Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Haza és haladás – Magyar építészet és iparművészet a 19. században

Haza és haladás” - e Sisa József szerkesztésében megjelent nagyszerű könyvnek nem csupán a címe, de kezdő szavai is ezek, figyelmeztetve az olvasót, hogy nem pusztán építészettörténészeknek szóló száraz szakkönyvet tart a kezében, hanem olyan munkát, mely társadalmi és politikai kontextusban vizsgálja a 19. századi magyar építészetet. Bárki, akit érdekel a magyar történelem, nagy haszonnal forgatja majd ezt a könyvet, a művészettörténészek pedig páratlan forrásmunkához jutnak általa. A számos esztétikai elemzésnek és az épületek megrendelését övező - gyakran ádáz - viták részletekkel sem fukarkodó ismertetésének köszönhetően az olvasó képet alkothat arról, mi is volt a tét, miközben az egyre magabiztosabb, feltörekvő Magyarország az építészeten keresztül meg akarta mutatni magát saját maga és a nagyvilág előtt. A korszak építészeti vívmányainak értékelése természetesen sohasem teljesen független a divatoktól, s talán még kevésbé a politikai előítéletektől és ideológiáktól. Napjainkat nagyobb pluralizmus jellemzi, ahol a modernizmus és posztmodernizmus diadalt sugalló középületeit egy olyan társadalom megbecsülése övezi, mely ugyanakkor nagy hangsúlyt helyez a megőrzésre, az újrafelfedezésre, a történelmi kontextus feltárására is. A könyv számos találó idézete közül az egyik a századfordulón élt művészetkritikustól, Julius Meier-Graefétől származik, aki szerint „minden [jó művészet] a saját évszázadához tartozik ugyan, ám egyben afölé is növekedik, s e műalkotások révén, melyek nem csupán saját idejükhöz, hanem az örökkévalósághoz is tartoznak, érintkeznek a másik korral” (31). Ez a szellemiség hatja át ezt a könyvet.

Sisa József, a neves építészettörténész, akinek főműve ez a kötet, jegyzi a szövegek nagy részét, szerkesztői minőségében ugyanakkor sikerült egy tizenöt főből álló, kiváló szerzőgárdát maga köré gyűjtenie, melynek tagjai mind szakterületük vezető szakemberei (vagy azok voltak, hisz néhányan sajnos már nincsenek köztünk). Megemlíthetjük közülük Bibó Istvánt, Farbaky Pétert, Komárik Dénest és Sinkó Katalint. A csaknem ezeroldalas, bőségesen illusztrált köteten (a főszöveg csaknem minden oldalára jut egy kép) látszik, hogy témája közel áll a szerzők szívéhez. Különösen hasznosak a fontosabb épületekről szóló, szövegbe ékelt és színes képekkel illusztrált rövid ismertetők, függetlenül attól, hogy jelentőségük inkább esztétikai vagy emlékezetpolitikai-e - vagy gyakran mindkettő egyszerre. Nem maradtak ki az ún. „hasznossági” épületek - fürdők, pályaudvarok, gyárak stb. - sem, de megtaláljuk a kötet egy lebilincselő részében Ybl Miklós nagyszerű Duna-parti Fővámházát is (ma: Corvinus Egyetem.) A lakó- és az egyházi építészettel is részletesen foglalkozik a könyv (előbbinél különös tekintettel a vidéki kúriákra). Még az olyan marginálisabb témák is helyet kaptak benne, mint a síremlékek és parkok, az egyes korszakokat pedig a korabeli díszítő- és iparművészetről szóló értekezések zárják. Az eredeti magyar szöveg Stephen Kane hozzáértő és elegáns tolmácsolásában olvasható angolul.


 

Korszakolás és terminológia


 

Egy ilyen átfogó mű esetében alapvető kérdésként merül fel a korszakolás. Sisa három korszakra osztotta a 19. századot: a klasszicizmus (1800-1840), a romantika (1840-1870) és a historizmus (1870-1900) korára. Nem a jelen recenzens és a hozzá hasonló laikusok tiszte, hogy e döntést megkérdőjelezzék, de ha csupán a „fogyasztói” szempontokat nézzük, talán a romantika a legkevésbé kielégítő kategória. Ez jórészt szemantikai probléma, a „romantika” és a „historizmus” közti, gyakran szembeszökő átfedés miatt. Egy ízben maga Sisa is utal az „eklektikára” mint meglehetősen homályos alternatív meghatározásra, mely egyaránt vonatkozhat egy nyilvánvalóan historikus mintákat követő „romantikus” épületre, illetve egy több történelmi stílust egyesítő „historikus” épületre. De a klasszicizmus is túlnyúlik saját korszakhatárán - hiszen például Pollack Mihály klasszicista remekműve, a Nemzeti Múzeum is csak 1846-ban készült el.

A stíluselnevezések szőrszálhasogató kritikáját azonban hagyjuk a szakemberekre! Mi, laikusok, elégedjünk meg Sisa meggyőzőnek ható magyarázatával, miszerint a romanticizmus átmenetet képez a reformkor, valamint az 1867-es kiegyezést (Ausgleich) követő, a politikai szabadság növekedésével és gazdasági fellendüléssel járó izgalmas korszak között. Ez volt az az időszak, amikor Magyarország a szárnyait bontogatta, s nagyralátó terveket szőtt - hogy aztán a politikai események zátonyra futtassák őket. Jellemző példa a független parlament létrehozására vonatkozó terv, mely a nemesség uralta rendi országgyűlést, a Diétát lett volna hivatott felváltani. Sisa így ír erről: „Sok a nagyszabású elképzelés, de a szabadságharc bukása miatt elhalt kezdeményezés, a tervalapon maradt nagy ívű ötlet is. A vágyak és a lehetőségek eltérő nagyságrendjét és időbeli dimenzióit legjobban talán a magyar törvényhozás házának hányatott sorsa érzékelteti” (203). Az első, meglehetősen szerény Országház, melynek terve 1840-ben fogant meg, csak az 1860-as évek közepén vált valósággá (ma: Olasz Intézet, Bródy Sándor utca). A legnagyobb 19. századi magyar építész, Ybl Miklós tervei alapján épült, a rá jellemző neoreneszánsz stílusban, tehát már javában benne járunk a historizmusban, mely oly drámaian és élénken jut majd kifejezésre a Steindl Imre tervezte, negyven évvel későbbi utódjában.


 

Klasszicizmus


 

Időben visszafelé haladva a romantika nehezen besorolható korszakától, a könyv első része érthető és szívderítő stílusban idézi fel, Pest hogyan vált fokozatosan modern várossá. A mogorva és reakciós osztrák császár, I. Ferenc legifjabb öccse, a népszerű és bőkezű József főherceg áldásával, 1808-ban bizottságot állítottak fel a város „megszépítésére” (Szépitő Bizottmány, Verschönerungs Commission), Hild János vezetésével. Pest ebben az időben voltaképp német város volt, s fejlesztését mondhatni német precizitással valósították meg: az épületek magasságát egységesítették, törekedtek az utcahálózat ésszerű kialakítására, s minden új építkezést és átalakítást szigorúan felügyeltek. Hild János fia, József, a klasszicizmus korának egyik legtermékenyebb építésze lett, egyházi és világi épületek tervei egyaránt fűződnek a nevéhez.

Nem sokkal később megalakult egy közmunkatanács, melynek többek közt feladata volt a budai oldal várostervezésével foglalkozni, ám itt a dombos terep miatt szó sem lehetett olyan egységes megoldásról, mint Pest esetében. Politikai szempontból az elegáns klasszicista város, mely a Duna keleti partján kinőtt, valóságos áttörést jelentett, hiszen a császár kezdetben elzárkózott attól, hogy Pestet világvárossá alakítsák. Ferenc - és különösen kancellárja, Metternich - ellenezte a városfejlesztést, nehogy az helyzetükön túlmutató, túlzott önbizalmat ébresszen a magyarokban. Metternich például először meghiúsította az állandó Duna-híd építésére vonatkozó kezdeményezéseket, mert tudta, ez felélénkítené a Buda és Pest közötti gazdasági kapcsolatokat, s a gazdasági erő hamar politikai öntudatot szülne.

A klasszicizmus jelentős hatást gyakorolt a magyar városok képére, de még az olyan vidéki létesítményekre is, mint a jelképértékű hortobágyi „Kilenclyukú” híd. Természetesen még ennél is emblematikusabb építmény a Pestet és Budát összekötő Lánchíd, mely végül mégis megkapta az engedélyt, dacára Metternich aggályainak. Ennek a valójában empire stílusú hídnak az építése 1849-re fejeződött be, de még ugyanabban az évben, a szabadságharc alatt, kis híján fölrobbantották. A híd több szempontból is a „modernizáció” jelképe lett. Először is, itt a nemesség nem mentesült a hídvám megfizetése alól (addig teljes adómentességet élvezett), aminek hallatán a Kúria elnöke állítólag könnyekre fakadt. Másodszor, e beruházás során valóban érvényesült a nyílt pályáztatás elve. Az építkezést báró Sina György, bécsi bankár finanszírozta, a tervezésre pedig William Tierney Clark angol építész, a Hammersmith és Marlow híd építője kapott megbízást. Gróf Széchenyi meg volt győződve róla, hogy a feladat meghaladja a magyar építészek és mérnökök képességeit (és valóban egy skót Baumeistert, Adam Clarkot bízták meg az építési munkálatok felügyeletével); immár bevett gyakorlattá vált, hogy nyílt nemzetközi versenypályázatot írjanak ki építészeti beruházásokra, jóllehet még mindig magyar építészek (igaz, jelentős külföldi tapasztalattal vagy tanulóidővel a hátuk mögött) nyerték el a megbízások zömét. Mindazonáltal hamarosan külföldi mesterek is hozzájárulnak majd emblematikus épületeikkel a városképhez - említhetjük például a két pesti zsinagógát (az egyik Ludwig Förster, a másik Otto Wagner alkotása), a Tudományos Akadémia döntő fontosságú tervpályázatát pedig a porosz Friedrich Stüler nyerte el, de erről később még szót ejtünk.


 

Egyházi épületek


 

A klasszicizmus korszakában az egyházi építészet nem tért el jelentősen a kor bevett-kedvelt stílusától, később azonban egészen más utat követett, mint a világi építészet. Itt ismét csak Hild Józsefé lesz a fő szerep, aki szép bazilikákat tervez Szatmárnémetiben és Egerben az 1830-as években, majd az 1850-es években Kühnel Páltól és Packh Jánostól veszi át a tekintélyes esztergomi főszékesegyház befejezésének feladatát. Ezek az épületek inkább nagyratörően monumentálisak, mint hívogatóak. Közülük is legszembetűnőbb a fenségesen Dunára néző esztergomi bazilika, melyet Kühnel eredetileg egy óriási érseki komplexum részeként képzelt el, s terve (1820) majdnem olyan impozánsra sikerült, mint a Szent Péter bazilikáé, előterében Bernini oszlopos árkádsorával. Sisa szerint a főszékesegyház építészeti stílusfejlődése Kühneltől Hildig „szinte a magyarországi klasszicizmus keresztmetszetét adja” (122). Társadalmi és politikai kontextusa talán épp ilyen jelentőségteljes. A Ferenc által 1804-ben létrehozott három új érsekség megkoronázása volt ez, egyben jelezte a császár két elődjének regnálását jellemző szekularizáció visszafordítását. Az épület tükrözi továbbá a katolicizmus befolyásának erősödését, mely egyre kifejezettebbé válik IX. Piusz pápaságának kései szakaszában, valamint a sokat vitatott, noha rövid konkordátumban, melyet Ferenc József kötött az említett pápával 1855-ben.

Magyarország lakosságának egyharmada protestáns volt (zömében református), ám a protestantizmus számarányához mérten nagy hatást gyakorolt a politikára, csakúgy, mint az irodalomra és az oktatásra, megalkuvást nem ismerő Habsburg-ellenességének köszönhetően (nem hiába hívják a kálvinizmust a „magyarok hitének”). Miután II. József türelmi rendelete (1782) lehetővé tette építésüket, a református templomok nagy része meglehetősen egyszerű és vidékies külsőt kapott, visszautalva „a középkori mintákra és a népi építészeten keresztül vezető fejlődésre” (137). Valamivel nagyratörőbb léptékű Pollack Mihály Deák téri klasszicista evangélikus temploma, a mester egyik legkevésbé elegáns alkotása, valamint Hild Vince egyszerű református temploma a Kálvin téren. A kálvinizmus válasza az esztergomi bazilikára a református nagytemplom volt (1822) Debrecenben, az egyház kelet-magyarországi hatalmi központjában, a „kálvinista Rómában”. „A debreceni épület súlyos tömege - írja Bibó István - [...] mintegy az Alföld televényéből nőtt ki, hogy aztán hatást gyakoroljon az egész keleti országrész református templomépítészetére” (150).

Miközben a romantika korára Európa-szerte a gótika újjáéledése nyomta rá a bélyegét, a korszak két legjelentősebb egyházi épülete mégis Ybl Miklósnak a Károlyi család számára épített, neoromán stílusú fóti plébániatemploma (befejezés: 1855), illetve Ludwig Försternek a pesti liberális, azaz „neológ” zsidó hitközség megrendelésére tervezett, méltán ünnepelt zsinagógája (1859) lett. Mindkét építményt joggal nevezhetjük „romantikusnak”, az egyiket azért, mert az osztrák-német nazarénus esztétikai mozgalom erős hatása alatt Gesamtkunstwerknek készült, a másikat pedig tudatosan vállalt orientalizmusa miatt.

Mindazonáltal „a gótikát mint a vallásos középkor elsődlegesen jellemző stílusát asszociációs értéke miatt alkalmazták előszeretettel az egyházi építészetben egész Európában” (245), és így Magyarországon is. Ez a jelenség válaszutat jelentett: a világi épületeket tervező historikus építészek egy sor régi stílussal kezdtek kísérletezni, hogy kiaknázzák szimbolikus jelentéstartalmukat, míg az új egyházi épületek megálmodói inkább a neogótikához ragaszkodtak. Utóbbira még viszonylag későn, 1896-ban is találunk nevezetes példát, Pecz Samu pentagon alapú, Szilágyi Dezső téri református templomát a budai Duna-parton, mely a kálvinista gyakorlattal harmonizáló, funkcionalista templombelsőt egy meglehetősen sajátos neogótikus külsővel kombinálta. A művészetfilozófus Fülep Lajos (aki maga is református lelkész volt) egyértelmű nemtetszésének adott hangot az épület kapcsán, mondván, az „teljesen értéktelen és pervertált” (411). Ezt a fajta gótikát nyilvánvalóan elfuseráltnak tartotta, s nem hatotta meg a templombelső állítólagos funkcionalizmusa sem. A Fülepet övező tiszteletnek köszönhetően nézetével senki nem szállt vitába, a jelen kötet azonban rámutat a templom valós érdemeire.

Angliához hasonlóan sokszor Magyarországon is sebtében volt szükség a növekvő kertvárosi lakosságot kiszolgáló új templomokra, ami megmagyarázza az olykor repetitív és unalmas neogótikát. A kiváló brit ízléstörténész, Kenneth Clark hasonló tendenciáról számol be A gótika újjászületése (The Gothic Revival, 1928) című első művében. Ugyanakkor, habár Clark leszólja „ezeket a szörnyszülötteket, a viktoriánus ízlés iszapos lapályán megfeneklett rút roncsokat”, őszinte csodálattal tekint egyes neogótikus épületekre, s ezáltal maga is hozzájárul a viktoriánus építészet átértékeléséhez. Sisa hasonló feladatot lát el itt, sőt még arra is felhívja a figyelmünket, hogy magyar építészek olyan ambiciózus neogótikus épületek versenypályázatain vettek részt, mint a bécsi Votivkirche.

A historikus korszak templomépítészetének egyik fontos és jól dokumentált aspektusa a műemlékvédelem és a (nagymértékben beavatkozó) helyreállítás. Ennek leghíresebb példája a budavári Nagyboldogasszony-templom (Mátyás-templom) Schulek Frigyes által nagy képzelőerővel újjáalkotott változata (1874-1896). Habár az átalakítást gondos ásatás és levéltári kutatás előzte meg, a végeredmény alapvetően a középkori gótika szellemét varázsolja elénk elegáns neogót formában. A régi Buda átrendezésének (Inszenierung) befejező akkordjaként Schulek lebontatta a templomot közrefogó hatalmas jezsuita kolostort és papneveldét, megnyitva ezzel déli irányba a teret, melyet a Duna felől a neoromán stílusú Halászbástyával díszített, mely onnan kapta nevét, hogy azt egykor a halászok céhe védte. Hasonlóan megalkuvást nem ismerő Gesamtkunstwerket alkotott, ezúttal román stílusban, Friedrich Schmidt bécsi építész is, aki stílszerűen állította helyre az eredeti alaprajzon a pécsi székesegyházat (1883-1891). Ezek csak névleg voltak új templomok, valójában a megfelelő részletekre és motívumokra fordított historikus gondosságot ötvözték az újrafelfedezés, a helyreállítás és az újjáépítés iránti újdonsült lelkesedéssel - ám eközben az évszázadok során eszközölt (zömmel barokk) hozzátoldásokat, melyeket lényegtelennek ítéltek az ünnepelt kor szellemisége szempontjából, kíméletlenül lerombolták.


 

A historizmus aranykora


 

A bécsi Gründerzeit kifejezés, magyarul „alapítók kora”, az azt követő korszakot jelöli, hogy Ferenc József 1857-ben elrendelte a bécsi városfal lerombolását, s ezzel több évtizedes, gazdasági fellendüléssel (olykor bukásokkal) párosuló városfejlődést indított el. Sisa ugyanezt a kifejezést alkalmazza Magyarországra, habár a korszak kezdetét a kiegyezés utánra, 1870-re teszi. A historizmus valójában már a század derekától érezteti hatását, sőt az sem légből kapott állítás, hogy a klasszicizmus maga is csupán a historizmus egyik válfaja. Mindenesetre tény, hogy a század második felében egyre fontosabb szemponttá válik, hogy az egyes középületek számára vajon milyen múltbeli stílus lenne a legmegfelelőbb. Ahogy a bécsi Ring kiépült, épületeit felfoghatjuk megannyi újonnan létrehozott lieu de mémoire-ként, melyek megjelenésükkel az általuk megtestesíteni kívánt történelmi eszményt idézték fel. Hansen klasszicista parlamentje a demokrácia görög előképét idézi, a városháza a kora újkori Németalföld sikeres kereskedővárosait parafrazeálja, a neoreneszánsz stílusban épült bécsi egyetem és iparművészeti múzeum a reneszánszt varázsolja elénk - és így tovább.

Magyarországon a helyzet nem volt ilyen egyszerű, sem ennyire sematikus. A komplikáló tényezőt a nemzeti identitás kifejezése iránti igény jelentette. A bécsi Ring univerzalista szimbolizmusa jelentős mértékben elnyomta ezt a törekvést, maga is egyfajta visszatükröződése lévén annak, ahogyan az osztrák nemzeti identitás gyakran alárendelődött a többnemzetiségű birodalom irányításával járó politikai kívánalmaknak. A Magyar Tudományos Akadémia alapításának és székházépítésének története (235-241) jól szemlélteti ezt a kérdést. A Széchenyi István által 1825-ben alapított, de csak jóval később megépült Akadémia Magyarország eltökéltségét volt hivatott jelképezni, hogy megszabadul még az abszolutizmus árnyékától is. A pályázat előrehaladtával temérdek érv és ellenérv hangzott el minden oldalról a választott stílusra vonatkozóan: az épületnek egyrészt képviselnie kell az egyetemes emberi értékeket, másrészt meg kell jelenítenie a „nemzeti” elemet is, amellyel Magyarország hozzájárul ezekhez az értékekhez. Vajon nem volt-e kiváló alkalom ez egy sajátos nemzeti stílus megteremtésére? A művészettörténész Henszlmann Imre, akit először a pályázati eljárás lefolytatásával bíztak meg, némileg sajátosan vélekedett erről; ő a gótikus stílus mellett tört lándzsát, mondván, ez tükrözi leginkább a magyar történelem aranykorát (lásd Nagy Lajos király uralkodása). Az elképzelés ellenzői azt hangoztatták, hogy a gótika német stílus (noha Henszlmann a francia gótika mellett érvelt, hogy kivédje ezt az ellenvetést). Történtek próbálkozások e nemzeti stílus megteremtésére különböző elemek összegyúrásával, felidézve a bajor Rundbogenstilt - a „félköríves” stílust (lásd Feszl Frigyes Vigadóját) - vagy a velencei „arab-bizánci” stílust, mely a Magyarországot egykor a Bizánci Birodalomhoz fűző kapcsolatok miatt volt kedves a hazafiúi szíveknek.

Végül aztán, mivel senki nem értett egyet vele, elvetették Henszlmann pályázatát s vele kedvelt stílusát, a gótikát, a megbízást pedig a porosz Friedrich August Stüler kapta, aki egy velencei reneszánsz hatást mutató, hellenizáló elemekkel tarkított tervet nyújtott be (1862). A „választott stílus sokkal inkább az egyetemességet, semmint a nemzeti jelleget testesítette meg” (241) - állapítja meg Sisa -, mely egyben a magyarországi neoreneszánsz historizmus térhódításának kezdetét is jelentette. A „nemzeti” stílus kérdése azonban messze nem oldódott meg, később majd valódi megteremtője, Lechner Ödön fogja újjáéleszteni. Mindeközben a laikust, akit zavarba hoz, hogy mi számít igazi „nemzeti” stílusnak, és mi nem, vigasztalja gróf Széchenyi István megállapítása, miszerint „bárki mit mond is, az architectura törvényi csupa önkényen alapulnak” (50).

A 19. század utolsó évtizedeiben Magyarország végre előteremtette azokat a forrásokat, melyekkel megerősíthette infrastruktúráját és intézményrendszerét, s egyúttal azon is elgondolkodhatott, hogy ez a folyamat miként ölthetne testet egy nemzeti stílusban. A korábbi (ideológiailag elfogult) történelemszemlélettel ellentétben, az Osztrák-Magyar Monarchia gazdaságilag jóval az európai átlagot túlteljesítve fejlődött, s azon belül is a magyar fél gyorsabb ütemben, mint az osztrák. Ez nyilván annak is volt köszönhető, hogy Magyarország alacsonyabb szintről indult, ugyanakkor most több pénze volt az államnak, hogy egy sor reprezentatív épület és intézményi székház létrehozását finanszírozza, valamint beruházzon az infrastruktúrába, sőt még a lakóházépítésbe is. Ennek legfőbb haszonélvezője a főváros lett, s „az újonnan fejlődő vidéki városok egyre inkább Budapest kisebb lenyomatai lettek” - írj Sisa (326). Az új beruházások megtervezésére kiírt nyílt vagy meghívásos pályázatokat (melyek nem zárták ki a külföldi építészek részvételét) igen magas szakmai színvonalon bonyolították, dacára az óhatatlan vitáknak és lobbizásnak - csakúgy, mint napjainkban.

A stílusok vonatkozásában Sisa rámutat, hogy az „érett” vagy „szigorúan vett” historizmus nagyjából az 1860-as évektől 1890-ig tartott, melyet utána egy eklektikusabb irányzat váltott fel. Nagyrészt Yblnek köszönhetően, az (olasz) neoreneszánsz stílus vált a város sajátos stílusává, mivel annak univerzális jellege „alkalmassá tette szinte minden építészeti műfajra, egységes utcasorok [lásd Andrássy út], sőt egységes városkép kialakítására” (331). Nem lévén „német”, ez a stílus nem sértette a nemzeti büszkeséget, s ugyanúgy „egyetemesnek” volt tekinthető, mint korábban a klasszicizmus. A historizmus az 1896-os Ezredéves Kiállításra létesített építészettörténeti parkban érte el csúcspontját, ahol a magyar történelem minden történelmi épülettípusa látható volt skanzenszerűen kiállítva. Ugyanebben az évben avatták fel Steindl Imre hatalmas Országházának központi kupolás részét, egy barokk részletekkel ékes monumentális neogótikus épületet.

Ugyancsak abban az évben, 1896-ban fejezte be Lechner Ödön orientalista díszítőelemektől hemzsegő, egyedülálló Iparművészeti Múzeumát, mely ékesen bizonyította, hogy létezhet a historizmustól független magyar „nemzeti stílus”. Lechner és követői sajátos, ámde koherens megoldással álltak elő a „nemzeti stílus” problematikájára, ami nyilván köszönhető volt az art nouveau és a szecesszió felszabadító hatásának is. A különbség ismét csak abban állt, hogy míg a bécsi szecesszió filozófiai alapon jött létre és univerzalista volt, addig Lechner stílusa vállaltan „nemzeti” jelleget öltött. Ha elmondhatjuk, hogy a bécsi szecesszió felszabadította gyakorlóit a historizmus sztereotípiái és a dinasztikus dagályosság alól, ami felé a késő Habsburg építészet tendált, akkor a Lechner-féle stílus arra ébresztette rá követőit, hogy újfajta módon is kifejezhetik a nemzeti identitást és az egyediségre való törekvést. Lechner épületei (Postatakarékpénztár, Földtani Intézet, kecskeméti városháza) különleges, dekoratív, gazdag megjelenésükkel a nemzeti mítoszteremtés egy-egy örömteli kalandját képviselik. A nézőből ugyanolyan irracionális jókedvet váltanak ki, s a lét elviselhető könnyűségének érzetét, mint egy Gaudí-épület.

Amíg Lechner elő nem állt a fenti problematikára adott képzeletgazdag megoldásával, nem lankadt a vita arról, mi legyen a megfelelő stílus a nemzet szempontjából fontos épületek számára. 1882-ben tervpályázatot írtak ki egy új Országházra, amely tükrözni hivatott Magyarország Ausztriával egyenrangú státusát a dualista monarchián belül. A klasszicizmus nyilván szóba sem jöhetett, hiszen Hansen bécsi parlamentje is e stílusban épült; végül a neogótikára esett a választás, tudatosan követve a „parlamentek anyja”, a Temze-parti angol parlament példáját. A gótika „német” jellegét láthatólag elfelejtették; az épület mindazonáltal kissé eklektikus lett, a tömegelrendezésben, és különösen a belső tér kialakításában barokk és reneszánsz elemek is tetten érhetők. Építése idején az Országház a világ legnagyobb épületei közé tartozott: az építkezéshez 40 millió téglát és 30 ezer köbméter faragott követ használtak fel. Ám ahogy a magyarok reményei dacára a Várban lenyűgözően átépített királyi palota sem győzte meg a császárt és királyt arról, hogy több időt töltsön ott, úgy utólag elmondhatjuk, hogy a monumentális Országház esetében is a remény diadalmaskodott a sors fölött. Építészeti szempontból azonban tagadhatatlanul ez az egyik csúcsteljesítmény Közép-Európában - egy pompás, ikonikus épület, mely dacosan hirdeti a magyarság fennmaradását.

Ha figyelmünket végül a könyvben szereplő egyes épületekről a magyar kultúráról adott átfogóbb kép felé fordítjuk, meg kell említenünk Sinkó Katalin két tanulmányát, A történeti háttér, illetve A 19. század művészete a magyar művészettörténet-írásban és a korszakolás címmel, melyek megérdemlik, hogy alaposabban is szemügyre vegyük őket. Sinkó nagy vonalakban ismerteti, hogy a középosztály (a műveltségen alapuló Bildungsbürgertum és a vagyonon alapuló Wirtschaftsbürgertum) fejlődése miként tükröződött a korábban az arisztokrácia és az uralkodó kiváltságának számító művészetpártolás változásaiban. Míg Ybl Miklós pompás neoreneszánsz Operaházát (1875-1884) javarészt még a „királyi udvar kulturális büdzséjéből” finanszírozták - gyakorlatilag Ferenc József személyes költségvetéséből -, Steindl Imrének az évszázad végére elkészült nagyszerű Országháza már teljes egészében a magyar állam kezdeményezése nyomán épült meg. Hasonló fejlődés és modernizációs folyamat figyelhető meg a középületek tervpályázatainál is, melyeket egyre professzionálisabb módon folytattak le, miközben az építészi hivatás maga is gyökeresen átalakult: befolyásos szakmai egyesületek jöttek létre, s a művészeti oktatás követelményei is megszigorodtak.

A magyarországi építészettörténet-írással kapcsolatban Sinkó rámutat arra az ellentétre, mely a (különösen a befolyásos Fülep Lajos által hirdetett) esztétikai univerzalizmus elméletei, valamint azon meggyőződés között feszült, miszerint létezik, illetve megteremthető egy jellegzetesen „magyar” művészet, stílus vagy megközelítés. Ez híven tükrözi azt a magyar identitásban máig fennálló törésvonalat, melynek egyik oldalán a magyaros jelleg áll, a másik oldalán pedig az a nézet, miszerint Magyarország mindig is a nyugat-európai kultúrkörhöz tartozott, s ha némi késéssel is, de tükrözte annak jellegzetességeit és fejleményeit. A valóságban a sajátosan magyar építészet a népi kultúrából táplálkozik, ami az erdélyi Kós Károly, valamint Makovecz Imre munkásságában a leginkább tetten érhető. Ezek azonban bonyolult kérdések, melyekben politika és kultúra gyakorta egymásnak feszül. Csak gratulálni tudunk e kiváló munka szerzőinek, hogy ilyen áttekinthetően mutatták be ezt a problematikát, ráébresztve az olvasókat arra, hogy Magyarország építészeti öröksége milyen hihetetlenül gazdag, dacára a jelentős pusztításnak, melyet a területén időről időre átmasírozó hadseregek, valamint a tudatlanság, a hanyagság és az ideológiai fanatizmus okozott.

(Fordította: Németh Orsolya. A szerző cikkét a következő kiadás alapján írta: Motherland and Progress: Hungarian Architecture and Design 1800-1900. Edited by József Sisa. Translated by Stephen Kane. 996 Pages, Birkhauser, Basel, 2016. Magyarul: A magyar művészet a 19. században. Építészet és iparművészet. Szerk. Sisa József, Osiris Kiadó, Budapest, 2013, 735 oldal. Az idézetek utáni oldalszámok a magyar kiadásból valók.)



« vissza