Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Folyamatos emlékezet – Korniss Péter fotói a Magyar Nemzeti Galériában

 

Kedves Korniss Péter! De jó, hogy nem lett jogász!”

 

Egy kép többet mond ezer szónál. Korniss Péter Folyamatos emlékezet című kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában mélyebbre hatol lelkünkben bármilyen elemzésnél. Aki végignézi, érkezzen bárhonnan a világból, sokat fog tudni arról, milyen életet éltek a Kárpát-medence lakói a 20. század második és a 21. század első felében. Korniss Péter képei évtizedeket átölelő ívet fognak át, kirajzolódik egy történelmi korszak, ami közben persze az életünk maga, és ugyanaz történik, mint amikor a hétköznapok sorából kiragyog egy ünnepnap, a fényképezőgép lencséje elé kerülő egyetlen ember kiválik a tömegből, a masszából, és hirtelen meglátjuk, ki is ő. És mivel ő mi vagyunk, magunkat is megláthatjuk Korniss fotóit nézve. „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen” - ez a József Attila-vers villant be a kiállítótérben.

Korniss felvételei önmagukban is ezer közül felismerhetőek, egyben látni az életművet még izgalmasabb, és nincs a falon egyetlen olyan kép sem, ami előtt állva ne azt éreznénk, milyen esszenciálisan benne van egy-egy emberi sors a rögzült pillanatban. Intim és személyes portréin egyetlen személlyel állunk szemben, mégis ott érezzük mögötte nemzedékek sorát, az ősöket, mindazokat, akiktől jött, a mögötte álló tradíciót, a közösséget, családot, és nem nagy szó ide: a nemzetet. Minden egyes sors egy darabja a nagy egésznek, mindenki egy mozaikkocka, vagy még inkább egy pixel (avagy egy ezüst-szemcse) a nagy képből. Kevesen tudják ezt ennyire átélhetően, ilyen mélyen megmutatni, mint Korniss. Tudjuk, erős érzelmi kötődése van alanyaihoz, évtizedeken keresztül visszatért hozzájuk, nyomon követve sorsuk alakulását, de látjuk is ezt a szeretetet, ami egy csöppet sem érzelgős vagy hatásvadász, inkább szikár, tárgyszerű, tisztelettel teli, s ebből fakad az életmű különlegessége, kiemelkedő volta. Természetesen művészi kvalitását, mesterségbeli tudását tekintve is nagyon erős az anyag, a kompozíciók, a fények játéka, a szemszög, ahonnan a kép készül, mind tökéletes, miközben az egészet áthatja a dokumentarista jelleg. Ilyen értelemben a hetvenes években sikeres dokumentumfilmes irányzat, a Budapesti Iskola filmjeivel rokonítható Korniss munkássága. A tárgyilagosnak és a személyesnek a tökéletes elegye teszi hitelessé az életművet. Ezért is volt telitalálat a tárlat rendezőitől (kurátorok: Jerger Krisztina és Baki Péter), hogy minden teremben maga a művész mondja el egy rövid filmrészletben, hogy mit látunk. Külön öröm, hogy a videóidézetek épp megfelelő hosszúságúak, hozzátesznek a befogadói élményhez, de nem akasztják meg. A tárlat egyébként épp olyan, mint maga a művész, sármosan elegáns, letisztult, bölcs és derűsen méltóságteljes.

A kiállítás öt nagy egységre bontva vezet végig az életművön. (A Magyar Nemzeti Galéria a kiállításhoz magyar és angol nyelvű katalógust is készített. A kötet három tanulmányát Korniss életművének kitűnő ismerői írták: Colin Ford, az Angol Nemzeti Fotómúzeum alapítója, Daniela Mrázková, a Czech Press Photo igazgatója, és Baki Péter, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója.) Az első egység „A múlt” címet viseli, és az 1967-1978 között készült, a hagyományos paraszti életformát megörökítő felvételeket mutatja be. Az ünnepeket szokások, szigorú szabályrendszerek határozzák meg. Engem az érdekelt, milyen ez a szokás - mondja Sándor Pál 1974-es portréfilmjében Korniss Péter: „gondoltam, ha lefényképezem ezeket az alkalmakat, kirajzolódik mögötte az az összefüggésrendszer, amit úgy hívunk, életforma.” Elég az egyszerű képcímeket felsorolni ahhoz, hogy bennünk előjöjjenek a belső képek: Siratás, Temetés, Gyász, Lakodalom.

Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron, 12 éves korában települt át szüleivel együtt Magyarországra. Elsőéves joghallgatóként bekerül az egyetem forradalmi bizottságába, ami miatt a forradalom leverése után örökre kitiltják az intézményből. A budapesti Fényképész Szövetkezetbe kerül segédmunkásnak, később szakvizsgát tesz, esküvői fotókat készít, sporttémájú fotóriportokat, 1961-ben pedig a Nők Lapjához kerül, s egészen 1991-ig a lap képszerkesztője. Ezzel párhuzamosan már a hatvanas évek végétől elindul autonóm fotóművészi karrierje, ami a tánchoz, először a baletthez, aztán a néptánchoz kötődik. A Bihari Táncegyüttes koreográfusa, Novák Ferenc elhívta magukkal az együttes 1967-es erdélyi fellépésére, hogy dokumentálja a néptáncegyüttes turnéját. Szülőföldjén Korniss azzal a hagyományos paraszti kultúrával találkozott, ami Magyarországon már csaknem teljesen eltűnt, és ő elkezdte megörökíteni a földeken való munkát tavasztól őszig, a hajnalokat, az iskolapadban ülő gyerekeket és a kocsmában beszélgető férfiakat, a természettel való szimbiózist. A fejkendős asszonyok és lányok, a jellegzetes széki szalmakalapos férfiak most a Nemzeti Galéria falain láthatók, arcukon érdekes, furcsa belső ragyogás. Egészen hihetetlen, mennyire nem öregedtek el ezek a képek, időtlenség és fény ül rajtuk.

A fényképezés a fény játéka, de itt a művek esztétikai értéke mellett emberi történetek elevenednek meg. Nézem a képet, és megszólal odabenn, bennem egy történet. Vagy éppen egy dal. Először a népdal, amit munka közben vagy lakodalomban énekeltek. Aztán egy siratóének. Vagy épp, mint a következő teremben, az ingázókról szóló sorozatot nézve Bereményi Géza és Cseh Tamás dala, az Apa kalapja.

A hetvenes évek végétől Korniss Péter érdeklődése az ingázó munkások felé fordult. Az érdekelte, mi lesz azokkal az emberekkel, akik alól a nagy társadalmi változások szó szerint kihúzták a talajt, elveszítették földjeiket, a falvakban nem találnak már munkát. Elszippantotta őket a város, az ipar. Ennek az évtizednek jellegzetes alakja, az ingázó jelenik meg Kornissnál. Neve is van, Skarbit András. A tiszaeszlári férfi 25 évig élte a kettős életet az otthon és a munkásszállás közt.

A filmrészletben (Schifier Pál, Kép a képben, 1992) amelyből a kiállítás kurátorai ideidézik Kornisst, elhangzik, hogy másfél évbe telt, mire annyira elnyerte a Fővárosi Gázműveknél dolgozó tiszaeszlári brigád bizalmát, hogy minden helyzetbe beengedték, akár a zuhanyzóba a munkásszálláson, akár családi eseményekre otthon a faluban. Az 1977-1988 közt készült képekből 1988-ban A vendégmunkás címmel könyv és kiállítás is létrejött a Műcsarnokban. Mára még szív- szorítóbbak ezek a képek és nemcsak azért, mert a falvak üresek, hanem mert új formában, más társadalmi rétegekben, és lehet, hogy nem Tiszaeszlár-Budapest, hanem Budapest-London relációban, de ismét vannak ingázók.

Skarbit Andrást látjuk otthon, a faluban templom előtt, disznóvágáson, a kiskertjét művelve, majd a városban karácsonyi vásárláson, rácsodálkozva a furcsa helyzetekre, és a munkásszállón este, kimerülten. És ezzel szembeállítva (szemben installálva) _a családi képek: Játék az unokával, Látogatóban Nyíregyházán, Együtt disznótor után, Öltözködés vasárnap, Családi ágy.

Skarbit András egész élete itt van előttünk, és milyen végtelen szeretettel fényképezve! Itt, ebben a teremben egyszerűen és tisztán azt éreztem, hogy mennyire fontos lenne ma is így, ilyen nézőpontból és ilyen empátiával szemlélni a társadalmi változásokat. Ma, amikor mindent láthatatlanná tesz a politikai máz. Skarbit András 1999-ben, 74 éves korában halt meg, felesége Erzsike 2013-ban követte, mindketten a tiszaeszlári temetőben nyugszanak. És van egy kis kép a teremben, mintegy lezárásként, egy felvétel arról, hogyan néz ki a Skarbit-ház 2017-ben, kidőlt a kapuja, omladozik.

Mi pedig továbblépünk a következő terembe, amikor Korniss 1989 után visszatért régi ismerőseihez Erdélybe. Már nem kellett elfogadtatnia magát, de nemcsak az alanyai változtak meg, egész másfajta vizuális kultúrával találkozott, Hollywood ellátogatott a máramarosi havasokba, és ennek a szürreális keveredésnek a lenyomata ott a fotókon és mindannyiunk személyes életében. A Változás képein a máramarosi havasokban Michael Jackson néz ránk a tisztaszoba faláról, és a kocsmában, ahová társadalmi életet élni jártak a férfiak, egy ember ül sörével a kezében, és nézi a televíziót. Ez itt maga a globalizáció. Mindezekről az élményeiről Böjte József 2010-es portréfilmjében mesél a művész.

2005 és 2012 közt a hagyomány jelenben való továbbélése foglalkoztatta Kornisst, s a 2005-ös debreceni betlehemestalálkozó remek alkalom volt a hagyomány és a jelen szembesítésére. A betlehemes csoportok a város különböző helyszínein, a lakótelepen, a bevásárlóközpontban, a Kortárs Művészeti Múzeum udvarán döbbenetes hatásúak, ami alól senki nem vonhatja ki magát. Látogatásomkor egészen meseszerű, de a kiállításhoz teljesen adekvát módon illő élmény volt, hogy egy idős hölgy a gyerekkorának élményeit kezdte el mesélni a teremőrnek a képek előtt.

A tárlat a végére is tartogat még egy csavart, ami megemeli az egészet. A nyolcvanéves Korniss Péter, a beérkezett művész elegánsan megmutatta, hogy lehet egy életen át önazonosnak maradni. Az elmúlt három évben készült és először a Nemzeti Galériában látható sorozata, a Budapesten dolgozó, betegápolással, takarítással, népi tárgyak árusításával foglalkozó széki asszonyok bemutatása egyfajta összefoglalása és szintézise az életműnek. Azzal a generációval találkozunk ötven év elteltével újra, akiket a széki táncházakban, Erdélyben fotózott a hetvenes években, ők vannak itt most Budapesten. Ebben a sorozatban Korniss két nagy témája - az eltűnő hagyományos életforma és a vendégmunkás lét - jelenik meg. Korniss a végére tudott egy új dalt írni (ha már ennyit emlegettem Cseh Tamást), ami az életmű szerves része, mégis nagyon modern mind témájában, mind megvalósításában, ugyanakkor egyenes folytatása mindannak, amit előtte csinált. Az idős asszonyok, budapestiek és erdélyi ápolónők, két egymásnak idegen, mégis sorsközösségben élő emberek, az egymáshoz való viszonyuk, az öregedés, szépen és tiszteletteljesen jelenik meg. Ezek az asszonyok nem cselédek, egy hagyományt visznek tovább, ahogy régen is elmentek a falusi asszonyok a városba szolgálni, és az így keresett pénzt hazaküldték a családjuknak. Korniss képein az emberi méltóságot ábrázolja, tiszteli azokat, akiket megörökít. Jó volt ezt látni. Tényleg nem lehet mást mondani, mint a vendégkönyv bejegyzése: „Kedves Korniss Péter! De jó, hogy nem lett jogász!”

(Korniss Péter: Folyamatos emlékezet - Magyar Nemzeti Galéria, 2017. szeptember 29. - 2018. január 7.)



« vissza