Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Nagy elődökhöz illő méltósággal – Pavlovits Miklós beszélgetései Szabad Györggyel

"Szabad Györgynek házelnökként kulcsszerepe volt abban, hogy 1992-ben elfogadott költségvetéssel kezdhette az évet az ország - ám ez szinte az utolsó pillanatig bizonytalan volt. (...) Ez pedig végső soron a kormány bukásának eshetőségét is felvetette volna - és éppen ez volt az ellenzék célja."

Azt hiszem, hogy Szabad György életútinterjúnak mondható kötetéről írva elöljáróban nem indokolatlan némi személyesség, hiszen az elkövetkezőket az ismeretség erősen befolyásolja. Jóval később találkoztam vele, mint ahogy történészi munkásságával megismerkedtem. Nemcsak tiszteltem, munkái egyértelművé tették: abban a világban, amelyikben valamiképpen úgy éltünk, hogy az egyik oldalon van a rendszer, a másikon „mi” – ő velünk van (vagy mi ővele). Ugyanakkor volt bennem némi, talán stiláris eredetű idegenségérzet: az írásaiból is kihallható reformkori retorika zavart, anakronisztikusnak éreztem. Ez az érzés közéleti szerepléseit látva sem enyhült. Aztán, már házelnöki működését követve, be kellett látnom: ennél az anakronizmusnál korszerűbb gondolkodásmód nincs. Ez nem modorosság, nem idejétmúlt retorika, hanem a magyar történelmi jogfolytonosság helyreállításának nélkülözhetetlen eszköze. Vagyis ebben a régvolt fordulatokat, hangsúlyokat, ritmust éppúgy idéző, mint kétségkívül méltóságot sugárzó megszólalási módban találkozik össze ember és szerep, a tudós szakmai következetessége és a közéleti ember politikai meggyőződése. Nemcsak meggyőzött, hanem valósággal levett a lábamról – az első személyes találkozás alkalmával pedig végképp a hívévé tett.

Az „én és a nagy ember ” típusú emlékezés ellenszenves számomra, szándékom szerint a vele történt találkozásom felidézése nem rólam szól, hanem hozzátartozik Szabad György emberi arcának bemutatásához. Az MDF-frakció sajtóirodájának munkatársaként az volt a feladatom, hogy interjút készítsek vele, az MDF képviselőjével és házelnökkel. Életem első interjúja volt ez, némi szorongással kopogtattam munkatársainál: jobban féltem attól, hogy fogadni fog, mint attól, hogy elutasít. Nem kis zavarral küszködve léptem be a házelnöki dolgozószobába, ahol nem a minden szavára figyelő, ezért kissé merev és szertartásos professzor és politikus fogadott, hanem egy közvetlen, a maga tartásos és patriarchális módján szívélyes ember, akivel mintha régóta meghitt kapcsolatban álltam volna. Ez azonban nem változtatott a respektuson, de az ő sajátos, szemérmes és körültekintő visszafogottságán sem. Ettől függetlenül rögvest el is mondtam neki, hogy a politikai interjú műfajában ez lesz életem első munkája.

Nyugodtan be is vallhattam ezt. Addigra ugyanis kiderült, hogy az adott pillanatban születő kapcsolaton túl mi volt az oka a fogadásom helyzetből nem következő, szeretetteljes hangnemének. Nem egyszerűen nekem szólt ez – miért is szólt volna –, hanem nagyapámnak, akit én nem ismerhettem, mert születésemkor már nem élt. A házelnök úr azonban igen, és egy olyan életrajzi tényt mondott el nekem, amit máshol nem láttam leírva. Elmondta, hogy ő bár történész szeretett volna lenni, de a numerus clausus okán nem látott esélyt arra, hogy fölvegyék az egyetemre ezen a szakon, noha az, hogy továbbtanul, természetes volt számára. Rövid tájékozódása során azt a tanácsot kapta, hogy jelentkezzen Gróh Gyula professzornál, merthogy, miként ez akkor Szabad György körében uralkodó vélemény volt, nála nem számít a származás, csak a képességek és a teljesítmény. És valóban, ahogyan mondta, Szabad György egyetemistaként először kémiát tanult. Vagyis a korrekt, a barátságosnál meghittebben baráti hangban a nagyapámnak szánt köszönet is ott volt – és a történelem is. Nem kell mondanom, hogy ezt a szeretetet igyekeztem meghálálni. Aztán elkészült, és megelégedésére szolgált a később a Magyar Nemzetben megjelent, terjedelmes interjú, amely sokat segített egy másik pályán való működésemben, és amelynek tanulságait a továbbiakban bőven hasznosítottam. Azt a szeretetteljes viszonyt, amit a személyes megismerkedésünk utáni nem kevés, de egyre ritkuló találkozásaink során mindig éreztem, életem kitüntetései között tartom számon.

Ezért (is!) vettem különös kíváncsisággal kezembe a most kiadott kötetet, Pavlovits Miklós Aradtól az Országgyűlésig címmel megjelent Szabad György-interjúját, azaz interjúit, hiszen a könyv anyaga több ülésben készült. Három nagy tömbje pedig önmagában is jelzi egy nagyformátumú tudós és közéleti ember személyiségének többirányúságban teljes egységét.

Az első rész a tudós életútinterjúja, család- és tudománytörténet egyben. Szabad György emberi arcához egyaránt hozzátartozott a visszafogottság és a közvetlenség. Történészként meggyőződése volt, hogy a személyiség, a magánélet, családtörténet, szocializáció, az otthonról hozott kultúra és erkölcs magánügy – de korántsem csak az: ott van a történelemben élő ember minden gesztusában, gondolatában, viselkedésében, tettében. Hiszen bármennyire is objektív folyamatok összessége a történelem, emberek csinálják, és nem mindegy, hogy milyenek. Ezért, és nem magamutogatásból beszélt önmagáról: ahogyan elmélyült Kossuth-kutatásaiban sem csak a politika- és eszmetörténet szempontjai szerint értelmezte „hőse” magatartását, hanem figyelembe vette annak személyiségét is. Tudta ugyanis, hogy a mégoly tárgyilagos és tudatos ember is először ösztönös és animális módon találkozik a később a ráció eszközeivel megoldandó problémákkal, ezért lélektani vájkálás nélkül – ismernünk kell a történelmi személyiség racionalitás mögötti meghatározóit is.


Szabad György, az Országgyűlés elnöke beszél a Parlamentben, 1990. október 30-án. Fotó: MTVA, Cseke Csilla

A könyv címe pontosan jelzi tárgyát: Szabad Györgynek a születésétől az Országgyűlés elnökségéig ívelő útját, és házelnöki működése első felének történéseit. Mégis: ez a cím a maga módján akár egy Szabad György-mű címe is lehetne, hiszen Arad a maga baljós jelentésével a kutatásaiban kimagasló fontosságú Kossuth-életmű egyik középponti jelentőségű helyszíne – ahogyan az Országgyűlés is az. Ez az áthallás, noha a könyvben egy szó sem esik természetéről, mindvégig jelen van a háttérben – ha úgy tetszik, a kötet tudatalattijában.

Szabad György szülőhelye Arad, a magyar szabadságharc legyőzetésének jelképe –, de már román fennhatóság alatt. Egy hangsúlyozottan magyar tudatú zsidó család szülöttjeként kisebbségi helyzetéből fakadó élmények egész életére kihatottak. Ami szembeötlő: nemcsak ő maga, hanem – elmondás szerint – családja számára sohasem jelentett gondot nemzeti identitásuk, nem érezték úgy, hogy két azonosságtudat között választaniuk kellene. Magyarok voltak, testestől-lelkestől – zsidóságuk legföljebb a magyarságon belül egyéni színt, nem valamiféle, akármilyen halovány idegenséget jelentett számukra. A családtörténet taglalása ennek a (valaha egyáltalán nem kuriozitásnak számító) gondolkodásmódnak történeti beágyazását, föltárását és bizonyítását szolgálja. „Számomra elképzelhetetlen volt, hogy magyarságom bármely tekintetben is megkérdőjelezhető lehet. Hiszen az anyanyelvem nemcsak hogy magyar volt, hanem egy olyan előzményekkel bíró család nyelve is, amely – legalábbis addig, amíg visszanyomozható – a magyart használta. A családi emlékek és levéltári adatok tanúsítják, hogy azok a családtagjaink, akik a magyar mellett más nyelvet is tudtak, feltehetően azt használták másodlagosként.” Sokatmondó, hogy a kisgyermek Szabad Györgynek dédapja elmondhatja: „most te úgy lovagolsz az én térdemen, ahogy én kisfiúként Arany János térdén lovagoltam”. Ennél érvényesebben nem lehet kifejezni, hogy a közösséget vállalók esetében milyen fölösleges lehet zsidóságról és magyarságról mint két különböző identitásról beszélni. Ennek az egybeforradásnak tragikus bizonyítéka az édesapa sorsa is, aki „magyarként szenvedte meg a kisebbségi sorsot Erdélyben. Nagyon keményen. Magyarként települt haza is. És összeroppant, amikor azon a Magyarországon, amelyhez tartozását nem kevés kockázat árán is megőrizte, a zsidótörvények egyszerre másodrangú állampolgárrá fokozták le. Egy konfliktus során, amely ugyan veszélyt nem, csak megaláztatást hozott számára, öngyilkos lett, és meghalt 1941-ben”.

Az ősök és a rokonság szellemi igényessége, polgárosult élete és magyar volta a legmélyebb érzelmi szinten is összekapcsolódott. Ezt a gondolkodásmódot Szabad György politikai felfogása őrizte tovább, melyről ezt mondta: „Két tényező határozta meg a kezdet kezdetétől fogva. Az egyik, hogy én a magyarsághoz tartozom! Valamint az, hogy én egy demokratikus magyarságot szeretnék. E kettő ötvözötten és szétválaszthatatlanul jelent meg.” Ennek jegyében az (1942-ben) érettségiző, majd pályát kereső fiatal Szabad György meghatározó olvasmányai közé tartoztak a népi írók ma már klasszikus szociográfiái – és 1945-ben a Független Kisgazdapártba lépett be. Jellemző, hogy a közben eltelt évekről gyakorlatilag nem szól, például a munkaszolgálatról, a nyilas és a szovjet fogságból való bizonyára igencsak kalandos szökéséről. Nem beszél róluk, mert ezeket a sorsát nyilvánvalóan döntően befolyásoló eseményeket személyisége, a történelemben való szellemi részvétele szempontjából másodlagosnak minősíti.

Annál részletesebb képet ad egyetemi éveinek szakmai történéseiről, változásairól, személyi és ideológiatörténeti eseményeiről. A kötetnek ebben a nagy gondolati tömbjében ismét fölbukkan némi családtörténet is, hiszen családi kapcsolatok révén szakad rá egy olyan földtulajdon, amelyhez művelési kötelezettség társul. Így Nagykőrös és Tiszakécske környékén mintagazdaságként kezeli ezt a birtokot, amely miatt kuláklistára kerül, majd „hatósági kötelezettséggel kikényszerített felajánlás” eredményeként 1949-1950-ben sikerül megszabadulni a föld birtoklásában rejlő csapdából.

Ez a „fölszabadulás” erősen befolyásolja a fiatal, kivételes tehetségű és szorgalmú egyetemista szakmai pályára állását. Az elkövetkező évekről szóló összefoglalás nélkülözhetetlen tudománytörténeti áttekintés, kivételesen tömör képet ad évtizedek szakmai, politikai és szakmapolitikai mozgásairól. A legfontosabb az, hogy a hatalom, amelyik a múltat is birtokba akarja venni, miként telepszik rá a történettudományra amin nincs mit csodálkozni, hiszen a marxizmus egyik forrásvidéke a (német) historizmus. Ami ebben a korszakban praktikusan azt is jelenti, hogy a történettudomány sajátos módon kettészakad. Az egyik oldalán az ideológia befolyásolta történetírásra, a másikon, mintegy segédtudományi státusban a tényleges kutatásra, a levéltári anyagok feltárására, a dokumentumok vizsgálatára, a múlt valóságának feltárására. Az előbbi hatalmi monopólium, párthűség vagy kollaborációs készség kell műveléséhez, az utóbbi mint alapkutatás menedéket ad „igazi” szakembereknek, akikre a hatalomnak szüksége van – és ezért megbocsátja nekik, hogy dolgoznak. Szabad György példája mutatja, hogy igazi tudósnak ennyi elég. Noha elhárítja magától a pártba való fölvétel „megtiszteltetését”, és távol tartja magát a politikától, nagyvonalúan megengedik neki, hogy korrekt és kiváló munkát végezzen. Pontosan tudja, hogy e rendszerben hol a helye: igyekszik kivonni magát az ideológiai vezérlésű egyetemi erőtérből, és az Országos Levéltárba lép gyakornoknak (ahonnan azonban mégis visszahívják az egyetemre). Szerencsés döntése bizonyos mértékig külső szerencsével is társul, így például szakmai sorsának alakulása szempontjából jókor hal meg Sztálin, és jókor (bár csak időlegesen) bukik meg Rákosi…

A történészéletút áttekintése során képet kapunk egy korszak tudományosságának működéséről. Szabad György óvakodik a személyeskedéstől, nem „pletykál”, amit egyébként csak sajnálhatunk, hiszen biztosan sok bennfentes információt ismer erről a közegről, amelynek sajátos hálózatai messzemenően befolyásolták a szellemi élet alakulását – és amelyről jó volna sokkal többet tudni. Ehhez pedig csak az egykoron benne élők emlékezete adhat (adhatott volna) ismereteket, hiszen éppen a legfontosabb döntések előkészítéséről, mozgatórugóiról nem maradtak, mert nem készültek írásos anyagok. Ráadásul e korszak meghatározó tudatformálóinak szakmai tevékenysége önmagában érdektelenné vált, az általuk előidézett rombolás nyomaiba viszont máig belebotlunk – anélkül, hogy tudnánk, kik felelnek értük, Andics Erzsébettől Léderer Emmáig, Bolgár Elektől Molnár Erikig, és így tovább.

Nagy szerencse, hogy Szabad György meglepő részletességgel beszél aspirantúrája és kandidatúrája történetéről: mert nem saját magáról, hanem egy korszak tudományosságáról akar képet adni. Sokféle bizalmatlansággal kell szembenéznie, és erre a legméltóbb választ találja meg: „Biztos voltam benne, csak komoly szakmai teljesítménnyel tudok a felszínen maradni.” Valóban: ez mindenütt bizalmat kelt iránta ahogyan pályája egészét is a teljesítmény határozza meg. Ezért, és az embernek járó bizalom okán választják meg az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság titkárának – már a forradalom után, és mi sem jellemzőbb, mint hogy ezt a sok jót nem ígérő megbízatást el is vállalja. Addigra túl van a forradalom katartikus és tragikus élményén. Ekkoriban a Szemere utcában lakik, pár száz méterre a Kossuth tértől, így sajátos adalék az október 25-i tömeggyilkosság történetéhez, hogy a közeli tiszti ház prominensei bezáratják az ő házuk kapuját, sőt, privát razziát tartanak – amiben a korábbi hatalmi rend provokációját láthatjuk. Szabad György azonban az életét köszönhette annak, hogy éppen e bezártság miatt nem tudott elindulni arra a megbeszélésre, amire I. Tóth Zoltánnal kellett volna mennie. I. Tóth az Akadémia utcában kapott halálos lövést: ha vele van Szabad György, márpedig vele lett volna, hiszen együtt készültek e találkozóra, alighanem ő is odavész. Az ilyen élmények természetéhez hozzátartozik az, hogy a véletlen túlélő okkal érzi: mártírrá vált társa helyett is élnie, dolgoznia kell.

Az 1956. november 4. utáni szerepvállalás nemcsak e felelősség vállalását tükrözi, hanem azt is, hogy a forradalom a végzetes, második szovjet beavatkozás és a Kádár-rendszer hatalomra jutása után nem egy csapásra fejeződött be. A reformelképzelések nem a forradalom lázas napjaiban, hanem azt megelőzően fogalmazódtak meg, ezért nem lehetett a forradalom vérbefojtásával egyidejűleg végük. Az viszont bizonyos, hogy az ezekben a hónapokban a forradalommal összefüggő gondolkodás és tevékenység egyértelmű állásfoglalást jelentett a Kádár-rendszerrel, a nép forradalmának véget vető kádári ellenforradalommal szemben. Ezt a szerepet Szabad György magától értetődően vállalta, abban a meggyőződésben, hogy „a forradalmi bizottságokban olyan színvonalú gárda van jelen (professzorok, docensek és adjunktusok), amit a hatalom nem fog tudni és nem akar majd mellőzni. Tehát többé-kevésbé meg fogjuk majd őrizni az egyetemen pozícióinkat. Azt javasoltam, hogy mindenki a saját intézményében a megőrzött pozíciója révén segítse az emberek mentését és – amennyiben lehet – az eszmék továbbélését a következő időszakban”.

Szabad Györgynek, legalábbis részben, igaza lett: szakemberekre a Kádár-rendszerben is szükség volt, és aki olyan területen dolgozott, amelynek művelése nem kötelezte nyílt szembenállásra vagy vállalhatatlan kompromisszumra, folytathatta munkáját. A dolog azonban nem volt ilyen egyszerű: a mindenható ideológia a szakma legváratlanabb területein is megpróbált pozíciókat szerezni a rendszer legitimitásának igazolására. Ilyen kísérlet volt, hogy a korábban a forradalmi Kossuth szerepére hivatkozó mozgalmárszemléletben egyszeriben a kompromisszumkeresés, a kiegyezés gondolata vált kívánatossá. A Kossuth kontra Deák kérdésben rendezett történészvitán a helyzet odáig fajult, hogy megtámadtatása okán Szabad György kénytelen volt föltenni a legfontosabb kérdést, azt, hogy „van-e a tárgyalásnak aktuálpolitikai vonatkozása?” Molnár Erik volt az, aki, szemben Hanák Péterrel és Pach Zsigmond Pállal, tisztán szakmainak nyilvánította a vitát, így Szabad Györgynek módjában állt kifejtenie nézeteit. Amelyek nyomán Pach Zsigmond Pál azt a megállapítást tette, hogy „Szabad György elhajlása látszólag baloldali, lényegét tekintve jobboldali”, ami túl a konkrét kérdés megítélésén azt is mutatja, szakmai álláspontok nem bizonyítékaik alapján lesznek igazak vagy tévesek, hanem jobbvagy baloldalinak minősítésük dönt érvényességükről. A pártállamokat jellemző, a tudományt hatalmi szempontoknak alávető szemlélet uralmából következett, hogy az 1970-es évek elejének Molnár Erik-vitájában való, szakmai szempontokat érvényesítő megszólalását utóbb az 1987 előtti legjelentősebb politikai megnyilatkozásának” tartotta. A vita természetéről e kötetben Szabad György a következő összefoglalást adja: a vitát indító Pándi Pál cikke „mögött a Történettudományi Intézet gazdaságtörténetre támaszkodó iskolájának kísérlete lapult arra vonatkozóan (most már a szekfűisták egy jellegzetes vonulatával, mindenekelőtt Kosáry Domokossal megerősödve), hogy a magyar történelemből végképp száműzzük a romantikus dolgokat”. Ez a szemlélet a reálpolitika jelszavával a nemzet függetlenségi harcainak értelmetlenségét sugallta, tehát azzal a történészi állásponttal kívánt szakítani, amelyben még, Révai József és Mód Aladár doktrínáját követve (azaz a kommunista forradalomelmélet és a nemzeti függetlenségeszmény összecsúsztatásával), de helyet kapott a magyar nemzeti identitásban kulcsszerepet játszó szabadságharcok tisztelete is. Szabad György nem akart bekapcsolódni a felfogásával nem egyeztethető, két hamis alternatívát felvető vitába. Véleménye szerint ki kellett szabadulni a „vagy Molnár Erik, vagy Révai” csapdából, helyettük a „demokrata-patrióta örökséget kell magunkénak éreznünk”.

Ez olyan elméleti alapvetés volt, amelytől megfogalmazója számára természetes út vezetett másfél évtizeddel később a lakiteleki sátorba, amivel, bár teljes mértékben ezt nem tudhatta, megkezdődött életútjának politikusi korszaka. Utólag talán eltúlzottnak látszó aggodalommal vett részt ezen a találkozón – ami csak növeli döntésének értékét. A lakiteleki eszmecserén kifejtette: „a cél, amit Magyarország maga elé tűz, az a demokratikus és parlamentáris jogállam megteremtése”. Ha a Molnár Erik-vitában a „realisták” és a „romantikusok” ütközését is látni véljük, akkor nyugodtan állíthatjuk: ez az álláspont egyszerre realista és romantikus. Realista, mert nem érint nagyhatalmi szempontokat (a szovjet csapatok kivonása, nemzeti függetlenség), romantikus, mert az egypárti diktatúra megdönthetetlennek látszó rendszerét kívánja lebontani. Utólagos értékelése szerint „Lakitelek után nem a hatalom fenyegetése, hanem sok tekintetben a folytatás kétségessége aggasztott. Ott ugyanis kimondtunk dolgokat – mint annyiszor a magyar történelemben. Élt bennem az aggodalom: megeshet, hogy bármilyen nagy jelentőségű is, de csak egy közös sóhajtás lesz a dologból.”

Nem az lett. A kötet felezőpontjától a politikai változásokról esik szó: Pavlovits Miklós interjúi 1991 késő őszétől 1992 kora nyaráig készültek, és értelemszerűen a rendszerváltás politikai zaklatottsága, azóta részben feledésbe merült események miatti izgalmak határozzák meg. E szempontból kivételesen fontos forrásmunka ez a kötet: a változások középpontjának egyik kulcsszereplője Szabad György – megannyi méltatlan támadást államférfiúi bölcsességgel viselő politikus. Az egyik, akkoriban sokat hangoztatott és közvéleménybe sikerrel átültetett ellenzéki vád az új hatalmi közegben megjelenő történész „lobbi” múltban gyökerező szemléletét érte. Valóban, Antall József, Szabad György, Katona Tamás, Gergely András és még jó néhányan történészek, s a velük társult irodalomés művelődéstörténészek jelentős szerepet vállaltak a változások irányának, karakterének kialakításában. Mindez nem tekinthető hibának, sokkal inkább azt bizonyítja, hogy a pártállam ellenzékén belül ez a kör nemcsak különösen aktív volt, hanem ennek volt a leghatározottabb víziója arról, hogy milyen Magyarországot szeretne. Ehhez társult, hogy e körnek volt átfogó nemzetközi politikai kitekintése, ők ismerték a legjobban azt a közeget is, amelyben a majdani társadalmi és alkotmányos változásokat végig kell vinni. A természete szerint konzervatív közvélemény, ha nem is látta át mindenben elképzeléseiket, de egyetértett azzal a törekvéssel, hogy az új berendezkedés lényeges eleme a történelmi folyamatosság helyreállítása, vagyis egy organikus rendszerváltás lehet az alapja a gazdaság radikális átalakításának, a Nyugat termelési és piaci kultúrájához való csatlakozásnak. (Ebben a gondolkodásmódban gyökerezett az MDF választási sikere.) Szabad György maga természetesen nem beszél arról, de minden mondatából kiviláglik, hogy részvétele e folyamatban, a többpárti, parlamentáris jogállam kialakításában, a demokratikus patrióta hagyományok kimagasló képviseletét jelentette. Antall József a Nyugat aktuális politikai rendszeréhez való kapcsolódás kérdéseiben és a geopolitikai térben való eligazodásban töltött be döntő szerepet, Szabad György a hasonló természetű 19. századi törekvés ismeretével az akkori, klasszikus liberális-konzervatív alkotmányos gyakorlatának egyetemes tapasztalatait tudta hozzáadni az ismét újrakezdett polgári építkezéshez.

Az egykori beszélgetések természetéből következik, hogy alapvetően nyersanyagnak készülhettek, és annak idején nem jutottak egy következő stádiumba – legalábbis erről nem esik szó a bevezetőben –, az egyeztetés és a szerkesztés szakaszába, ezért szerkezetükben van némi bizonytalanság. Értelemszerűen annál több, időben minél közelebbi témák kerülnek napirendre. Ez a szöveg forrásértékéből semmit sem von le, de az olvasót olykor nehéz feladat elé állítja.

A változások, és bennük Szabad György szerepvállalásának természete azonban így is világosan megmutatkozik. Ennek lényege a történész professzor magyar történelemről alkotott tudományos képének a jövőbe forgatása – nagyon is életszerű módon. Meggyőződése, bár sokáig nem tartja célszerűnek hangoztatni, hogy nemzeti függetlenség nélkül nincs megújulás, egy megszállt ország lakói nem lehetnek szabadok. Ezért a szuverenitás kérdéséről nem beszél, de arról igen, hogy milyen fontos az alkotmányosság helyreállítása, a demokratikus jogállamiság. Ezek olyan célok, amiknek hangoztatása közvetlenül nem idézi fel a nagyhatalmi erőegyensúly megbontásának veszélyét, így nem készteti Moszkvát és a helytartótanácsot azonnali ellenlépésekre, majdani megvalósításuk azonban szükségszerűen el kell hogy hozza a szuverenitás helyreállítását is. A történész számára valóság, hogy a nemzet függetlenségi törekvéseinek, a társadalom átfogó megújításának sikeréhez nélkülözhetetlen a minél szélesebb körű egység. Ennek nemcsak a politikai szférát kell jellemeznie, hanem ki kell terjednie a politikai elit és a társadalom (a „nép”) egységére is. Amit az 1987 és 1992 közötti időszakról mond, e törekvést árnyalja, és egyúttal bizonyítja is érvényességét. E gondolkodásmódból következik az is, hogy az MDF-hez csatlakozott, és hogy miért nem lépett a Szabad Kezdeményezések Hálózata támogatóinak sorába. „A Demokrata Fórum megszerveződésének folyamatában többek között az tetszett nekem, hogy az első pillanattól kezdve vállalta a teljes nyíltságot. A hálózat a titkos tevékenység világába tartozó fogalom, s én nem akartam egy hálózat tagja lenni” – mondta (okkal feltételezhetjük azonban, hogy döntésének ezen túlmenő személyi és elvi okai is voltak, melyekről nem akart beszélni). A nyíltságot a demokráciától elválaszthatatlannak tartva szorgalmazta az új rendszert megalapozó alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását – aminek azonban nem voltak meg a feltételei. Rövidesen viszont megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, ahol az MDF képviseletében az ellenzéki egység megőrzésének különös figyelmet szentelt (így megakadályozta, hogy a Fideszt, annak sokak szerint túlzottan radikális törekvései miatt, kirekesszék a további munkából).

A politikai tevékenység közepette is megmaradt történésznek, ha kutatómunkájára nem is jutott ideje, egyetemi óráit mindig megtartotta. („Egyetlenegy órát mulasztottam a ’88/89-es tanévben, de azt is megtartottam később” – olvashatjuk.) Történész volt a tárgyalóasztalnál is, szakmai érvekkel igyekezett hatni az ellenérdekű félre: mélységesen jellemző, ahogy az MSZMP delegáltját egy nagy ívű történelmi fejtegetésben arra figyelmeztette, az állampártnak az alkotmányos átalakulást szorgalmazó erőkkel kell megegyezésre jutnia, másként mind őket, mind a változást sürgető oldal képviseletét elsöpörheti egy ellenőrizhetetlen indulatokra építő tömegmozgalom. Ahogy elmondta: Itt egyetlen lehetőség van [ti. a hatalom számára], ugyanaz, amit Kossuth ajánlott Metternichnek: a kanalizálás”, vagyis a feszültségek jogállami mederben való levezetése.

A kötet anyagául szolgáló interjúfolyam, ahogyan már jeleztük, 1991 vége felé indul és 1992 első felében zárul. Azoknak a hónapoknak az egyik központi témája a médiaháború volt, érthetően erre is esnek utalások – persze nagyon visszafogottan, ahogyan a Szabad György által akkor betöltött házelnöki szerep megköveteli. Így jelzi, hogy a médiumok kérdésében sajnálatára nem született megegyezés a kerekasztaltárgyalásokon, amit azért tart aggasztónak, mert a pártállam gyakorlatilag teljes körű médiamonopóliuma nem ad esélyt az ellenzéknek a maga nézeteinek kifejtésére, szempontjainak megjelenítésére. „Az alapkérdést nem abban láttam, hogy a média felügyeletének pártarányait miként sikerül biztosítani. Inkább abban, hogy függetlenül attól, hogy milyen pártszíneket öltenek magukra, a médiumokat a régi vezetők viszik tovább. Nem emberek cseréjében gondolkodtam, hanem olyan garanciákban, amelyeket minden ellenzéki párt magára vállalva, a régi gárdát képes lesz jó irányba terelni…” – így Szabad György. A veszély, sőt fenyegetés valóságos, a rá adott válasz jóhiszeműségét az idő sajnos nem igazolta. Ezt Szabad György is tudta, ugyanakkor óvakodott, hogy ezt a keserű tapasztalatot élesen ki is mondja a nyilvánosság előtt. A visszafogott fogalmazás amúgy is mindig jellemezte – házelnökként pedig különösen vigyáznia kellett arra, hogy ne adjon támadási felületet – igaztalan támadásokban így is volt bőven része. (Ezek akkor is fájtak neki, ha férfias türelemmel viselte őket…) Azt azonban nem állta meg, hogy ne tegyen olyan megjegyzéseket, amelyek a sajtó részéről történő félretájékoztatásokra, csúsztatásokra, elhallgatásokra, méltatlan támadásokra utaltak. Álljon itt néhány példa. A kárpótlással kapcsolatosan: „a sajtó a félretájékoztatás minden eszközének latba vetésével hatékonyan befolyásolta a közvéleményt”. A szociális krízisről: „a sajtó a közvélemény dezorientálása révén folyamatosan a megújuló demokráciára hárított minden felelősséget”. A levéltári törvény kapcsán: „a levéltári törvény ügyében elmondott felszólalásomat a sajtó agyonhallgatta, egyetlen lap sem írt róla, az arra válaszoló MSZP-képviselő felszólalásáról viszont tudósítottak”.

Amikor az 1990-es választások után az MDF vezetésével az Antall József-i közép alakíthatott kormányt, az államfő személyének kiválasztása nagy feszültséget váltott ki, míg a harmadik közjogi méltóságnak, az Országgyűlés elnökének személye körül nem volt különösebb vita. Valószínűleg azért, mert a korábbi gyakorlat értelmében ez a megbízatás súlytalannak tetszett. Szabad György azonban rangot adott hivatalának, hiszen rövidesen kiderült, hogy nem akármilyen feladat hárult rá: ki kellett alakítania a megálmodott parlamentáris demokrácia legfőbb szervezetének jogrendjét, nemcsak működési kereteit, hanem a stílusát, méltóságát is, és meg kellett teremtenie. Azt, amivel elődei már régen nem rendelkeztek. Ez a tevékenység (annak ellenére, hogy nem sikerült új alkotmányt létrehozni) igen sikeres volt: az Országgyűlés törvényalkotói munkája a rendszer teljes körű átalakítása közben is meg tudta őrizni az ország működőképességét, és napi feladatainak ellátása mellett elvégezte egy alkotmányozó nemzetgyűlés munkájának meghatározó részét is. Házelnökként Szabad György meggyőződése volt, hogy a parlament a népszuverenitás letéteményese”, hogy – Kossuthot idézve – a „többségben megmutatkozó nemzeti akarat kifejeződése”. Ennek megfelelően az lett a célja, „hogy parlamenti elnökként, ha tetszik, ha nem, a parlamenti többség akaratának érvényesülését maximálisan elősegítsem”. E mondatokból egyértelműen kiderül, hogy amikor a parlamentben az országot vezető, tehát a képviselők többsége által támogatott kormány akaratának megvalósulását segítette, akkor nem pártpolitikai alapon, hanem közjogi meggyőződése alapján tevékenykedett. Ez azonban nem zárta ki azt, hogy valamiféle közmegegyezést is szorgalmazzon – ahogy demokratához illik, a meggyőzés, az érvek erejével. A többség akaratának ugyan akkor is érvényesülnie kell, ha ez kellemetlenül érinti a kisebbséget, de ez nem jelentheti a többség diktatúráját. Szabad György ezért minden lehetséges eszközzel elő akarta segíteni a kisebbség véleményének kifejtését. Ebben a Házbizottságnak kiemelt szerepet biztosított, melynek hét tagjából négy volt ellenzéki. Bár a Házbizottság döntései az elnököt nem kötelezték, a testület a „házszabályok értelmében gyakorlatilag a házelnök házi tanácsadó szerveként” működött. A házelnök célja azonban a megegyezés volt, és a gyakorlatban alig fordult elő, „hogy az elnök ne az itt [ti. a Házbizottságban] kialakított konszenzusra támaszkodott volna”. Történt ez azért, mert, ahogyan Szabad György mondta, a parlamenti működőképesség biztosítása érdekében tudatosan helyeztem előtérbe az ellenzékkel egyeztetést, hogy az ellenzék ne érezze úgy, hogy a többség ellenében a negációhoz kell folyamodnia! Tudatosan törekedtem arra, hogy előmozdítsam a többség önkorlátozását a Házbizottságban, az ellenzék törekvései megnyilatkozhassanak – és a dolog, ha csak lehet, jusson el a felek konszenzusáig”.

Eközben bőven akadtak olyan témák, amelyekben kormány és ellenzék elképzelése összeegyeztethetetlen volt – nemcsak azért, mert az ellenzék dolga az ellenkezés, hanem mert a két oldal eltérő ideológiája, értékrendje, politikai múltja miatt bizonyos ügyekben nem jöhetett létre megegyezés. Ilyen volt például a kárpótlás, melynek során a régi-új középosztály anyagi veszteségeinek a lehetséges mértékig történő visszapótlásával nemcsak erkölcsi célt akart szolgálni, hanem lehetővé akarta tenni a politikai közép megerősödését is. Az igazságtétel pedig, ismét Szabad Györgyöt idézve, „a nemzet lelki egészségügyének is a kérdése”. Úgy gondolta, hogy az igazságtétel nem bosszú, hanem a jogegyenlőség helyreállításának egyik meghatározó lépése, tarthatatlan ugyanis, hogy a két rémuralom bűnöseinek csak az egyik csoportját vonják felelősségre gaztetteiért, a másikat nem. Azokat, akiket bűntetteik miatt nemhogy felelősségre nem vontak, hanem megjutalmazták értük őket, a pártállamban kiváltságokat élvezhettek és kitüntetéseket kaptak. Márpedig – ahogy Szabad György gondolkodásmódjából következik – a demokráciában „a kiváltságok minden fajtáját fel kell számolnunk, s a politikai okból kiérdemelt büntetlenség is egyfajta kiváltság.” Ehhez társult az a véleménye, hogy a „jogállam az ártatlanok védelmezőjének szerepét is be kell töltse a bűnelkövetőkkel szemben. A jogállamnak meg kell adnia a bűnnel vádolt számára a védekezés maximumát – de nem az eljárás nélküli felmentést”.

Az interjúk készítésének idején került sor az 1992-es költségvetés máig kellően nem tudatosított jelentőségű vitájára, az erről szóló beszélgetésig részben nem alakult ki az értékeléshez szükséges távlat, részben a házelnöki megbízatásból fakadó kötelmei miatt Szabad Györgynek még az alkatából következő visszafogottságnál is több oka volt arra, hogy roppant körültekintően fogalmazzon, ezért politikai véleményt szinte nem is nyilvánít – első pillantásra talán nehezen érthető módon a kötet több mint egytized részét kitevő szövegrészben. Így elsősorban a szokatlan terjedelem hívja föl a figyelmet arra, hogy az 1991-es december végi országgyűlési események jelentősége messze meghaladta a szokásos költségvetési vitákét.

Részletekbe menően ismerteti a házbizottsági és más megbeszéléseket, egyeztetéseket, amelyeknek az ellenzék részéről láthatóan nem volt más célja, mint hogy a kormány által beterjesztett javaslat ne kerüljön elfogadásra. Ez a magatartás kétségkívül kimerítette az obstrukció fogalmát – ezt a szót azonban a házelnök nem mondja, mert nem mondhatja ki. (Csak reménykedhetünk, hogy Szabad György valahol írt erről, ahol rögzítette azt, amit annak idején nem tárhatott a nyilvánosság elé…) Szabad György és a képviselők elképesztő erőfeszítéseire volt szükség ahhoz, hogy az Országgyűlés végül határidőre megszavazza a költségvetést. Ezzel sikerült elhárítani azt a támadást, amely parlamentáris formában ugyanazt szolgálta, mint az egy évvel korábbi taxispuccs: a kormány megdöntését. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt.

Az ellenzék ezért Szabad Györgyöt is hibáztatta, ő került támadásainak kereszttüzébe. Hősiesen viselte ezt is, ahogyan emberfeletti volt a parlamenti vita során tanúsított erőfeszítése, amikor a munkát a kormánypárti szereplők állandó ébrentartásával (megjegyzendő, ezt mint embertelen vallatási-kínzási módszert nemzetközi egyezmények tiltják) ellehetetlenítő ellenzék törekvéseivel szemben kellett talpon maradnia.

Amit erre válaszolt: „házelnöki minőségemben nincsen takargatnivalóm”.

Nincsen, nem volt másban sem. Inkább csak azt sajnálhatjuk, hogy nem mondott még többet, országgyűlési, ellenzéki politikusi, történészi munkájáról, tapasztalatairól. Sajnálatunkat éppen az az öröm erősíti, amit annak nyomán érzünk, hogy mindazt elmondta, amit ebben a kivételesen fontos könyvben olvashatunk.

(Szabad György: Aradtól az Országgyűlésig. Pavlovits Miklós interjúja Szabad Györggyel, 1991-1992. Budapest, 2017, Magvető)



« vissza