Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A posztmodern fogyasztói társadalom és ellenkultúrái (1. rész)

A 20. század második felében a nyugati féltekén létrejött egy posztmodern értékeken alapuló fogyasztói társadalom, ami olyan jólétet és szabadságot hozott széles rétegeknek, melyről évezredekig csak álmodhattak az emberek. A társadalomban egyre fontosabbá vált az egyéni szabadság és jog, az emancipáció és ezekkel párhuzamosan az állami gondoskodás. Úgy tűnt, hogy a francia forradalom hármas jelszava - szabadság, egyenlőség, testvériség - végre a gyakorlatban is megvalósul, ami az általános jóléttel együtt maga a földi paradicsom. Kétségtelen, hogy az elmúlt századokban a nyugati társadalmakban hatalmas kreatív erők szabadultak fel, aminek meglett a gazdasági eredménye.

De hogy még sincs minden rendben, annak első jelei korán, a fogyasztói társadalom kiépülésével párhuzamosan, már az '50-es években jelentkeztek Amerikában: a jólétet megtapasztalt fiatalok - ez volt a Dean-, Kerouac- és Presley-generáció, hogy a filmvilágból, az irodalomból és a rockvilágból idézzünk egy-egy ikonikus alakot - lázadtak a szüleik szerintük képmutató értékei és közösségei (munka, pénz, vallás, család, egyház, iskola) ellen. Lényegében a fogyasztói kultúrát elfogadó, de még a régi értékeket hangoztató középosztályt utasították el. A (kulturális) lázadásuk mintegy előjátéka volt egy sokkal nagyobb hatású, a '60-as évek elején induló mozgalomnak, amely a protesztjellege miatt nyerte el az ellenkultúra elnevezést, és ami rendkívül mély nyomot hagyott a nyugati/európai társadalomban, sok tekintetben meghatározva annak változását.

A hatvanas-nyolcvanas évek mozgalmait és utóhullámaikat sokan elemezték,1 és mára már tényként kezelhetjük, hogy az uralkodó (mainstream) kultúra egy-két évtized alatt integrálta az ellenkultúráit, és így jött létre az a posztmodernnek nevezett fogyasztói társadalom, amiben ma is élünk. Az viszont kevésbé érdekli a kutatókat, hogy ez az integráció miért sikerült ilyen könnyen, sőt, miért volt lehetséges egyáltalán, ha valóban ellenkultúráról, azaz tagadásról volt szó, mint ahogy azt a fogalom sugallja.


 

A lázadások


 

Míg az '50-es évek ellenkultúrája lényegében az Egyesült Államokra korlátozódott, a következő évtizedben bekövetkezett, már lényegesen nagyobb lázadás kiterjed Nyugat-Európára is. (Nem véletlen egybeesés, hogy a kontinensünk nyugati felén kb. ekkortól datálható a fogyasztói társadalom.) A mozgalom fő fészkei az egyetemek és főiskolák voltak, és a lázongásokat konkrétan a felsőfokú tömegoktatás csődje váltotta ki. (Amerikában még erősen motiválta a fiatalokat a vietnami háború és a faji megkülönböztetés elleni tiltakozás is.) A felduzzasztott állami egyetemeken és főiskolákon tömegével buktak el a vizsgákon a fölvett, de alkalmatlan diákok, az oktatás színvonala alacsony volt, a tízezrével kikerült diplomások nem kaptak a papírjuk szerinti munkát: kudarcok, kilátástalanság, unalom. A '60-70-es évek ellenkultúrája egyértelműen tagadásra épült: hosszú haj a fiúknál, divattá vált ápolatlanság, a polgári ruházkodás és viselkedés elutasítása, agresszív zene, kábítószer-használat stb. Úgy, mint egy-két évtizeddel korábban, a fiatalok ezúttal is megvetették a szüleik értékeit, közösségeit és a belőlük eredő normákat, szokásokat, mert azokat őszintétlennek és elnyomónak tartották, de megvetették a fogyasztói társadalmat is, amelyben a pénz együtt jár a hatalommal, ahol a legfőbb mérce a siker, ahol nagy az egyenlőtlenség, és a legfőbb követelmény a konformitás. A jellemzően középosztálybeli fiatalok elutasítottak bármilyen kötöttséget, és még több szabadságot és egyenlőséget követeltek. Heller Ágnes ezt nevezi a mindennapi élet forradalmának, felszabadulásnak a társadalmi kényszerektől, a besorolástól, a civilizációs terhektől, röviden: egy decivilizációs folyamatnak.2 Jacques Barzun ezt más szavakkal fejezi ki: korunk egyik legjellemzőbb kulturális motívuma az emancipáció, valamint a primitivizmus, ez utóbbi lényegében a fejlett kultúra előli menekülés vágyát fejezi ki.3 Mindez pont a fordítottja annak, amit Norbert Elias A civilizáció folyamata című művében leírt, és ami fontos szerepet játszott a 16-19. századi európai/ nyugati modernizációban.

A '60-70-es évek mozgalmának erős tekintély- és elitellenes éle volt: nemcsak a zakót-nyakkendőt utasították el, hanem az ízlésítéleteket is, a magas-alacsony rendűséget a kultúrában (relativizmus), de még a múzeumokat is. Az iskolában a tanár tekintélye elolvadt, a családban engedékennyé vált a nevelés.4 A mozgalom egyik fő „vívmánya” a test „felszabadítása” volt, és az ehhez kapcsolódó „szexuális forradalom”. A test radikálisan fölértékelődött, a tabuktól mentessé vált, már nem volt szégyen a „kendőzetlen” megmutatás, és az új idők apostolai fennen hirdették a társadalmi kötöttség nélküli szexualitás gyakorlását.

A fiatalok - nem váratlanul - segítséget kaptak a művészeti avantgárd mozgalomtól, amely régóta hadban állt a magaskultúra konvencióival és társadalmi funkcióival. Daniel Bell a 19. századra teszi a folyamat kezdetét, művészkörökben ekkor terjedt el az a nézet, hogy az önelégült középosztály megveti és kigúnyolja a nehéz experimentális munkát végző művészeket, akik ezt az elutasítást a saját szabadságukként definiálták, és lázadtak. Ennek egyik első mérföldköve az impresszionisták alkotta Salon des refusés (a francia Szépművészeti Akadémia által elutasítottak kiállítása - 1863), majd húsz évvel később a Salon des indépendants (a Független művészek kiállítása) volt. A modernisták a 20. század elején pár évtized alatt felőrölték a konzervatívok ellenállását, és az ötvenes években már ők formálták a publikum ízlését. Az ellenség, a polgárság-középosztály közös volt, és a „művészosztály” (számban viszonylag kis kör, a közös öntudat tartja a tagjait össze) a lázadó fiatalokkal összefogva a '60-as években indult „végső rohamra” a polgári kultúra ellen, és teljes győzelmet aratott. Tíz évvel később már a protagonistái dominálták a kiadókat, a múzeumokat, a galériákat, a folyóiratokat, a színházakat, a mozikat és az egyetemeket.5

A '80-as évek elején az amerikai fekete gettókból egy új ellenkultúra sugárzott szét, először Amerikában, majd szerte a fejlett világban. A hiphop kultúra - nevezzük így - azért is figyelemre méltó, mert csak úgy tudott túllépni a korábbi lázadásokon (melyeket szintén tagadnia kellett, hiszen azokat főként középosztálybeli fehér fiatalok vitték végbe), hogy normává tette a durvaságot, a trágárságot, az erőszakot a zenében és a beszédben, az alkalmazkodás teljes hiányát a viselkedésben. Az öltözködésben pedig olyan mértéket ért el a konformizmus tagadása, hogy az már a ruhák funkcionalitása ellen hatott: ilyen a kötelezően félrefordított baseballsapka, amit így a szemvédő funkciójától fosztanak meg, a combközépig lelógó nadrágülep, ami megnehezíti a járást, a kötelezően túl rövid vagy túl hosszú nadrágszár, ez utóbbi esetében a földig lelógó nadrág azonnal elszennyeződik stb. Természetes kísérőjelensége volt ennek a kultúrának az agresszív, érzelmektől teljesen mentes szexualitás.

Sokatmondó tény, hogy a hip-hop kultúra mintegy két évtizeddel a fekete polgárjogi mozgalmak győzelme, a Great Society és az Affirmative Action6 eredményei után terjedt el, akkor, amikor már kialakult egy fekete középosztály, a média, a film, a sport és a show business tele volt fekete sztárokkal. A hip-hop kultúra kialakulása még magyarázható azzal, hogy a feketék integrációja felemásra sikeredett, de a népszerűsége és mintaadó képessége a többségi Amerikában, valamint átterjedése Európára már azt mutatja, hogy ezen társadalmak dezintegrációja a '80-as években már meglehetősen előrehaladt.


 

Pacifikálás és integráció


 

Az üzleti világ a kezdeti habozás után gyorsan ráépült a fiatalok mozgalmára: a média, valamint lemezkiadók, koncertszervezők, reklámügynökségek, divatcégek stb. hada népszerűsítette (kommercializálta) az új zenét, hajviseletet, öltözködést (divatot csináltak belőle), viselkedést, nyelvezetet stb. - így azonban az ellenkultúra éppen abba a konzumvilágba épült be, amely ellen eredetileg létrejött. Ennek a konzumálásnak jellemző művészeti lenyomata a pop-art volt, amely fogyasztói tömegtárgyakat épített bele a művészetbe, így azok a részévé, sőt a lényegévé váltak, hiába hirdette, hogy a kommerszet nevetségessé kívánja tenni.

A divat fontos eszköze volt a pacifikálásnak, azonban a (poszt)modern divatmechanizmus eltért a korábbi sémáktól. Georg Simmel német szociológus nyomán7 sokáig általános volt a vélekedés, hogy a divat társadalmi szempontból egy felfelé törekvést fejez ki, azaz az alsóbb osztályok pl. öltözködésben utánozzák a felsőbb osztályok tagjait, így próbálnak emancipálódni. Ez volt az ún. leszivárgási elmélet, amit nem mindig igazoltak a történeti források. A 20. században a jólét terjedése és a tömegtermelés miatt (az ipar azonnal piacra dobta a divatos termékeket) már inkább az átszivárgás működött, ekkor a vertikális helyett a horizontális terjedés lett a hangsúlyos.8 A fiatalok mozgalmával egy új jelenség rajzolódott ki: ez a réteg nem úgy akart emancipálódni, hogy átvette a fölöttes és/vagy többségi csoport kultúráját (divatját, viselkedését, nyelvezetét stb.), hanem hogy eltérő kultúrát alakított ki, ami jól elkülönült a többségitől, többnyire tagadás révén. Ilyen tudatos törekvés korábban csak a művészvilág szűk köreiben létezett. A fogyasztói társadalom azonban azzal, hogy divattá tette az ellenkultúrát, egyben megfosztotta azt a protesztjellegétől.

Barcsi Tamás az individualizáció paradoxonának nevezi, hogy az individualista kultúra egyben a homogenizáció kultúrája.9 A homogenitás érvényes az ellenkultúra divatjára is: elég megnézni a divatos fiatalok csoportját: igaz, hogy minden farmer, póló vagy baseballsapka különböző színű, egyedi, de a típusuk azonos, szinte egyenruhaként funkcionálnak, és aki nem viseli ezt az egyenruhát, nem tartozhat a csoportba. (Ez a lényeg.) Ugyanez érvényes a viselkedésükre és a nyelvükre: a szóhasználat, a hangsúlyok, sőt a mozgás is hasonló, ez is a csoporthoz, a trendhez való tartozást mutatja. A paradoxon azonban csak részben paradoxon. A polgári társadalomban a divat és a minták erős kényszerítő erővel bírtak: a 19-20. század fordulóján a középpolgári lakások nagyon hasonlók voltak, a hivatalnokok teljesen egyöntetűen öltözködtek (a női divat már változatosabb volt), a munkások öltözékei is egyformák voltak. Posztmodern korunkban viszont a homogenitás másképpen jelentkezik. Az egyedi ruhadarabok vagy lakásbelsők nem azonosak, viszont a stílus, az összbenyomás már mindenképpen homogén. Sőt, mivel a média által vezérelt fogyasztói kultúra a társadalom túlnyomó részét befolyásolja, ezért az azonos stílus jóval több emberre terjed ki, mint a polgári társadalomban. Korunk individualista embere korántsem annyira autonóm, mint ahogy hirdeti azt magáról, erre a későbbiekben még visszatérek.

Még a szélsőséges hip-hop ellenkultúra is átszivárgott a konszolidált középosztály divatjába: divatosak lettek az alul „harmonikás” férfinadrágok még az elegáns öltönyöknél is, a kívül hordott ingek, a borostás arc, a mesterségesen borzolt (esetleg zselézett) haj, ez a „rendetlen” hajviselet aztán népszerű lett a nőknél is. A filmiparban és a médiában ekkor kapott polgárjogot a durvaság és a trágárság. Az antikonformizmus fokozatosan szabállyá vált.

A lázadó fiatalokra jellemző volt a természetességnek hívott lazaság, aminek többféle üzenete volt. Egyrészt a nonkonformitást hirdette, másrészt a közvetlenséget, az őszinteséget és a nyíltságot. Ennek a magatartásnak szélsőséges megnyilvánulása volt a szabadosság, azaz a normák negligálása, a közösség (a másik ember) tiszteletének hiánya vagy egyenesen elutasítása. A szabados ember a szabadság és az egyenlőség nevében nyilvánítja ki az egója dominanciáját: szabad vagyok, nem függök senkitől, nem vagyok tekintettel senkire, jogom van ahhoz, hogy a (pillanatnyi) kedvem szerint éljek, mindenkinek joga van azt csinálni, amit akar. A szabadosság mindig valakik (a többség, a meghatározók) ellen irányul, azokat kívánja megbotránkoztatni, amíg így van, addig lázadásnak is tekinthető. Viszont ha a többség tolerálja a szabadosságot, akkor nincs kit megbotránkoztatni, így az részben elveszti az értelmét. Ha pedig uralkodóvá válik, akkor már anarchiáról és káoszról beszélünk.

Az újfajta testiség és szexualitás kanonizálódott és bekerült a mindennapokba, bár tévedés lenne azt hinni, hogy ez csak a '60-as évek mozgalmának a következménye volt. Barzun egyenesen a 19. századra teszi a kezdeteket, és az állítását egy sor irodalmi példával illusztrálja, bizonyítva, hogy a művészek fokozatosan egyre kijjebb tolták a szexualitás ábrázolásának határait.10 James Collier a tömegkultúrának az I. világháború előtti gyors terjedésében látja a gyökereket, nem csak a szexualitásban, hanem általában a hagyományos kulturális értékek rombolásában is (szabados viselkedés, táncőrületek, feminizmus, növekvő alkoholfogyasztás, művészi modernizmus). Szerinte a talaj elő volt készítve, de a két világháború és a gazdasági válság megakadályozta az áttörést, ami ezért csak a '60-as években következett be.11 A test és a testi öröm azóta is központi helyet foglal el a posztmodern kultúrában. Napjainkban a médiában a testiség, azon belül a szexualitás szinte kötelező kellékké vált, ezért azonban súlyos árat kellett fizetni.

Christopher Lasch szerint a nők egyenjogúságának kiharcolásával szükségtelenné vált a lovagiasság, a nőiség demisztifikálása viszont magával hozta a szexualitás eldurvulását.12 Valóban, a szexualitás maga a misztikum, különleges valami, a szerelem pandanja. Maga a szerelem is misztérium, a szeretet egyedi fajtája. Sokféle szeretet van, szülői, gyermeki, baráti stb., a szerelem azért különös, mert egyedül ehhez társul szexuális vágy. Persze nemi vágy szerelem nélkül is létezik, de eddigi tudásunk szerint csak az ember tud szerelmes lenni, az állatoknál, még a párt egy életre választó madaraknál is a szexualitás ösztönös, amit annak pontos periodicitása bizonyít. Semmilyen emberi cselekedet nincs olyan szorosan összekötve a lélekkel, mint a szexualitás. A szexuális erőszak vagy visszaélés akkor is megnyomoríthatja egy életre az áldozat lelkét - sokan bele is halnak -, ha a fizikai sérülés csekély. A „szexuális forradalom” győzelme nemcsak azt jelentette, hogy elvetették a prüdériát és szabadon, őszintén beszéltek a nemiségről, hogy az emberek kiélhették az elfojtott vágyaikat, hanem azt is, hogy a szexualitást fizikai aktussá, önálló élvezeti értékké degradálták, azaz lélektelenítették, tulajdonképpen dehumanizálták. Ettől már csak egy lépésnyire volt a pornográfia, ami mára már komoly társadalmi problémává vált, de tévedés azt hinni, hogy csak az internetnek köszönhetően.

A szerelmet és a házasságot a polgárság kapcsolta össze, történeti források azt mutatják, hogy a 18. századi Angliában vált először széles körben elterjedt igénnyé, hogy a házasság szerelmi érzésen alapuljon.13 A romantikával ez a követelmény új erőre kapott szerte a kontinensen is, és bár volt egy ideig visszarendeződés (lásd pl. a viktoriánus prüdériát), az irányzat folytatódott, és egyre újabb rétegek vallották azt magukénak. Még a mindig és mindenütt előforduló vagyoni szempontok sem tudták fékezni a szerelmi házasságok terjedését, és a 20. század közepén már szerte Európában és a Nyugaton ez vált általánossá.14 A szerelem-házasság kölcsönös feltétele azért is nagy jelentőségű volt, mert összekötötte a szexualitást, a családot és a hűséget - ez utóbbi bármely közösség egyik legfontosabb kötőereje -, így elméletileg erős, belülről eredő stabilitást biztosított a családnak. Azonban más tényezők is fontosak. Amint arra több szerző is rámutatott, ha a szerelem a legfőbb, sőt egyetlen kritériuma a házasságnak/családnak, akkor annak elmúlása, különösen egy új szerelem felbukkanása már legitimálja a válást, tehát bomlasztó erővé válik.15 A család számára a legnagyobb csapást mégis a '60-as évek „szexuális forradalma” jelentette, mert eliminálta a hűséget mint erényt, ezzel milliók számára szakadt át egy erkölcsi gát.

Más példával is illusztrálhatjuk a '68-as generáció pirruszi győzelmét. Az őszinteség és a nyíltság mint fontos erények a '60-as évek legfőbb jelszavai közé tartoztak. Ezek az elmúlt évtizedekben valóban teret nyertek mind a köz-, mind a magánéletben, de a jelenség enyhén szólva is ellentmondásos. Ugyanis az őszinteség és a nyíltság nem csak a valóság és az igazság kendőzetlen képviseletét (a képmutatás tagadását) jelentheti, hanem a legbensőbb emberi gondolatok és érzések nyílt kommunikációját is, azok pedig nem mindig pozitívak. Ami az igazságot illeti, erősen kétlem, hogy mostanában kevesebbet csalnának vagy hazudnának, például a politikusok vagy a közéleti emberek, mint az elődeik, a meg-megismétlődő botrányok és leleplezések legalábbis nem erre utalnak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az érzelmek, sőt az ösztönök nyílt vállalása olyan mértéket öltött a nyugati világban, ami korábban elképzelhetetlen volt. Jellemző, hogy kb. a '80-as évektől kezdődően az amerikai filmekben milyen gyakran mondják ki nyilvánosan: „Szeretlek!” (Európában kevésbé), és ez valóban az amerikai valóságot tükrözi. De nemcsak a szeretetet lehet őszintén és nyíltan kifejezni, hanem a közönyt, a gyűlöletet és a megvetést is, ezt láthatjuk nemcsak a hollywoodi és az európai filmekben, médiában és sajtóban, hanem az utcákon is, ahol a tapintatlanság, a durvaság és a trágárság teljesen elharapódzott. Az őszinteség és a nyíltság, ha nincs belső vagy külső visszatartó erő, kéz a kézben jár az önzéssel és a tiszteletlenséggel. Robert Bellah és társai a Habits of the Heart című munkájukban jól leírják az általuk terápiás attitűdnek nevezett magatartást: az egyénnek ki kell nyilvánítania az igazi énjét, mert ez lehet az alapja az emberi kapcsolatnak. Az elkötelezettség, kötelesség stb. csak interferálhatnak ezzel. Mielőtt mást szeretnénk, előtte magunkat kell szeretni - hangoztatják a terápiás attitűd apostolai.16 Más kutatók ezt a jelenséget (önkifejezés, nyíltság, nyitottság hangsúlyozása) besorolják a posztmaterialista értékek vagy az expresszív individualizmus alá, de a gyökerük azonos: a hangsúlyozott individualizmus.17

Említést érdemel, hogy az általános nyíltsággal és őszinteséggel párhuzamosan a 20. század második felében kivirágzott egy újfajta képmutatás, amit a „Keep smiling!”-gal lehet jellemezni - főként Amerikában jellemző -, és aminek a gyökereit és szimptómáit oly briliánsan írta le Lasch Az önimádat társadalma című könyvében: másoknak egy elvárt pozitív képet kell mutatni, manipulálni kell őket, várni a visszaigazolást, ez a siker stratégiája.18 Ez nem a '60-as évek öröksége, de a jelek szerint jól megfér az előbb részletezett nyíltsággal és őszinteséggel.

A lázadó fiatalok egyik alapkövetelése volt a tolerancia, ami a posztmodern kultúrában szinte szakrális értéket kapott. A tolerancia sok mindenből eredhet, és sok mindenre vezethet. Eredhet türelemből, megértésből, antidogmatizmusból, az ego háttérbe szorításából, de származhat értékzavarból, értéknélküliségből vagy közömbösségből is. A lényeg az, hogy milyen értékek alapján tolerálunk vagy nem tolerálunk, illetve a másik oldalról nézve, hogy milyen értékek alapján követelünk toleranciát. A pozitív értékeken alapuló tolerancia megóvhat egy társadalmat a megcsontosodástól és a zsarnokságtól, anélkül, hogy veszélyeztetné a biztonságát, rendjét és az egyének méltóságát, nélkülözhetetlen az innovációhoz, a szakadatlan jobbításhoz és korrekciókhoz, de magához a demokrácia működtetéséhez is. Ilyen pozitív érték pl. a faji egyenlőség, amelynek kiharcolását nem kis részben a '60-as évek lázadásaihoz köthetjük.19 Viszont a pozitív értékalap komoly korlátokat, kötöttségeket is jelent, legalábbis az érték nélküli toleranciához képest (bármit tolerálunk), ami rendetlenséget, bizonytalanságot, sőt káoszt is eredményezhet, nem mellékesen pedig gátolja a fejlődést, a jobbítást és a szükséges korrekciókat, és erősen erodálja a demokráciába vetett hitet, sőt helyet készíthet a zsarnokságnak. A posztmodern liberális társadalmakban uralkodó erkölcsi relativizmus, a deviancia és a másság feltétlen tisztelete értéknélküli toleranciát jelent. Abszurd példa minderre a muszlim fundamentalizmus eltűrése a Nyugaton/Európában, annak ellenére, hogy az éppen az európai értékek, köztük a tolerancia lerombolását tűzte ki céljául.20

Mintegy két évtizeddel a '60-as évek forradalmi mozgalmai után kutatók és újságírók némi csodálkozással állapították meg, hogy a lázadó fiatalok idősödvén milyen könnyen betagozódtak a korábban általuk támadott társadalomba, közülük kerültek ki pl. a yuppie-k, akik a '80-as évek fiatal gazdasági elitjét alkották. A posztmodern fogyasztói társadalom nemcsak a lázadók követeléseit és értékeit integrálta, hanem magukat a lázadókat is. De hogyan lehetett közös nevezőre hozni a kultúrát és az ellenkultúrát, az állítást és a tagadást?

(Folytatjuk)


 

FELHASZNÁLT IRODALOM:


Anderson, Michael: Approaches to the History of the Western Family, 1500-1914. Oxford University Press, 1996.

Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa Kiadó, 1992.

Barcsi Tamás: A kivonulás mint lázadás. A kultúrától az ellenkultúráig, avagy a megtalált szabadság. Publikon Kiadó, 2012.

Barzun, Jacques: Hajnaltól alkonyig. Európa Kiadó, 2006.

Bauman, Zygmunt: „A munkaetikától a fogyasztás esztétikájáig” In Replika társadalomtudományi folyóirat 51-52 (2005).

Bell, Daniel: The Cultural Contradictions of Capitalism. Basic Books, 1976, New York. Bellah, Robert - Madsen, Richard - Sullivan, William M. - Swidler, Ann: Habits of the Heart: Individualism and Commitment in American Life. University of California Press, 1996, Berkeley.

Burguiere, André - Klapisch-Zuber, Christiane - Segalen, Martine - Zonabend, Francoise: A History of the Family I. Distant Worlds, Ancient Worlds. Cambridge Polity Press, 1996. Eteioni, Amitai: The spirit of community: The Reinvention of American society. Simon and Schuster, 1997, New York, London.

Ferguson, Niall: Civilizáció. A Nyugat és a többiek. Scolar Könyvkiadó, 2011 Fromm, Erich: Menekülés a szabadság elől. Akadémiai Kiadó, 1993 Fukuyama, Francis: A nagy szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Európa Kiadó, 2000 Giddens, Anthony: Les conséquences de la modernité. L'Harmattan, 1994 Halman, Loek: „Individualism in Individualized Society? Results from the European Values Surveys” In International Journal of Comparative Sociology 37 (1996)

Heller Ágnes: „1968. Prelúdium a posztmodernhez” In Magyar Lettre Internationale 30. sz. (1998)

Inglehart, Ronald - Baker, Wayne: „Modernization, Cultural Change and the Persistence of Traditional Values” In American Sociological Review (February 2000) Inglehart, Ronald - Welzel, Christian: Modernization, Cultural Change, and Democracy.

The Human Development Sequence. 2005, New York.

King, Charles W.: „A »leszivárgás« elméletének cáfolata” In Klaniczay Gábor - S. Nagy Katalin (szerk.): Divatszociológia. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982, Budapest.

Kagitcibasi, Cigdem: „Autonomy and relatedness in cultural context: Implications for self and family” In Journal of Cross-Cultural Psychology, vol. 36 No. 4 (2005) Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években. Noran, 2003 Körmendy Lajos: „Váratlan találkozás: Európa és az iszlám” In Valóság 2016/11 Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma. Európa Kiadó, 1984 Prost, Antoine - Vincent, Gérard (eds.): A History of Private Life, V. Riddles of Identity in Modern Times. Harvard University Press, 1991 Sévillia, Jean: Az értelmiség terrorizmusa 1945-től napjainkig. Kairosz Kiadó, 2005 Simmel, Georg: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Gondolat Kiadó, 1973.


JEGYZETEK:


1 Lásd pl. Klaniczay és Barcsi.

2 Heller, 2.

3 Barzun, 15.

4 Heller, 3.

5 Bell, 38-41.

6 A Great Society nevű politikai és társadalmi program 1964-ben kezdődött, a célja a faji megkülönböztetés és szegregáció jogi fölszámolása, valamint a szegénység elleni „háború” volt, melynek keretében egy sor oktatási, egészségügyi, urbanisztikai stb. programot indítottak. Az Affirmative Action filozófiája szerint a jogi egyenlőség nem elegendő a hátrányos helyzetű csoportoknak (pl. színesbőrűek, nők), ezért előjogokat kell nekik biztosítani. Állami intézményeknek és egyetemeknek kvótákat írtak elő, és így a diszkrimináció kizárásának az elve átalakult egy arányos reprezentáció-szabállyá. (Ez utóbbi a magyar történelemből is ismert, és numerus claususnak hívták.)

7 Simmel, 476-481.

8 King, 233.

9 Barcsi, 67.

10 Barzun, 881.

11 Idézi Fukuyama, 110.

12 Lasch, 233.

13 Anderson, 33-37.

14 Prost, 486-488., 552.

15 Burguiere, 408., 418., Bellah, 107.

16 Bellah, 97-98. Egyébként véleményem szerint az önszeretet egy abszurd fogalom, mert teljesen ellentmond a szeretet lényegének, de ennek kifejtése meghaladná ennek az írásnak a kereteit.

17 Lásd pl. Inglehart & Welzel, ill. Halman vagy Bellah.

18 Lasch, különösen a 76-79.

19 Mint mindent, ezt az elvet is lehet oly módon alkalmazni, hogy átforduljon önmaga ellentétébe, erre példa az Affirmative Action, lásd a 6. sz. jegyzetet!

20 Ez az utóbbi években - főként az egyre szaporodó terrorista támadások következtében - változóban van, ebbe az irányba mutat pl. a több európai országban bevezetett „fátyoltilalom”.



« vissza