Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Részletek a vásárhelyi Puszta múltjából (2. rész) – A vásárhelyi Puszta egyesületbe tömörülése

A vásárhelyi Pusztával történt ismerkedésünk kezdetén, a kiszáradt Fehér-tó medrében találkoztunk először forgószéllel. A néphit szerint „boszorkányok viaskodnak benne”. A kivirágzott, hófehér sziksókristályokat az előzmények nélkül föltámadó, vihar nélküli, felhőtlen szél fölkapta, toronymagasba emelte, darabig az ég alatt űzte, majd ereje múltával hirtelen elengedve, a szikrázó napfényben mint visszatekintő lelkeket milliónyi apró csillagként szerteszórta. A Puszta ekkor mélyen megérintett, és ezt az élményt azóta is magunkban hordozzuk.

Németh László az Égető Eszterben úgy jellemez bennünket, vásárhelyieket, mint álmodozókat, egy költőies légvárban élve, mindenféléhez értve, szüntelen alkotásokba mélyülve. Olyanoknak, akik a semmiből szeretnének új világot teremteni, megfelelő fölkészültség és támogatás nélkül, amelynek a mindenkori vége a kudarc. Ez a jellemvonás a csomorkányizmus.1 Az író más szavakkal írta le mindezt, de tökéletesen igaza volt. Magunk is ezt az utat járjuk. Nem véletlen. Akit a Puszta végtelensége megfogott, az ebből nem tud kijutni. Egy példa kiváló ősünk boldogtalan életéből: Tornyai Jánosnak, az alföldi festészet egyik „komor bikájának” sas lelke a Pusztán szárnyalt szabadon, amelyet az alant idézett versében határt tágító köznévként általánosított. Vonatkozó festői alkotásaiban elhagyta a barázdákat, a tanyaépületek részletezését. Amikor a tájban embert ábrázolt, folthatásokkal dolgozott, mivel számára a figura nem belső téma volt, hanem a föld gyermeke, amely része a „nagy sömminek”, amelyben a lélek beleolvad a természetbe. Ő nagyobb és általánosabb közösségben gondolkodott. Ez volt az ő világa, ahogy költői értékű versében megfogalmazta, és minden vele foglalkozó, vagy őt bemutató tanulmány idézi. A vers elemzésével részletesebben pillantsunk be Tornyai pusztai világába. Kiss Lajos vásárhelyi néprajzkutatónk, aki abban az időben Nyíregyházán volt múzeumigazgató, így jellemezte a neki küldött Tornyai-verset: „A mindent elnyelő sömmit mindez ideig nem felejtette el.”2 Belébámulok a nagy pusztába, / A nagy puszta meg bámul belém… / Lélek se lebben, madár se retten, / Ketten vagyunk: a puszta meg én…

Íme, ember nélküli magánya. Valóban „magányról” van itt szó? Ketten vannak. Ott van vele a pusztája, és benne föloldódik, kinyílik. Ember és alkotása, de a tanya is csupán részlet, és nem központi téma. Így fejti ki: Álmos csöndesség – végignyújtózik, / Bágyadt homályba fény belefúl / A véghetetlen teregetőzik / S szent nyugalomban itt ellapul…

Az a fény, amely a szentesi tanyavilág híres festőjénél, Koszta Józsefnél az élet lángját hordozza, az ő „pusztájában”, lelkében, akár Adynál „szent nyugalomban” elvész. Mintha a nirvánát idézné, valójában a természet teljességét érzékeli, amelyben ember és állat porszem. Föltűnik, összevegyül és eltűnik. Világosan kimondja: Elhagyott tanya, – mállott falú, / Távoli ködben, vak szik felett… / Hova lett haj, a régi lakó? / A nagy sömmibe beléveszett…3

A negyedik, befejező versszakasz az első ismétlése, mintegy megerősítése annak, ami vele történik. Egyszer a „nagy puszta” őt is elnyeli, mint a „sömmit”, vagy, mert „sömmivé” válik. Tornyai itt már kozmikus távolból látja a világát, míg ez Kosztánál nem következett be.4

Fölmerül a kérdés, miért írtuk le ezt a bevezetőt? Enélkül aligha lenne érthető, hogy egy magányos ember hogyan eszelhetett ki, és miként kezdett bele egy akkora vállalkozásba, hogy két megyére kiterjedő, kilenc települést, több helyi és országos intézményt magába foglaló szervezetet alapítson olyan célkitűzésekkel, amelyek számára semmilyen haszonnal nem járnak; legfeljebb gyanússá válhat, hogy a mai vagyonsóvár világban szellemileg mennyire lehet ép.

 

A vásárhelyi Puszta állapota

 

A két megyére: Békésre és Csongrádra kiterjedő vásárhelyi Puszta területe évszázadokon keresztül az ország egyik legszegényebb része volt, amelyet az elmúlt hetvenegy év során a társadalmi változások tovább gyöngítettek. A Vásárhelyi Puszta Egyesületbe 2016. július 7-ig a legszűkebben vett térségéhez a két anyaváros, hét község, a Herbária Gyógynövény-feldolgozó és Kereskedelmi Zrt., a 137 éve alapított Hódmezővásárhelyi Gazdasági Egyesület, továbbá országos rendelkezés miatt hivatalos tagként nem, de pártolóként a Körös–Maros Nemzeti Park, és több tudományos intézmény, múzeum, levéltár, valamint magánszemélyek is tartoznak.

Több mint fél évszázada, hogy ezt a területet szociográfiai és népiéletmód-kutatásainkkal igyekeztünk megismerni. Bár egyes, jól működő polgármesterek szívós és hozzáértő munkája révén több helyen látni lehetett, hogy értékes fejlődés van, de a legtragikusabb az volt, hogy mindenütt riasztó mértékben csökkent a lakosok száma. Lehangolódva érzékeltük, hogyan megy tönkre ember nélkül a Puszta. Négy évvel ezelőtt a lakosság összlétszáma még kilencvenezer fölött volt. A kezdeményezett szövetség lélekszámvesztesége a szerveződésben leginkább vezető szerepet betöltő Hódmezővásárhely megyei jogú város esetében volt elszomorító. Az 1910-es népszámlálás szerint 62 445 főt jegyeztek, közülük 39,7 százalék a tanyákon élt. 1949-ben már csak 49 417 lakos volt. A városban megindult az iparosítás. A tanyai, főleg pusztai lakosság elvándorolt nagyobb része egyelőre a két anyavárosban kötött ki. Vásárhelyen 1980-ban 54 486 lakost tartottak nyilván. Ez 2001-ben már 49 382 főre csökkent, és 2016-ban 44 487 lakost számláltunk. 1949-ig közel hétezer tanyát jegyeztek. A legutóbbi kutatás szerint az olyan tanyáknak, amelyekben valamilyen mezőgazdasági termelés folyik, két típusuk van. A város adócsoportjának közlése szerint: őstermelő 391, mezőgazdasági vállalkozó 31, összesen 422. A Hódmezővásárhelyi Többcélú Kistérségi Társulás Kapcsolat Központ főigazgatójának, Bálint Gabriellának szervezésével és vezetésével elvégzett, egyenkénti tanyabejárás alkalmából 350 fő tevékenységéről találtak részletesebb adatokat. Nem egy tanyába be sem tudtak menni.

Megjegyezzük, hogy pontos adatot azért sem lehet megadni, mivel az egész vásárhelyi határra vonatkozó tanyai lakosok és velük a csoportok számaránya naponta változik, tapasztalatunk szerint folyamatosan csökken!



A Puszta másik anyavárosa Orosháza. A város mindeddig legjelesebb írója, Darvas József még a „legnagyobb magyar falu”-ként említette.

1946-ban emelkedett városi rangra. Tanyáit lebontották, kisiparát, kereskedelmét, magántermelését tönkretették, helyette gyáripart kapott. Ezzel a megye legiparosodottabb települése. Ahogy Vásárhely, Orosháza sem vált csupán ezzel kiemelkedővé, pedig gyönyörű evangélikus temploma, kiváló kultúrháza, megújult belvárosa, különleges szökőkutas belső tere és az országos hírű Gyopáros fürdője ezt lehetővé tenné. Szociológiai ismeretek szerint a városiasodáshoz nem elég az infrastruktúra kiépítése: négy nemzedékváltás ha negyed századot veszünk alapul, egy évszázad kell ahhoz, hogy mentális, szellemi polgáriasodás érvényesüljön, és ezt az alapvetően bennszülött lakossággal nem lehet siettetni. Számunkra Orosháza a második szülővárosunk”, hiszen néprajzi tudásunk alapjait Nagy Gyula múzeumigazgatónál kaptuk meg, akinek nevét fölvette a kiváló területi múzeum. A Vásárhelyi Pusztáért Szövetséget mind Németh Béla, Orosháza Város Önkormányzatának tanácsnoka, mind Deák György, az Olvasókörök Országos Szövetségének társelnöke kiváló értékítélettel, folyamatosan támogatta.

2016-ban a pusztai településeken ezeket a lakossági számokat jegyezték: Orosháza 28 178, Árpádhalom (Szentesi járás) 537, Békéssámson (Orosházi járás) 2381, Derekegyház (Szentesi járás) 1584, Kardoskút (Orosházi járás) 913, Nagymágocs (Szentesi járás) 2985, Pusztaföldvár (Orosházi járás) 1662, és Székkutas (Szentesi járás) 2071. Az összlétszám: 81 814. Négy év alatt a lakosság fogyása mintegy tízezer, vagyis kisváros méretű. Ez elképesztő!

Lengyel György, Kardoskút polgármestere a Vásárhelyi Televíziónak adott nyilatkozatában elmondta, hogy a két egymáshoz közeli kardoskúti település – Pusztaközpont és az anyaközség együtt – 2013ban csupán 950 lakost számlált. 1948 előtt, amíg Hódmezővásárhely anyavároshoz tartozott, csak Pusztaközpont 2500 főt tartott nyilván. A pusztai tanyák száma összezsugorodott – a bennük élők többnyire utánpótlás nélküli idősek –, mindenféleképpen segítségre szoruló emberekből tevődnek össze. A VPE-nek mindent meg kellene tennie azért, hogy a pusztulás megálljon, és a térség fejlődjön, természetes szaporodásnak induljon.

Amikor 2012 nyarán elkészültünk az Íme, az Ember! című újabb elbeszéléskötetünkkel, egy lehangoló pusztai utunk során megért bennünk, hogy ezt a munkánkat fölhasználjuk az itt élő emberek segítésére. Az orosházi Petőfi Művelődési Központban 2013. január 25-én a két anyaváros polgármestere mutatta be a könyvünket. Kértük, hogy a Pusztához tartozó községek polgármestereit és a térség jeles művelődési és tudományos intézményeinek vezetőit, valamint a vállalkozások igazgatóit is hívja meg.

A rendezvény után a jelen lévő vezetőkkel ismertettük az est lényegét, azt, hogy szeretnénk létrehozni egy pusztai szövetséget. Ekkor még nem volt teljes a létszámunk, folyamatosan csatlakoztak hozzánk további résztvevők. Az irodalmi esten és utána rendszeresen, szóban, írásban, majd a sajtó és az MTI közleményeiben következtek a szövetség fejlesztéséért végzett erőfeszítések, valamint a tevékenységek meghatározásai. Elsőnek a kialakuló szövetségünk programját fogalmaztuk meg:

 

Teremtés – A Vásárhelyi Pusztáért Szövetség hitvallása

 

A vásárhelyi Puszta népessége környezeti, kulturális, gazdasági és társadalmi egységet alkot. Földje semlyékes, mocsaras, szikes mezőkkel, és tavakkal, erekkel tagolt. Nagyobb része legelőnek való, és a szabad madaraknak, állatoknak paradicsoma. Az idetelepült emberek kényszerből feltört telkein hol a belvíz, hol az aszály pusztít. Itt sokkal keményebb az élet, mint a jó minőségű szántóföldes tanyákon. A termelt javakért mindig erősebben kellett küzdeni. Istenen kívül a szegény emberen csak az esze, a szorgalma és egy másik szegény segít! Mégis hazánk egyedi, különleges és pótolhatatlan életterét alakították ki. A népet nem lehet leváltani. Évszázadok során, élő biológiai szövetként, egymással összeházasodva, újvilági „vérszerződést” kötöttek. Ezért szükséges, hogy kölcsönös segítségnyújtással, a társadalom által is elfogadott, testvéri szövetséget alkossanak.

 

 

A VÁSÁRHELYI PUSZTÁÉRT SZÖVETSÉG (VPSZ) MŰKÖDÉSI TERVE

 

(Az elsődleges, 2013-as fogalmazásunkból vett részletek)

 

 

A Pusztának a 21. században, amikor az urbanizáció hatására tovább pusztul a természet is, a mai állapotában változatlanul jelentős, sőt javuló, fölbecsülhetetlen ökológiai értéke van – a Körös–Maros Nemzeti Park tudományos és gazdasági igényű munkálkodása következtében –, amely hazánk minden más, már hungarikum értékkel rendelkező pusztai tájegységétől eltérő. Ennek köszönhető, hogy a tájat igyekszik természetes körülményei szerint visszaállítani és meghagyni, ahol korábban a felelőtlen emberi mulasztások és intézkedések következtében sérült. Több rossz hazai példán okulva, közösen vigyázunk arra, hogy a Puszta ökológiai, táji értékei ne essenek az emberi kapzsiság áldozatává. Térségünk ne legyen sportpályák, tribünök, vidámparkok, kitelepült árusbódék stb. látványés szórakoztató színhelye. Ebben a munkájában a VPSZ-nek egy emberként kell segítenie, hogy ez az ősi ökológiai terület, ahol a régészeti kutatások szerint már a neolitikum óta az ember is egyensúlyban élt környezetével, egyszerre szolgálhassa az utókor népét és élővilágát. Erősítenünk kell a tanyás, családi agrártermelést.

Legtöbbet saját erőből, továbbá közös pályázatok és támogatók segítségével igyekszünk megvalósítani. Kezdetben kis lépésekkel haladva, a VPSZ tagságának pozitív értéket adó terveket valósítunk meg. Ezek közé tartozik, hogy Kardoskút–Pusztaközpont Olvasókörének udvarán, Németh Béla adományából, közösen elültettük az együvé tartozás „Kívánságfáját”. 2013. május 30-án a helységek címereit és az intézmények emblémáit helyeztük el az olvasókör nagytermében. Saját gyűjteményünkből átadtuk az aradi vértanúkról készült nagyméretű, sokszorosított képet, amely szintén a kör falára került, figyelmeztetve a hazafias értékteremtésre. Közösen állítjuk össze azok nevét, akik a Pusztáért évszázadok során értékes tevékenységet folytattak a maguk szakmai területén, és elkészítjük azokat a táblákat, amelyekre nevüket írjuk, a címereket és az egyedi jeleket őrző falon elhelyezve. A Pusztának több kiváló része van, ahol értékes emberi munkát, elpusztult település helyét, vagy természeti érték emlékét kell megőrizni. Ezeken folyamatosan emlékjeleket állítunk az utókor számára.

Az együttes összefogás érdekében minden olyan hazai, uniós és más külföldi pályázatot, amely a közös fejlesztést szolgálja, megragadunk. Csak az ilyen, megyeés helységhatárokat átlépő fejlesztések lehetnek célravezetők. Ebben a VPSZ számára fontos szerepet játszik a lélekszám természetes gyarapítása és a munkahelyek létrehozása.

Megalkottuk a közös gazdasági emblémánkat, amelynek felirata: A VÁSÁRHELYI PUSZTÁÉRT SZÖVETSÉG TERMÉKE”. Ez a kistérségünkben termelt kiváló, ellenőrzött áruk védjegye lesz. Ettől várjuk, hogy fölfigyeljenek az itteni termékekre. A székkutasi Herbária-telephely által készített gyógyteák alapanyagai, különösen az orvosi székfű korábban nem kapott kellő és megérdemelt, országos propagandát, pedig ismert, hogy a sziki területen termelt gyógynövények ‒ a talaj adottsága miatt ‒ olyan értékes ásványi anyagokat, nyomelemeket tartalmaznak, amelyek az adott növényekben más talajokon nem fordulnak elő, vagy nem olyan mértékben és kedvező összetételben, mint a vásárhelyi Pusztán.

Az utóbbi években egymás mellett fejlődött, de összehangolt tervek nélkül az orosházi Gyopáros és a székkutasi Kakasszék. A két terület közelsége, a gyógyfürdő és e helyekhez csatlakozó szanatórium, illetve orvosi ellátóhely lehetséges, megfelelő és kölcsönös kisegítése elengedhetetlen. Ugyanakkor Kakasszék gyakran kapott és kap orvost, egészségügyi szakdolgozókat Vásárhelyről, Orosházáról és Székkutasról. Kakasszék nagyszerű fejlesztése, az újabb 19 betegággyal való bővítése, előtte a gyógyvizű természetes tó kotrása és folyamatos helyreállítása, valamint ezek ellátása további távlatokat nyújthatna a két város és Székkutas esetében is. Összehangolva, országhatárunkon túli betegellátást is elképzelhetővé tenne! A két térség szoros kapcsolatából értékes turisztika is fejleszthető.

Békéscsaba és Szeged között kiépülőben van egy új kerékpárút. A VPSZ tagságától már várjuk azokat a lépték szerinti összehangolt térképterveket, amelyek a Puszta minden települését és fontos turisztikai célhelyét folyamatosan, az erre a célra nyert pályázatok fölhasználásával, kerékpárutakkal kötnék össze.

Hódmezővásárhely Pusztájának szétdarabolása után a talán legértékesebb történelmi emlékhelyünk megmaradt, a magyar középkori csomorkányi romtemplom. Az itt végzett ásatások bebizonyították, de a megkímélt, fennálló falakon látható román és fölötte gótikus ablaknyílás is jelzi, hogy a Szent István-i rendelkezést követően, idehozott kőalapra, és maradandó falból álló, helyben égetett téglákból épült föl a római katolikus templom. A reformációt követően, a Jaksics nevű földesuraik vallását követve, a mezőváros lakossága evangélikussá vált. A török hódoltság után a vásárhelyi református gazdatársadalom került többségbe. Hódmezővásárhely pályázattal pénzt nyert a templom karbantartására, környezetének rendezésére, és az elpusztított mezőváros emlékére, kegyeleti helyként való egyházi turizmus céljára. Ezt követően további pályázat lenne szükséges ahhoz, hogy Vásárhely felől Kardoskút felé, továbbá a 47-es úton Orosháza, Székkutas, majd Békéssámson összekötésével e történelmi és egyházi örökségünk az időjárástól függetlenül megközelíthető legyen. Mivel itt még föltáratlan középkori romváros a hozzá tartozó temetővel és az oppidum végleges elpusztításakor megölt, ártatlan lakosság szétszórt hamvaival kegyeleti hely is, búcsúés zarándokhellyé kell nyilvánítani. Ide a VPSZ nem majálisokat, színpadokat és vidám bulikat szervez, hanem ökomenikus, szakrális találkozókat, illetve a hely méltóságának, tiszteletének megfelelő irodalmi és művészeti találkozókat, kihelyezett történelemórákat tervez. A Csomorkánytól mért mintegy 70 km távolságú körsugarat térképre rajzolva kiderül, hogy a Dél-Alföld e területén egymást érik az elpusztított falvak, mezővárosok, monostorok még fennálló romokkal árválkodó, kellően ki nem használt emlékhelyei, amelyeket szervezéssel tömegek számára lehetne összekötni.

A kulturális terveket folytatva, jelszavunk: „ahol kultúra van, ott minden érték van, és fejlődés indul!” A VPSZ tervezi, hogy azokon a településeken, ahol még mindig nincs olvasókör, a dél-alföldi hagyományok megmentése és továbbéltetése érdekében, amennyiben igény merül föl iránta, az Olvasóköri Szövetség segítségével új köröket létesít. Szeretnénk, ha minden községnek lenne falumúzeuma. Öröm, hogy Székkutas esetében már olyan előrehaladott állapotban van az új falumúzeum megnyitása, amely a 2013. évi Vásárhelyi Őszi Ünnepi Héten megvalósul. Ugyancsak falumúzeum létrehozását tervezi Békéssámson, Pusztaföldvár, valamint Kardoskút. Utóbbi a mostani olvasókör mellé épített állandó kiállítóhelyiséggel, a tájra jellemző ősépítménynek számító népi kerekóllal”, külső kemencével, harangláb és ősmagyar táltosfa felállításával. Ezek azért is nagyon fontosak, mert nemcsak a pusztai élet területi sokrétűségét mutatják be, hanem egy turistacsoportot úgy is végig tudnunk vezetni a településeinken, hogy megnézhetik elődeink életmódjának megmaradt értékeit.

A VPSZ tervezi, hogy a Puszta megörökítésére létrehozza és támogatja – a vásárhelyi és mártélyi kiváló példa alapján – a nyári képzőművészeti és fotótábort. Dr. Nagy Imre, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója vállalta, hogy művészettörténészi szempontok alapján segíti őket, míg Holler László és ifjabb Holler László festőművészek a korrektor tanári feladatot is ellátják. Eifert János világhírű, vásárhelyi születésű fotóművészünk, aki ez évben ünnepelte 70. születésnapját, vállalta, hogy minden évszakban eljön a Puszta évszakonként változó arculatát megörökíteni. Így már a közeljövőben beindulhat a Puszta több műfajú újra felfedezése.

A két anyaváros: Hódmezővásárhely és Orosháza művelődési központja vállalta, hogy a VPSZ-ben társult helységek számára díjmentesen lehetőséget biztosítanak a kulturális bemutatkozáshoz. Ezen a falu tud bemutatkozni: az óvodások műsorával kezdve, az iskolások, amatőr színjátszók, szavalók, kórusok, zenekarok, a településen alkotó képző-, fotó-, iparés a népművészek termékeinek bemutatásával. Próbaként elsőnek Vásárhelyen Székkutas adott olyan kiváló, félnapos előadás-sorozatot, ahol a nagy színházteremben még a lépcsőkön is ültek, az előtérben, külön teremben pedig a község termékeit és művészeti értékeit mutatták be. Ezek a szempontok, igények természetesen tovább bővülhetnek, és a támogatók, valamint a nyertes pályázatok szerint valósulhatnak meg.

Lengyel György kardoskúti polgármester kijelentette: „akkor vállalom a szövetséget, ha nem válik gittegyletté”. Pillanatra megborzongtunk: Uram-Teremtőm, mibe is keverjük ezeket a létbizonytalanságban küzdő embereket? Mit tudunk mi nekik biztosan ígérni; vagy hazudozzunk, és fényes jövőről álmodozzunk? Hiszen itt a szikés sártengerben küzdők reálisan gondolkodó emberek, akik jobban ismerik a helyi lehetőségeket, naponta küzdenek a bürokráciával, az országos gondokkal, rájuk nehezedő törvények és rendelkezések szorításával. Egyáltalán, kikbe tudunk kapaszkodni?”

Az induláshoz több fontos szerep ellátására volt szükségünk. Deák György elvállalta, hogy szervezi a szövetséget, drótpostán adja-veszi a fontos közleményeket, az MTI-vel, a helyi tévékkel, rádiókkal napi kapcsolatban lesz. Németh Béla, Orosháza Város Önkormányzatának tanácsnoka, korábbi polgármestere, aki az orosháziak egyik kitelepített családjából származott, aki a Puszta cinkusi határrészében lévő iskolában kezdte elemi tanulmányait, és jól ismeri az itt élő embereket, szakmai, emberi tapasztalataival segítette kezdő lépéseinket. Szél István gazdaszülők gyermeke, akit Székkutas polgármesterévé választottak. A Körös– Maros Nemzeti Park igazgatója: Tirják László, és munkatársa: Kotymán László, a vásárhelyi pusztai ágazat sóstó-telepi felügyelője a terület szociográfiai és néprajzi kutatója. Ahogy haladtunk a tagság számbavételével, úgy oszlott bennünk a szorongás, és erősödött az elszántság, hogy nem válunk gittegyletté. A megbeszélés végén már ott tartottunk, hogy szükséges lesz a múlt föltárását és megismerését is elkezdeni. Ehhez a vásárhelyi levéltár megannyi adatára és térképére szükségünk lesz. A jelen lévő levéltárvezető, Szenti Csilla vállalta a segítséget, és rögtön megválasztottuk jegyzőkönyvvezetőnknek is. A vásárhelyi önkormányzattól meghívtuk Spitzner Csaba építészt, arra számítva, hogy a legtöbb feladat az ő szakmai területéről adódik, és kiváló pályázatírónak ismertük.

A következő feladatunk az volt, hogy a frissen megalakult közösségnek állandó gyülekezési helyet keressünk. Erre a legalkalmasabb hely a kardoskúti Pusztaközpont felújított olvasóköre volt, amelyben a VPSZ már egyébként is kezdett berendezkedni. Ehhez a közeli tanyán lakó polgármester hozzájárult, és a körletet, a jókora udvarral együtt, saját erőből kezdte kialakítani. A térképre tekintve az is kiderült, hogy innen számítva harminc kilométeres sugarú körben valamennyi tag megtalálható, műúttal összeköttetésben van, és a célhely a mai gépjármű-közlekedéssel fél órán belül elérhető.

Első ülésünkre meghívtuk a két megye egyházainak képviselőit. Orosházáról az evangélikus, Békés megyéből a római katolikus és Vásárhelyről a református gyülekezetek lelkipásztorai jöttek el. Ők valamenynyien áldást mondtak szerveződésünkre, és örömmel fogadták, hogy a csomorkányi romtemplomhoz kötődve, tevékeny részt vesznek a térség megalakuló egyházi turizmusának szervezésében és fenntartásában is.

 

Szaporodó gondok és megoldások

 

Egyik megbeszélésünkön Lengyel György értékes ötlettel állt elő: Szeretnék a tanulóink számára egy ökoiskolát építeni. A telek megvan, és a tervrajz is elkészült. Támogatjátok-e? Milyen oktatás lenne benne? – kérdeztük. Mindenben követjük a hivatalos előírásokat, de az iskola mellett egy jókora udvar van, ahol a gyerekeket megtanítjuk a természettel együtt élni és gazdálkodni. Állattartás, növényés gyümölcstermesztés, kisgépek javítása, épület-karbantartás, hivatalos ügyek intézése, háztartásvezetés… Azt látom, hogy a mai fiatalok mindezt nem ismerik, de nem is nagyon érdekli őket. Már nincs tartalmas életre nevelés.

Belevágjunk az iskola megteremtésébe?

Mintha vezényszót hallottunk volna, egyszerre lendültek a helyeslő karok.

A pusztai ember számára olyan istenáldás volt az iskola, mint az imaház és az olvasókör. Elpusztításuk lelki és szellemi halált jelentett. Az iskolákra történt emlékezés részünkről korábban kezdődött. 2011. február 6-án a szélnek eresztett, vagy a zárt településekre bevitt tanítók emlékét megörökítő elbeszélésem utolsó mondatai szerint: A tanító biztos őre maradt a kiüresedő Pusztának. A naplóból mind gyakrabban törölte egy-egy gyerek nevét, és az utolsó iskolaszünet előtt rájött, hogy nem maradt tanulója. Pusztító nyár volt. A tavaszi belvíz után jöttek az aszályos hónapok. Augusztus elején csak az évszázados fák lombja alatt talált enyhülést, vagy amikor a nap eltűnt a végtelenné vált látóhatár mögött. Mélységes csönd ült a határra. Nem hallatszott már a lovak nyerítése, és nem volt tanya, ahonnan a tejet hozza.

Reggel brigád érkezett a szövetkezetből, és az iskolából kezdték kihordani a bútorokat, a padokat kihányták az udvarra. A tanító kezdte sorba rakni. Ekkor egy vezetőféle fölvilágosította: Holnap másik brigád jön, és lebontja az iskolát. A bútort elviszik a kultúrterembe. Szedje össze, tanító úr, a holmiját, és húzzon el innét! Már két éve nyugdíjas, mit akar itt még? Amióta kikerültem a képzőből, itt tanítottam. Ez az én őrzetőm.

Semmi mást nem akarok, csak az új nemzedékeket oktatni, hogy a nép ne felejtse el a saját himnuszát.

Hányszor mondtuk, hogy nősüljön meg! A Kovácsék Juliskája úgy járt maga után, mint legény szokott a lányhoz, de rá sem nézett. Miért nem alapított családot? Most alhat az árokparton, vagy bemehet az öregotthonba.

A földgyalu másnap összelökte az öreg épületet, a lánctalpas gyökerestől kirángatta a fákat. Jött a traktor és beszántotta. A tanító fölakasztotta vállára a tarisznyáját. Sok évtizedes munkája után most sem volt tömöttebb, mint amikor ideérkezett. Elindult az úton. A határban dolgozók levették a kalapjukat, és néhány pillanatra megálltak, mert tanítójuk énekelt: – „Isten, áldd meg a magyart…”

Deák György ösztönzésére, még a VPE megalakulása előtt, az orosházi Cinkus tanyavilágában, az egykori vásárhelyi népiskola előkertjében egy emlékoszlopot, Sütő István erdélyi fafaragó művész alkotását, 2012. június 23-án avattuk fel.

2016. július 23-án Kardoskút Pusztaközpontban egy szegedi mérnök terve alapján felavattuk a nyoma sem maradt Fehértó-parti Iskola, a Baraczkosi Olvasókör és a Református Imaház közös emlékművét.

A Szegedi Tudományegyetem Újés Legújabb kori Történelmi Tanszék vezető docense: Marjanucz László szép ö-ző nyelvjárásunkban összefoglaló, avató beszédet tartott. Szorgos kezeknek sikerült két iskolapadot megmenteni, amelyeket az avatás helyszínére vittek. Eljött néhány öregdiák, aki megérte ezt a napot. Boldogan ültek bele az öreg bútorokba. Ekkor döbbentem meg, hogy miután az itt élt egykori népeknek, elpusztított településeknek, híres épületeknek szeretnénk emléket állítani, ez a kiüresedett, hatalmas pusztaság megtelik majd emlékjelekkel, a szél zúgásában terjedő, megidézett és visszahozott lelkek suttogásával, amelyet már csak az itt élő emberek hallanak és értenek. Vajon meddig?

Ekkor érkezett hozzánk a letaglózó értesítés. Lengyel György kardoskúti polgármester szomorú leveléből láthatjuk, hogy sem öko-, sem állami iskola nem lesz többé a községben! Így írt: „Most [2016] augusztus 31-én szűnik meg végleg nálunk a közoktatás. 2014. szeptember 1-től szüntette meg a fenntartó a felső tagozatot, ezt követően az alsó maradhatott volna, de a szülők elbizonytalanodtak, és összesen 8 gyermek iratkozott be alsóba. A 2015/2016-os tanévre már csak egy gyermeket írattak be, ezért nem indult osztály.”

 

Ahol a tűz lobog, ott a szellem is világosodik!

 

Tanyai gyűjtőés „zarándokútjaink” során tapasztaltuk, hogy ahol kisebb-nagyobb embercsoportok közös kemencét építettek, és hagyományőrző ünnepeiken kenyeret, lángost, vagy ha tellett, kolbászt sütöttek, hozták a hozzávalót, és összeadták a tüzelőt. Körbevették, mindenki szorgoskodott, és figyelte a tüzet, ki ne aludjon! Nem véletlen, hogy a nagy kultúrákban a tűz egyike az őselemeknek, amely emberré válásunk során jelentős szerepet töltött be. Így volt ez az utóbbi fél évszázadban is, és boldogan érzékeltük, hogy rohamosan terjedt az utóbbi években. Ahol kemence épült, ott előbb-utóbb megjelentek a padlásokon, színekben, romos épületekben, elfeledetten, esetleg jobb időkre várva újságpapírba, rongyokba csomagolva, vagy csak a napi használatból kiszorulva, a ház valamelyik zugában megbúvó tárgyak, amelyeket összehordtak, és a megfelelő helyet keresték nekik. Szerettek volna együtt ünnepelni, vigadni, vagy bánatot oszlatni mindazzal, ami korábban családjuk nemzedékeihez kötődött.

Ennek a kezdeményezésnek mintapéldája volt Székkutas. A község egy régi gazdacsaládból származó, kiválóan képzett és a pusztai nép iránt nagy empátiával rendelkező polgármestert választott Szél István személyében. A próbatételét mindjárt működése első tavaszán átélte, amikor belvíz áztatta a megmaradt tanyákat. A vásárhelyi Fekete Sas Rendezvényház egyik termében eltávozó önkormányzati munkatársunkat búcsúztattuk, amikor őt is idevártuk, de múltak az órák, és nem jött. Már hazafelé készülődtünk, amikor résnyire megnyílt az ajtó, és mögötte két, szárhegyig sáros gumicsizmát láttunk. Ahogy tágult a nyílás, munkaruhában ott állt a kutasi polgármester. Elnézést kért, hogy nem tud bejönni, de egész nap ásták a levezető árkokat és egyik tanyától a másikig húzták a szivattyúk csöveit, hogy elvezessék a vályogfal épületeket körbefogó vizet. A példát látva, munkatársai is segítettek, és hamarosan aki csak tudott, ott dolgozott az elárasztott földeken. Írnunk sem kell, a búcsúestnek nem a távozó munkatársunk, hanem ő lett az ünnepeltje.

Szél István első falumentését újabbak követték. Egy régi ONCSAházat átépíttetett. A mellé húzott, elöl nyitott félszer alá kemencét rakatott. Megkérte a vásárhelyi múzeum néprajzkutatóit, hogy járják végig a falut, és szedjék össze az összes régi tárgyat, amit a nép használt, és szívesen odaadnak. Korábban már néhány értékes darab összegyűlt, de nem volt mozgatóerő, hogy ebből korszerű falumúzeum legyen. Tovább gyűltek a gereblyék, sarlók, kaszák, rokkák, cserépedények, viseleti darabok, kézimunkák… Közben elindult a restaurálás és a tudományos földolgozás. Évbe sem került, amikor 2013. október 4-én falumúzeumot avattunk. Több avatóbeszéd hangzott el: Szél István kezdte, majd dr. Lázár János államtitkár után e sorok írója szakmai ismertetéssel folytatta, végül Őze Sándorné a fehérgárdista mozgalomról külön beszélt. Nem véletlen. A múzeumnak egyik különtermében döbbenetes dokumentumok között ott állt annak a szegedi bitófának a pontos másolata, amelynek eredetijén a szegedi Csillag Börtönben fölakasztották a mozgalom egyik vezéralakját, a falu nemzeti hősét: Kovács Istvánt. Egy jókora szoba a falualapító Gregus Máténak és családjának megmaradt emlékeit őrzi. Azóta a Falumúzeum rendezvények sokaságát élte meg, sok ezer látogatóval.

Szél István nem állt meg ennél a fejlesztésnél. Szövetségünkbe behozta Árpádhalmot és Derekegyházat; majd a Szentesi járáshoz tartozó öt községgel: az előbb említett kettővel, valamint Székkutas, Nagymágocs, és – a pusztai területen túl eső, de annak szomszédságában lévő – Szegvár községgel „Pusztaötös” néven, közel azonos feladatjelölésekkel megalapították új közösségüket, és első fokon mindjárt egyesületté is minősíttették; de nem váltak ki a Vásárhelyi Pusztáért Szövetségből sem.

Székkutason minden évben díszpolgári kitüntetést adnak át. Ebben a kiemelkedő értékelésben nemcsak az értelmiség, vagy a kommunista diktatúrában elnyomottak részesülnek, hanem azok az egyszerű emberek is, akik itt úgy élik dolgos életüket, hogy fizikai segítséget, ha kell a legkülönbözőbb támogatást nyújtanak a közösségüknek. Az a család, amelyik bajba jutott, súlyos károkat szenvedett, az önkormányzat messzemenő támogatására számíthat.

Dicsérjük a kulturális fölemelkedést. Megújult, korszerűsödött a kultúrház, amely a helyi és szomszédos amatőr együttesektől a művészi színjátszásig képes befogadni az előadásokat. Könyvtára, olvasóköre látogatott. A községnek van saját Harmonika, Gregus Máté Bio Kertbarát és Faluszépítő, Nyugdíjas, Örökifjú, Mozgássérült, Lovas Klubja, Kamilla Dalköre, és Petőfi Vadásztársasága. Tartalmilag és szerkezetileg megújult általános iskolája a község másik kulturális központja. 2015-ben összegyűjtötték a község családi és dokumentumfotóit. Saját erőből Vásárhelykutastól Székkutasig címmel példamutató albumot állítottak össze belőlük. 2009-ben fölavatták Hugo Hartung szobrát. A hazájában népszerű német író a két világháború között cserediákként érkezett Vásárhely-Kutasra, és Gyakran gondolok Piroskára címmel regényt írt a kutasi indóház lányához fűződő szerelméről. Hazájában ebből a történetből sikerfilmet készítettek, amelyet évente újrajátszanak. Az író özvegye a falunak ajándékozta férjének több tárgyát, fotóit, amelyekből gyűjtemény született. A turistákat várják és fogadják a kutasiak. A vendégek elszállásolására a falunak több vendégháza van.

Sportcentrumot építettek, amelyben a fedett csarnokon kívül műfüves sportpályát is avattak. Több, évente visszatérő viadalt rendeznek itt, valamint a falu mellett lovas-, motor-, kocsiés szántóversenyt. A felújított háziorvosi rendelő bármelyik nagyvárosban megállná a helyét. Van fogorvosi ellátás, laboratórium, fizioterápia. Saját szociális gondozót tartanak fenn. Kevés olyan kisközség létezik az országban, amelyik az utóbbi években pályázatok elnyerésével olyan nagyberuházásokat hajtott végre, mint amit Székkutas. 100 millió forintos összegből 7 kilométeres aszfaltos utat építettek, a járdákat felújították.

Megoldották az ivóvíz bevezetését, a fedett szennyvízcsatornázást, saját szennyvízkezelőt és csapadékvíz-elvezetést létesítettek. Kerékpárutat építettek ki a faluban, amely összeköti őket Kakasszékkel, Orosházával és Hódmezővásárhellyel. A Herbária Zrt. 2014-ben 100 millió Ft értékű bővítéssel már 80 embernek adott munkát. Czirbus Zoltán vezérigazgatót gyermekkora a Pusztához köti.

Az itt fölsoroltak csupán tallózást jelentenek az utóbbi néhány év fejlesztésében. Nagyon sok további terv vár még megvalósításra. Egyetlen aggasztó kérdés merül föl, mi mindent kell még tenni, hogy a lakosság száma ne csökkenjen? Ha ezek a beruházások az életminőség terén vezető pusztai településnél fölmerülnek, hogyan tovább a többinél?

A legkisebb VPSZ település Békés megye határán Árpádhalom. Nem ellenpéldának hozzuk, hiszen polgármestere minden lehetőséget megragad, hogy faluja boldoguljon. Készült egy szép favázas templomuk. Van egy életfájuk, amelyet Makovecz Imre terve alapján Csertő Lajos készített. Szépen karbantartják a Károlyi-Berchtold kastélyt, közösségi életük másik kincsét. Mégis miért szegények, csökkenő lakosságszámmal? A történelmükben a honfoglalásig kell visszatekintenünk.

A határban egy növekvő dombsor húzódik. A legenda szerint Árpád apánk erre jött, amikor (Puszta)Szerre tartott, és a legmagasabb domb tetején vert tábort. Ezt követően a mai faluhely egy évezredig nem volt önálló. A török hódoltság után a gróf Károlyi család birtokába tartozott. Ezen a területen a 19. század közepétől Petőfi Sándor apósát: Szendrey Ignácot gazdatisztként alkalmazta a gróf, és őrzetőjébe tartozott még a Mágocsi uradalom is. A jószágigazgató itt hozta létre a róla elnevezett Szendrey Majort, amely az egész dél-alföldi grófi birtok leggazdagabb részévé vált. Mágocson és Árpádhalmon minden itt született gyermek biztos kenyérkereső volt. Az országos területrendezés éveiben a gazdaságilag és szociográfiailag összetartozó területet szétdarabolták. 1956. július 1-jén Árpádhalom is önálló községgé alakult. Ekkor 1673 tartozott hozzá. (Mára ezer tűnt el belőle!) A falut a környező településektől elvett területekből gyúrták egybe. Csak közútja van, vasút nincs, bevásárolni, értékesíteni a legközelebbi városba, Orosházára járnak, holott közigazgatásilag Szenteshez tartoznak. Itt csak a szántóföldi növénytermesztés ad nagyobb munkalehetőséget. A jelenlegi keresők negyedrésze a környező településekre jár dolgozni. Így is közel 11 százalékos a munkanélküliség. 1850 után, a felszabadított jobbágyok önálló gazdákká válásával ez a réteg a saját boldogulásáért küzdött, a nincstelen zsellérek pedig a nagybirtokon, az év minden hónapjában megélhetést biztosító munkát kaptak!

Példa erre a szerencsésebb Nagymágocs, ahol egy éven keresztül Petőfi Sándor Zoltán fia is nevelkedett. A falu a Károlyi grófi család dél-alföldi birtokainak központjává vált. A húsz gazdasági épület jelentős részét Ybl Miklós tervezte, és máig használatban vannak. Károlyi Lajosnak a korszak minden műszaki értékével ellátott vadászkastélya épült föl a Szendrey által létrehozott mintagazdaságban. Lajos gróf halála után fia, Alajos örökölte a birtokot, aki 1871-ben a nála dolgozók gyermekeinek minden majorságban iskolát létesített. 1944 nyarán a hatalmas kastély hadikórházzá vált, értékesebb bútorait 1945-ben az állam lefoglalta és múzeumokba széthordták, a többi tárgyat a falu népe vitte el. Ma idősek otthona. Nagymágocs, minden lelkes újrakezdés ellenére még Csipkerózsika-álmát alussza.

A Károlyi-birtok következő pusztai települése Derekegyház. A grófi család vadászhelye volt, hatalmas kastéllyal. A községet a Károlyiak 1874-ben a majorgazdaságból alakították ki. A régi majorok közül Tompahát, Kéktó, István-major cselédsége Vásárhelyhez kötődött. A birtokot 1913-ban Weiss Manfréd gyáriparos vásárolta meg. Öntözéses zöldségtermesztést folytatott, amely a legmodernebb technológiával, árasztott csatornákon úszó, két oldalra locsoló hajórendszerrel működött. 1945 után a területen állami gazdaság és termelőszövetkezet alakult. 1949-től a kastély elmeszociális otthon. A szocialista termelés megszüntette a csatornázott öntözést, és hatalmas halastórendszert létesített. A község mai polgármestere minden számukra fontos pályázatot igyekszik megnyerni. Ennek köszönhető, hogy horgász tógazdaságot alakított ki Ökoturisztikai Park néven, korszerű fogadó és turista szálláshellyel, magas kilátóval, horgászstégekkel és két modern sütőhellyel. A területen lévő erdőben a Délalföldi Erdészeti Zrt. vadászháza ad otthont és vadejtési lehetőséget a társaság tagjainak. A község modern kultúrházának udvarán 2016 nyarán építették ki a falu közös kemencéjét. Palacsintasütő fesztiválokat rendeznek. Kiváló fotóklubjuk a térségben egyre ismertebb.

A Károlyi-uradalom következő, már Békés megyéhez tartozó egykori községe Békéssámson. 1765-ben Károlyi Antal zömében katolikus dohánytermesztőket telepített ide, és kezdte településsé kiépíteni. Az 1950-es években a fehérgárdista mozgalom utóvédharca itt alakult ki Magyar Ellenállási Mozgalom címen, amelyhez 20 fő csatlakozott. A szovjet jellegű uralmi rendszer ellen íródott röpcédulákat hordoztak a nép között. Kegyetlen bűnhődés volt a következménye. Az összegyűjtött emlékekből 2015. október 23-án a Terror Háza Múzeum segítségével fölavatták a Szabadság Házát. A régi Sámson mára szépen rendezett község, mindkét világháború hőseinek emlékművével, köztéri szoborral. Már van jelentős néprajzi, helytörténeti gyűjteményük is, amelyet falumúzeum kialakításával kívánnak bemutatni. Sajnos a kevés mezőgazdasági elfoglaltságon kívül a legtöbb munkát a Vásárhelyre bejáró emberek kapják az ipartelep különböző üzemeiben.

Pusztaföldvárt 1841-ben Wodianer Sámuel pesti kereskedő, a Puszta ezen részének bérlője telepítette újjá. Híressége a 12 hektáros, vaskori Tatársánc, amelyben a műveletlen ősgyepen, elkerített helyen őrzik és védik a volgamenti héricset. Ezt egykor az állatok gyulladásos betegségeire használták, népi nevén táragy-gyökérnek hívták. A község joggal büszke arra, hogy Tamkó Sirató Károly költő itt töltötte gyermekkorát, Bartók Béla pedig többször nyaralt a rokonának a határban lévő tanyáján. Összegyűjtötték a falu régi emlékeit, és megnyílt a falumúzeum. A községi kultúrház udvarán már állt a jókora, fedett kemence. Mellette, a főtéren fölépült a Tatársánc kicsinyített, de szabadtéri programokra alkalmas változata, amelynek közepén egy másik kemence is épült.

Tanulmányunkat azzal zárjuk, hogy 2016. április 15-én végre megérkezett a Gyulai Törvényszéktől a Vásárhelyi Pusztáért Egyesület, immáron a VPE civil szervezetének nyilvántartásba vétele. Abban bízunk, hogy végre elindulhat egyesületünk nyugodt, építő munkája, amelyhez Csizmadia Imre görbe-sziki, hajdani tanyai parasztversíró 1976-ban fogalmazott Vallomás című írása adhat az utódoknak is erőt: Én mindig víg, dalos kedvű voltam. / Nehéz munka közt is folyton csak daloltam. / Még ha volt is néha szívemben fájdalom, / Hogy ne lássa senki, dal volt az ajkamon. / A dal régen elszállt, az élet elhaladt. / Régi szép napoknak csak emléke maradt. / Most is úgy örülök, ha hallom, szól a dal… / Hisz én is voltam egykor boldog és fiatal!


 

JEGYZETEK:


1 Szenti T: „Vásárhelyiség, csomorkányizmus” 72–77. In: Tiszatáj, 60. évf. 10. (2006. október.)

2 Kiss Lajos: Vásárhelyi művészélet. 1957, Budapest, 287. Tornyai A puszta meg én című versét 1915-ben írta.

3 Néprajzi kutatásaink során, az 1960-as évek végén, a 70-es évek közepéig magunk is többször találkoztunk e pusztai jelenséggel. Ősszel még a tanyában láttuk magányos, idős lakóját, a következő nyáron már sem a tanya, sem a gazdája nem volt sehol. Helyükön, a tanyapusztítás után, csupán a szikes ugar, és a benne szenvedő nyomorúságos vetés tengődött, bánatos lakóját pedig eltemették – talán örökre el is feledték…

4 A honlapunkon (www.szenti.com) a teljes szöveg olvasható, a Tornyai és Koszta című tanulmányunkból.



« vissza