Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Alexa Károly - Holdudvar

"A Magyar Szemle impozáns szerzőgárdája azt a fajta szakértelmiséget reprezentálja, amely nem hajlandó szimpla kiszolgálója lenni a munkamegosztás kényszereinek, távlatokban gondolkodik, és „tudományközi” szempontok szerint alkot, nem idegenkedik a politikától, és fogékony a múlt spirituális hagyományaira."

Nem ritkán értesülünk – többnyire szinte véletlenszerűen – olyan eseményekről, amelyek ugyan nem keltik fel a nagyobb nyilvánosság figyelmét, de amelyek mellett érdemes némileg elidőznünk. Mondhatnánk: érdekünkben áll, épülésünkre van, tisztánlátásunkat segíti. Ez a mostani esemény csöndes kis évforduló, amelynek nem sok nyomára lehetne lelni a mind áttekinthetetlenebb nyilvánosságban. Augusztusban jelent meg a Magyar Szemlének az a száma, amely – ha nem ünnepli is hangoskodva a tényt – arra emlékeztet, hogy 25 éves lett a folyóirat. És itt jelenti be az alapító főszerkesztő, Kodolányi Gyula, hogy átadja a „kormányt” helyettesének, Gróh Gáspárnak. Nem akarok ildomtalan lenni azáltal, hogy hosszasabban ismertetném és méltatnám e két jeles férfiú pályafutását, szívélyes – ha nem is túl intenzív – barátság fű hozzájuk, már a rendszerváltás előtti évekből. Amit viszont nyugtáznom kell, az a mély szerkesztői elkötelezettségük, empátiájuk, amely együtt jár „szakmai horizontjuk” folyamatos tágulásával, amely tehát példaadó lehet valamennyiünk számára, akik ezen a pályán mozgunk. Nem gondoltam volna annak idején, hogy Kodolányi Gyula, az érzékeny és mélyen metafizikus lírikus, az angolszász civilizáció elkötelezettje ilyen komoly ismeretekre tesz szert a két háború közötti, majd a következő évek magyar politikájának áramlataiban és szellemtörténetében, igaz, azt sem, hogy Antall József főhivatalnoka, külpolitikai bizalmasa és szakértője lesz. Némileg hasonló utat járt Gróh Gáspár is, ő igen jelentős magyar irodalomtörténeti munkák után (a két háború közti időkre fókuszálva) jutott magas – noha a nyilvánosságot kerülő – közhivatalokba és a szerkesztőségi munkába. Mindenesetre ezek az életrajzi tények kirajzolnak egy olyan magatartást és elkötelezettséget, amely több szálon is beköti őket abba a fajta nemzeti kulturális-szellemi hagyományba, amelynek – mintegy – „objektivációja” a Magyar Szemle. De persze nemcsak az.

Hadd jegyezzem meg: megtisztelőnek tartom azt a szerkesztőségi gesztust, hogy lapszámaikat rendszeresen megküldik nekem. Különösen nem szolgáltam rá: egyetlen tanulmányt publikáltam itt mindösszesen a negyedszázad alatt. Ami nem éppen számottevő jelenlét, tekintve, hogy mintegy háromezer közlemény jelent meg ez idő alatt nagyjából ezer szerzőtől. (A teljesítmény másik végpontja alighanem az új főszerkesztő munkássága, aki több mint kétszáz írását hozta itt nyilvánosságra, ideszámolva egy álnévgyanús „munkatárs” dolgait is...)

Nem akarok ismeretterjesztő cikket írni, de azért az alább mondandókhoz rögzíteni kell, hogy a Magyar Szemle hasonnevű őse a két háború között a közgondolkodás és a szellemi élet egyik legjelentősebb fóruma volt, amely úgy tudott független lenni (már amennyire ez egyáltalán lehetséges), hogy a kormányzat respektusát is kivívta, noha nem idegenkedett a radikálisabb reformgondolatoktól sem. Patriotizmus, európai és magyar műveltség, demokratizmus, méltóságteljes konzervatív beszédmód, keresztényszocializmus, népiség, a magyar sorskérdések számontartása... – bizonyára lehetne még további politikai és ideológiai összetevőkkel gazdagítani a lap karakterét, amely 1944 tavaszán a szerkesztők döntése alapján megszüntette önmagát.

Hogy 1992-ben újrainduljon. Antall József nagyon szép gondolata volt, hogy az a lap, amelyik a magyar szuverenitás végórájában számolódott fel, akkor folytatódjék, amikor ez a szuverenitás újra helyreáll. És ekkor kísérelje meg megkeresni, összegezni és az újabb évtizedek kihívásaihoz igazítani azokat a szellemi értékeket, amelyek fölhalmozódtak. És ha még visszább tekintünk: a Szekfű-Eckhardt-féle Szemle annak a hajdani színvonalas és mélyen elkötelezett nemzetpolitikai „revünek”, a Magyar Figyelőnek az örököse, amelyet Tisza István alapított 1911-ben. Nem akármilyen ív ez az első világháború előttől napjainkig. Amikor végre újra állnak Budapesten Tisza István-szobrok. Mindenesetre az újabb magyar politika szellemtörténeti horizontját – tehát nem a bevégzett munkát és kudarcokat – nézve nem lehetünk eléggé hálásak a sorsnak, hogy a rendszerváltoztatással a nemzeti oldalról delegált parlamentet és kormányt bízta meg.

És most kell leírnom azt a kifejezést, amely minden Magyar Szemle-példány olvasásakor – és persze máskor is – elő-előtolakodik, és ez már nem nélkülözi a rendszerváltozás zajlásának tanulságait, az egyes események megítélésének motivációit, egyáltalán és rövidre zárva: a nemzeti oldal politikai és ízléskonfliktusait. Ez a kifejezés: „a szellemi holdudvar”. Hogy egy vonással iderajzoljam újra magamat (tálán nem menthetetlen szerénytelenséggel), az az, hogy én a „másik” hasonnemű laphoz, a Hitelhez kapcsolódtam az 1988-as kezdetektől. Ugyanaz a nemzeti elhivatottság, hasonló programadó elkötelezettség, ám némileg más szerzők, más műfajok, hangsúlykülönbségek, csoportelfogultságok. De senki nem volt kizárva sehonnan. Amit el akartam mondani politikáról és kultúráról, azt a Hitelnél megtehettem, és a Magyar Szemlét örömmel és nem kevés tanulsággal olvastam. „Lakiteleki” voltam, ennek minden személyes kötődésével, s maradtam 1989 ősze után is, hogy aztán 1993 végére – Kiss Gy. Csaba barátom szép szavával – „Antall-huszár” legyek...

Tudtommal soha senki fel nem mérte, hogy a rendszerváltoztató nemzeti politika nagy hasadása 1989-90-ben jelentett-e érdembeli különválást a szellemi szférában. (Kodolányi Gyula is MDF-alapító 1987-ben.) A politikai terepen, a pozícióharcok közepette a sérelmek és a sértések összekuszálódtak a „mozgalmi” MDF és a „kormányzati munkát vállaló” MDF között. És mentek az évek, amíg a rendszerváltoztatás meghatározó nemzeti programpártja végleg el nem tűnt, és a megmaradtak föl nem szívódtak a 2000-es évek elejétől abba a pártba, amely örököse a mindenkori – békebeli – központi politikai erőnek a kiegyezéstől. Jólesően nyugtázhatjuk, hogy az erőfeszítésnek, a résen létnek és a tisztességes túlélési taktikáknak köszönhetően mindkét folyóirat túlélte ama poklos, ellenzéki négy meg nyolc évet.

És amikor a „szellemi holdudvar” kifejezéssel találkozom, például most, a kampányidőszakban a kötcsei piknik kapcsán, vagy midőn visszarévedek a régi szép-nyomorúságos-ballib évekre, amikor a nemzetpolitika minősített elárulói – mint röhincsélő „holdudvar”, vállaljuk a képzavart! – élvezkedtek Szárszón, az ízléstelenség és a kisajátító gátlástalanság terepén, annak a kertnek a tőszomszédságában, ahol 1943-ban Németh Lászlóék, Püski Sándorék és Kodolányi Jánosék próbáltak irányt adni vagy menekülési útvonalat kijelölni a magyar nemzetstratégiának.

A Magyar Szemle impozáns szerzőgárdája azt a fajta szakértelmiséget reprezentálja, amely nem hajlandó szimpla kiszolgálója lenni a munkamegosztás kényszereinek, távlatokban gondolkodik, és „tudományközi” szempontok szerint alkot, nem idegenkedik a politikától, és fogékony a múlt spirituális hagyományaira. Ha még lenne legalább fél újságoldalnyi helyem, nevek tucatjait sorolhatnám föl a Magyar Szemléből. Ezekkel a kitűnő személyiségekkel azt is illusztrálva, hogy ez a fajta nemzeti értelmiség és művészgárda alapvető folyamat újraéledését és létét is bizonyítja: ugyanaz a meghatározhatatlan és mindig megújuló kör ez, amely őseként gondolhat a nemzeti liberalizmus és népi emancipáció nagyjaira – a reformkortól kezdve. Idevéve Antall József idejének remek gondolkodókkal teli szellemi tablóját is és a mai országvezető politika „holdudvarának” kitűnőségeit. És persze a lakiteleki táborverők hagyományépítő vízióit is. Más helyeken jobb, ha nem keresgélünk.

(Magyar Idők, 2017. szeptember 9.)



« vissza