Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Rendkívüli és mindennapi kreativitás 2. rész

 

A kiemelkedő kreativitás: a géniusz és a karizmatikus személy

 

Az idővel igazolt géniusz

 

A géniusz fogalmát eszmetörténeti szempontból a ritka természetfeletti jelenség vagy felsőbbrendű szellemi hatalmat birtokló, isteni ihletettségű személyek,1 egyéni spirituális karakterek, és különleges tehetségek megnevezésére használták. A jelentéshez tartozik mint fő sajátosság az eredetiség, szemben az imitációval; illetve a veleszületett, váratlan és spontán ügyesség, szemben a tanult ismeretekkel. A reneszánsz korától a tizennyolcadik századig2 többféle meghatározás született, amelyek rendkívüli alkotóképességgel álltak összefüggésben: olyanok, mint „isteni lelkesültség”, „az igazság felderítésének képessége”, „a találékonyság természetfeletti hatalma”. Kezdetben az irracionális tulajdonságok nem kerültek górcső alá, csak a platóni ihletett költő tételének (újra) felfedezése után kezdték el azokat újra felfedezni. Az eredetiséggel, illetve a természetfeletti sugalmazással párhuzamba állították Isten alkotómunkáját. A reneszánsz idején, főként Itáliában használt latin genio, illetve az ingenio fogalmak közötti árnyalatnyi különbség jelzi a kiemelkedő egyén általi újítás lehetséges irányait: előbbi szokatlan teljesítményt vagy eredményt, utóbbi pedig hasonlóságok és analógiák felfedezésére szolgáló intelligenciát jelez. A 18. századra már megjelent a géniusz irracionálissal szakító, racionális magyarázata, Helvétius már meglévő ismeretek kombinációjaként, s nem pedig teremtésként fogalmazta meg annak jelentését.3

A 19. században a problémamegoldó – megoldást alkotó – képességnek már a biológiai eredetét, genetikai meghatározottságát vizsgálták. Francis Galton 1874-ben írt híres, az English men of science: their nature and nurture című írásában vizsgálta, és emelte ki a géniuszt a természetfeletti kategóriából azzal, hogy a kiemelkedő személyt az örökletes természetes tulajdonságokhoz kötötte. Az 1869-es Hereditary Genius. An inquiry into its laws and consequences című írásában a biológiai vonásokat kutatta, illetve, mint azt az alcímben jelzi, annak törvényeit és következményeit: „[…] egy ember természetes képességei öröklődésből származnak, pontosan ugyanazon korlátok között, mint az egész szerves világ formai és fizikai jellemzői majd Galton, aki egyébként Charles Darwin unokatestvére, az angliai kiemelkedő személyeken és azok rokonságán keresztül szemléltette a bizonyítása alapjául szolgáló kiválóságot, illetve a kiválósággal járó hatásokat: „[…] Érvelésem általános célja, hogy rámutassak, hogy a nagy reputáció megfelelő próbája a nagy tehetségnek…”4 Olyan személyeket keresett, akik csak kevesek, csak eminens személy számára elérhető feladatkört tölthetnek be – aki egyike például annak a kétszázötvennek, akik betölthetnek egy egymillió emberre jutó pozíciót, vagy ő az egyetlen, aki négyezer ember közül került státuszba.5 Vizsgálódásának célja az eminens tulajdonság öröklődésének vizsgálata volt, amely során megkülönböztette a tanulható technikai képességeket írása tárgyától, az öröklött és természetes képességektől.6 A készségek ugyanis csiszolhatók és fejleszthetők ezzel a képzés, oktatás és nevelés értelmét nem üresítette ki Galton, ugyanakkor a fejlesztésnek, ahogy az izmok erejének is, van egy korlátja. Ennek a korlátnak az egyénenként meglevő különböző fokára igyekezett rámutatni.

A darwini, öröklődésre koncentráló megközelítések mellett több más forrásra igyekeztek visszavezetni a kiemelkedő kreativitás forrását. Az egyik kutatási irány a pszichopatológiai tüneteket köti össze a kiemelkedő talentummal.7 Lombroso8 szerint a kiemelkedő kreativitás kapcsolatban áll az érzelmi élet vagy a gondolkodás terén való szélsőséges megnyilvánulásokkal és a pszichopatológiai tünetekkel, míg mások szerint az erre a koncepcióra épülő mítosz cáfolható. Miller9 tudományos géniuszok munkájából nyert példáiban az intuíció kapott nagy jelentőséget, ahol a tudományos felfedezésekre nagy hatást gyakoroltak a tudományos problémákra rávetített, más, hétköznapi területeken megjelenő megoldások, mint vizualizált elképzelések.

A géniusz, mint exkluzív képességekkel rendelkező személy a közössége, de akár civilizációja szempontjából is kiemelkedő jelentőséggel bír. Azt a kiváltságos embert jelöli, aki képes a többiektől magasabb szinten teremteni, és ezzel egyúttal őket vezetni. Friedrich Nietzsche Zarathustrája „embert fölülmúló emberről” írt: Az embert fölülmúló embert tanítom néktek. Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni. Mit tettetek ti, hogy felülkerekedjetek rajta? Minden eddigi lény alkotott valami önmagán túlmutatót: épp ti volnátok hát apálya ennek a nagy dagálynak, és inkább visszatérnétek az állathoz, semhogy felülkerekedjetek az emberen?10

Zarathustra szerint az emberfeletti ember a cél, maga az ember, az átlagos ember csak híd az állat és a cél között. Isten meghalt, és Nietzsche számára ez a fajta emberség teremtő, aki „vele-teremtőket” keres. Ez a fajta géniuszfelfogás adja a legnagyobb perspektívát a kreativitás lehetséges intenzitásának, amely komoly, potenciális feszültségeket hordoz magában a már meglévő értékekkel szemben. Mivel a géniusz újítása megtöri a hétköznapit, ezért sokszor a fennálló tudás korlátaival kell szembenéznie, és emiatt saját korában elismerés nélkül marad. Zarathustra a teremtő nehéz útjáról, az ezzel járó exkluzivitásról és eminenciáról így beszélt: „»Aki keres, könnyen elvész maga is. Bűn minden magány«: így beszél a csorda. És sokáig a csordához tartoztál te magad is. […] Ma még szenvedsz a sokaságtól, te, aki Egy vagy: bátorságod és reményeid ma még töretlenek. Ámde eljön majd az idő, midőn belefáradsz a magányba, midőn megtöretik büszkeséged, és bátorságodból fogcsikorgatás marad csupán. Akkor majd azt kiáltozod: »Egyedül vagyok!« […] Sokakat kényszerítesz, hogy megtanuljanak másként gondolkodni rólad; csakhogy ezt nem egykönnyen bocsátják meg neked. Közel kerültél hozzájuk, és továbbálltál mégis: ezt pedig nem bocsátják meg neked soha.11

 

A pillanat karizmája


 

A géniusz fogalmával szemben a karizma története sokkal inkább kötődik a vallásos meghatározottsághoz, és az egzisztenciájához nélkülözhetetlen, kívülről jövő megítéléshez. A karizma jelentése történetileg nagyobb mértékben változott, a 20. században újraértelmezték. A karizma fogalom az ókori görög charizesthai kifejezésből ered, isteni adomány, tisztaság és önzetlenség jelentése az isteni kegyből ered. A keresztény használata szélesebb volt ennél, hiszen az isteni kegyben mindenki részesült valamilyen szinten, ennek mértékében és sokféleségében azonban eltérések lehetnek. Max Weber karizmafogalma már a karizma újra feltalálását jelentette a szociológiában. A páli karizmafogalomtól eltérően a 20. századi weberi használat szekuláris jelentéssel bírt, de megtartotta annak misztikus minőségét.12 John Potts a karizma történetéről szóló áttekintésében a görög eredettől egészen napjainkig vezette végig a fogalom történetét. Vallásos jelentése keresztény körökben az első század közepén jelent meg Pál leveleiben Isten kegyének ajándékaként. A charis görög gyökereiből indult ki kegyként felfogott meghatározása, a 20. századi karizmatikus autoritás elmélete már mást jelentett, a kettő közötti történeti úton pedig a keresztény körökön kívül nagyon ritka fogalom volt, fogalomtörténetében a diszkontinuitás különböző formái voltak jelen. Az egykori vallásos autoritással rendelkező személyek és a weberi karizmatikus személy közötti különbség alapja, hogy az előbbi a korabeli használatban karizmatikus ugyan, de nem vezető (leader) személyekre vonatkozik, a görög filozófia isteni tulajdonsága inherens része volt az egyéneknek, majd később, a kereszténység számára sem a „weberi” vezetőkre volt használatos a karizmatikus kifejezés. Pál karizmadefiníciója annyiban kötődött a hatalom birtoklásához, hogy a spirituális adomány gyógyítás és csodák által vált lehetségessé. Ez az időszak a „csodák kora” volt, kivételes egyének bírtak természetfeletti erővel. A charis sokoldalúvá vált jelentése (kegy, köszönet, adomány) közül a kegy az erő és a varázslat között helyezhető el, Isten cselekedete a jelenben, mely a hívő által is megtapasztalható. Ahogy Potts fogalmaz:Pál »demokratizálta« az adományt annyiban, hogy a kereszténynek »folytonos lehetősége« van megkapni »az isteni Adományozó oltalmát«”. Pál használatában újszerű volt a „-ma” utótag, amely a görögben egy cselekmény eredményét jelentette, így vált kegy-dologgá” (grace-thing), kegyadomány eredményeként. A karizma a charis eredménye, éslétrehozza a karizma »dologiasságát«”, konkrét és sajátos karaktert adva neki a korábbi absztraktságával szemben. Isten kegye sokféle adományt jelenthet, Pál ezekre a karizmata fogalmat használta, ami magában foglal különböző erőket. Ezek az adományok a Lélek manifesztációi, melyek különleges képességeket eredményeznek. Ez a karizma a közösség előtt nem jelentett presztízst, legalábbis nem ezért volt jelentősége, inkább Isten kegyét jelentette, ami a közösség számára hasznos volt. A második századtól viszont intézményesedni kezdett az egyház, ennek kapcsán előtérbe került az autoritás kérdése. Létrehozott az egyház egy intézményszerkezetet, amelynek hatalma önmagából eredt, semmint a Lélektől szállt volna rá, ezzel együtt pedig elvárta a krédó egységét, a karizma jellegű adományok pedig kiszorultak a rögzített kánonértelmezéssel és ortodox felfogással. A prófétákat felváltották a püspökök, az isteni sugalmazástól áthatott egyéneket pedig felváltotta az isteni felszenteléssel bíró egyház krédója, az ezen kívül tapasztalt karizmatikus adottságokat gyengítették, könnyen színlelhetőnek vélték, a csodákat pedig olykor a gonosz művének tekintették.13

A weberi karizma először a Protestáns etikában jelent meg, majd a Gazdaság és társadalomban. Az első részben, a Vallásszociológia fejezetben nem a vallások lényegével, hanem az „egy meghatározott fajtájú közösségi cselekvés feltételeivel és hatásaival” foglalkozott. A „nem mindennapi erőknek” a megnevezésére használt karizma fogalom olyan „adomány, melyre semmiféleképpen nem lehet szert tenni”, vagy pedig „nem mindennapi eszköz révén, mesterségesen lehet és kell szert tennie”.14 A próféták hitelét karizmájuk adta, szerepük pedig a hirdetőn kívül a törvényadói funkciót is betöltötte, kiváltképp, mikor társadalmi feszültségek adódtak, mikor egyenlőtlenségek alakultak ki, s erre a megoldást jelentő új törvényt az istenek által jóváhagyott, próféták által kinyilatkoztatott törvények jelentették.

A próféták személyes karizmája a döntő, hiszen ők nem a hagyományra támaszkodva gyakorolták hivatásukat, hanem saját küldetéstudatuk által vezérelve saját karizmájuk vagy személyes kinyilatkoztatásuk folytán tettek szert autoritásra. A próféta az engedelmességet kétféleképp követelheti meg magának, egyfelől isteni küldetésének megfelelően, mivel ő kiválasztott (etikai prófécia), vagy pedig példaszerű emberként mutat utat (példaadó prófécia). A római és athéni rendek közötti egyenlőtlenségek kiegyenlítését követő,kifelé irányuló expanziós korszak”-hoz hasonló időszak következett ezután.15

Maga a fogalom a 19. században került újra használatba, a 20. század elején pedig Max Weber „találta fel” ismét. Addig az időpontig a karizma Istentől kapott adomány, adottság jelentése megmaradt, és majdhogynem csak a keresztény tudományon belül létezett.16 Weber újraformázta ezt a kifejezést, és a korabeli presztízs fogalomhoz hasonló jelentéssel ruházta fel. A presztízs fogalom jelentése is nagyjából a csodát kiváltó tulajdonság birtoklását jelentette, amely egyszerre igazolta a cselekvést, és igazolódott a cselekvés által, illetve alátámasztotta egy személy elismerését és mások általi követését. Le Bon így írt a személyes presztízsről A tömegek lélektanában17: Ez minden címtől és tekintélytől független tehetség, kevés számú egyén rendelkezik vele, de amely lehetővé teszi, hogy valóban magnetikus varázst gyakoroljon környezetére […] Környezetükre rákényszerítik gondolataikat, érzelmeiket, s az engedelmeskedik nekik, mint a vadállat a szelídítőnek, kit könnyen fölfalhatna”.

Rudolf Sohm karizmafogalma volt Weber kiindulópontja, mely még a keresztény elemre korlátozódott, Weber viszont univerzális érvényt tulajdonított saját karizmatikus uralmi típusának. Kontrasztba helyezte a többi uralmi kategóriával, és kiemelten kezelte. A karizmatikus struktúrában a karizma csak a maga belső meghatározottságait és határait ismeri”. A karizma birtokosa nekilát a mért feladatnak, engedelmességet követel, és küldetéséből adódóan azt is megköveteli, hogy kövessék. A weberi karizmafogalom kulcsszava a siker, hiszen az dönti el, hogy követőkre talál-e. Ha uralmi igénye elismert, akkor uralma fennáll, amíg meg tudja őrizni ezt az elismerést azzal, hogy küldetése „beigazolódik”. A karizmatikus uralom tehát a személyes képességektől és a sikertől vagy beigazolódástól függ: A karizma kvalitástól függően különböző lehet, és magától értetődően rendszerint az is: ekkor nem a külső rend folytán, hanem belülről következik, hogy ez birtokosa küldetésének és hatalmának is korlátot szab.” A tiszta karizmatikus uralommal kapcsolatosan Webernél fontos tétel, hogy lényegénél fogva nem „intézményes” alakulat, sokkal inkább az ellenkezője. A karizma birtokosainak: az úrnak, valamint a tanítványoknak és a kíséret tagjainak kívül kell állniuk az evilági kötelékeken, a hétköznapi foglalkozásokon és a mindennapi családi kötelezettségeken ahhoz, hogy eleget tudjanak tenni a küldetésüknek. A karizmatikus autoritás lényegéből fakadóan éppen ezért ingatag is.18

A karizma mint teremtő tulajdonság, általános jelentéssel bírt minden időszakban. Alkotó jellegének fő motívuma a vallásos jelentésében az volt, hogy az azzal bíró személy képes volt a körülmények olyan megváltoztatására, melyre más, ilyen képesség nélkül nem lett volna képes. A karizma erő volt, amely létrehozott valamit, ami korábban nem volt, az egyház intézményesülésének legkezdetibb szakaszában fontos szerepe volt a hit alátámasztásában csodák révén. A karizma ebből a szempontból az intézményesedést megelőzően politikai szerepet is betöltött. A személyi tulajdonságként felfogott karizma fogalma Webernél összefonódott a hivatástudattal, a próféták elhivatottsága nem feltétlenül a vallási előképzettségükön múlott, sokkal inkább az emocionális fűtöttség által áthatott személyes hatóképességük gyakorlását jelentette. A karizma feltétele a siker, amelynek a birtokos cselekvésének jelenében igazolódnia kell, míg a géniusz kreativitásának feltétele nem feltétlenül jelenbeli megerősítés, lehetséges az eminencia utólagos igazolása.

 

Hétköznapi kreativitás: rendszer és szabályok
 

Az alkotás mindennapos struktúrái
 

David N. Perkins szerint – utalva a darwini evolucionista elméletre – a kreatív rendszereknek csak egyike a természet, egy másikat jelent az újító elméje, és egy harmadikat pedig egyfajta társadalmi folyamat, amelyben például fejlett nyelvek jönnek létre. A természet igazán a túlélésről gondoskodik, a kérdés az, hogy a fentebb említett, különféle típusú alkotások hogyan jöhetnek létre, és ugyanúgy működnek-e.19 Azalkalmazkodó újdonság” (adaptive novelty) fogalmával szélesíti ki a kérdést a pusztán önmagában vett újításból a szélesebb értelemben vett kreativitás felé, azaz a kreatív egyén exkluzivitását oldja a kontextushoz való alkalmazkodás kritériumával. A kreatív személy a sikeres megoldáskeresésben nyilvánul meg, abban, hogy a lehetőségek terében (space of possibilities) elérkezik az alkalmazkodó újdonsághoz. A kognitív pszichológiában a problémamegoldásra két út adódott: vagy szabályok és minták által meghatározottan lehet haladni a cél felé (mint a sakkban), vagy pedig az aranykutatáshoz hasonló módon keresünk (Klondike space)20, ekkor pedig: Egy alapvető elv szerint tájékozódunk: Az arany ott van, ahol megtalálod”. Utóbbi esetben viszont csak valószínűbb és kevésbé valószínű megoldások léteznek, nincs olyan megbízható stratégia, mint a konkrét szabályi kontextussal rendelkező sakkban, amely egyértelműen leszűkítené az megoldásalkotás lehetőségeit. Mivel biztos fogódzók nélkül nincsenek logikai megoldások, Perkins Klondike-problémákat” azonosított21:

Ritkaság problémája: kevés az arany, kevés a hasznos lehetőség, ugyanakkor számtalan variáció és kombináció létezik.

Elkülönültség problémája: az aranylelő helyek, ahol kisebb-nagyobb halomban találunk aranyat, egymástól távol állnak és elkülönülnek. Némely találmány, lehet bármilyen természetű, híján van az őt analógiával megközelíthetővé tevő előzménynek.

Oázis problémája: az előző probléma fordítottja, olyan aranylelő helyre vonatkozik, amelyből nehéz kitörni, még akkor is, mikor már alig találunk ott valamit.

Fennsík problémája: olyan problémát jelöl, mikor nem találunk orientáló pontokat a keresés folytatásához. Ennek oka lehet a teljes kilátástalanság, vagy az egyenlő ígéretesség, de semmi nem kínál lelőhelyet, tehát ellentettje az oázis problémának az ígéret tekintetében Glăveanu szerint ami a géniuszhoz kapcsolódó paradigmát vonzóvá teszi, az az, hogy a nagy alkotói áttöréseket méltatjaugyanakkor nem foglalkozik az általános kreativitással. Perkins szerint az egyéni, exkluzív kreativitást magyarázó, Darwin-ihletettségű megközelítésen túl is van értelme értelmezni a kreativitást, azaz nemcsak a természet az egyetlen alkotó, de az újító egyén elméje és maga az egyének közössége is forrása lehet az újító alkotásnak. A kreatív, vagy más szóval alkotó rendszerek többfélék lehetnek, ugyanakkor problémamegoldásuk is különböző.

 

Politika mint mindennapi kreativitás

 

A politika kreatív, alkotó folyamatként való azonosítására a 20. században több gondolatkísérlet is történt. Az alkotó lény mint távolságot teremteni és újat létrehozni képes emberfeletti ember jelent meg Nietzschénél, aki hatással volt Max Weber elitista karizmatikus uralomtípusának kialakítására. A 20. századi filozófiában a politika kreatív lehetőségei kapcsán Hannah Arendt fogalmazta meg az emberi lét helyzetét, a vita activát; a cselekvő életmódot a véget nem érő, de szükségszerű munkára, a tartós eredményt előállító alkotásra, illetve az emberi kapcsolatokat létrehozó cselekvés fogalmára osztotta. Az ember alkotó lény, és ennek a természetnek sajátja, hogy nem lehet egy állandó rend elérése a célja, a politika a rend folytonos megalkotása. Hans Joas22 szociológiai megközelítéseket vett alapul, többek között Weber cselekvésés uralomtipologizálását is, és arra a megállapításra jutott, hogy a meglévő elméletek hiányos kategóriákat hoznak létre a két uralkodó cselekvéselméleti típus mellé, nevezetesen a racionális és a normatívan irányított cselekvés (normatively oriented action) mellé szükséges egy harmadik modell, ami az emberi cselekvés kreatív karakterét hangsúlyozza. Van ugyanis egy kreatív dimenziója minden emberi cselekvésnek, amely a racionális és normatív cselekvésmodellekben csak inadekvátan fejeződik ki.

Tilo Schabert az olyan hagyományos politikatudományi megközelítésekkel szemben, mint a politikai vezetés vagy a behaviorista megközelítések, a kreativitást nem a politika egy tényezőjének, hanem magát a politikát az emberi kreativitás megnyilvánulásának tekintette. A The Second Birth. On The Political Beginnings of Human Existence című munkájában az alkotó tevékenységként értelmezett politika alapjait kutatta, hogy miként jelennek meg az alkotás különböző formái a politikai valóságban. Ebben különböztette meg az ember létrejöttét és az ember által létrejött, maga számára teremtett valóságot. Utóbbi az a politikai valóság, amely a szabadságot jelenti életünk alakításában, azt a szabadságot, amellyel meghatározhatjuk, hogyan akarunk élni. Az első, fizikai, emberi megalkotottságot követi az emberi alkotás. Ez az első, fizikai létbeli, és a második, politikai születésünk közötti különbség annyit jelent, hogy az első egy „elkészült” vagy „befejezett (finished) emberi létet jelent annak testi alakjában, nem pedig emberi létező alakjában. Ez a lét ugyanis zárt, nem rejt önmagán belül több lehetőséget számunkra, hogy azt mi magunk határozhassuk meg. Ezzel szemben a második születés a „politikai”, amely az emberi (ön) formáló politikai tevékenység által van kivitelezve maga az ember által (an act of political caring for human beings by human beings). Az emberek fektetik le a politikai közösség alapjait, Schabert erre használja az úgynevezettGestaltfogalmát, amely adott számunkra az életünk alakításához, vezetéséhez és fenntartásához. A Gestaltok olyan alakzatok, formák, amelyek szervezőés rendezőpontokba sűrítik a politikai valóságot. Ez a fogalom ahhoz a meghatározó körülményhez kötődik, hogy a politikai cselekvés és bármilyen emberi alkotófolyamat lehatárolással történik, csak bizonyos határok megvonása során valósulhat meg. Az emberek a testi létezésük okán bizonyos mennyiségű teret töltenek ki, e fizikai adottságuk által pedig hatalmi pozícióban vannak (position of power). A Gestaltok adnak garanciát a teret kitöltő testek egymás melletti és egymással együtt élésének megvalósíthatóságára. Az emberek számára adott Gestaltok a hatalom Gestaltjai, melyeket senki nem kerülhet ki. A hatalom Gestaltjai, amelyek létezésük okán saját létezésük lényegéhez tartoznak, az embert a maga hatalma alá vonják a legelső kezdetektől, onnan, hogy a világra lépett. Ez jelenti a teremtés logikáját.23

A Gestaltokat Schabert a hatalom Gestaltjaiként érti, hatalom az emberi élet, a sors irányításához. Ebben az értelemben a Gestaltok belső szabályrendszerrel bírnak, amelyek alakíthatók. Az alkotás logikája, hogy a hatalom Gestaltjai a kezdés legelejétől végigkísérik az embereket. A politikai köztes állapotban létezik, ami maga az emberi létezés kezdete” (start) és „kezdése” (beginning) között feszül, amely a politikai közösségek létrehozásán keresztül történik. Az emberi létezés ebben az értelemben alkotó politikát jelent (human being is creative politics). Ennek kezdete az emberiség irányába való kezdet – Schabert célja pedig ennek hangsúlyozása. A kezdés (beginning) továbbvezet minket a kezdettől (start), függetlenedik tőle, és átalakítja magát hozzá képest. A kezdés hatalma a kezdet fölött maga a kezdés által keletkezik, azaz hogy valami létrejöjjön, adottnak kell lennie egy Gestaltnak, azaz a rendnek valamilyen „formában” rögzülnie kell. A kezdés az első hatalom, amely felülkerekedik, míg el nem éri teljes Gestaltját. A kezdés tehát új formát jelent. Ennek pedig első korlátja az aktuális kezdet, ez a határ formaadó hatalma, mely a valósság jele. A testi születés az első születés, ez egyéniesíti az embert. Ezzel teljesen elkülöníti a testeket, létezésük minden dimenziójában (idő, tér). Minden dolog középpontjában áll, mindenhol ott van és mindig az Egy, egy világosan elhatárolt Gestalt. Az ember, aki létrejött, csak „kezdés”. Ő egy kezdés, nem több.” Egyben egy kezdés, amiből az emberi Gestalt is elindult ezen a kezdésen keresztül.24 Minden kezdés aranykeresés, hiszen egy Gestalt rendformájából kilépve egy attól eltérő rendformát kell létrehozni, ebben az értelemben pedig a politika problémája az aranykeresők problémája. Schabert szerint ez a hatalom civilizálja az embert, ez a második születés alapja. A hatalom az emberiség Gestaltja, az ember azáltal lép bele, hogy megvalósítja életét, ez az alkotó ösvény, melyen megtalálja útját a létezése felé”.

Schabert politikaelméletét filozófiai és empirikus alátámasztással mutatta be széles körben ismertté vált Boston Politics című, a politika természetére Boston polgármesterének politikai gyakorlatán keresztül rámutató „esettanulmányában”. Felütésként filozófiai érveléssel támasztja alá a kreativitás létét az alkotmányos kormányzás kontextusában. Az arisztotelészi hagyományra utalva felidézi, hogy az ember közösségi lény, és miközben arra a szabadságra törekszik, hogy önmaga lehessen, az erre való törekvését korlátozni kell. A szabadság kötöttségekkel jár, a politika folyamata pedig ebből a paradoxonból emelkedik ki, ha ez az egymást feltételező ellentét nem létezne, politika sem létezne. A tudomány pedig – az aranyásók idealizmusához és tapasztalatához hasonlóan – az emberi tökéletesség ideájával és az emberi törékenység tapasztalatával, a rend paradigmáival és a rendetlenség valóságával szembesül. Az alkotmányos kormányzás ezt az ellentmondást uralni képes politikát teszi lehetővé, azaz a szabadságunk (liberty) megszervezését. A politikai autoritást úgy hozza létre, hogy közben azt vissza is szorítja. A végrehajtó hatalmat meggyengíti, ugyanakkor arra kényszeríti, hogy hatalomra tegyen szert, amire szüksége van, ez a rendszer pedig a szabadság megőrzésére jött létre. A magunk által elképzelt módon való élés (being for themselves) feltételezi, hogy hatalommal bírjunk, de a liberty alkotmányában ennek fel kell oldódnia. A számára szükséges hatalomnak a folyamatos keresésében a politikai végrehajtó hatalom létrehozza saját „forrásrendszerét” (system of sources). Ekkor jelenik meg az alkotás aktusa az alkotmányos kormányzás szerkezetén belül – „a para institutional configuration of personal power.25 Ez lehet akár a sakkjátékos számára rögzített szabályok, taktikák és stratégiák alkalmazása, de egy öszszetettebb szituációban az aranykereső küzdelme is. Így jut érvényre az autokrácia, az alkotmányos kormányzáson belül körvonalazódva a monokratikus hatalom. Schabert fő állításai a politika (kreatív) természetével kapcsolatosan26:

A politikai rend minden forrása mozgás/mozgó jelenség.

A kormányzásban megjelenő politikai hatalom politikai kreativitás.

Minden politikai folyamatban a személyek a fontosak (persons have primacy).

A politika kiindulópontját a politikát gyakorló személyek jelentik, akik a hatalmat folyamatosan alkotó/kreatív aktuson keresztül generálják, illetve ez egy dinamikus, folyton mozgó jelenségben mutatkozik meg. Schabert politikafelfogása a személyek fontossága, a politika dinamizmusa, illetve az állandó kreativitáskényszer hármasával leírt, emberek alkotta, és általuk folyamatosan alkotott világ. Politikaelméletében a politika azért megkerülhetetlen, mivel annak kreativitása nélkül nem képzelhető el a politikai rend semmilyen formájának sem a létrehozása, sem pedig a fenntartása. Schabert a politika ezen eredeti természetét a creatio continua27 fogalmával jellemzi: „A kreativitás mozzanata az átalakulás mozzanata – a politikatudomány szótára nem tartalmazza ezeket a kifejezéseket. Helyette a »politikai vezetés« (political leadership) fogalmát kínálja fel nekünk.28 A Second Birthnél huszonöt évvel korábban megírt Boston Politics empirikusan támasztja alá a későbbi, az emberi civilizáció politikai természetének kreatív alapjait bemutató teoretikus munkát. A kreativitás paradigmájában felfogott politika tehát nem választható el a mindennapi alkotástól.

 

Következtetések
 

A kreativitás mint az emberi természet tartozéka, mind a lélektudomány, mind a politikatudomány számára olyan terület, amely az ember és az ember által létrehozott világ megértéséhez közelebb segít. A különböző, pszichológia területéről ismert kategóriák segíthetnek behatárolni a kreativitás politikai és a politika kreativitásbeli vonatkozásait és azok jelentőségét. A politika számára az alkotás nem az egyik jellemzője, hanem annak lényege. Ahogy Schabert fogalmazott: Az emberek kreatív lények, és kreativitásuk elsődleges módja a politika.Aki politikát csinál, alkot; aki kiemelkedőt alkot, az fokozatában, minőségében és hatásában is eltér a megszokottól. A kora által meg nem értett, de idővel igazolt zseni és a korában igazolt, de az idő által kikezdett karizma egyaránt forrása lehet ennek a rendkívüliségnek. A politika azonban nemcsak rendkívüliség, hiszen a dolgoknak nemcsak rendkívüli állapotuk van. A politika mindenkori alkotás, létezésünk keretei létrehozásának és fenntartásának állandó módja.


 

Jegyzetek:


 

1 Sternberg, R.: Wisdom, intelligence and creativity synthesized. Cambridge University Press, 2003, Cambridge.

2 Giorgio Tonelli szótárcikke alapján: Genius from Renaissance to 1770 In Dictionary of History of Ideas, 1973: 293–297.

3 Uo.

4 Galton, Francis: English men of science: Their nature and nurture. MacMillan, 1874, London, 1–3: „[…] a man’s natural abilities are derived by inheritance, under exactly the same limitations as are the form and physical features of the whole organic world” […] „The general plan of my argument is to show that high reputation is a pretty accurate test of high ability…

5 Uo. 10–11: „On the most brilliant of starlight nights there are never so many as 4,000 stars visible to the naked eye at the same time; yet we feel it to be an extraordinary distinction to a star to be accounted as the brightest in the sky.

6 Uo. 14–17.

7 Kéri Szabolcs: Kreativitás és pszichopatológia az újabb neurobiológiai kutatások tükrében In Magyar Pszichológiai Szemle, 2010, 65, 2. 243–272.

8 Lombroso, Cesare: The Man of Genius, Walter Scott, 1891, London.

9 Miller, Arthur I.: Insights of genius: imagery and creativity in science and art. Cambridge, 2000, London.

10 Nietzsche, Friedrich: Így szólott Zarathustra. (ford. Kurdi Imre) Helikon Kiadó, 2016, 11.

11 Uo. 80–81.

12 Oakes, Len: The Charismatic Personality. Australian Academic Press, 2000, Bowen Hills.

13 Potts, John: A History of Charisma. Palgrave Macmillan, 2009, 25–84.

14 Max Weber: Gazdaság és társadalom 1/2. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992, (ford. Erdélyi Ágnes), 109–110.

15 Uo. 146–152, Oakes i. m. 8.

16 Potts, i. m. 106–109.

17 Le Bon, Gustave: A tömegek lélektana, Franklin Társulat, 1913, Budapest, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda. Reprint: 122–123.

18 Weber i. m. 342–345.

19 Perkins, N. David: Creativity Beyond the Darwinian Paradigm In M. Boden (Ed.): Dimensions of Creativity (119–142), MIT Press/Bradford Books, 1994, London.

20 1897-ben tört ki a klondike-i aranyláz az Alaszka közeli Yukonban.

21 Uo. 121–122.

22 Joas, Hans: The creativity of action. (Trans. Jeremy Gaines & Paul Keast), The University of Chicago Press, 1996, Chicago.

23 Schabert, Tilo: The Second Birth. On The Political Beginnings of Human Existence. (Trans. Javier Ibáňez-Noé) University of Chicago Press, 2015, 2.

24 Uo. 2–7.

25 Schabert, Tilo: Boston Politics: The Creativity of Power. Walter de Gruyter, 1989, Berlin, New York, 9–12.

26 Heilke, Thomas: Can Politics Be Creative? Theory and Empirical Evidence In The Primacy of Persons in Politics. Empiricism & Political Phlosophy (ed. John von Heyking & Thomas Heilke), The Catholic University of America Press, 2013, Washington DC, 109–10; Schabert 1989.

27 Schabert 1989: 266.

28 Schabert, Tilo 1989: 24; Schabert, Tilo: A politika méltóságáról és jelentőségéről. (Ford. Horváth Szilvia, Óvári Csaba, Vida Réka) Századvég Kiadó, 2013, Budapest, 44.



« vissza