tud cselekedni. A szuverenitás teljes csődjére utal, hogy a németek nyomására internálták azokat a diplomáciai képviseleteket, amelyek Németországgal megszüntették a diplomáciai viszonyt, vagy hadiállapotba kerültek. Ezeket a németek Baden-Badenbe akarják internálni, az amerikai diplomatákhoz hasonlóan.”[18]

A magyar–francia kapcsolatok háború alatti történetének szörnyű fejezete a Franciaországban rekedt magyar zsidók helyzete. Vichy idegenrendészeti, illetve zsidótörvényei – melyek a megszállt zónában és a „szabad zónában” egyaránt érvényesek voltak – csapdába zárták a francia földön tartózkodó zsidókat. Némelyek, akik magyar állampolgárságukat bizonyítani tudták, a francia vereséget követően magyar útlevelet kértek, és kaptak, a biztonságosnak hitt magyar földre menekültek.

A Franciaországban rekedt zsidók szintén reménytelen helyzetbe kerültek. A berlini követségről Hollán követségi tanácsos telefonált a magyar külügyminisztériumba, hogy a párizsi rádió már a második alkalommal közölte a felhívást, hogy az ottani magyar zsidók jelentkezzenek a prefektúrán sárga szalagra kötelezésük miatt. Csak a magyar zsidókra vonatkozik a rendelet, az olasz, spanyol stb. zsidókra nem. A kérdés már korábban felmerült, akkor a berlini követség központi utasítás alapján rendeletet adott a párizsi konzulátusnak, hogy a magyar zsidókkal tervezett megkülönböztető bánásmód miatt tiltakozzék és részükre az olasz zsidókéval azonos jogállást kérjen. A sárga szalag viselésének vagyonjogi következményei is vannak, így az említett intézkedés magyar vagyont veszélyeztet. Hollán tanácsos a franciaországi magyar zsidókkal szemben ismételten tervezett akciókat annak a körülménynek tudja be, hogy a magyar külügyminisztériumban olyan kijelentés hangzott el, miszerint a magyar kormányt a franciaországi zsidók sorsa nem érdekli. Erre Hollán szerint több német hatóság hivatkozott. Távirati utasítást kér a felhívással szemben követendő eljárásra.[19]

Két hónappal később Bakách-Bessenyey látogatást tett az ekkor német nyomásra miniszterelnökké előléptetett Lavalnál – akitől a németek azonnal követelték a franciaországi zsidók deportálását, amit ő először visszautasított, később azonban beleegyezett. Az örök témát jelentő magyar–román viszony kitárgyalását követően Laval kijelentette, hogy a zsidókra vonatkozó kiutasítási (és a németeknek átadásra vonatkozó) intézkedések a francia földön lévő magyar zsidókra nem vonatkoznak, lehetséges azonban, hogy a németek azzal a követeléssel állnak elő, hogy ezeket is adják át a franciák. Laval megkérdezte Bakách-Bessenyeyt, hogy a magyar kormány ezt kikerülendő, hajlandó-e visszafogadni a franciaországi magyar zsidókat. A magyar követ azt válaszolta, hogy különbséget kell tenni a magyar területről (ideértve a visszacsatolt területeket is) származó és a magyar állampolgár zsidók között. Ez utóbbiak sorsa nem lehet közömbös a kormánya számára – és őket illetően a magyar követ adott esetben közbelépne.

A beszélgetésen Laval munkatársa megjegyezte, hogy a román követség a román állampolgárságú zsidók érdekében éppen úgy interveniál, mintha árja románok lennének. Laval megjegyezte, hogy ő a francia zsidók megmentése érdekében kénytelen magát mentesíteni a nagyszámú bevándorlótól – vagyis kiadni a magyar zsidókat is. A követ jelentésében felvetette: lehetséges, hogy német nyomásra újabb zsidóellenes intézkedésekre kerül majd sor Franciaországban, ami ezúttal a magyar, oda kivándorolt zsidókat is érinti. A követ jelezte, hogy amennyiben ez bekövetkezik, utasítást kér követendő magatartására.

Erre a kérdésre egy évvel később, 1943. január 5-i jelentésében visszatért, amit a Lavallal folytatott újabb beszélgetéséről terjesztett fel. Laval az iránt érdeklődött, hogy a magyar kormány a Franciaországban élő magyar származású zsidókat hajlandó-e visszafogadni. Bessenyey követ válasza így hangzott: „Nagyméltóságodtól kapott instrukciók alapján azt feleltem neki, hogy a magyar kormány nem járulhat hozzá a magyar honos zsidóknak Keletre deportálásához, tiltakozik a magyar honos zsidók vagyona ellen irányuló rendszabályok ellen és végül szükség esetén, elvben hajlandó kétségtelenül magyar állampolgársággal bíró zsidóknak Magyarországba való visszatéréséhez hozzájárulni, ami azonban gyakorlatilag a német vagy olasz átutazó vízum beszerzésének nehézségeire tekintettel aligha vihető keresztül.”

Jobbára „konzuli természetű” ügyek merültek fel a Vichy-kormánnyal tartott kapcsolatokban. Hertelendy ideiglenes ügyvivő hosszabb jelentésben tudósított arról, hogy a szabad zónában bárkit munkatáborba lehet kényszeríteni, ahol silány ellátás mellett rabszolgamunka várja az internáltakat. Zsidó és nem zsidó magyar állampolgárokat egyaránt internáltak. Eleinte a munkanélküliekre, később mindenkire vonatkoztatták a törvényt. A francia külügy később jegyzékben közölte, hogy az összes zsidó, nőtlen, idegen állampolgárt, aki 1933 után érkezett és több mint két hónapja francia területen van, munkatáborba osztják. A követség tiltakozott, és jegyzékben kérte a zsidó eredetű magyar állampolgároknak a munkaosztagokból való elbocsájtását. Hozzáfűzve, hogy a kormány hajlandó őket hazájukba visszaengedni. A fő nehézség – ami a zsidókat illeti – a német vagy olasz átutazás miatt várható. Az egyéb megkülönböztető intézkedésekkel szemben a követség eddig nem lépett fel, mivel a zsidó magyar állampolgárok személyi okmányait (más zsidókhoz hasonlóan) már régebben lepecsételték, a lakhelyelhagyási tilalom másra is vonatkozik, mivel minden idegen csak külön engedéllyel mozoghat az országban. A zsidók határ menti megyékből történő elköltöztetése pedig az olasz megszállók ellenzése miatt lekerült napirendről – így a követség további eljárása feleslegessé vált. Hertelendy másutt megemlíti, hogy az olasz megszállási övezetben a francia kormány német nyomásra hozott zsidóellenes intézkedéseit megakadályozzák, a zsidóknak könnyen adnak átutazó vízumot. A nizzai olasz katonai hatóságok, mint a nizzai és monte-carlói konzulok a hozzájuk forduló magyar zsidókat védelmükbe veszik.[20]

Hertelendy a továbbiakban is fontosnak vélte, hogy jelentsen a külföldi zsidók franciaországi helyzetéről. Ez alkalommal jelentése készítését az a francia intézkedés indokolta, miszerint a francia hatóságok falragaszokon szólították fel az ott (a szabad zónában) lévő zsidókat, hogy nyilatkozzanak: vissza akarnak-e oda menni, ahonnan jöttek, vagy sem. A magyar zsidók érdeklődésére Hertelendy úgy tájékoztatott, hogy amíg a magyar állampolgárságuk megvan, addig a követség védelme alatt állnak. Valószínűsítette, hogy a legtöbb magyar zsidó itt maradna, mintsem Lengyelországba deportálják. (Tehát már 1943-ban köztudott volt a lengyelországi deportálás!)

Hertelendy szerint a francia kormánynak az az indítéka, hogy a „saját zsidói helyett” inkább az idegen zsidókat akarja a németeknek átadni. A magyar zsidókra vonatkozóan nincs hivatalos felszólítás – írta. Hazai utasításra interveniált a külügyben, hogy a magyar állampolgárságú zsidókat ne internálják. Arra a francia kérdésre, hogy inkább munkatáborokba küldjék őket, a válasz igen volt. A francia kormány azt óhajtaná, hogy Magyarország szállítsa haza az ottani magyar zsidókat. A válasz otthoni utasításra az volt, hogy a magyar kormány foglalkozik a franciaországi magyar állampolgárságú zsidók hazaszállításának kérdésével.

A vichyi külügy később pontosított: a francia kormány nem érzi magát képesnek, hogy a külföldi zsidókat megvédje a németek ellen, ezért kéri az illetékes kormányokat, hogy „szállítsák el innen zsidóikat.” A zsidókat azért kérdezték meg maradási vagy távozási szándékukról, mert tudni akarták, milyen álláspontot foglaljanak el a németekkel szemben. Hertelendy szerint nyilvánvaló volt, hogy a francia kormány a megkérdezéssel igyekezett kifogást keresni magának arra az esetre, ha a hazatérni nem akaró zsidókat esetleg kiszolgáltatja a németeknek. Hivatkozhat arra, hogy azoknak alkalmat kínált a hazatérésre, de nem éltek vele. A volt szabad zónában lévő, kétségtelen magyar állampolgárságú zsidók létszámát az ügyvivő kb. négyszáz főre becsülte.[21] Az olaszok kiugrása után a zsidók ott sem számíthattak jóindulatra, sokkal inkább – Vichy ellenére – a francia lakosság velük rokonszenvező részére, akiknek sokan köszönhették életüket.

Az 1943-ban, a keleti fronton elszenvedett brutális német vereségek hatására változó helyzetről, lehetséges következményeiről a követség Vichyből igyekezett reális képet adni. A vichyi német nagykövetség sajtófőnöke szavai kapcsán Hertelendy ügyvivő azt jelentette, hogy „komoly kétségeim támadtak, ébren vagyok-e?” „A csodafegyver, meg az oroszok szétveréséről szóló handabandázás tényleg alkalmasnak látszik arra, hogy a bús valóságot elfedve […] a közönség előtt megakadályozza a tengely presztízsének csökkenését.”[22] Bakách-Bessenyey arra hívta fel a figyelmet, hogy „szövetséges hatalmak mind valószínűbbé váló győzelme esetén Anglia, Amerika és Oroszország után Franciaország a negyedik helyet fogja elfoglalni a nagyhatalmak sorában”, de német győzelem esetén sem lehet nélküle felépíteni egy új Európát – tehát a jó viszonyt ápolni kell. Nem felejtette el hozzáfűzni, hogy a kormányhoz közel álló körökre nagy benyomást gyakorolt a tény, hogy az új Európa totalitárius rendjének egyik alappillére úgyszólván pillanatok alatt eltűnt a süllyesztőben anélkül, hogy ezt a németek megakadályozni tudták volna. Ez nem túlságosan biztató jelenség az itteni rezsim számára, amelynek gyökere a népben alig van. A közvélemény azzal biztatja magát, hogy az olasz fordulat a háború közeli végét és a németek vereségét jelenti.[23] A párizsi főkonzulátus vezetője is hasonló szellemben írt, s bizalmas forrásból szerzett statisztikai adatokkal illusztrálta, hogy a tengely az amerikai haditermeléssel nem képes versenyezni.[24]

A Magyarország iránti érdeklődés főleg a vichyi propaganda szintjén nyilvánult meg a „bolsevizmus elleni küzdelem jegyében”. Több magyar lapból vettek át cikkeket arról, hogy a szovjetek Turkesztánba akarják a magyarokat áttelepíteni, hogy a szovjet győzelme „super Trianon” lenne Magyarország számára. A „magyarországi bolsevizmus” történetével több lap foglalkozik, és Magyarország szerepelt a „Bolchevisme contre l’Europe” című kiállításon. A magyarországi proletárdiktatúra évfordulóján néhány lap kitért a „Kun Béla rezsim viselt dolgaira”. Több írás úgy ismertette Magyarország történetét, mint a kereszténység védőbástyája történetét. Mi több, a Réalité február 27-i száma Face a la menace qui vient de Moscou, la Hongrie bastion avancé et rempart de la civilisation occidentale (A Moszkvából jövő fenyegetés ellen Magyarország a nyugati civilizáció előretolt bástyája) címen veszi át Budapest propagandatéziseit. Ezen túl számos, a magyar sajtóban megjelent cikket közölnek.[25] Ennek ellenére a háborús körülmények miatt a közvélemény teljesen közömbös a Magyarországról jövő hírek iránt – amin az sem segít, hogy a vichyi tájékoztatási hivatal utasítására a lapok kötelezően foglalkoznak Magyarországgal.[26]

Magyarország 1944. március 19-én történt német megszállását a francia lapok bőven kommentálták – a német érveket közvetítve, melyek szerint a lépésre a katonai szükségesség vezetett. Az oroszok előnyomulása miatt a magyarországi hadszíntér kihasználása a Wehrmacht számára kikerülhetetlen szükség. Ami történt – írták –, az Horthyval egyetértésben történt, megfelelően az antikomintern paktumnak. Az egyetértés jelének vették, hogy Horthy másnap kinevezte az új kormányt. Magyarország politikai szabadságán nem esett csorba. A sajtó nagy része kiemelte Magyarország antibolsevista beállítottságát. A főleg párizsi, „radikális jobboldali” (náci) lapok párhuzamot vontak „a magyarországi klikk várakozó politikája, és Vichy attentista politikája, illetve a magyar angolbarátság és a vichyi angolbarátság között” – aminek betudható volt az erőteljes német reakció.[27] Az a tájékoztató, amit a külügyminiszter állandó helyettese küldött „belátás szerinti felhasználásra” „a közelmúltban lejátszódott eseményekről” a vichyi magyar ügyvivőnek, lényegében a német érveket ismételte meg.[28] Ettől függetlenül, a vichyi külügyminisztérium politikai osztályának vezetője szerint a megszállásra azért került sor, mert a helsinki magyar követ nagyon optimista jelentéseket küldött a finn–szovjet tárgyalásokról, s ezek fényében a Kállay-kormány követni akarta a finn példát, érintkezést keresett a szövetségesekkel, és ez vezetett a németek lépéséhez és az új kormány megalakulásához.[29]

A francia–magyar „sorsközösség” sugalmazása olyan mértékben erősödött, amilyen mértékben vált bizonyossá a szövetségesek győzelme. Figyelemre méltó, hogy a partraszállás előtti hetekben milyen érdeklődéssel fordultak a szélsőjobboldali, németpárti, náci lapok Magyarország felé. A milícia lapja azt írta, hogy Magyarország eltökélt arra, hogy Erdélyt megtartja, és ezért nem vett kellő erővel részt a szovjet elleni harcban. A „márciusi események” e helyzetnek vetettek véget. Mindkét zóna lapjai közlik Horthy április 17-ei hadparancsát, kiemelve azt, hogy nincs több hátrálás. A francia propagandaszervek német kezdeményezésre utasítást kaptak, hogy a magyar haderő szereplését a keleti fronton növeljék, és közöljék a magyar hadijelentéseket. A szovjet előnyomulás okán egyes lapok magyar–német sorsközösségről írtak. Volt, amelyik azt írta, hogy a magyar magatartást a bolsevizmus elleni küzdelem határozza meg, s ennek következménye, hogy Magyarország csak a német erőkre számíthat, és ennek győzelmét remélheti. Más lapoknak a „március végi” események arra adtak alkalmat, hogy visszapillantást adjanak a magyarországi bolsevizmus történetére, és hogy Magyarországot, mint a nyugat védőbástyáját mutassák be a „bolsevizmus elleni harcban”, hosszabban ismertetik „Kun Béla uralmát”. Más lapok kitérnek Károlyi Mihály szerepére a Londonban megindult magyar emigrációs szervezkedéssel kapcsolatban, és ismertették „a Károlyi-féle rendszert, amelyik a bolsevizmus karjaiba taszította Magyarországot”. Egy újságíró a La paix maçonnique de 1919 (Szabadkőműves béke 1919-ben) címmel megjelent brosúrájában részletesen ismerteti „Benešnek és a páholyoknak az intrikáit”, melyek Magyarország feldarabolásához és Trianonhoz vezettek.
A sajtó egy része a „magyarországi zsidókérdés” történetét ismerteti, rendszerint a „Kun Béla rendszer” tanulságaiból kiindulva, és kiemelve a magyarországi zsidóság szereplését e rendszer vezetésében.
[30] A partraszállás után erősödtek azok a hangok, melyek kiemelik Magyarország szerepét a bolsevizmus elleni küzdelemben a nyugati civilizáció védelmében. A „magyar antiszemita politika” ismertetése során nem mulasztották el a lapok közölni a „magyarországi zsidókérdés radikális rendezésére vonatkozó információkat”.[31]

A két ország vezetését a rossz politikai döntések sorozata sodorta hasonló helyzetbe a háború alatt, s egyebek mellett e rossz döntések következményeképpen több mint harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy hasznos párbeszéd induljon közöttük.


 

Jegyzetek:

 


[1] Uo. 1938. szept. 19.

[2] NOL, 1938. K 63 11/7,1938. okt. 13.

[3] NOL, 1938. K63 11/1, 1938. okt. 11.

[4] Uo. 1938. nov. 12.

[5] NOL, 1939. K 63. 11/1, 1939. jan. 27.

[6] Uo. 1939. febr. 5. 1938. évre vonatkozó összefoglaló jelentés.

[7] NOL, 1940. K63 11/1, 1940. márc. 21.

[8]Magyar Külpolitika, 1940. XX. évf. 6. sz.

[9] NOL, K63 11/1, 1940. nov. 12.

[10] NOL, K63 11/7, 1940. márc. 6.

[11] Uo. 1940. febr. 8.

[12] NOL, K63 11/1, 1941. márc. 14.

[13] NOL, 1940. nov. 15. K 448 (bizalmas iratok) A keserű emlékek eltűnését nem segítette elő a Délvidék megszállása. Khuen-Héderváry szerint „Nincs kétség aziránt, hogy csapataink bevonulása a volt jugoszláv területre elsősorban rövid idővel a megkötött barátsági szerződésre (tekintettel) határozottan kedvezőtlen benyomást keltett. Akik korábban Erdély ügyében gratuláltak, ma némák. Természetesen, tudatában vagyok annak, hogy a mai Európában vajmi kevés jelentősége van annak, hogy a francia »szabadzóna« politikai körei reánk nézve ilyen fontos akciót hogyan ítélnek meg.” NOL, K63. 11/1, 1941. ápr. 22.

[14] NOL, K63. 1940.11/7, 1940. dec. 7.

[15] NOL, K63 11/1, 1941. aug. 21.

[16] Uo. 1941. aug. 26.

[17] Uo. 1941. aug. 30.

[18] NOL, K63 11/1, 1943. jan. 19.

[19] Uo. 1942. júl. 31.

[20] NOL, K63 11/1, 1943. jan. 20.

[21] Uo. 1943. ápr.

[22] Uo. 1943. júl. 5. (A „nemzeti forradalmat” illetően a vichyi követség jelentései mértéktartóak, elég gyakran adnak hírt a belső anarchiáról, a Laval–Pétain ellentétről, illetőleg arról, hogy a „terroristák” azt tesznek, amit akarnak, felszerelésük jobb, mint a csendőrségé, a németek nem engedik a belső karhatalom felfegyverzését, ők maguk pedig nem lépnek fel az ellenállással szemben.)

[23] Uo. 1943. aug. 3., aug. 4.

[24] NOL, K63 11/1, 1943. máj. 12.

[25] Uo. 1943. ápr. 28.

[26] NOL, K63 11/7, 1944. febr. 21.

[27] Uo. 1944. ápr. 6.

[28] Uo. 1944. ápr. 17.

[29] Uo. 1944. máj. 13.

[30] Uo. 1944. máj. 13. (sajtójelentés)

[31] Uo. 1944. júl. 5.



« vissza