Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„A kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó” – Klebelsberg Kuno emlékezete

"Az elmúlt évtizedek meghozták Klebelsberg rehabilitációját. Ma már aligha vonható kétségbe, hogy a magyar kulturális kormányzásnak Klebelsberg kimagasló egyénisége volt. Reformjainak nem egy eleme ma is kitapintható oktatási és kulturális intézményrendszerünkben, esetenként akkor is, ha valami más születik, mert ilyenkor is az ő árnyékával kell hadakozni."

Napjainkban az idő emelkedő dagályának csak oly nemzet állhat ellent, mely míveltség tekintetében is magasabban áll; s csak midőn áthatva e meggyőződéstől, arra törekszünk, hogy e nemzet, amennyiben hátramaradt, Európa legmíveltebb népeivel egy színvonalra emelkedjék, s ha ereje megengedi, őket megelőzze: akkor teljesíthetjük őseinktől öröklött kötelességünket, mely most, mint mindig, csak az, hogy a magyar magához méltó helyet foglaljon el” mondta 1859-ben Eötvös József. Egy évtizeddel később, a magyar népoktatásban új korszakot nyitó törvényt előkészítve, miniszterként ezt hirdette: A népnek értelmi nevelésében fekszik legbenső meggyőződésem szerint ezen haza egész jövője. Ettől függ, hogy nemzetünk, mely ezen földet vitézsége által fegyverrel foglalta el, azt értelmessége által megtartsa. Mert Európának ezen helyén más nemzetnek, mint valóban civilizált nemzetnek, nincs helye.” Elképzelései legalább ugyanúgy részei gondolkodói, mint politikusi életművének. És ami még fontosabb: valamiképpen a magyar művelődésügy történelmi alkotmányának alapvetését jelentik.

Vagyis másfél évszázada Eötvös világosan megfogalmazta azt, amire a mindenkori magyar kultuszkormányzatoknak törekedniük kell. Ezt a feladatot talán senki sem szolgálta olyan felelősséggel, mint a nyolcvanöt éve elhunyt Klebelsberg Kuno, aki mintegy újrafogalmazva Eötvös szavait. 1922 júniusában, kultuszminiszteri működésének megkezdésekor így köszönt be munkatársainak: A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá. Nem szólam volt ez, ennek jegyében dolgozott a rákövetkező majd egy évtizedben.

Olyan személyiség volt, aki politikai szereplőként nem a pártharcok bajnokaként, hanem a közjó szolgálatában vált meghatározóvá. Az már a magyar politika és közélet sajátosságai közé tartozik, hogy éppen abból a körből kapta a legtöbb metszően éles vagy ironikus hangú bírálatot (Szabó Dezsőtől József Attiláig), amelyik a célokat illetően a legmélyebben egyetértett vele. Jellemzően: íróktól, akik a történelem bizonysága szerint azokat a kormányzati tényezőket is bizalmatlanul méregetik, akikkel amúgy talán még egyet is értenek. Merthogy a művész szabad, ha szolgál is, a miniszter pedig, már csak rangja latin eredetű nevéből következően szolga, ha hatalma van is. Mi sem jellemzőbb, mint hogy saját körében Klebelsberget illő tisztelettela Gróf”, ellenzéki oldalon, illő tiszteletlenséggel Klébi” néven emlegették. De főállású ellenzékiként ugyanúgy nem lehet kormányzati szereplő működését elismerni, ahogyan a nekrológ sem lehet kritikai műfaj. Az őt ért támadásokat amúgy Klebelsberg igen nagyvonalúan tűrte, mondván, nálunk az ellenzékiség 400 éven át vérébe ment át a nemzetnek, és majdnem nemzeti erény számába ment”.

Az elmúlt évtizedek meghozták Klebelsberg rehabilitációját. Ma már aligha vonható kétségbe, hogy a magyar kulturális kormányzásnak Klebelsberg kimagasló egyénisége volt. Reformjainak nem egy eleme ma is kitapintható oktatási és kulturális intézményrendszerünkben, esetenként akkor is, ha valami más születik, mert ilyenkor is az ő árnyékával kell hadakozni. Ő maga is tudta, hogy „a kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó”, a „tantermekben sokáig lehet hibázni, és senki sem veszi észre. De hosszú idő után, amikor az új nemzedék az életbe kikerül, akkor azután a hibákon többé nem lehet segíteni, és egy újabb nemzedéknek kell jönnie, hogy a hibát ki lehessen javítani”.

Ahhoz, hogy reformjainak eredményei beérjenek, évtizedek nyugodt, folyamatos munkájára lett volna szükség, s ahogy neki, úgy programja kibontakozásához sem adatott elegendő idő. Mégis, a háború utáni években, majd a diktatúra korában, nevének említése nélkül is, az általa kialakított menetrend szerint alakult sok minden az iskolaügyben, a közgyűjteményekkel kapcsolatosan, a vidéki egyetemek működtetésében. Ez pedig éleslátásából, kimagasló szakmai teljesítményéből következett.

Klebelsberg nem elsősorban szellemi, hanem gyakorlati értelemben volt teremtő személyiség. Középiskolai reformjával kapcsolatosan ezt ki is mondta:nem majmoltunk sem francia, sem német példát. Magyar középiskolai reformot alkottunk. Nem úgy, hogy mindenáron valami eredetit akartunk volna alkotni, hanem úgy, hogy lelkiismeretesen megvizsgáltuk, milyen művelődésre van a magyar nemzetnek gyökeresen megváltozott helyzetében szüksége, s ennek a műveltségnek terjesztésére akarjuk képessé tenni az új magyar középiskolát”. Ugyanez a józan mértéktartás, céltudatos realizmus határozta meg minden intézkedését: tudomány-, sőt, tudás-szervezőként korszakos jelentőségű életművet hagyott maga után.

Ami a legmélyebben megrendítette: az, hogy az akkori Magyarország nyolcmillió lakójából egymillió analfabéta. Ismerte a korábbi korszak költségvetési adatait, és látta, hogy a nagy gazdasági föllendülés ellenére méltatlanul keveset költött az ország az oktatásügyre. Ezen sikerült változtatnia. Trianon után a honvédelmi költségek minimalizálása esélyt adott arra, hogy a kultusztárca korábban nem látott anyagi lehetőségek birtokában tevékenykedjen. Könnyű dolga volt? Az ilyesmi sosincs könnyen, ezt a lehetőséget ki kellett harcolni, és tudni kellett vele élni. Ő kiharcolta a lehetőségeket, és élt velük. Kellett ehhez egy olyan miniszterelnök is, aki éppen őt választotta e feladathoz: Bethlen István (és szellemi környezete: Teleki, Szekfű és társaik) nélkül alighanem bárki kevés lett volna egy Klebelsbergéhez hasonló átfogó koncepció végigviteléhez. De így megvolt a lehetőség és megvolt hozzá a megfelelő ember: valaki, aki nem a közvetlen szellemi alkotásban, hanem a szellem szolgálatában találta meg élete célját, és e szolgálatban valósította meg önmagát.

Klebelsberg tudta, hogy a feldarabolt-megcsonkított Magyarország talpra állásához nem elegendő egy széttagolt kulturális politika, de még a sokféle szakpolitika összessége sem. Egységes rendszerbe kell foglalni a szakpolitikák köreit (esetünkben az oktatás szintjeit, a tudományos kutatást, a közgyűjteményeket, a művészeti alkotó munkát). Jobb híján azt mondanám, a kulturális politikákból „szellempolitikát” kell formálni. Nevezték ezt aztán „neonacionalizmusnak”, „kultúrfölény-politikának” de ezek a szavak legfeljebb a napi politikában kaptak jelentést. A rendszer egésze, ahogy kellő távlatból láthatjuk, a magyar konzervatív reformizmus egyik legsikeresebb alkotása, ma is megszívlelendő modell. Egyfelől biztos alapokra, vitathatatlan értékű történelmi előzményekre épült: a magyar iskolarendszer és általában a kultusztárca működésének még Eötvös József szabott irányt, akár népiskolákról, akár közgyűjteményekről, műemlékvédelemről vagy éppen elitképzésről volt szó. Klebelsberg ezt az örökséget kora legsikeresebb európai példáit követve tette eleven erővé, tette naprakész cselekvési programmá. Ha úgy tetszik, éppen azért volt alkalmas a Trianon utáni állapotok kezelésére, mert alapvetései készen voltak már Trianon előtt is. Azaz nem a napi kihívásokra, hanem azokra a strukturális problémákra adott megoldást, amelyek nélkül Magyarország nem léphetett a modernizáció útjára. Hogy egy ilyen program mögött a békeidők nemzetépítése vagy az összeomlás utáni konszolidáció vágya állt, az aligha lehet döntő kérdés akkor, amikor a tét az analfabetizmus felszámolása vagy európai rangú tudományos műhelyek megteremtése. Nem véletlen az sem, hogy Szekfű Gyula Klebelsberg működésével egyidejűleg teremti a történeti Széchenyi Istvánból a saját kora számára is érvényes „Széchenyi-modellt”, amelyben a „kiművelt emberfők” szerepe különös nyomatékot kap.

E gondolat jegyében épülnek a tanyai iskolák (a miniszter kijelentette, hogy a pedagógusok ne csak neveljék és tanítsák a gyerekeket, hanem szeressék is), az új épületeknek a kultúra támaszpontjaivá kell válniuk, népkönyvtáraikkal, olvasóköreikkel (mert Klebelsberg nemcsak azt akarta, hogy tudjanak olvasni az emberek, hanem azt is, hogy valóban olvassanak). Ezért születik új középiskolai törvény (az oktatásügyben dolgozókat kötelezi, hogy jelentsék, ha kivételes tehetségekre bukkannak). Az oktatás piramisának minden szintjén történő megújítása mutatja azt az eltökéltséget, amellyel minden réteg tudástőkéjének gyarapítását szolgálja, a hierarchia csúcsán az új elit megteremtésével (ennek részeként létrejön a Collegium Hungaricumok lánca, és új intézménytípusként megszületnek a kutatóintézetek).

A kultusztárca így járulhatott hozzá a nemzeti modernizációhoz, ami kimondatlanul is Klebelsberg működésének meghatározója volt. Ez lett volna a megbélyegzett kultúrfölény-politika? Lehet, de ma már talán másként is mondhatjuk, láthatjuk. Amit Klebelsberg kultúrfölénynek nevezett, az alapvetően a dualizmus korának sikereiben megmutatkozó modernizációs előny volt a később a történelmi Magyarországtól elszakított területeket a maguk nemzetállami álmainak rendszerébe építő utódállami nacionalizmusokkal szemben. Ennek az előnynek megőrzése, vagy növelése volt a korszak politikai nyelvezetével neonacionalizmusnak nevezett törekvés tartalma: az adott történelmi időszakban a magyarság egyetlen olyan eszköze, amellyel élhetett, és amelyik nem valakik ellen irányult. Klebelsberg törekvései azt a felismerést igazolják, hogy egy országot területileg ugyan meg lehet csonkítani, de fölfelé növekedhet.

Ezért volt bizonyos abban, hogy nem luxusköltés a „csiborpatkolónak” csúfolt Balaton-kutatóra, az Operaházra fordított összeg, a tudományos intézetekre és az ösztöndíjakra és annyi más, napi szinten elkerülhetőnek gondolt kiadás. Azóta közhely, hogy az oktatásba, kutatásba, kultúrába fektetett tőke hozama a legnagyobb. Hogyan lehetne büszke a nemzet az egyetlen hazai kutatás eredményeként elnyert Nobel-díjra a szegedi egyetem Orvosi Vegytani Intézetébe Amerikából hazacsábított Szentgyörgyi Albert nélkül, és mire épültek volna a harmincas évek végétől elért kimagasló sportsikerek, ha nincs olyan szakmai hátterük, mint amit a Testnevelési Főiskola biztosított? A Collegium Hungaricumok neveltjeire is lehetett irigykedni, de közülük (Rákosi-éra ide vagy oda) a magyar tudomány büszkeségei is kikerültek, és ma sincs olyan átfogó falusi művelődési rendszerünk, mint amilyet ő alakított kipedig a honvédelemre fordított összegek a mai nemzeti jövedelemből alighanem nagyjából azon a szinten mozoghatnak, mint Klebelsberg idején…

Van tehát okunk megemlékezni Klebelsberg halálának 85. évfordulójáról, még az idei, jubileumokkal zsúfolt évben is…



« vissza