Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Megtisztító emlékezés – 1956 miatt elítélt erdélyiek helyszíni szemléje

"1956 sajátos cezúra nemcsak a romániai magyarság, hanem a románság legújabb kori történetében is. A magyar forradalom és szabadságharc híreit az erdélyi magyarok közvetítették a románok, a szászok, a zsidók felé. Néhány napig - amíg a román párt- és államvezetésnek sikerült elhitetnie, hogy a magyarok „ismét Erdélyt akarják” - Temesvár, Brassó, Bukarest, Jászvásár lakói a román-magyar megbékélés számtalan tanújelét adták."

A szamosújvári börtönegyüttes Mária Terézia idején épült, és bővített formájában nyomasztó hangulatot áraszt. Ott jártunkban kiderült, hogy mi, magyarok, nem vagyunk felkészülve a bizánci típusú átverések kivédésére. A börtönlátogatáshoz több tucat engedélyt kellett beszereznem az Igazságügyi Minisztériumtól, a Központi Büntetésvégrehajtási Igazgatóságtól. Hónapokkal az indulás előtt a megjelölt börtönökhöz el kellett küldenem a „látogatáson” részt vevő egykori politikai elítéltek névsorát. Mindenre felkészülve még a névjegykártyáját is elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság főigazgatójának. Külön engedélyeket kellett kérnem a filmezéshez!

1996. szeptember 9-én az egykori elítéltekkel megérkeztünk a börtön főbejáratához. Körünkben volt két püspök: Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület, Mózes Árpád, az erdélyi magyar evangélikusok püspöke, valamint a helyettese, Kiss Béla, akit az evangélikus teológusok perében kilenc évre ítéltek. A szolgálatos tiszt, miután megnézte igazolványainkat kijelentette: nem lehet bemenni, mert nincs itt a parancsnok! Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, és kértem, hogy a közvetlen számon hívja a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokát. Erre kiderült, hogy a parancsnok mégis az épületben van! A letolástól félve a szolgálatos tiszt rendkívül udvariasan kalauzolt végig a börtönegyüttesen kólával, kávéval vendégelt, és megengedte az annak idején térdig vízzel telt kazamaták megtekintését, ahol a rabokra a szigorított börtönbüntetés várt. Ott is megfordultunk, ahol Rózsa Sándor raboskodott, és utolsó hónapjait töltötte. A padlózaton látszott az a vaskarika, amelyhez rabláncát kötötték. Itt raboskodott öt hónapot Veress Sándor, a gyulakuti Titkos Forradalmi Szervezet vezetője.

Bennünket azért tettek ide - mesélte -, hogy elpusztítsanak! Ötnaponta kaptunk főtt ételt, a többieken csak vizet és tíz deka kenyeret! Nappalra felvonták a falhoz erősített priccseket, és egész nap sétálni kellett a bűzös, vizes cellában. Tilos volt leülni, beszélgetni! Ma sem tudom, hogyan vészeltem át! Húsz év szigorított fegyházbüntetésre ítéltek, és a feleségemet kirakták a munkahelyéről. Marosvásárhelyen olyan pincében kellett lakniuk, ahol az ablak ki volt törve, a két lányomat egész életre lelkileg tönkretették. Mindez annyira megviselte a feleségem, hogy évek óta ágyban fekvő beteg, nem tud beszélni, etetni, pelenkázni kell! Itt „szedtem fel” az életemet megnyomorító Parkinson-kórt, a vizet is csak szívókával tudom meginni.1

Mózes Árpád is mutatta, hogy melyik cellában szenvedett. Annyira megverték, hogy rabtársai két héten át pokrócban rakosgatták egyik priccsről a másikra. Elmondta, hogy 1956 után az erdélyi magyar evangélikus egyházat szó szerint lefejezték: a mintegy harmincezer lelket számláló felekezet négy lelkészét és négy teológushallgatóját zárták börtönbe! Az utolsó szó jogán megkérdezte, hogy mivel veszélyeztették Románia területi épségét. Nem veszélyeztettétek - válaszolta a tanács elnöke -, de veszélyeztethettétek volna, ha lett volna rá lehetőségetek. Tizennyolc év kényszermunkára ítéltek.

Sérelmeztem a börtönparancsnoknál, hogy magyar lelkészek tucatjai szenvedtek itt, az udvari emléktáblán mégis csak egyetlen magyar név szerepel!2

Ötvenhét napot ült a magánzárkában dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1957-es „ENSZ-memorandum” szerzője. A 15 oldalas dokumentumban a romániai magyarság jogsérelmeit akarta eljuttatni az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Az „erdélyi kérdés” megoldását az ENSZ felügyelete alatt végrehajtandó román-magyar lakosságcserében látták. Az ügyész előbb halálos ítéletet kért, majd az ő, és Varga László esetében az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A szamosújvári „fantomcella” lakója is volt, ahonnan kevesen szabadultak. Tébécés fertőzést kapott, de a gyógyszert megtagadták tőle. Csak a fertőzéstől tartó cellatársai követelésére vitték át a dési börtönbe. Egy lelkiismeretes román orvosnő mentette meg az életét. A temesvári börtönben minden este végig kellett hallgatnia az alsó és a felső priccsen lévő román rabtársai beszélgetését arról, hogyan fogják álmában megfojtani.

A filmfelvétel visszaadja a döbbenetet az egykori elítéltek arcán, amikor az egykori kivégzőhelyre érkeztünk. Itt végezték ki 1958. december 2-án Sass Kálmánt, dr. Hollós Istvánt, és 1959. április 20-án déli 13 órakor az ozsdolai Szígyártó Domokost! És még ki tudja, hány politikai foglyot! Kegyeletsértés, hogy ma a börtön zöldség- és gyümölcsraktára! Csiha Kálmán püspök könyörgést mondott a kommunista diktatúra áldozataiért. A börtönparancsnok, akit később korrupciós ügyekért már megbüntettek, másként is megpróbált átverni: megmutatta a jelenlegi börtön női részlegét, ahol angol vécé, puha ágyak, televízió szolgálja az elítéltek „kényelmét”. Észrevettem, hogy a „rabnők” körme milyen ép. A látogatásunk előtt a börtönőrök egyenruháját viselték.

Másnap - 1996. szeptember 10-én - Jilavát, Románia legrettegettebb börtönét kerestük fel. Kilencedike rövid éjszakáját - menetközben - a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban töltöttük. Keveset aludtunk: megnyíltak a zsilipek, és egymásba torlódva sorjáztak a börtönemlékek. Hivatalos engedélyünk ellenére ugyanaz történt Jilaván is, mint Szamosújváron: a főbejáratnál a szolgálatos tiszt kijelentette, hogy nincs parancsnok, nem mehetünk be. Ismét meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját. Azt hazudta, hogy „nem működik a telefon.” Szerencsére éppen akkor csörrent meg a telefon. Ekkor jöttem az utolsó érvvel: alig két hét múlva írják alá a román-magyar alapszerződést. Ha a tucatnyi hivatalos engedély birtokában nemzetközi sajtóértekezletet tartok, hogy a volt politikai elítélteket - akik történetesen magyarok! - nem engedik be a szenvedéseik színhelyére, annak komoly következménye lesz. Nem mert kockáztatni. Kiderült, hogy bent van a börtönparancsnok, és tudta, hogy érkezünk. Annyira megenyhült, hogy ezredesek sorfala között vonultunk be.

Jilava a Bukarest környéki 13 erőd egyike volt, amelyet a törökök ellen építettek, és 1877 után alakítottak át börtönné. Kívülről egy kis, földdel letakart építménynek látszik, nem sejteni, hogy a föld alatt négy emeletet alakítottak ki. A kazamaták elnyelték a jajkiáltásokat, a halálhörgéseket, a kivégzőosztagok sortüzeinek hangját. Jancsó Csaba, akit a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága szervezet tagjaként és kiskorúként tíz év börtönbüntetésre ítéltek, akkor került ide, amikor betöltötte a tizennyolcadik életévét.3 Jancsó 1941. június 22-én született Sepsiszentgyörgyön, a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. június 3-án ítélte tíz év börtönbüntetésre. „Véletlenül” mégis Jilavára hozták, majd, amikor „rájöttek”, hogy kiskorú, átvitték a kiskorúak Ocnele Mare-i börtönébe. Amikor betöltötte a tizennyolcadik életévét, nyomban visszavitték Jilavára, majd onnan a brailai Nagyszigetre, munkatelepre. O várta a legjobban a jilavai „találkozást”. Bűne: nyolc társával együtt megkoszorúzták Sepsiszentgyörgy főterén, az Erzsébet parkban az 1848-1849-es emlékművet. Szenvedéseivel példát mutatott: a jogainkért folytatott küzdelmet semmilyen körülmények között nem szabad feladni! A huszonöt évre ítélt Orbán Péter összetörten, magatehetetlenül ejti az ölébe a kezét: itt végezhették ki az ötvennyolc éves édesapját, a csíktapolcai Orbán Istvánt.

Az RMDSZ országos vezetősége az 1996-os börtönlátogatást az év egyik legjelentősebb kezdeményezésének, az 1956-os forradalom negyvenedik évfordulójára szervezett legméltóbb megemlékezésnek tartotta. Elhatározásom, hogy ne csak végigjárjuk az egykori gulágokat, hanem minden mozzanatát dokumentumfilmre rögzítsük.

A budapesti DEKO FILM harminchat órás, a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztősége tizenöt órás filmösszeállítást készített a „halálmenet” megismétlésről.

A börtönlátogatók zöme már nincs köztünk. 2000. április 5-én önkezével vetett véget az életének az öt év börtönbüntetésre ítélt Daday Zsolt, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Hargita megyei fiókjának elnöke. Eltávozott az élők sorából Csiha Kálmán, Mózes Árpád püspök, Kiss Béla püspökhelyettes, Fülöp G. Dénes református lelkész, Kacsó Tibor, Veress Sándor és Bakó Ferenc, a Szoboszlai-per nyolc évre ítélt tagja.

Útban a következő célpontok, Luciu-Giurgeni, Periprava felé, a negyvennégy egykori politikai elítélt egyetértett abban, hogy legtöbbet a Szekuritáté marosvásárhelyi fogdájában szenvedtek. A „leghumánusabb” tett ott az lett volna, ha azonnal agyonverik őket. Ehelyett a kínzások, vallatások, megfélemlítések legrafináltabb, inkvizítori módszereit alkalmazták. Nyitrai Mózes homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész családjából négy személyt tartóztattak le: az édesanyát, Nyitrai Mózesné Deák Berta unitárius lelkészt, az édesapát, Nyitrai Mózest, a két fiukat, Nyitrai Levente tizennyolc éves unitárius teológushallgatót, és Nyitrai Csongort, a tizenöt éves brassói gimnazistát. Az utóbbit 1957 augusztusától novemberéig tartották vizsgálati fogságban. A zsúfolt börtönben a felnőttek a priccsek alá kényszerítették, csak a „küblire”, a kis- és nagydolgát elvégezni engedték ki. Amikor kiszabadult, alig tudott járni. A parókián maradt két lányt azonnal kitették a lakásból! Őket az EMISZ-perben helyezték vád alá. Nyitrai Mózesnét azért, mert a brassói szakmunkástanulók által 1957. március 15-én a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél tartott megemlékezésen az általuk készített „A szabadság felemel!”, „Inkább a halál, mint a rabság!” szalagokat helyezték el, huszonöt év börtönbüntetésre ítélték.

Mekkora bátorságról tettek tanúbizonyságot az Orbán László vezette brassói szakmunkásképzősök: a legvadabb romániai retorzió idején, 1957. március 14-én Brassóban felültek a segesvári vonatra, Segesvárról kigyalogoltak a fehéregyházi emlékmúzeumhoz, és beírták a nevüket a „Petőfi Múzeum” látogatási naplójába. Másfél órás műsort tartottak, szavaltak, verseket mondtak az 1848-1849-es forradalmárok, elsősorban Petőfi Sándor emlékére. A fehéregyházi megemlékezők mindenikét elítélték, és felszámolták a brassói teherautógyár mellett működő magyar nyelvű, középfokú szakmai oktatást. Az elítéltek számát tekintve ez volt a legnagyobb per, hetvenhét személyt ítéltek súlyos börtönbüntetésre.4

Márton Áron erdélyi megyés püspök két napon át fogadta Orbán Lászlót és Lőrincz Mihály unitárius teológus professzor feleségét, és a levéltári dokumentumok szerint helyeselte az EMISZ által kezdeményezett népművészeti hagyományok, műemlék értékek megőrzésére, az erőszakos kollektivizálás megakadályozására irányuló kezdeményezésüket! Az EMISZ-perben tizenkét évre ítélt, alsórákosi származású Dudicska Albert szakmunkástanuló levelet írt a szervezet vezetőségének - corpus delictiként ott lobogtatták a tárgyaláson! -, hogy akadályozzák meg a Teghirghiolra kihelyezett bátyját abban, hogy feleségül vegyen egy román lányt, mert így elvész a magyarság számára.

A Duna-delta felé a végtelennek tűnő pusztaságon araszolgatva az autóbuszon sok szó esett a vallatási módszerekről, az éjszakai, szembe világító reflektorral végzett kihallgatásokról, az elviselhetetlen „börtönkosztról”. Ha mindezek nem „oldották meg” a letartóztatottak nyelvét, őrülteket raktak melléjük a cellákba. Bartos Károly, Bartos Imre, Buzan Teodor, Fábián Márton, Aleonte Nicolae, Gheorghe Florea, Síngeoryan Dumitru marosvásárhelyi szekus tisztek és verőlegények nevét egy egész életre megjegyezték.5

1956 sajátos cezúra nemcsak a romániai magyarság, hanem a románság legújabb kori történetében is. A magyar forradalom és szabadságharc híreit az erdélyi magyarok közvetítették a románok, a szászok, a zsidók felé. Néhány napig - amíg a román párt- és államvezetésnek sikerült elhitetnie, hogy a magyarok „ismét Erdélyt akarják” - Temesvár, Brassó, Bukarest, Jászvásár lakói a román-magyar megbékélés számtalan tanújelét adták. 1956. október 30-án és 31-én a temesvári, a műegyetemi hallgatók tüntetésén mintegy háromezren vettek részt. Ez volt az egyetlen nyílt összecsapás a karhatalommal. Az Aurel Baghiu (aki eljött a börtönlátogatásra!), Caius Mutiu és társai által megfogalmazott tizenkét pontos követelés a budapesti műegyetemi hallgatók tizenhat pontos programjával vágott egybe, hanem számos célkitűzést szó szerint is átvettek. A kétezer-ötszáz diák letartóztatása, a temesvári campusban kialakult szembenállás a karhatalommal, a szinte kizárólag román anyanyelvű diákok együttérzése a magyar forradalommal jelezte, hogy azokban a napokban erős volt a magyarsággal való szolidaritás. Ezt bizonyítja Paul Goma, Párizsban élő román író Szamosújvár című visszaemlékezése is: „...az én első vallatom - akit mondjuk Vasilénak hívtak - meg is mondta: azért, amit tettél, »normális időben« legfennebb két jó pofont és egy kiadós lelkifröccsöt kaptál volna. De akkor éppen Magyarország »idejében« voltunk. Azt mondta: a mostani körülmények arra kényszerítenek bennünket, hogy itt tartsunk még egy ideig. Hogy elítéljünk, hogy azok a gazemberek, ott kinn, tudják, mi vár rájuk, s ne merjenek a fronton mozogni.” Nyolcvanegy román egyetemi hallgatót, tanárt, diákot ítéltek el hosszabb-rövidebb idejű börtönbüntetésre - köztük Alaxandru Ivasiuc írót, Alexandru Dob egyetemi tanárt -, mert együtt éreztek a magyar forradalmárokkal. A román falvakban néhányan még ma is tudják, hogy a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. „Erdély elrablásának” rémképével viszont sikerült megtéveszteni a szolidarizálók egy részét.

Ma a legtöbb romániai börtönben „négyemeletes” ágysor fogadja az elítéltet. Akkor ketten-hárman aludtak a priccsen. Egy történet a zsúfoltság illusztrálására: a Szoboszlai-perben tizenöt év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy Istvánnal akart minden rabtársa aludni, mert a második világháborús sérülése miatt műlábat viselt - azt is bilincsbe verték, mint az ép lábát! -, amelyet éjszakára lecsatolt, így több lett a hely.

A Duna-delta felé vezető hosszú utazás során - mint a hófehér gézen átütő vér - fölserkentek a rabélet elhallgatott titkai. Ha az elítélt teljesítette a kiszabott normát - éhesen, csonttá, bőrré fogyva -: a Duna védőgátjára felhordta talicskával a három köbméter földet, gumibocskorban learatta a ki-tudja-hány kötés, borotvapenge-éles nádat, akkor joga volt egy táblára írt egységes román nyelvű szöveg alapján - „Egészséges vagyok, remélem, otthon is mindenki jól van...” - ötkilós csomagot kérni. Csiha Kálmán püspök arról beszélt, hogy a kislányáról - aki a bebörtönzése után született - készült fényképet a smasszer a csomag átvizsgálása után kéjes szadizmussal zsebre vágta.

Jilaváról a Duna-deltai pokolba, Peripravára vezetett az utunk, amelyet Tulceáról csak hajóval lehet megközelíteni. A kikötőben kiderült, hogy van ugyan rendszeres hajójárat, de az nem mindennap közlekedik, és negyvennégy utast pluszban nem tud felvenni. Peripraváig nyolc órán át kanyarog a hajó a Duna Szentgyörgy-ágában. Végül megfogadtam egy magántulajdonban lévő hajót. A kapitánya 2400 nyugatnémet márkáért vállalta az utat. Amikor a hivatalos engedélyeket kiváltottam, az Igazságügyi Minisztériumban legyintettek: az egykori kényszertáborok helyét is belepte az enyészet.6

Amikor Peripraván kikötöttünk, egy félórai gyaloglás után mi mégis a maguk döbbenetes valóságában bukkantunk az egykori „gulág” téglaépületeire. Csak az összetákolt barakkokat pusztította el az enyészet. Profi filmezőként mi voltunk az elsők, akik megfordultunk e mocsarak közötti szárazföldön. Negyedszázados újságírói, pár éves tévészerkesztői pályafutásom legmegrázóbb élménye volt látni a megsemmisítő munkatelep romjait! A brassói Lay testvérek - Imre, akit az EMISZ-perben húsz, György, akit tizennyolc évre ítéltek - a beomlott tetejű egykori kovácsműhely falán megtalálták azt a három lópatkót, amelyeket megérkezésük napján készítettek. Megtaláltuk azokat a gumibocskorokat, amelyekben a rabok derékig vízben, esőben és sárban, vagy dermesztő hidegben vágták a nádat. A húsz évre ítélt, barcaújfalusi Balogh-Sípos Mihály bemutatta, hogyan szaggatja cafatokra a rabruhát a borotvaéles nád. Megleltük a náddal fedett óriásbarakkot, ahol - az „enyhülés” jeleként - 1963-64-ben az „átnevelési” tanfolyamokat tartották. Itt próbálták a rabokat a marxizmus, „a szocialista humanizmus” felsőbbrendűségéről meggyőzni. Az „óvodát” - így hívták a politikai elítéltek az átnevelést - utálták valamennyien. Hogy az „óvodát” hangulatosabbá tegyék, egy színpadszerűséget is ácsoltak. Hátsó falán - annyi évtized eróziója után is - látszott a falfestmény, amelynek jobb oldalán egy traktor éppen töri fel a Duna-delta szűzföldjét, bal oldalán pedig hattyúk úszkálnak a vízben. A kép közepén új hajtást indít a kiszáradt öreg tölgyfa. Ma is állnak a szögesdrótok, amelyek közé szorítva, kutyákkal, gépfegyverekkel körülvéve a végsőkig dolgoztatták az éhségtől, kimerültségtől, betegségektől gyötört rabokat! Itt raboskodott a romániai értelmiség, a belső ellenzék színe-java, ahonnan megszökni egyenlő volt az öngyilkossággal. Periprava, Grind, Sfistovca, Salcia, a Brailai Nagysziget, Stoienesti, Luciu-Giurgeni, Mocrin mocsarai, süppedő homokos talaja sok-sok rab végső nyughelye lett.7

A reggeli szigorú számbavételre felsorakozott rabok a börtönparancsnokság előtti téren a vérnyomokból sejtették, hogy az éjszaka folyamán ismét elhunyt rabtársukat boncolta a láger orvosa.

A beomlott tetejű épületek a huszadik század legszörnyűbb mementói közé tartoznak. Nem készültek pontos statisztikák arról, hogy a politikai foglyok közül hányan veszítették életüket a különböző börtönökben, a Duna-deltában. Az 1996 szeptemberében készült négyrészes dokumentumfilm méltó mementó, amelyben vallomások sora teszi hitelessé azt a Golgota-járást, amelyet 1956 erdélyi eszmetársai magyarságukért, emberségükért éveken át végigszenvedtek. A katartikus erejű „börtönkirándulás” is bizonyította: az erdélyi magyarság körében ma is erős a magyar forradalom eszméihez való ragaszkodás!8

Beesteledett, mire visszatértünk a kikötőben horgonyzó hajóhoz. Kiderült, hogy a kapitány csak reggel mer elindulni, az ukrán kalózok miatt. A Duna-delta külön univerzum, itt a szabad hajózás törvényei érvényüket vesztik. A szomáliai partokhoz hasonló vidéken jártunk. Arra kértem a kapitányt, hogy legalább nyissa meg az alkalmi italkimérést. Az egy hétig tartó idegfeszültség, a börtönemlékek feltolulása után napfelkeltéig szép magyar-székely népdalokat, nótákat és kesergőket hallott a hajó, meg a kikötő népe. Senki nem részegedett meg, csak az erőltetett menet fáradtságától dőlt ki egy-két órára valaki a rabok kórusából.

A hajnali Duna-delta lélegzetelállító élmény. Az áténekelt éjszaka ellenére senki nem panaszkodott fáradtságra. A felkelő nap ragyogásában mellettünk uszályok haladtak el, és csodálkoztak: miféle vidám éneklő társaság özönlötte el a Szentgyörgy-ágat? Miholcsa Gyula operatőr, a magyarországi filmesek kitűnő felvételeket készítettek. Fülöp G. Dénes közben a hajón mesélte el a rabok 1960. évi peripravai „karácsonyát”. A dermesztő hideg, a deltán végigsüvöltő, a bőr alá is bebújó sztyeppei szél, a Crivat tombolása ellenére kihajtották a foglyokat nádat vágni. Amint a rabokon fagyni kezdett a vizes ruha, a szalmával „bélelt” öltözetben didergő elítéltek olyan artikulátlan üvöltésben törtek ki, hogy az őrök is megijedtek: nem merték tovább hajtani a tömeges öngyilkossággal fenyegetőző páriákat.

Tulceába visszaérkezve még elkanyarodtunk Luciu-Giurgeni felé. Az enyészet itt valóban nagy pusztítást végzett: a szálláshelyül szolgáló épületekből semmi sem maradt, a tiszti, legénységi kaszárnyaépületeket az 1990 elejéig működő állami gazdaság átalakította. Csak néhány elhagyott épületet találtunk. Végigjártuk a hajdanvolt kommunista kényszermunkatelepet - ahol a Duna-gát építése sok-sok áldozatot követelt -, megemlékeztünk a valószínűleg itt agyonlőtt csíkszenttamási Bíró Károlyra, aki a szenvedések elől megpróbált elszökni. Amikor az „appelplatz”-on elénekeltük a „Ne csüggedj hát, kicsiny sereg” kezdetű zsoltárt, azt vettük észre, hogy feldúlt és vészjósló embertömeg közeledik felénk. Az állami gazdaság egykori agronómusa vezette a helybélieket. A Maros megyei rendszámú, és az egykori kolónia főbejárata előtt parkoló két autóbusz látványa borzolta fel a kedélyüket. Dühösen mondta, hogy itt magyarok soha nem raboskodtak! A galambszelíd Csiha Kálmán püspököt először láttam kiborulni. - Hogy merészel ilyent állítani - kiáltotta -, amikor 1960 nyarán kicsin múlott, hogy nem hagytam itt az egyik lábam! Egy kelés elfekélyesedett, gyógyszert nem adtak, teljesen megfeketedett. A munkatelep orvosa amputálni akarta! A rabtársaim népgyógyászati ismeretei, gyógyfüvek használata mentett meg! Maga keresztény ember?! - ordította tovább a püspök. - Akiket itt lát, azok magyarok, és mindannyian embertelen körülmények között, élet és halál között vergődtünk ezen a munkatelepen!

Bakó Ferenc is elmondta: mivel nem teljesítette a kiszabott normát, nem tudta felhordani a három köbméter földet a gátra, este, amikor visszatértek a táborba, a parancsnok kötelezte, hogy vetkőzzön meztelenre, vizes lepedőt terítettek a hátára és huszonöt botütést mértek rá. A rabtársai vizes rongyokkal próbálták csökkenteni a kibírhatatlan fájdalmat, a gyulladás okozta szövődményeket. A magyarok vérével is épült ez a gát - kardoskodott -, amely most véd az árvíztől!

Ez hatott. A minket körülvevő tömeg, ahogy jött, úgy el is kotródott. Nem féltünk, már nem voltunk „csüggedő kicsiny sereg!” Talán ez volt az 1996. szeptember 9-e és 14-e közötti „halálmenet megismétlésének” legnagyobb élménye. Az egykori elítélteknek újra meg kellett merítkezniük a szenvedések tengerében, hogy ne csak mártírológiát lássanak a börtönéveikben, hanem olyan időszakot, amikor az emberélet titkaiból, az egymás iránti felelősség követelményeiből nagyon sokat tanultak.



 

JEGYZETEK:

 

 

1 Azóta Veress Sándor is elköltözött közülünk. Szívszorítóan fogyatkozik az Erdélyi 1956-os Bajtársi Közösség létszáma. Már korábban elhunyt a tizennyolc éven át ágyhoz kötött felesége, akinek emlékére olyan szeretettel ajánlotta a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2011-ben Hét esztendő kálváriája 1957-1964 címmel, a Kanadában élő magyarok támogatásával megjelent kötetét: „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át.”

2 Mózes Árpád és társai periratát is megtaláltam a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács bukaresti levéltárában. Őrzöm a Mózes Árpád püspökkel készített mélyinterjút.

3 A „forgatókönyv” az egész szovjet blokkban hasonló volt: Budapesten is Mansfeld Péteréket akkor végezték ki, amikor betöltötték a tizennyolcadik életévüket!

4 Orbán László úgy tudott hatni a helyesírási gondokkal viaskodó szakmunkás fiatalokra, hogy az eldugott tanyabokrokról származó szakmunkástanulók is megírták a szülőfalujuk történetét.

5 Az 1956-os elítéltek periratait bemutató kötetekben elsősorban a szekus tisztek kegyetlenkedésére, szadizmusára összpontosítottam. A magyar és román történetírásban elsőként és szinte egyedülállóan - a fenyegetések ellenére! - közöltem a kivégzőosztagok teljes névsorát, a halál beálltát megállapító belügyis orvos nevét, rangjelzését. A volt szekus tisztek egyházi közösségekbe is befurakodnak. A marosvásárhelyi, Bolyai téri unitárius templomban az egyik vasárnap délelőtti istentisztelet végén hallom, ahogy Nagy László lelkész bejelenti: Feigl Vladimír özvegye jelentős adományt adott át a lelkészi hivatalban! Az istentisztelet végén megkérdeztem tőle: Tudod, hogy ki volt Feigl Vladimir? Nem - válaszolta. Századosként - mondom - a legnagyobb kegyetlenséggel vallatta az ugyancsak unitárius nagyajtai Moyses Mártont, aki 1970. február 13-án - a romániai magyarságot ért jogsérelmek ellen tiltakozva - benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Feigl Vladimir százados vallatásának meghatározó szerepe volt abban, hogy Moyses Márton - azért, hogy a börtönben ne tudjanak terhelő vallomásokat kicsikarni belőle - a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a saját nyelvét!

6 Páll Lajos így emlékezett vissza a Duna-deltába vezető útra: „Mikor fagyosszentek vannak, akkor mentünk átal Csíkon s a Gyímeseken le Galac felé. Olyan hideg volt, hogy egymásra feküdtünk a vonaton, hogy melegítsük egymást. Levittek Tulceáig. Ott kiszedtek, s beraktak egy nagy hajóba, azt úgy hívták, hogy Andromaché. A hajó bolyongott két napig a Duna-ágakban, hogy dugjanak el valahol minket. Hatszáz ember volt a rakomány.

7 2013 szeptemberében a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentette a Duna-deltában, Peripraván működtetett kommunista munkatábor 1958-1963 közötti parancsnokát, a nyolcvanöt éves, Maros megyéből, Marosludas mellől származó Ion Ficiort, mert a teljhatalmú parancsnoksága idején az embertelen bánásmód, valamint a kegyetlen körülmények miatt több mint százhárom politikai elítélt halt meg. Az említett intézet ötven egykori, még életben lévő, Peripraván raboskodó politikai foglyot azonosított, és huszonegytől vallomást is begyűjtött. E munkatábort, és a Duna-delta említett poklait azzal a céllal hozták létre és működtették, hogy a fogva tartott személyeket - akiket a kommunista rendszer legádázabb ellenségeinek tartottak - fizikailag is megsemmisítsék. Az intézet harmincöt olyan személyt azonosított, akik még életben vannak és a román kommunista elnyomó gépezethez tartoztak. Az említett személyek havi nyugdíja esetenként eléri a hatezer lejt, ami négyszázezer forintnak felel meg, miközben az általuk megkínzott, még életben lévő volt politikai elítéltek öregkori járandósága hatszáz lej.

8 A Negyven év után című és Egy lángot adtam, ápold és add tovább! alcímet viselő, négyrészes dokumentumfilm elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997. évi nívódíját. A magyarországi tévéadók egy-egy fejezetét műsorra tűzték. Aztán megtudtam, hogy egy francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar építtetni a megsemmisítő munkatelep megmaradt épületeiből. Ma már fényképezőgéppel sem lehet megközelíteni azt a lágert, amelyet senkitől sem zavartatva filmezhettünk. A filmezés befejezésekor megkérdeztem egy idős peripravai lipovánt, hogy 1964-ben, a tábor bezárása után miért nem hordták el az épületeket. Ezek az épületek átkozottak - válaszolta -, a községből senki egy ujjal sem nyúlt volna hozzájuk!



« vissza