Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Közös ünnep helyett lelki polgárháború – Kónya Imre könyvéről

"Varga Béla, a kommunista diktatúra előtti utolsó Nemzetgyűlés száműzetésből hazatért elnöke a magyar egység fontosságára figyelmezteti az utódokat, mert a lelkekben dúló polgárháború – mondta – lehetetlenné teszi a közös alkotó munkát."

A memoárokat nem csak az irodalom, a történettudomány is nagy becsben tartja. Ha egy jelentős korszak jelentős személyisége leírja emlékeit, egykori cselekedeteinek indítékait, nem kérik rajta számon, hogy harag és részrehajlás nélkül emlékezzen. De ha megkísérli, hogy emlékirata tárgyilagos, megfellebbezhetetlennek szánt ítéletektől mentes legyen, az jelentős mértékben emeli alkotása értékét, hitelét.

Kónya Imre, a Független Jogászfórum, majd ez Ellenzéki Kerekasztal megszervezője, vezetője, a rendszerváltoztatás irányítására, véghezvitelére a választók akaratából kijelölt legnagyobb kormányzópárt frakcióvezetője, majd belügyminisztere és az ünnep mindig elmarad? című memoárkötetében pontosan, egyéni véleményét mindig vállalva, de nem személyeskedően, öniróniától sem mentesen idézi meg azt az időszakot, amely szerinte érdemében és értékében vetekszik legjelentősebb történelmi eseményeink jelentőségével. Mert valóban tagadhatatlanul igazak azok a mondatok, amelyeket Antall József

1993-as Szent István-napi beszédéből idéz: Senki se akarjon bűntudatot belénk sulykolni, mert nem bűnösebb ez a nép, mint bármelyik más, sőt több van a számlánk jobbik oldalán, mint a rosszabbikon. Csak azok akarják belénk sulykolni, akik el akarják venni ennek a nemzetnek az önbizalmát és hitét önmagában, és akik elvették a katartikus élményt, amit ez a mostani 1989-90-es átalakulás jelentett, akik sanda módon, állandó tagadással, lejáratással feledtetni akarják azt, mitől szabadult meg ez az ország, idegen megszállástól, idegen megszálláshoz kötődő bilincsektől, és ezt mind semmivé akarják tenni azért, hogy egy kishitű nemzettel, egy bűntudatos nemzettel tudjanak számolni, amelyiket sokkal könnyebb bármilyen manipulációnak alávetni.”

Kónya Imre véleménye szerint az emberek joggal érzik: a rendszerváltozás nem hozott sem jólétet, sem igazságot. A politikusok pedig rájátszanak az emberek érzéseire. Vannak, akik azt állítják, hogy nem is történt rendszerváltozás, vagy legalábbis nem „igazi” rendszerváltás, és ígérik, hogy azt majd ők fogják »megcsinálni«. És vannak, akik egybemossák az elmúlt húsz évet, hogy elkerüljék a szembenézést saját felelősségükkel. Aktuálpolitikai szempontból mindez talán érthető, vagy legalábbis magyarázható. Az értelmiség feladata volna, hogy a közvélekedéssel nem törődve kimondja az igazságot. És talán azok feladata, akik belülről élték meg az eseményeket, de ma már nem aktív politikusok.”

Szembenézni saját felelősségünkkel, felelősségünkkel és mulasztásainkkal férfias vállalkozás. Mert a keresztény etika szerint bűneink nagy részét nem gondolatban, szóban és cselekedetben, hanem mulasztással követjük el. Azt Kónya Imre sem vitatja, hogy a rendszerváltoztatásra vállalkozók nem végezték be hiánytalanul munkájukat. S hogy miért nem, arra igyekszik könyvében választ adni. Ennek ellenére írása nem másokra mutogató magyarázkodás, a felelősség áthárítása, sokkal inkább a változtatásban személyes szerepet vállaló, azért ideiglenesen pályaelhagyó értelmiségi ember oknyomozó igazságkeresése. A rendszerváltoztató közös nekibuzdulás történéseit nem kizárólagos időrendben követi. Vissza-visszatekint – például a gyerekkorba –, egy-egy esemény kapcsán előreugrik a számára rendeltetett időben, hogy a majdani következményekről is beszámoljon. Ez azonban nem nehezíti, inkább megkönynyíti a felidézett nemzedéknyi időtávolságban történtek megértését.

A rendszerváltoztatásra jogosult első szabadon választott parlament minden mást megelőző döntéseként törvényben örökíti meg az ötvenhatos forradalom és szabadságharc emlékét. Példás egyetértéssel, egyhangú igennel, két tartózkodással. Varga Béla, a kommunista diktatúra előtti utolsó Nemzetgyűlés száműzetésből hazatért elnöke a magyar egység fontosságára figyelmezteti az utódokat, mert a lelkekben dúló polgárháború mondta – lehetetlenné teszi a közös alkotó munkát. Ez a szimbolikus gesztus, az előző generáció üzenete Kónya Imrében feleleveníti a maga ötvenhatját, a kilencévesen megélt lélekemelő eseményeket. A magára talált nemzet cselekvő hazafiságát, az utcai harcokat, a diktátor szobrának ledöntését, az egykoron naplóba is rögzített véres eseményeket és a felszabadult lelkű emberek békés együtt munkálkodását. Aki megélte ezeket a napokat, elsősorban erre emlékszik, a magyar történelemben párját ritkítóan példás, egymás vállát átölelő bajtársiasságra.

Kónya Imre a Független Jogászfórum és az Ellenzéki Kerekasztal szervezőjeként – így a kézreeső dokumentumok birtokosaként is – tudja a korabeli történéseket. Kivétel nélkül ismeri az akkori pályán lévőket, az egykori széljárást, a rendszerváltoztató szándékkal szembeszegülő erőket, hiszen a Független Jogászfórum tagjai vállalták fel a pálya felfestésének feladatát, nehogy a majdani küzdelem parttalan/szertelen legyen. A magyar egység azonban a többségi akarat erőfeszítéseinek ellenére sem jött létre. Az Ellenzéki Kerekasztal ülésein kialkudott egyezményt a későbbi térnyerést szem előtt tartva két párt nem írta alá, így aztán folytatódik a lelkekben dúló polgárháború egészen napjainkig. A lövészárokharc az első parlamenti ciklusban négy évig folyamatosan zajlik. Az egyre inkább eldurvuló pártharcok során jelentős szerepet játszanak – addig szokatlan módon – a nyilvánosság osztagai, a rádió, a televízió, az írott és elektronikus médiumok. A sajtó tárgyilagos tájékoztatás helyett – nemegyszer cinkelt lapokkal – aktív politikai szerepet játszik, hamis tudósításokkal rukkol elő, össze nem tartozó történéseket montíroz egybe, a kiegyensúlyozottság elvét figyelmen kívül hagyja, érdemtelenül előtérbe tolakszik. S a vérre menő küzdelem során mindig megegyezésre törekvők – köztük Kónya Imre is – kerülnek célkeresztbe. Főszerephez jutnak a késői bátrak. Vonulgatnak / ezek a mai bátrak / szavalgatnak és kiabálnak. / Emlékszem rájuk (tíz éve sincs még!) / többségük kussolt / de most mindent akarnak / a semmi-jussból!... írja a kortárs Nagy Gáspár a (rendszer)változásért megszenvedettek indulatával ez időben A mai bátrak című versében. Az ország kormányzására lehetőséget kapott koalíció ugyanis kétségbeejtő, csődközeli gazdasági állapotot örökölt – nem az előző kormány, hanem az előző rendszer bukott meg a válság miatt. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a sürgős hitelek mielőbbi kézhezvétele érdekében a Németh-kormány abban állapodott meg a Nemzetközi Valutaalappal, hogy a költségvetés hiánya nem haladhatja meg a tíz százalékot! A kormányátadáskor viszont ez a hiány már a huszonnyolc százalékon is túljutott. Nem csak a Nemzeti Bank valutatartalékai fogytak el az új kormány hivatalba lépéséig, a Kádár-rendszer végnapjaiban örökölt közérzetjavító intézkedésekre elköltött adósságállomány visszafizetése is kilátástalannak tűnt. A gazdaság motorjának beindítására nem futotta a semmi-jussból. A csodavárás korszaka őszre már elmúlt, és a saját illúzióik elvesztése miatt az emberek az új kormányra haragudtak. Hiába nyílott lehetőség az üzemi tanácsok vezetőinek, illetőleg a téeszelnököknek, tanácselnököknek a leváltására, a titkos választásokon zömmel a régieket választották újra a csalódott emberek, eltékozolva ezzel a helyi rendszerváltoztatás lehetőségét. Ősszel bekövetkezett a kormánybuktató szándékkal kirobbantott taxisblokád, s hogy teljes legyen a káosz, a pártpolitizáló köztársasági elnök is a törvényes rend ellen törvénytelenül lázadók oldalára állt. Ekkor vált nyilvánvalóvá a miniszterelnök korai halállal fenyegető betegsége is. Mindezek ellenére a szovjet megszállás alól kiszabadult országok közül egyedül a magyar kormány tudta kitölteni négyéves mandátumát. Ez a kormány – a miniszterelnök szavait idézve tudta, hogy mit kell tennie, és tette azt, amit lehet. A rendszerváltoztatás ellentmondásos sikerén/ sikertelenségén elgondolkozva a szerző a „megegyezéses forradalom” teljes sikerének legfőbb gátját a nemzeti széthúzásban, a „magyarok vagyunk, tartsunk szét!” ősmagyar jelszavának megvalósulásában-kiteljesülésében látja. A rendszerváltozás nem szüntette meg a magyar értelmiséget és a politikát megosztó évszázados ellentétet írja Kónya Imre könyve Epilógusában , ami az évek múlásával csak egyre erősödött. A nemzeti összetartozás érzését – ami talán a felemelkedés záloga lehetne – ezért sem sikerült az egész magyar társadalom közös élményévé tenni.

Bármilyen nagy dolgok történtek meg velünk, szabadok lettünk, majd függetlenek, egyenrangú félként tárgyaltunk a gazdag államokkal, kimentek a megszálló csapatok, megszűnt a Varsói Szerződés és a KGST, később Magyarország tagja lett a NATO-nak és az Európai Uniónak – mégsem tudott az ország együtt örülni és ünnepelni. Sokszor akartunk, néha majdnem sikerült is, de a közös örömöt a politika és az értelmiség két oldala közötti, egyre mélyülő ellentét mindig elrontotta. Csodák történtek velünk az elmúlt negyedszázad alatt, de az ünnep, a közös ünneplés mindig elmaradt.”

A magyar demokraták első országos sereglésén a rendszerváltoztatásra készülődve Lakiteleken, 1987-ben Csurka István anti-katasztrófa programot hirdetett meg: „…a vak lázadást, a zűrzavart, a hirtelen összeomlást és az erőszakok egymásnak esését nemcsak hogy nem kívánjuk, hanem a mi messzenéző, sokágú, anti-katasztrófa programunkkal éppen elkerülni óhajtjuk. Semmi sem volna végzetesebb a magyar jövőre nézve, mint egy ilyen vak rabszolgalázadás, egy program nélküli értelmetlen káoszba zuhanás, mely után az ugyancsak program nélküli durva erőszak következnék, a gátlástalanság felülkerekedésével. Ennek a nemzetnek nincs több internálható vezető rétege…”

Márpedig ha valóban nincs, csak a vér nélküli megegyezéses forradalom jöhet számításba. A vér és pofon nélküli rendszerváltoztatás viszont végtelenül hosszú időnek tűnik azok számára, akik az elmúlt rendszer áldozatai, kárvallottai voltak.

A talán két emberöltőt is igénybe vehető feledési idő alaposan igénybe veszi a szocialistának hirdetett rendszer alatt megszomorítottak és megalázottak megértő türelmét. A Zétényi-féle igazságtételi törvény ellehetetlenítése, az egykori állambiztonsági iratok jelentős részének eltüntetése, az ügynöklistákkal véghezvitt bűvészmutatványok igencsak megviselték az egykori áldozatok egyébként is megviselt idegeit. Hiszen személyiségi jogaink közé tartozik az is – vélekednek a kárvallottak –, hogy hozzáférhessünk saját múltunkhoz. Nem elég, hogy a rendszerváltoztatás előtti, spontán privatizáció fedőnevű akció során kirabolták az országot a régi pártállamiak, most is ezek a haszonszerző emberek, illetőleg az ő unokáik szabnak medret anyagi boldogulásunknak. Mint ahogyan Antall József mondta nemegyszer, hogy Rockefeller dédunokái sem emlékeznek szívesen arról, hogy dédnagyapjuk hogyan szerezte meg első millióját.

Kónya Imre könyvének kétségkívüli hőse Antall József, a rendszerváltoztató kormány miniszterelnöke. Az államférfi, aki megpróbálta helyretolni a kizökkent időt. A miniszterelnök, aki soha nem nézte a maga hasznát, aki szolgálatnak tekintette magas hivatalát. Kónya Imre Antall közvetlen munkatársaként segítőtársa lehetett a rendelkezésre álló rövid időben, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásokon, kormánypárti frakcióvezetőként a parlamentben. Közeli tanúja volt a miniszterelnök egészségi állapota megromlásától a halálig tartó folyamatnak, az élete végéig elsőként a közügyeket szem előtt tartó férfi utolsó napjainak.

Nyolc évbe tellett, míg Kónya Imre megírta ezt a tanúságtétellel felérő vaskos könyvet. Alaposan dokumentált, hiteles tanúkat és jegyzőkönyveket idéző memoárkötet az és az ünnep mindig elmarad? címet viselő visszaemlékezés. A hitelesség és az önirónia a könyv legfontosabb érdemei. A hitelesség historikussá, az önirónia derűje – ha nem oldhatja is fel az egykori feszültséget – közelebb hozza napjainkhoz, könnyebben érthetővé teszi az általa megidézett kort, amelynek eseményei, harcai mostani (köz)életünket is befolyásolják.

Továbbirészletek, a könyvben szereplő képek és archív videók megtekinthetők a www.konyaimre.hu honlapon.

(Kónya Imre: és az ünnep mindig elmarad?, Alexandra Kiadó, 2016, Budapest, 656 oldal)



« vissza