Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„…a legkárhozatosabb áfium” – Hollóidő (Részlet)

Később ez a hazudós morfondírozás még egyszer eszébe jutott, miután a koporsóból lehozta a mesterek vitáiról készített följegyzéseit. Emlékezett rá, Fortuna úr egyik boros estén mindegyre siralmas énekekkel példálózott s jeremiádokat emlegetett. Előkereste azokat a lapokat:

... Minálunk az írástudó, a mindenféle krónikás főleg arra tanítja azokat, akik reá figyelmeznek, hogyan kell önmagukat sajnálniok. Pedig a magunksajnálás a legkárhozatosabb áfium. Jóformán még írni sem tudtunkcsak sírni – magyarul; ám mihelyt a fajtánk állapotáról papírra vethettünk valamit, az mind csupa gyász volt és siralom, mást sem talál az utód a megsárgult árkuson. A krónikási jajveszékelés gyakorta elkezdődött csak a hírére is bármely veszedelemnek, hogy mire veresleni kezdett az ég alja, és a nyomorúság dereka ránk szakadt, ne maradjon egy tenyérnyi papír se szabadon, mert akkorra minden ív teleíródott a bajtól való rettegés soraival. (Ezeket nyilván Illés mester mondta; mire Lukács tiszteletes:) – Csakhogy a siralmas éneket eljövendő veszedelmek előérzetének is tekintsd, mely előre figyelmeztet, riadóztatja a lelkeket, igyekezzenek magukat menteni. Na meg ami vérontásokról, kegyetlen prédálásról leíródhatott, az mind semmi ahhoz mérten, amennyi a valóságos pusztulás. Ha azt mind krónikába írták volna: ezer papírmalom kevés, hogy annyi árkust merítene. (Mire Fortuna úr:) – Az ám, de ha nem marad utánunk semmi egyéb, csupán panaszos hangú jeremiád, a maradék értetlenül vakarja majd a fejét: hogyan létezünk mégis, ha mindez igaz? És csak ez, ami írva van. Mert ha csak ez volt, hírmondónak sem kéne lennie belőlünk. Hiszen ezek szerint mi már rég ideje önmagunk többszörösének híjával vagyunk. (Pohár bor és Illés mester tovább:) Amit viszont nem tudok megfejteni: a népek jámborabbja, aki a betűvetést sem tanulhatta meg, és életében sem hallott krónikás éneket, mihelyt egy römpöly bort megiszik, bár semmi sorstudása, mégis, lám, mégis a maga állapotán olyképpen borong, mintha siralmas énekből olvasná életét. Akkor is, ha ideje javát vígságban tölti, eldévajkodja, és ezernyi ravasz praktikával sikerül gondjai fölébe kerülnie. Nos hol és ki tanulja ezt, kitől? Az írástudó a jámbortól, avagy mégis az írástudótól a nép? Nyilván a papja prédikációiból… Másrészt azt mondod: az írás riogató, éberségkeltő figyelmeztetés is lehet. Jó. Ám ha a lármafát nem csupán végveszélyben, de örökkön lobbantgatod, ezzel egyvégtében rettegésben tartod a lelkeket. Csakhogy nincs oly emberi állapot, melyet meg ne lehetne szokni, s ne következnék el a beletörődés: nincs mit tennünk, úgyis minden hiábavaló. Ezt ti aztán tetézitek azzal, hogy híveiteket megnyugtatjátok: úgy kell fogadnunk minden nyomorúságot, mint Istentől ránk mért csapást. (Erre Terebi úr:) Minden romlásunk oka, az országvesztésé is, hogy naponta megtagadjuk Isten parancsolatait. Gondolj csak a fő-fők kevélységére, gonoszságára, a pilises papok telhetetlenségére: ezért szakadt ránk minden kárhozat… (Fortuna úr azt sem várta meg, míg Lukács tiszteletes a végére ér:) – Mondd, Lukács, te ezt hiszed is? Vagy csak mondod a többivel, mert így tanultátok egymástól, vagy ki tudja, kitől, aki elvette az eszeteket. Ha hiszed, egy mentséged marad: sose gondolkoztál el azon, hogy amit hiszel, lehetséges-e? Egyik társad, akit a legjelesebbek között tartotok számon, nem átallotta leírni: »bizony a török császár Isten szolgája a magyar nemzetségnek büntetésére«. Hogy is van ez, Lukács? Isten rábízta bűneink megtorlását a barbárra? Vagyis ők Isten rendelése szerint ontják a vérünket, pusztítanak bennünket; mindezt pusztán iránta való engedelmességből cselekszik velünk. Különben otthon maradtak volna a világ másik végén. De nem tehették, mert Isten rájuk parancsolt, hogy hadat gyűjtsenek, útra keljenek, sok fáradozással reánk jöjjenekmert amúgy dehogyis hiányzott volna nekik, szegényeknek a mi megrablásunk, ugye, Lukács. Végül kiderítitek, ha mi ellenük szegülünk, ezzel Isten akarata, rendelése ellen teszünk. A telhetetlen pilises papok mint országrontó átok. Miközben ők, a pápa hitén maradottak ennek éppen az ellenkezőjét prédikálják a híveiknek, azt, hogy az ország igazán a mi elszakadásunk táján kezdett pusztulni, romlani; vagyis a lutheri meg a helvét hit követőinek eretneksége miatt. Melyiknek van igaza, Lukács? Egyiknek sincs. És sajnos mindkettőnek. Vagy azt mondjátok, minden istenverés a főemberek gyarlósága okán szakadt reánk. Nem szoktam őket mentegetni, tudod. Az ember gyarló, Lukács, gyarló mindenik, aki elébbvaló, az azért inkább, mert ebben több módja van. De ez a nagyvilág minden táján és zugában így lehet: nem kivétel a francuz, a német, a talján, a szerecseny, sem a többi náció. Erre alighanem az lenne a válaszotok, hja, az Úristennek a magyarral külön számadása van. Minket annyira kegyel, hogy elhatározta, belőlünk példás nemzetet farag, és ezt azzal kezdi, hogy kiirtja belőlünk a gyomot, a bűnt. De hiszen van már neki egy kiválasztott népe, a zsidó. Egy abból is elég, tán sok is. Hová törleszkedünk, Lukács? Ám jó, legyen. De lám, hogyan lát neki az Úr, hogy erre a szerepre minket alkalmassá tegyen. Elkezdi prédáltatni, rontatni, pusztíttatni a póri népet – a kevély főurak bűneiért. Akikből itt egy se maradt. Merthogy van azoknak jószáguk, házuk, erősségük az ország másik végében is, ahová a barbárnak nem ér el a keze. Persze lenne más mód, ennél üdvösebb, ugye, Lukács. Hogy intelmeitekhez szabván magunk’, egy szép napon bűneinkkel fölhagyunk; nem keresünk gazdagságot hamisan, uzsoráskodással, nem prédáljuk, ragadozzuk el más ember marháját, nem rontjuk többé a szegényeket, egyszóval megtartunk minden törvényt, Istenét, emberét. Mire török császár megtörlené verítékes homlokát: csak hogy nem kell többé gyilkolnunk benneteket, pusztításotokkal fáradoznunk, végre megpihenhetünk s békével hazamehetünk… Ne áltassuk magunkat, Lukács. Képtelenek vagyunk szembenézni saját tehetetlenségünkkel, csak ezt magunknak se merjük bevallani, inkább az egészet ráruházzuk Istenre, mondván, az ő rendelése szerint cselekszünk, amikor nem cselekszünk, és tétlenül nézzük, mint pusztulunk…”

(Szilágyi István: Hollóidő. Magvető, 2001, Budapest, 20–23.)



« vissza