Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy letűnt kontinuum hangja – Szabados György improvizációiról (részlet)

 

A legkisebb létező és a hang mint szellemi-esztétikai kategória1

 

Szabados szólójátéka felelevenítve önmagában való egyszülöttségét és ennek isteni eredetétrendszerint az Egyre való emlékezéssel kezdődik, zeneileg szólva monofonikus íveken keresztül, egyszerű időközökben, hasonlóan egy szünet nélküli gregorián énekhez a melizmatikus neuma stílusában, amely megismerteti az adeptust a legfelsőbbel mintegy a kvint és inverze, a kvart jelzésszerűsége fölé emelve őt, egy idée fixe2 értelmében, hogy emlékezzen.

Baráti meghívás ez az eredet állapotába, mely a paradicsomi szóval aligha adható vissza tökéletesen. Mert ott leselkedik az elkerülhetetlen rossz, miközben a zenei gyakorlatban önmaga egységének háttere előtt, a művész a differenciált létezés időtlen folytonosságához való kapcsolódáson keresztül a létezés szétválasztottságának előfeltevését kívánja felülmúlni és gyógyítani. Egyszerűen fogalmazva: az improvizáció egyenértékű az azt alkalmazó muzsikus tudásával.

Szabados a legkisebb akusztikus eseményt is „sorsnak” nevezi, amely – teleologikusan szemlélve – miként egy karmikus csomó a rezgések végtelen hálójában, egy nagyon határozott eseményt mutat meg.

Ennek megoldása, megváltása ([Er]-Lösung)3 csak a fejlődés és művelés, valamint az ő mélyebb visszaemlékezése által válik lehetségessé. Szabados teháta teremtett világ akusztikus rendjét” feltételezi, amelybenjobban tud tájékozódni és élni”.

A felismerés, hogy ez a legkisebb egység már minden rákövetkezőt magába foglal, nem csak az ősi kultúrákban vetődött fel kérdésként, hanem a modern természettudományi kutatások is megerősítették. Az EGYszerű magja mely inkább mélyebb dimenzióján, semmint egy folyamatos képzeten keresztül fejlődikabban csendül fel és jelöli ki az utat a következők, a jövendő számára, amely információként már eleve adott. A fejlődés nem egymásutániság, inkább mint képesség értendő, rezegve összehangolás az őskezdettel, mely mindent magába foglal. Nem véletlen, hogy ez a leírás úgy hangzik, mint a DNS közérthető leírása. Ezt természetesen a beavatottnak kell megfejtenie, azáltal, hogy az összetettnek az EGYszerűbe való átmenetét újra és újra elsajátítja szellemileg. Ha ez megvalósult, csak akkor realizálható ez a paradox átmenet, miszerint „az üresség forma”4; a nem-azonosság azonosság; avagy az egység sokaság. Ez ugyanis abban az esetben, amikor nagyon összetett játékmenetek az adeptust az útról való eltérítéssel fenyegetik, csak a tapasztalt és gyakorlott összpontosításban és a teljesség állapotában, energetikus töltéssel és műveléssel marad játszható és alakítható. Ha a gyakorló ezeket ellentétként, mint egymástól elkülönülő lényegeket él át, tehát csak egy szubjektum–objektum állapot észleléseként, vagy a megismerés világa számára csak az érzékelésből és relativizációból állna, a játék áramlása megszakadna. A teljesség állapotából való kizuhanás dilemmája és egy elkerülhetetlen félbeszakadás lenne az eredmény.

Ez nem hatásvadász ujjgyakorlat egy fakó ezoterizmusért, amelyet az ifjak eltaszíthatnának, hanem az EGYszerű tiszta, tárgyszerű meditációja; amelyben szubjektum és objektum a légzés és ismétlés mantrikus folyamatában együtt rezegnek. A legkisebb létező egy hangban, felveszi és működésbe hozza rezgési impulzusát s azon keresztül, mint játékba belemerülő gyermek, megízleli a szépséget, hogy ezáltal a természetes formáló erőnek adja át.

Az EGYszerű e megízlelése és megtapasztalása nélkül a valós idő autentikus zenéje aligha lehetséges. Itt csendül fel a blues esztétikai kategóriája, amely egy megsebzett élet eredete iránti rezonancia nélkül, a világban való bonyodalmat igen, de annak fejlődési lehetőségét nem készítette elő. Az átalakulás a megsebzett élet megéneklése révén történik, amely szépséggé szeretne átalakulni. Egy lángoló lélek himnikus imája ez, egy férfi panasza dalokon és énekeken keresztül, a „saját” szellem felemelése és feláldozása, amely csakúgy, mint Albert Ayler5 esetében aki egy napon született Szabadossal –, egy kétségbeesett egzisztencia mélyéből a legfelsőbb vádló könyörgésévé válik; egy magatartás, amely egy individuum személyiségét transzcendálja, csak állandó gyakorlás és belső irányulás által bizonyul méltónak.

Talán lényeges emlék, éppen a „méltónak bizonyulás” emléke volt, mely a reichenaui kolostor apátját – egy kivégzésre ítélt bűnöző átkelése során – arra indította, hogy a harangkötél meghúzása által mégis kegyelmet adjon, és ezzel a kis tószakasz – a szárazföldi Allensbach és Reichenau szigete között a Gnadensee (Kegyelem-tava) nevet nyerje el. Talán a vesztőhelyet kiérdemlő bűnöző alapjában véve egy igaz fickó, egy gyarló ember volt, aki egy klerikus figyelmének hála megmenekült a kötéltől. Mindenesetre Bernd Konrad elbeszélését a konstanzi Brigantinusban oly módon értelmezhetjük, amit Szabados az egyetemes összetartozásként, összeköttetésként értett volna. A magasztos, a nemes (Brigantia), a transzcendens régi mesterei által az időtlen ujjongás gyakorlótermeiben művelve és gondozva, akik lemondtak a világ siralomvölgyéről, hogy e gyakorlótermekben kolostorok terveit vázolják fel, amelyeken elsőként jöttek létre az improvizáció írásos jelei.6

Engedni, hogy hasson a kegyelem… A lelkek megváltásának és megszabadulásának aktusa egy harangszóval7 hirdetve az emlékezet egyszerű és zeneileg alapvető ingerét, az élet és a halál tulajdonképpeni értelmét. AylerGoin’ home”8 előadása, a kezdetbe való visszatérés felcsendülése ezt a távolba mutató vágyat, az időtlenben való egységünket fejezi ki eredetünkkel; ez szintén a személyi és a kulturális mulandóság megvallása, itt egy indián sorsaként bemutatva.

Ez emlékeztethet bennünket Szabados késői, Boldogasszony földje című kompozíciójára, amelynek egyszerű és áramló szövedékében (Istenanya, mindenek alkotója) éppígy az eredetünk, a hazatérés és eggyé válás helye iránti sóvárgás csendül fel, mely a földi különválasztottságot világossá, érthetővé teszi. Sok szerelmi ének, például a szúfik vagy néhány középkori Minnesäng esetében – amelyre Szabados hivatkozik is az egyik címében – ezt a „nyomorúságot” és egy őseredeti panaszt fejez ki a „Szeretettirányába, amely egy nő alakjában mutatkozik meg. Valójában persze a „belső Szeretettdicsőítését, végső soron a mélyebb Önvalóhoz való kapcsolat keresését jelenti a differenciált létezés időtlen folytonosságához való kapcsolódáson keresztül, s mint további útmutatás, egy kémiai menyegzőt (Christian Rosenkreutz), amely arra törekszik, hogy egyesítse a külső világ szellemi aspektusait, melyek az érzékek világa „mögöttrejlenek.

 

Berezgési idő, elmélyedés és egybeolvadás a hanggal

 

A rezonancia együttés egyberezgés általi felelevenítés, hogy egy formálódó erővel, a sokaság multiritmikus és polifonikus folyamatainak előadásával ne csupán stagnáljanak, hanem esztétikai formákká kovácsolódjanak, hogy ezeket aztán újra beolvasztva ismét újabb formákat hozhassanak létre belőlük. Hogy ez az allegória értelmezhető, a mítosz is alátámasztja, mely szerint az Ida-hegyi daktüloszok – akik démonikus lények, a réz és vas korai feltalálói és megmunkálói – a kovácsmesterség megalapítói, egyben a zene feltalálói is voltak. A zene titkait tehát e hagyományok szerint – összefüggésbe kell hozni a kovácsmesterséggel, hiszen Sevillai Szent Izidor a bibliai kovács, Tubal alakját még a korai középkorban is a zene feltalálójaként mutatta be.

Hogy a fémek megmunkálásának művészete közel áll az alkímiai és más mágikus művészetekhez, a hangok útján történő varázslás képzetéhez tartozik. Ez elsősorban az acélhúrok kalapálásának zongoraszerű működéséhez illik, melyet rézzel fontak be a basszustartományban, és egy öntöttvas lemezre helyezték szárny formában; ez tehát a vasművesség egy formájának tekinthető. Püthagorasz esete a kovácsműhelyben ugyanerre a pontra mutat. Eszerint öt kalapács hangjának egyszerre és egymást követően rézre és vasra ütközése olyan hatást tett Püthagoraszra, hogy az intervallum-kapcsolatok misztériumainak, vagyis a zene alapjainak nyilvánvalóvá kellett válniuk számára.

Hamvas Béla és a zene című előadásában Szabados idézi Hamvast, mondván:a hang az anyag tüze”; olyan jelenség, amely az anyagot izzásba, életre hozza, lehetővé téve annak átalakulási folyamatait, valamint az anyagot képessé teszi arra, hogy szellemi hatóerőkéntszétterüljön”. Csak az képes közvetíteni az információt, aki az előadás elején megszerzi és gyakorolja a rezonancia titkát, mivel ez a rezonancia ugyanazon princípium által adható tovább, amellyel az előadó maga is a folyamathoz kapcsolódik. A másik veszély, hogy töredékes, fércmunka marad, vagy netalán valódi hatások egymásutánisága, amelyek egy unott szellemet a dekoncentráció prédájául vetnek.

A szellemi hatalom csak rezonancia útján születik meg, és a születést segítő az, aki az üzenetet egy árnyékos barlangfalról a napra helyezi, valamint jelentősen hozzájárul a hallgatóinak átalakulásához. Ez a paradox helyzet – amely lehetővé teszi számára egy ilyen értelemben vett gyakorlás révén, hogy az Egyet a sokban is megőrizze és megtapasztaljaolyasmi, amit nehezen érthetünk meg, azonban annál inkább meg tudjuk élni. Vagy, ahogy Szabados mondja: Nem a sokból tákolok össze egyet, hanem az egyet nyitom szerves »sokká«, amelyben mindig minden mégis egy.9 Eckhart mestert, egy hasonló, a prédikációinak mélyeiből előkerülő mondat a 20. század eleji misztikusok élére állítaná. Rainer Maria Rilke – aki a látszólag egyszerű tudást mindig tömören, útravalóként fogalmazta megígy önti szavakba ugyanezt: „maga az élet azonban azért nehéz, mert egyszerű. Más szavakkal: csak az EGYszerű hordozza önmagában a sokat, ami önmagában megőrzi az EGYszerűt mint olyat. Az erőt, tehát a sokat nem csak az Egy kifejezéseként látni, hanem kialakulásának folyamata során karakterisztikusan formálni, ez Szabados praxisának jellemző vonása.

Hogy mi az Egy tulajdonképpen – a dolog természetéből adódóan –, ellentétben a sokkal, nehéz megmondani. Egyszerű az ott. Sokszerű azitt-ott. Az itt-ott még több. Azottegy helyhez, egy hanghoz, egy magánhangzóhoz, egy lehelet végéhez kapcsolódik. A „sok” egy kihívás az Egy megőrzésére; a tízezernyi dolog dzsungelében formálódva mozgásban lenni, különválva és szétválasztva tudatosan építkezni. E megvalósítási lehetőség kapcsán Szabados közvetlen rokonságot látott a görög antikvitással, különösen a püthagoreusokkal, akiknek törekvése az volt, hogy a „fenti” világ harmóniájának megismerése által a „lenti” embereket (a túl sokakat) megismertessék, egy szférikus harmóniával, minden élet egyensúlyával egyesítsék, és ezáltal üdvözítsék.

Hogy ez az archaikus, a Krisztus előtti századokban egyszerűbbnek tűnt, mint manapság, túl gyorsan elfogadjuk, azonban tekintsük át a filozófiai szövegek összetettségét, s láthatjuk, hogy „az emberi probléma” akkoriban lényegileg ugyanaz volt, mint ma. Ami megváltozott, az a tömegkommunikációs eszközök bősége, a kifejezési lehetőségek hatalmas és aggasztó sokasága és tömege, amelyek azonban hatástalanul, vagy kifejezetten destruktívan működnek, legjobb esetben szórakoztatnak. Ha a zenész-orvos a mai időkben nem tudatosítja rezgési képességét, ebből következően kevéssé gyakorolhatja magát a „páciensek” javára. A zene ezután placebohatássá, látszólagos hangulatkeltővé válik, ami a tünetekkel bajlódik, hogy ezzel még több mindent placebóvá alakítson.

Amikor Szabados azt mondja, hogy az Egy nem absztrakció, hanem a kezdő és végső intimitás, amelyben minden benne foglaltatik”,10 akkor minden zenei mozzanatot a kifejezőerejének, végül is igazságtartalmának és autenticitásának próbája alá vet, ami feltétlen kihívást jelent az előadó számára.

Azt, amitnem lehet birtokolni” örökké újra kell élni, átélni, és újra és újra létrehozni. Folytonosan a kezdetet, az Egyet gyakoroljuk, annak érdekében, hogy ezen keresztül és a sokaság ebből eredő világában kiismerjük magunkat; formáljuk, s ne csak elviseljük azt, s a nem-kettősség, az el-nem-választottság tudatában a létezés egyetlen táncává alakítsuk.

Zen szellem, kezdő szellem.” Ezt a mondatot talán Szabados is ismerte. A destruktív erők akkor lépnek fel, amikor ez nem felismerhető és élhető többé, ekkor az adeptusok mintegy kizuhannak az ordo virtutumból, az isteni szférákon belül található erények rendjéből (Hildegard von Bingen), amely arra hívta az embert, hogy egyesüljön vele. Amikor a sok és az egy, illetve az egy és a sok folytonosságát többé már nem érzékelik, élik és művelik.

Miután ez egy minőségi kérdés, vagyis olyan kategória, amely teológiai ikonográfia nélkül is érthető, alapvetően minden ember számára adottnak kellene lennie, függetlenül attól, hogy ragaszkodik-e egy valláshoz, vagy sem. Az összhang nemcsak az intervallumelmélet fogalmaként értelmezendő, hanem önmagában is közvetlen felhívás az istenivel való együtthangzásra, az együtt alkotásra a Mindenség Szellemével.


Szabados György dirigálja a tanítványaiból szerveződött MAKUZ zenekart a 2003-as Debreceni Jazz Napok záróprogramján. (Fotó: MTVA, Oláh Tibor)

Az összhang, harmónia azzal, ami éppen történik, a rugalmas kötélen való haladás a csomópontok között,
hogy át ne essen a tizenkét hangú zene „össze nem függőideáján, mely Szabados számára nem a haladás folytonosságát kérdőjelezhette meg, hanem érzékelhetően elpusztíthatta volna az ordót, mert nem maradna többé összeköttetésben egy másikkal, hanem minden megnyilvánulás, minden hang csupán önmagáért létezne.

A tény, hogy egy hang magába foglalja az összes többit, és így a közvetlen kapcsolat csalhatatlan bizonyítékát szolgáltatja, a felhangsoron keresztül adott, melyben minden hang együtt rezonál. Az Egy magába foglalja a Sokat. A buddhista tapasztalat kontextusában, metafizikailag tekintve: az üresség sokaság (forma), a sokaság (forma) üresség. Az üresség valójában teljesség, a teljesség valóban üresség.11 Itt kellene megjegyezni, hogy az ürességen nem egy – depresszióban és összeomlásban végződő – „civilizációs vákuum” (Szabados) értendő, hanem a differenciálatlan Egy, a primordiális arkhé, az őskezdet. Természetesen ez a 12 fokú zenében is sikerül. A komponista – „mesterládájából” – előremutató módszereken keresztül vonzó jelenségekké alakítja az Ősanyagot, amely „összefüggéstelenül definiált” (nincs alaphang, minden hang egyenjogú), amelyek felébreszthetik a hallgató sóvárgását az Egyre, tehát a muzsikus esztétikailag vonzó formákat hozhat létre.

Az Egy jelensége tehát egy meghatározott anyag felhasználásának sikeressége vagy kudarca során is felragyog.

Szabadosnak az atonálisan vagy szabad-tonálisan való játékmód nem az anyag és teoretikus jelentésének kérdése, sokkal inkább az egyetemes rezgés megélt gyakorlata és minősége. Nem az anyag okozza a rezgéseket, hanem az előadó, aki a rezgést önmagában és a világban érzi, és a zene közvetítésén keresztül létrehozza a sokaság Egybe való transzcendálását. Más szóval, a teremtési folyamat maga, amely az Egy szétválásán keresztül létrehozza a világban a sokat, hogy ott egyáltalán érzékelhetővé tegye. Ennek  során a teremtési folyamat a teleologikus, játékos érdeklődés által egy „felsőbb” teljességre törekszik. Ha azonban az érdeklődés hiányzik, a teremtés rombolóan hat, és a feneketlen játéktér hatalmába kerül.

 

Egy „új szakralizáció”?

 

Szabados egy „új szakralizációról” beszél, mint a zenei gyakorlat, az emberi létezés és cselekvés „szolgálatának”, megszentelésének útjáról. Az eredeti üdvözítés és gyógyítás aurájáról, az egyetemes jó lényegi megteremtéséről, mely mindenki számára abban a kultúrában lehetséges, amelyben él. Végeredményben játékba hozza a „kultusz” fogalmát.12 A megszentelődés eme kultusza úgy is érthető, mint az élet általában vett ritualizálása a teljességgé válás érdekében. Nos, ezek a nagy és terhelt kifejezések – amelyekre véletlenszerűen fel lehet hívni a figyelmet, s amelyekről mást és mást gondolunk – és ez a gyakorlat, mint eleven aktus aligha tűnik élőnek és kultiváltnak a Nyugaton. A szakralitás a rítusok mellett, melyek általában vallási kontextusban láthatók, nagyon finom belső cselekvéseket és „eljárásmódokat” és ezzel együtt egy igen belsőséges és magánjellegű karaktert mutathat. Ha Szabados ebben az összefüggésben a „magyar géniuszról” beszél, olyan látásmódokhoz közelít és olyanokra reflektál, amelyek manapság problematikusak, mert itt nem pusztán az identitás, hanem a „népek” specifikus identitásának kérdése vetődik fel. A „géniusz” (Szabados szerint) „egy közösség szellemi tevékenységének legmélyén munkáló sajátos őserejű szellem”, amely közösséget a „semmiből” akaratlagosan hoz létre. Ez Szabados számára az alapelv, amelyhez folytonosan formálja világképét, és ezáltal a társadalom perifériája felé tart. Ahol konstatálja, hogy: a kultúra, a keletkezés, a formálódás és pusztulás kiterjedt tudása csak a megalkotott kultúra nagykönyvében, a múlt „eredményeként” adható tovább; a nem érzékelhetőben keletkezik, tulajdonképpen a határvidéken található géniuszban, felhívás ez a jelenlétre és cselekvésre, egy pedagógiai ösztönzés. A közösség szorongása, az orientáció hiánya hívja elő kinyilatkoztatásra a rejtőzködőket.

Szabados az „ízlést” mint kategóriát és a logika párját vezeti be. Egy argumentatív zsákutca keretében mutatja be, hogy egy belső, szubjektív igazság szférája egy objektívnek tekintett és jellegzetesen igazolt szférával, úgyszólván a mainstreammel, autentikusan szemben áll, és „láthatatlanul” meghaladja azt. Az ízlés ebben az értelemben nem szorul tudományos bizonyítékra, noha bizonyos képzést és tudatosságot feltételez. Az ízlés pandanja a „vélemény” lenne, mely továbbra is kötelezettség nélküli, és ennyiben felelőtlen marad. Az ízlés azt igazolja, ami tetszik neki. Az ízlés az individuális mélység faktuma, és alkalmasnak kell lennie a felszín, az öntudat és a folyamatos kutatás és tanulás közötti egyensúlyozásra. Amikor Szabados a „belső ilyenségre”, mint a géniusz jelenlétének határállapotára utal, a létezés olyan, metafizikai megfigyelési módját éri el, ami a zen buddhizmus egyes szútráiban jutott kifejezésre. Azilyenség”, azígy-ség” egy gyakorlati zen stúdium fordítási kísérletei, ami a figyelemben jelenlévő szellem közvetlenségét egy szempillantás alatt a jelenlétre „összpontosítja”, amely egyidejűlegmindennel” kapcsolatban áll. Ez a légzés és a koanra való emlékezés gyakorlata, azaz figyelve és jelenlevőként a pillanatban maradni. A dinamika, mely ezáltal létrejön, csak egy fogalom a gyakorló számára, és aligha közvetíthető egy kívülálló felé, mert a szubjektum-objektum szemléletmód minősége, a „tiszta közvetlenség és jelenlét” világa nem megközelíthető.

A közvetlenség nem közvetíthető; minden egyes esetben csak a praxis által, önmagunkban tapasztalható meg. Ez teszi tehát a mestert, a tanárt, egy vonatkoztatási pontot, egy helyet, a géniuszt, aki szemeit és füleit a tanítvány szívén tartja, hogy az utóbbi el ne veszítse a harmóniát, nehogy meginduljon a lejtőn.

Allegorikusan szólva, Hamvas Bélának, akit Szabados idéz, teljesen igaza lehet abban, hogy „bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be”. Ezzel a meghökkentő kijelentéssel (hiszen ki akarna bolond lenni), fején találja a szöget. Mindazonáltal nem élünk örökké, hanem tulajdonképpen „csak” egy szempillantásig, s ugyanígy egy szempillantás alatt meghalunk. Ez a paradoxon elvezet bennünket az élet és halál transzcendálásának közelébe, amely csak a „bolondságot” felülmúlva, a feje tetejére állítva lehetséges. Hiszen csak azok, akik megtapasztalták egzisztenciájuk relativitását, és így bolonddá válnak, tudják, hogy az élet és halál – hatalmak és vallások által különbözőnek tartottpólusai mit is jelentenek tulajdonképpen. A megkülönböztetés bolondságát, a mindig ugyanúgy különböző világban. Hiszen lényegüknél fogva törekednek az Egy felé. Függetlenül attól, hogy ez a felismerés egy „távol-keleti trükk-e” a szenvedéstől való megszabadulás érdekében, vagy az antikvitásig visszamenőleg a nyugati filozófia kvintesszenciája, mindenkinek meg kell tapasztalnia, önmagáért. És mégis… Valamit már tudunk…

Ez az egyik értelmezés. A másik, amit Szabados mond, az örökkévalóságban való tulajdonképpeni „újrateremtés” lenne, egy kicsiny, de határozott megértés szabadsága által, ami ahhoz szükséges, hogy a „lehelet bizonyossága” megvesse a lábát az időtlen folyamban. A géniusz az összekötő kapocs ezen idő által leigázott és a másik, időtlen világ között. Szabados ellentmond a partikularitás világának, melyben ő misztikus módon minden létezőélő és élettelenEgységére esküszik fel. A Peter Sloterdijk A Sínai-hegy árnyékában című esszéjének végén található megcáfolhatatlan istenbizonyítékhozahol Nagy Frigyes Reventlow grófot arról kérdezi, hogy van-e Isten létére bizonyítéka, melyre a gróf így felel: „Igen felség, a zsidók!” – Szabados kiegészítésként Gilbert Keith Chestertont idézi, aki „a lámpavasat” hozza csalhatatlan bizonyíték gyanánt, és ezzel legalább a megmagyarázhatatlan szellemes megmagyarázására törekszik. Hiszen minden, ami van, Istenről szól. Még ez a lámpavas, és az is, ami összetartja. S még akkor is, ha maga az ördög, az isteni szféra egyik aspektusaként létezik, fennmarad ez a rejtélyes erő, amelyet most Istennek neveznek. Minden, ami van, mivel létezik, s még akkor is, ha többé már nem anyagiként létezik, csupán Isten egy epifániája. „Két dallam összjátéka”.

Mikor Szabados Karácsony Sándort idézi, aki a magyarságnak egy egyszerre keleti és nyugati észjárást tulajdonított, amelynek lényege a hídként való létezésben ragadható meg, egy olyan filozófiai gyakorlathoz közelít, amely például a buddhizmusban is megjelenik. Az Egység integratív ereje, „a sokat az Eggyel”. A szakralizáció mindenesetre nem lehet pusztán egy elefántcsonttorony-lakó játékos foglalatossága, hanem az adeptus teljes egzisztenciáját megkívánja, életgyakorlatának megszentelését; az élet és halál fontos kérdései felé való egyre mélyülő odafordulás értelmében. Az elefántcsonttoronyban rendszerint megszűnik a „szellemesség”, és alkalmanként olyan vitatható fordulatokhoz vezethet, mint egy német filozófus mondata: Még a legfaragatlanabb népeknél is a legrégebbi, a legsötétebb nyelv mindig a vallás nyelve”,13 az utóbbit így egy erőszakra hajlamos szférává lefokozva, annak érdekében, hogy ősi szükségletekből hozza létre egy faj összetartozását.

Aki az identitárius alapértékeknek melyek mindig a történelemmel és a történetírással kapcsolódnak össze – többé már nem tulajdonít jelentőséget, ezzel elveszíti azt az esélyt, ami Wilhelm von Humboldt felismerésében így hangzott:jövővel csak az rendelkezik, aki ismeri a múltat”. Aligha mondható el például egy emberről, hogy pusztán attól amerikai lenne, mert esküt tett az amerikai alkotmányra, vagy éppen német, vagy izraeli, mivel éppen most kapott útlevelet ezen országok kormányhivatalaitól. Elvégre ez az ember, ahogy a személyes történetében generációkra visszatekint, más kontinensről származik (Amerika és Izrael esetében), ahol specifikus szociokulturális, történelmi és vallási körülmények közé volt beágyazva, amelyek általában aligha felelnek meg azoknak, amelyekben éppen találja magát.

Szabados természetesen nem válhat egy üdvözítő képmásává, éppúgy, ahogy az úgynevezett vallásalapítók is kevéssé akartak egy ilyen alakot megtestesíteni, azonban az utánuk megszülető legendák rájuk erőszakolták azt. Lendülete (impulzusa) legjobb esetben felszólítás: felhívás arra vonatkozóan, hogy az utódok a zene égisze alatt és azon túl is összegyűlhessenek. Lehet, hogy a francia forradalom volt a modernkori kezdet az „EGYszerű összekötő vonalainak” lerombolásában, melynek során a túlságosan sokak jakobinus-vezérelt lázadása nagyrészt megsemmisítette ezt a koherenciát, és az EGYszerűt egyenlőként definiálta újra.

Vagy egy ilyen megvalósítási út egyenértékű lenne egy elitista magatartással, kvázi egy másképp megalkotott konzervatív forradalom légkörével, egy mozgaloméval, amely állítólag minden újdonságot és fejlődést ellenez, mert mögöttük az identitás megsemmisítésére törő erőket látja?
 

(Fordította Stamler Ábel. A részlet Hubert Bergmann: Klang eines verschwundenen Kontinuums. György Szabados's Antwort einer ursprünglichen „mousikē“ című nagyesszéjéből származik.)

 

 

Jegyzetek:

 

1 Az improvizáció időtlen üzenete. Beszélgetés Szabados György zeneszerző-zongoraművésszel. In Ökotáj, 39–40. szám, 2008, 175–184.

2 Vezérmotívum.

3 Visszaadhatatlan szójáték a német Erlösung (megváltás) és Lösung (megoldás) szavakkal. (A ford.)

4 Vö. A Szív szútrával, amely a mahájána buddhizmus egyik híres szútrája.

5 Ahogy ezt írom, Bernd Konrad hirtelen előbukkan egy konstanzi vendéglő sarkában.

6 Ld. A Sankt Gallen-i kolostor tervrajzát, amely a reichenaui kolostorban készült a 9. században.

7 Ld. a kísérőszöveget a Boldogasszony földje (Harangok) című lemezhez.

8 Albert Ayler: Goin’ home.

9 Ld. 1. jegyzet.

10 Uo.

11 Vö. 4. jegyzet.

12 A láthatatlan hatalma. Zene, kultusz, géniusz. Beszélgetés Szabados Györggyel. In Ökotáj, 31–32. szám, 2003, 123–138.

13 Peter Sloterdijk: Im Schatten de Sinai. Suhrkamp, 2013, 16. (Sloterdijk Herdert idézi.)



« vissza