Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Nincs külön profán és szakrális világ

"Akár keletre tekintünk, akár nyugatra, mindenhol válságot látunk. Keleten zajlik az útkeresés, hiszen a kommunista időkben ott a vallást, a hívő embereket üldözték. Ha nyugat felé nézünk, ott meg a liberalizmus irtotta az emberekből a vallásosságot, és valójában emberellenes támadásokat hajtott végre. Első pillantásra ezt látjuk: a nyugati dekadenciát és a keleti, orosz útkeresést."

Nekünk, keresztényeknek van egy biztos pont az életünkben. Ma ebben a liberális, relativista világban különösen fontos, hogy legyen egy abszolút igazodási pont. Különösen a fiatal nemzedék számára életfeltétel, hogy talál-e támpontot, talál-e valakit, akihez önmagát mérje” - nyilatkozta 2010-ben dr. Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke.1 E mondatok mottóként lebegtek előttem, amikor Zoltán atyát, a Március 15. téri Nagyboldogasszony-templom plébánosát szeptember első vasárnapján, az esti szentmiséje után interjúra kértem.

S. KIRÁLY BÉLA: A Főplébánia a rómaiak által épített Contra-Aquincum erődítmény falaira épült. Ide belépve nyomban érezni, hogy - Isten kegyelméből - kivételes helyen járunk. A szentély jobb oldali részén, az üvegezett padlózat alatt fényben úszik az ásatások nyomán előbukkanó múlt. Ott lent, az altemplomban meghallgatott misén úgy éreztem, hogy Pál apostol idejébe csöppentem, annyira igéző a helyszín. Hogyan sikerült megteremteni e varázslatot?

OSZTIE ZOLTÁN: Először, még 1930-ban Lux Kálmán régész-történész kutatott az altemplomunkban. Egy kis alagutat vágott. Ekkor megtalálta az altemplom főhajójának apszisát, ami nagy jelentőségű esemény. Megtudhattuk, hogy föltárható az altemplomunk maradványa. Amikor néhány éve a fővárosnak, mint tulajdonosnak maradt pénze a külső tatarozásból, fölvetődött a kérdés, hogy azt mire fordítsuk. Többen is azon voltunk, hogy folytassuk az annak idején félbe maradt kutatást. 2014-ben indultak el a munkálatok, de az ásatások annyira földúlták a templomot, hogy be kellett zárni. Két és fél éves, nagyon komoly munka - amelyből mintegy másfél év volt az ásatások folyamata - eredményeként készült el rekonstrukció. Ahogy az ásatások előrehaladtak, úgy tűnt elő a csodálatos altemplom: egy 1200-as évekből származó, háromhajós román bazilika alapfalai bukkantak elő. Megrendítő látni a nyolcszáz éves építmény részét, illetve a kétezer évest is, mert római romok még régebbre nyúlnak vissza. Igen, valóban varázslatos időnyílás keletkezett az altemplomban.

S. K. B.: Napjainkban gyakran beszélünk a magyar-lengyel viszonyról, az Európai Unióban - amely nem tévesztendő össze Európával - egymásra vagyunk utalva. A lengyel sors összeforrt a katolikus vallással, amely megtartó erő volt a kommunizmus idején, és - reméljük - az lesz a liberalizmus korszaka alatt is. Miért nem vagyunk mi a hitben olyan erősek, mint ők?

O. Z.: A mai helyzetünkből kiindulva nyilvánvaló, hogy akár keletre tekintünk, akár nyugatra, mindenhol válságot látunk. Keleten zajlik az útkeresés, hiszen a kommunista időkben ott a vallást, a hívő embereket üldözték. Ha nyugat felé nézünk, ott meg a liberalizmus irtotta az emberekből a vallásosságot, és valójában emberellenes támadásokat hajtott végre. Első pillantásra ezt látjuk: a nyugati dekadenciát és a keleti, orosz útkeresést. E harapófogóban egy egészen más lehetőséget kínál a Közép-Európa észak-déli tengelye. Politikai szempontból ez a Visegrádi Négyeket jelenti, de vallási szempontból Horvátország, sőt Szlovénia is ide tartozna. Ez az a közép-európai tengely, amelynek meg kell találnia az egyensúlyt a két világfél között, és van olyan történelmi múltja, amivel még modellt is teremthet, ha észnél, hitünknél és öntudatunknál maradunk. Minket még nem tett tönkre olyan mértékben a liberalizmus, mint a Nyugatot, és nincs az a fajta ortodox államegyházi szoros összefonódás a politikával, ami viszont a kommunista diktatúra súlyos maradványa, és ott ülepszik az orosz valóságon. A súlyos kihívások, amit például a szervezett bevándoroltatás okoz, megerősíthetik a hitünket, és kellő önbizalommal küldetést teljesíthetünk. A lengyelek e szempontból kiemelkedő szerepet töltenek be, hiszen Európában ők a katolicizmusnak vagy a katolikus hitnek az egyik fő letéteményesei. Noha ott is megjelent a romlás, de jóval kilencven százalék feletti katolikus vallású országról van továbbra is szó. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségével kerestük velük a kapcsolatot, még mielőtt a Visegrádi Négyek szerepe ilyen mértékben előtérbe került volna. Élmény volt már az is, hogy lengyelországi tartózkodásunk alatt iktatta törvénybe az ottani parlament a lengyel-magyar barátság napját, március 23-át. A konkrét kapcsolatfölvételnél érdekes helyzet adódott, ugyanis nem értették, hogy tulajdonképpen mi is az a civil társadalom, a civil egyesület, vagy a keresztény civil társadalmi egyesület. Kiderült nagyon gyorsan, hogy a lengyel társadalom életét lefedi a szejm, tehát a politika, és a katolikus egyház a maga egyházi szervezeteivel. Ezért nem értették a civil társadalom közvetítő jelenlétének szükségességét. Mifelénk más a helyzet, mert a katolikus egyház és egyáltalán a történelmi keresztény egyházak társadalomformáló ereje meggyengült, és hasonló módon a politikába vetett bizalom is.

S. K. B.: A kettő között bizonyára összefüggés van.

O. Z.: Igen. Következésképpen ez érlelte meg azt a helyzetet, melyben fölértékelődött a civil szféra, a civil társadalmi szervezetek szerepe, hiszen magukra hagyva mégiscsak az emberek maguk tudják, hogy helyben mire van szükségük, tehát - ennek követelményét szubszidiaritás elvének nevezik szaknyelven - ők a maguk életét a maguk szintjén szeretnék szervezni, és nem akarják felfelé tolni a megoldandó problémáikat, amit megszoktak a kommunista időben, de nem akarhatják mással sem elvégeztetni, ami az ő dolguk. Azért ma is léteznek a reflexek, miszerint majd az állam megoldja. A lengyelekkel felvett kapcsolatunknak ez az egyik legfontosabb tanulsága.

S. K. B.: Zoltán atyának volt-e alkalma találkozni Molnár Tamás katolikus filozófussal, aki az Egyesült Államokból évekig járt haza tanítani?

O. Z.: Személyesen nem, de könyveit, például Az Egyház, évszázadok zarándoka címűt, nagy örömmel olvastam, és számomra is az egyik forrásmunkává vált. Tehát ismerem a munkásságát, az ő jelentőségét, és tudom, hogy mekkora a tekintélye a könyvein keresztül.

S. K. B.: Molnár azt írta, hogy az államnak és az egyháznak a kiiktatása vezette be a nagy bomlasztót, a pénzt, mely a civil társadalom alapeleme. Tehát a nyugat hanyatlásának fő oka éppen a civil társadalom túlsúlyos szerepe, és hegemóniája mindent egyenlősít. A feladat, ha van még erőnk hozzá: az államot mint főhatalmat, az egyházat mint szellemi-kulturális vezetőt megerősíteni.2 Az egyház kultikus energia birtokában van, amely azt jelenti, hogy a hétköznapi és racionális valóságon túllépve, a természetfelettire irányul, és szentség formájában ölt testet. Viszont - írja indulatosan Molnár - a II. vatikáni zsinat (1962-1965) e kultikus termőföldet parlagon hagyta, és az ipari civilizáció példáját követve beborította egy réteg cementtel.3 Az egyház ezzel viszonzatlan engedményeket tett a „modern kórnak”. Jóvátehetetlen esemény történt?

O. Z.: A félreértéseket el kell kerülni: ha a zsinatot mint olyant kritizáljuk, vagy annak a Szentlélek általi irányítását kérdőjelezzük meg, tévútra jutunk. Minden egyetemes zsinat ugyanis az O irányítása alatt áll, és döntései a katolikus egyházra kötelező érvényűek. Mindig akkor keletkezhet csúsztatás vagy félreértés, ha nem vesszük alaposan szemügyre a második vatikáni zsinat dokumentumait. Ne szakadjunk el a konkrét szövegtől, mert csak akkor derül ki, hogy köszönő viszonyban sincs az, amit ott leszögeztek, azzal, ami kifejlődött a zsinat utáni évtizedek folyamán. Ebben nagyon fontos különbséget tapasztalunk. Én személyesen hiszek abban, hogy a második vatikáni zsinattal mi, katolikusok sokat kaptunk, és az anyaszentegyház is sokat kapott. A jövőre nézve is útmutatást kínált. Más kérdés, hogy nem az bontakozott ki belőle, ami kellett volna. Ennek a legfőbb bizonyítéka számomra az, amit erről XVI. Benedek pápa utolsó interjúkötetében elmondott. Róla tudjuk, hogy a második vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt: mind az előkészületekben, mind a zsinati munkálatokban szakértőként munkálkodott. Az interjúkötetében ezzel kapcsolatban nagy csalódottságának adott hangot, hiszen amit ők akkor vizionáltak, amit teológiailag alátámasztottak és kidolgoztak, köszönő viszonyban sincs a zsinat utáni történésekkel. Ez a különbségtétel nagyon fontos. A csalódottság megvan bennem is, és igazat adok Molnár Tamásnak, hogy a liberális erők már a zsinat előtt, a zsinat alatt, és azóta is folyamatosan jelen vannak, rombolják nemcsak Európát, hanem az egyházat is. Nyilvánvaló, hogy az egyházban ezek az erők hatottak, és később e hatás kibontakozott. A legfájdalmasabb maga a liturgia megváltoztatása volt. Azt tekintem a legfontosabbnak, hiszen a liturgikus dekadencia különösen szembetűnő. A liturgia területén az individualizmusnak, az egyéni kreativitásnak nincs helye. Nem lehet az ízlések vitaterepe. Van, amivé nem válhat a liturgia. Az oltár a maga örök szilárdságával kőből épült, és az örökkévalóságot jeleníti meg. Ha például az oltárt egy asztallá degradáljuk, amit ide vagy oda pakolunk, az elbizonytalanító. Ha a liturgia elbizonytalanodik, akkor elbizonytalanodik a papság is a maga identitásában. Ha a papság elbizonytalanodik, akkor az egyház is. Ha pedig az egyház bizonytalan, a világban is megjelenik ez a bizonytalanság. Napjainkban ennek vagyunk mi itt a tanúi.

S. K. B.: Megnyilatkozásaiban gyakran beszél a konzervativizmusról, különösen az erkölcsi kérdésekkel kapcsolatosan. Az egyik képviselője szerint a konzervatív politika szövetség a holtak, az élők és a megszületendők között a világ szellemi, illetve anyagi javainak megőrzésére, ápolására. Minden más politikai irányzat szövetség az élők között a világ javainak a felosztására és felélésére. Egy konzervatív közéleti gondolkodó szerint azonban: „A kereszténység - minden ellenkező hír dacára - az individualizmus vallása. [...] A kereszténység témája az egyén bűnbeesése, esetenként bűnbánata, megváltása, és végső üdvözülése. Családról, nemzetről, a fű növéséről, egyéb - Krisztus számára - érdektelen dolgokról csak elvétve találni bármit.”4

O. Z.: A bűnbánati gyakorlatot tekintve a személyes felelősség kétségkívül fölértékelődött a keresztény tanítás és antropológia nyomán, de: az, hogy személyes bűnbevallás van, a személyes kiengesztelődés igénye létezik, még nem azt jelenti, hogy nem kell bemenni a templom gyóntatószékébe, és ezzel nem kell külsőleg is megvallani azt, hogy a bűnnek van társadalmi, közösségi vetülete. A bűn soha nem magánügy. Ugyanígy állunk a házassággal kapcsolatban: mindenki tudja a keresztényi körökben, hogy a házasság a „legszemélyesebb közügy”. Miközben van egy intim szférája, van egy benső köre, eközben a hatása, a kisugárzása döntő módon határozza meg a közösség életét, a társadalom életét és jövőjét. Éppen a keresztény antropológiában, a házasságról, családról vagy a bűnről való fölfogásában jelenik meg az egyensúly, ami az embert egyszerre tekinti személynek, individuumnak a maga méltóságában, és tekinti közösségi erőnek. E kettő egyensúlya ritkán teremtődik meg akár a szellemtörténetben, akár a konkrét erkölcsi fölfogásban, gyakorlatban, de a keresztény antropológiában ez továbbra is adott. Már csak azért is, mert ez az istenképünkből ered, és az istenkép szorosan összefonódik az emberével. Az Isten a keresztény kinyilatkoztatás, az Isten önkinyilatkoztatása szerint, hitvallásunk szerint háromságos egység. Tehát eleve közösség, és eleve egyetlenség. Közösség úgy, hogy három személy különállásában is jelen van, és egy személy úgy, hogy az közösséget is jelent. Ebből egyenesen fakad, hogy képére és hasonlatosságára teremtette Isten az embert, és a keresztény ember maga is egyszerre egyén, személy a maga méltóságában, és ugyanakkor közösségi lény. A szűkebb vagy tágabb közösségének felelősséggel tartozik.

S. K. B.: Balog Zoltán református lelkész szerint a kereszténységnek van egy különlegessége, amit egyetlen világi erkölcsi rendszer sem tud nyújtani az embernek. Megmondja: honnan kapjuk az erőt, ahhoz, hogy valóban jók legyünk, és döntést tudjunk hozni.5 Márfi Gyula veszprémi érsek atya is igen szemléletesen példázza, hogy a semleges, vagy „laikus” államot a mai Európa bálványistenének nevezhetjük. Keresztény egyház és vallás nélkül az élet előbb-utóbb élhetetlen lesz.6 Zoltán atyát azért kerestem fel, mert a fenti gondolatok jegyében kivételes munkásságot fejtett ki, bizonyítva, hogy a felebaráti szeretet nem jelent feltartott kezet. A külső keresztények, a balliberális testvéreink pedig éppen ilyen keretbe szeretnék beüvegezni és falra akasztani az egyházunkat.

O. Z.: Érkezett egy jegyespár, akik Németországban élnek, és ott is készítették fel őket az esküvőre. A felkészülés abból állt, hogy szociális munkát végeztek. Ez tipikusan az a fajta irány, amiről itt beszélünk. Akkor van létjogosultsága az egyháznak - mondja a liberális ideológia -, ha szociális munkát végez. (Egyházon főleg a katolikus egyházat értik.) Abba szeretnének belekényszeríteni minket fő-fő ideológusaik, hogy csak ápoljuk a betegeket, akiket az ő „rendszerük” tett beteggé, gondoskodjunk a szegényekről, akiket ők tettek szegénnyé, és tartsuk el a hajléktalanokat, akiket közvetve vagy közvetlenül ők tettek ki az utcára. Tehát szolgáltassunk szociális igazságosságot - helyettük. Szeretném leszögezni, hogy a katolikus egyház elsődlegesen nem ezért létezik. Az egyházunk elsődleges küldetése egyértelműen a tanítás. A Krisztusról való tanúságtétel és a tanítás. Ehhez képest másodrangú és csak következmény, hogy az elsők között teljesítünk - készséggel - szociális szolgálatot. De nem ez a küldetésünk lényege. Ez csak következmény. Szívesen szorítanának be minket egy ilyenfajta szerepbe, de mi ezt nem vállaljuk fel.

S. K. B.: Mint a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének volt elnökét, és egy közel ezeréves plébánia vezetőjét kérdezem: valóban olyan szoros a mai magyar állam és a keresztény egyházak - jelesül a katolikus egyház - kapcsolata, amint azt a liberális testvéreink állítják? Nekem nem tűnik olyan szorosnak, amilyennek lennie kellene.

O. Z.: Ha abból indulunk ki, hogy az oltár és a trón együttműködve kormányozza az embereket, hiszen ugyanazokat a közösségeket, ugyanazokat egyéneket szolgálja, tehát mindegyik a maga helyén működve támogatja a másikat, akkor ez a szoros együttműködés még nem valósult meg a kívánatos mértékben. Ez valószínűleg nehezen is működne. Ha azt nézzük, hogy mondjuk a Gyurcsány-kormány hogyan viszonyult a történelmi keresztény egyházakhoz, akkor azt kell mondanom, hogy ez a kapcsolat örvendetesen alakul. A teljesítményüket értékelve kereszténydemokrata elveket és tetteket kétségkívül az Orbán-kormány vallja és teljesíti. Ok azok, akik legjobban közeledtek hozzánk. Ha jól emlékszem, Semjén Zsolt volt, aki kimondta: nem lehet szó arról, hogy a katolikus egyház táncol a politikai erők vagy pártok körül, és pénzt vár érte cserébe. A most kormányzó politikai erők, pártok, képviselnek valamit, és ezért közelednek a keresztény történelmi egyházakhoz. Viszont, akár a Gyurcsány-, akár a Bajnai-, vagy akár az Orbán-kormány van a fedélzeten, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Katolikus Egyház, a Belvárosi Főplébánia ugyanúgy ott van a hajó fedélzetén. Küldetését ugyanúgy teljesíti. Az más kérdés, hogy ehhez most több segítséget, megbecsülést kap.

S. K. B.: Az atlanti politikai-gazdasági elitek szemforgató módon használják magáncélra az emberi jogok érvényesülésének követelményét, amelyet ideológiává züllesztettek. Szerintük a demokrácia lényege az „egy ember, egy szavazat elve”. E hamis humanizmussal szemben a valódi demokrácia: „egy állampolgár, egy szavazatot” feltételez. Molnár azért írt indulattal a civil társadalomról, mert a nyugati tapasztalatai alapján, abban a magán - és csoportérdekek önző érvényesítését látta. Nálunk a civil társadalomban rejlő pozitív lehetőségeket a balliberalizmus sajátította ki. Holott létezik, és kiváló eredményeket tud felmutatni a keresztény közélet. A lélek zugaiba is beszüremkedő kereskedelmi médiának viszont csak a szenzáció a hír, az építkező mindennapok nem érdeklik. Ezért is tartom igen fontos fórumnak Az idők jelei című, és a közéleti állapotainkat felmérő három kiadványt, amelynek létrehozásában Zoltán atya bábáskodott, és amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, illetve a Professzorok Batthyány Köre adott ki. Mi volt a cél e két kiadványaikkal és a tanulmánykötettel, amelyekhez ingyen jutottam a KÉSZ Aladár utcai székházában?

O. Z.: A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének műhelyeiben azt vettük alaposan szemügyre, ami egyénileg és közösségileg érint minket, magyarokat. Sorra vettük a mindennapjainkban felmerülő problémáinkat és az evangélium fényében kerestünk válaszokat. Egy hároméves, intenzív munkafolyamaton vagyunk túl, a program az év végén zárul. A következő, ránk váró feladat, hogy az erényekből kiindulva tegyünk megoldási javaslatokat. A négy „sarkalatos” erény gyakorlásáról van szó. Ezek az okosság, az igazságosság, az erősség és a mértékletesség. A mindennapi életünk nehézségeiben megoldást jelent ezek gyakorlása - kiegészülve a három természetfölötti erény adományával: a hittel, reménnyel és szeretettel. Azzal szembesülünk döbbenettel, hogy az erény fogalma a mai társadalmi köznyelvben, főleg a fiatalok tudatában alig szerepel. Nincs benne a szótárukban. Az fogalmazódott meg beszélgetésink során, hogy egy új szótárra volna szükség, amellyel a nemzedékek, illetve a különböző társadalmi rétegek szót tudnának érteni egymással, hiszen jelenleg nem értünk szót. Azon dolgozunk most, hogy ezt föltárjuk és a társadalom figyelmébe ajánljuk. Tehát nem csak egy új kötet készül, hanem egy professzionális dokumentumfilm, másrészt egy oktató anyag, amelyet az iskolákba is el fogunk juttatni. Készül az újabb kötetünk is, illetve konferenciát tartunk. Nemcsak az értelmiségi műhelyekkel, hanem fiatalok fórumaival is egyeztetünk.

S. K. B.: Szokásos szókimondásával egy éve ezt nyilatkozta: „Európa elvesztette az erejét, hogy megvédje magát, másrészt szándékolt világuralmi törekvések azok, amelyek gyengítik a kontinens hagyományosan keresztény társadalmait.”7 Henri Boulard alexandriai jezsuita szerzetes is kendőzetlenül fogalmazott,8 vádolva az iszlámot, amiért olyan dogmatizmusba zárta magát, amiből nem tud kitörni, és áldozati szerepben, önigazolást keresve, ellenérzései foglyaként, saját kudarcaiért az egész emberiséget teszi felelőssé. Vádoljuk az atlantista gazdasági-politikai elit többségét, akik alantas gazdasági és pénzügyi érdekből kollaborálnak e fundamentalistákkal. Médiahangszórójuk megalkotta a hazug iszlamofóbia fogalmat, hogy elhallgattassa az iszlámmal kapcsolatos ellenállást. De Boulard atya - és nemcsak ő - vádolja a katolikus egyház felső vezetőit is, akik olyan „párbeszédet” folytatnak az iszlámmal, ami több mint ötven év óta - a II. vatikáni zsinat óta - érdemi válasz nélküli monológ. Ott tartunk, hogy a pápának, Krisztus földi helytartójának nincs joga bírálni a muszlimokat. A keresztények túszok az iszlám világban.

O. Z.: Ez a kérdés szorosan összefügg a migráció jelenségével. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Az Orbán-kormány létrehozta az üldözött keresztények államtitkárságát. Ezt mindenkinek tudnia kell idehaza is, hiszen prófétai jelentősége van. Ez mutatja, hogy a kormány érdemben támogatja az üldözött keleti keresztény testvéreinket, és nem csak pénzzel. Nemrég volt nálam az egyik afrikai keresztény közösség püspöke: lerombolták egyházmegyéje templomainak háromnegyedét. Riasztóan súlyos folyamatok zajlanak a háttérben, amelyekről mindenkinek tudnia kell. Napjainkban a kereszténység a legjobban üldözött vallási közösség a világban, szinte naponta vannak mártírjaink. Tehát a magyar kormány e szempontból a helyzet magaslatán áll.

Az üldözötteket be kell fogadni, támogatásuk kötelességünk. Efelől senkinek kétsége nem lehet. A hazugság ott kezdődik, hogy a támogatott, illegális migrációt, a szándékos bevándoroltatást összemaszatolják a háborús menekültekkel. A tömeges, illegális migrációval szemben minden kormány köteles megvédeni az állampolgárait. Egy olyan áradatról és ránk zúdított embertömegről van szó, akikről lerí, hogy felkészített hódítóként érkeznek Európába. Néven lehet nevezni Soros urat és bandáját. Ne felejtsük, hogy kinek az útikönyvével érkeztek már az első kontingensek. Szegednél ott maradtak utánuk a szétszórt útikönyvek, a hajszálpontos, navigációs tájékoztatók. Benne javaslatok arról hogyan lehet büntetlenül áthágni az ország törvényeit, hogyan lehet olyan jogi védelmet manipulálni maguknak, amik szembemennek az adott európai ország törvényeivel.

És itt egy újabb fejlemény, amelyből megint tanulni kell, és nem szabad feledni. Az Európai Bíróság most utasította el a szlovák és a magyar beadványt a kényszerbetelepítés és a kvóta ellenében. Hát persze hogy elutasította! Hogy mennyire politikai és ideológiai döntés született, arra bizonyíték, hogy másnap az Európai Unió tisztségviselői már korlátlan számú befogadásról beszélnek! Nagyon gyorsan váltottak! Jön a korlátok nélküli befogadás, amely fizikai kényszer! Vegyük már komolyan: a saját otthonunkban azokkal folytassunk életközösséget, akikkel mi szeretnénk. Olyan párhuzamos társadalmakat akarnak felépíteni, amelyek nem képesek együttműködni. Más az iszlám és más a keresztény vallás, más a társadalmi gyakorlatuk, az antropológiájuk és más az emberképük. Ezek összeegyeztethetetlenek.

S. K. B.: Mióta a hatvannyolcas generáció Nyugaton vezető állásokba jutott, a hangadó értelmiséget meg rabul ejtette a dekonstrukció hányaveti divatja, és megszakadt a történelmi tapasztalatok átadása, ott kevesen tudják, mennyit köszönhetnek őseiknek. Ingatag, hasadt az identitásuk. Kicsit katolikusok, kicsit protestánsok, de inkább agnosztikusok; kevesen hisznek, sokan meg nem. (Idehaza meg elszaporodtak az adó egy százalékára ácsingózó szekták.) Nem tudják, hogy ami magától értődő - szabadság, állampolgári jogok, méltóságérzet -, az kizárólag a keresztény kultúrán alapul. Ha nem lettek volna bátor pápák, akik összefogták a nyugat erejét és vetélkedő vezetőit, talán már régóta iszlám világban élnénk, annak minden kényszeres és büntető következményével. Nemcsak a kommunizmusra, de a török időkre is emlékezhetnénk, amikor gyerekeinket tízezerszámra rabolták el, és nevelték kereszténygyilkoló janicsárokká. Évtizedek óta gyakoroltatják velünk a bocsánatkérés kultuszát, de tőlünk ezért - de Trianonért sem - nem kértek bocsánatot. Pedig ahol beszélgetünk, e csodálatos templom is példa, hogy a keresztény templomokból dzsámi lesz, ha a keresztények hitben, lélekben meggyengülnek.

O. Z.: Két irányból kell megközelíteni a problémát. Az egyik a keresztény közösségekre tartozik. Ha mi vétettünk, akkor bocsánatot kell kérni érte. Ez világos. Az egyház nem, de az egyházhoz tartozó papok és civilek sok vétket követtek el, amiért bocsánatot kell kérni. És ezt szentéletű pápák, így a Szent II. János Pál pápa is pontosan érezte, és meg is cselekedte. Helyesen tette. A másik: ahhoz hogy kiengesztelődés történjen, hogy egymás megbecsülése és tisztelete megvalósuljon, ahhoz két fél kell. Jelenleg a történések nem azt mutatják, hogy valamiféle békejobbot adna vagy a kiengesztelődött egymás mellett élésnek a szándékát fejezné ki az iszlám világ. Ellenkezőleg: a terrorizmus rémtetteit látjuk, és nem csak Európában, hanem a világ arabok lakta területein is. Azt se kerüljük meg, ami Ferenc pápa megnyilatkozásait illeti! Ha hit és erkölcs dolgában, bizonyos peremfeltételek megvalósulásával nyilatkozik a pápa, akkor magam - hitem szerint is - engedelmességgel tartozom neki, és ezt természetesen meg is teszem. Ám vannak olyan kérdések, amikre a pápai tévedhetetlenség nem vonatkozik. Ilyenek többek közt a közéleti kérdések. Tehát amennyiben közéleti vagy politikai kérdésekről van szó, arról, hogy a polisz ügyeit hogyan intézzük, ilyen vonatkozásokban nincs pápai tévedhetetlenség! Abban fenntartjuk magunknak katolikus keresztényként is a jogot, hogy ellenvéleményt fogalmazzunk meg, és másképpen gondolkodjunk, mint ahogy azt a pápa teszi. A be- vándoroltatás esetében is így járunk el. Én is ellenvéleményt fogalmazok meg, mert amit hallok és olvasok, azt némely esetben a pápa személyes megnyilatkozásának fogom fel.


JEGYZETEK:



1 Házadért való buzgóság. Osztie Zoltánnal beszélget Haider Márta. Budapest, 2010, Kairosz, 15.

2 Molnár Tamás: Liberális hegemónia. Budapest, 2001, Kairosz, 142-143.

3 Molnár Tamás: Az Egyház, évszázadok zarándoka. Budapest, 1997, Szent István Társulat, 148.

4 Béndek Péter: A magyar konzervativizmus lehetőségei. Budapest, 2017, Kalligram, 184.

5 Mélység és magasság. Balog Zoltánnal beszélget Halász Zsuzsa. Budapest, 2006, Kairosz, 82.

6 A szeretet nem múlik el soha! Márfi Gyula veszprémi érsekkel beszélget Haider Márta. Budapest, 2009, Kairosz, 70.

7 Válaszúton - Interjú Osztie Zoltán plébánossal. Újbuda önkormányzatának honlapja, 2016. szeptember 30.

8 Henri Boulard: Gondolatok a kopt keresztények elleni virágvasárnapi véres merénylet után. Magyar Idők, 2017. április 29., 11.



« vissza