Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy új demokratikus elit kísérlete A Magyar Testvéri Közösségről – Szekér Nóra könyve nyomán

"Mi is volt akkor, honnan eredt, mivel volt rokonítható a Magyar Testvéri Közösség filozófiája? Szekér Nóra igen helyesen a korból és a szervezet geneziséből indul ki magyarázatában. A szervezetet a húszas évek elején, Erdélyből a román uralom miatt áttelepült magyarok hozták létre. Szerkezetében, működésében a szabadkőművesség mintája is kitapintható, és Szekér Nóra említi, hogy „magyar szabadkőművességnek” is jellemezték egyesek a szervezetet. A történész véleménye szerint a megalakulásnál szerepet játszhattak közvetlen brit sugalmazások és támogatások is."

1947 februárjában magánzárkájában a Gyűjtőfogházban Szent-Iványi Domokos körbevágta csuklóját a bedrótozott üvegablak keretének egy szögével és üvegszilánkjával. Az őrök az utolsó pillanatban találtak a padlón eszméletlenül vérző férfire, és rémülten hoztak orvosi segítséget, nehogy rajtuk száradjon az ÁVH-nak oly értékes vádlott halála.

Szent-Iványi, a volt meghatalmazott miniszter, Molotov megbecsült tárgyalópartnere a moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokon 1944 szeptember-októberében, fegyelmezett, eltökélt és életszerető ember volt. A 30-as, 40-es évek legtávlatosabb stratégája és szürke eminenciása a magyar külpolitikában, hívő volt és demokrata, hitt a saját személyes küldetésében itt a földön, és hitt Magyarország jövőjében is, a kibontakozó sanyarú világpolitikai konstelláció ellenében. Ő túl akarta élni mindazt, ami következhet reá és miránk magyarokra mindnyájunkra az elkövetkező évtizedekben.

Akkor mégis mi vitte el őt az öngyilkossági kísérletig? Szent-Iványi előkelő helyen került fel 1947 elején az úgynevezett „köztársaság-ellenes összeesküvés”, az első és legnagyobb kommunista koncepciós per 226-os vádlotti listájára. Ennek a pernek a gyanúsítottait, helyesebben gondosan kiszemelt, a propagandában hasznosítható áldozatait már az NKVD nálunk újnak számító módszereivel, a testi és lelki brutalitás minden eszközével, verve, megalázva, zsarolva és a világtól elzárva próbálták a meghamisított kihallgatási jegyzőkönyvek aláírására bírni.

A nagy pert, amelyet Szekér Nóra könyvheti könyve világít át minden eddigi elemzést meghaladó teljességgel, a Rákosi-klikk, a Magyar Kommunista Párt Moszkvából érkezett vezetősége tervezte el, az 1944 végén Debrecenben megkaparintott titkosrendőrség segítségével. A cél a parlamentben abszolút többségű Kisgazdapárt szellemi és politikai megroggyantása volt, revánsul a politikailag súlyos, megszégyenítő 1945 őszi választási vereségre.Végső soron a hatalom megszerzése parlamenten kívüli eszközökkel. Nagyobb távlatban pedig a független, náci- és kommunistaellenes magyar értelmiség gerincének történelmi megroppantása. Tehát többrétű és központi jelentőségű stratégiai célokat szolgált ez a per, és ezt minden világosan látó ember megértette 1947-ben, az egész társadalomban.

A per lebonyolításának az adta meg végleg a zöld utat, hogy 1947 február 17-e, a párizsi békeszerződés aláírta után nem történt meg a szovjet kivonulás, és az éleződő hidegháborús légkörben a finn út, tehát korlátozott függés és demokrácia Magyarország számára nem lett járható – amint azt Tildy és Nagy Ferenc remélték.

A letartóztatottak vallatását Pálffy-Österreicher György altábornagy, a Katonapolitikai Osztály, és Péter Gábor, az ÁVÓ parancsnoka irányította, Rajk és Rákosi személyesen felügyelte, szovjet tanácsadókkal a háttérben. S persze a teljhatalmú Vorosilov marsallal, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Budapesten székelő vezetőjével a valódi kormánykeréknél. Annyira fontos volt Sztálinnak Magyarország, annyira kemény dió, hogy a Kreml egyik vezető emberét küldte ide helytartónak.

Nem merész spekuláció a kommunista történelem fekete humoráról, hogy elképzeljük, két évvel később, Péter Gábor által történő likvidálása előtt, akár Pálffy-Österreicher tábornok is senyvedhetett abban a cellában, amelyben 1947 első hónapjaiban Szent-Iványi raboskodott. Innen vitték fel Szent-Iványit a kihallgatásokra, amelyekben a tábornok olykor megtévesztően civilizáltan viselkedett a diplomatával – mintha még mindig egyenrangúak volnának a közös kormányzati és ellenállási múlt folytán –, de mindig nyíltan, cinikusan fenyegető volt. A hideg és homályos cellában Szent-Iványi csaknem két hónapja ugyanabban a ruhában aludt, irhabundáját terítve magára, amelyben letartóztatták 1946 Szentestéjén az Országgyűlési Könyvtárban. A kihallgatások a nap és az éj bármely órájában folyhattak, amelybe a veretés és pofoztatás is beletartozott. A diplomata étkébe, ugyancsak NKVD recept szerint, pszichiátriai szereket kevertek, hogy ismerje be a koholt vádakat, és valljon terhelőleg. Ezek a szerek elviselhetetlen közérzetet, feszült álmatlanságot és szörnyű látomásokat okoztak, s ezek hatására folyamodott végül Szent-Iványi az öngyilkossági kísérlethez.

Ide tartozik a történet abszurd folytatása is. Szent-Iványi, akit senki sem látogathatott meg a per végeztéig, védőügyvédjének egyetlen, remekül kódolt mondatából értette meg – mert az ügyvéddel is csak őr jelenlétében tanácskozhatott –, hogy mi lehet számára a kiút. Gondos felkészülés után, a tárgyaláson gesztusaival, mimikájával és szavaival tökéletesen adta elő a megháborodott embert ami az előzmények után méltán hitelesnek hatott. A törvényszéki elmeorvos beszámíthatatlannak minősítette. Korábbi, kikényszerített vallomását ezért jogilag nem lehetett felhasználni sem ő maga, sem társai ellen. Ekkor utoljára – Szent-Iványi pere még nyilvános volt, és fenntartották a törvényesség látszatát. A bíróság el kellett fogadja az orvos szakértő és a védelem érveit és mentő körülményeit. Így úszta meg Szent-Iványi – végül 14 évnyi börtönbüntetéssel.

Ezek a történetek Szent-Iványi két hatalmas memoárjában (The Hungarian Independence Movement, 1936–46 és Visszatekintés 1941–1972) szerepelnek, amelyeket 2013–15-ben rendeztünk a gépiratokból sajtó alá a Magyar Szemle kiadáshoz, ketten Szekér Nórával. Azoknak a könyveknek a fókusza nem a Magyar Testvéri Közösség volt, és csak 1946–47 eseményeinek tárgyalásakor kerül bennük említésre a titkos hálózat, de tagjai bőségesen szerepelnek. A történeti összefüggések és Szent-Iványi integráló szerepe miatt lesz tehát jelentősége a hálózatnak a nagyobb témában, és a háború alatti és utáni évek teljes politikai képében is.

Hogy érzékeltessem az ellenállásban tökéletesedett kapcsolati háló szálainak gazdag szövevényét és meglepő titkait: a szuper-konspirátor Szent-Iványinak, akinek titkos Magyar Függetlenségi Mozgalma 2-300 magas rangú náciellenes tisztségviselőt koordinált a Horthykormányzatban, köztük például id. Antall Józsefet közvetlenül, jobb keze az MFM-ben Soos Géza volt, fiatal teológus és jogász, diplomata a Külügyminisztériumban. Szent-Iványi tudta, hogy Soos Géza szerezte meg és fordíttatta magyarra és más nyelvekre 1944 késő tavaszánnyarán két szlovák zsidó szökevény történelmi fontosságú Auschwitzi jegyzőkönyvét, s juttatta el Horthy kormányzóhoz és budapesti diplomatákhoz. Ugyancsak Szent-Iványi tudtával játszott inspiráló és szervező szerepet Soos Géza Koszorús ezredes páncélos akciója, Budapest zsidóságának megmentése ügyében is 1944. július 7-én. Majd lett Raoul Wallenberg titkos kapcsolata a magyar kormányhoz. Azt meg eleve tudta róla Szent-Iványi, hogy Soos a Soli Deo Gloria, az ellenállásban nagy szerepet játszott nagy múltú református diákszervezet elnöke. De azt nem tudta, hogy Soos Géza a vezetőségébe tartozik még egy, 1945-ig Szent-Iványi előtt is rejtve maradt másik, civil konspirációs hálózatnak – ez volt a Magyar Testvéri Közösség. Egy másik példa: az ifjú Horváth János – a Soli Deo Gloria és a Magyar Testvéri Közösség ellenálló tagja, későbbi Kisgazdamajd Fidesz-képviselő – számára Szent-Iványi hallomásból a magasban honoló példakép, Teleki Pál egykori bizalmasa és „jó ember ” volt – de a Soos–Szent-Iványi konspirációs kapcsolatról a háború idején nem tudott, nem tudhatott. Az csak később világosodott meg előtte, 1947 után, amikor együtt sétálhatott a hirtelen megőszült „Fehér Pápával”, Szent-Iványival, a Kisfogház udvarán.

Ebből, az emlékiratokból lassan feltárult s ma egyre láthatóbbá váló kapcsolati hálóból Szekér Nóra a leghomályosabb és legnépesebb titkos szervezetet tette meg kutatásai tárgyává jó tíz évvel ezelőtt, M. Kiss Sándor történész tanítványaként a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A Magyar Testvéri Közösség izgalmas és felmérhetetlenül gazdag téma – feltárásához azonban rendkívüli kutatói türelem, a komplex hálózatokat átlátó pszichológusi és nyomozói ösztön és a korszellem ismerete szükséges. Majd pedig a bátorság, hogy vállalkozzon a konklúziók kimondására, az egész háborús korszak fontos mozzanatainak szellemi és történészi újragondolására, a harmincas évek elejétől kezdve.

Az elmondottakból is világos, hogy indokolt volt Szekér Nóra részéről a Magyar Testvéri Közösség tárgyalását az 1947-es koncepciós perrel kezdeni, illetve még előtte bemutatni a kommunista titkosszolgálatnak azokat a félig sikeres próbálkozásait 1946-ban, amelyek a Kisgazdapárt érintettségét bizonyították volna „visszadobott nyugati ügynökök” „akcióiban”, mint amilyenek a később kivégzett katonatisztek, Szügyi Zoltán és Pünkösti Árpád „ügyei” voltak. Láttatja a szerző, hogy a kommunisták fejéből, például Révai József nyilatkozataiból, ekkor már hisztérikusan kiált ki a sajtóban az „összeesküvés” koncepciós ideája, de nyilvánvaló, hogy egy pernek a propaganda által felnagyítható tárgyát, koncepciós perhez alkalmas szervezetét ekkor még hiába keresik lázasan.

A hiányt váratlanul tölti be egy ajándék a kommunisták számára: egy fölösleges konspirációs hiba a Közösség amúgy ártalmatlan katonai tanácsának túlbuzgó tagjától nyomra vezeti a kommunista titkosszolgálatokat. A lehallgatott megbeszéléseken részt vesz Dálnoki Veress Lajos vezérőrnagy, Horthy fő náciellenes híve a hadseregben, akit a kiugrási kísérlet alatt lefogtak a nácik. És még néhány náciellenes főtiszt, mint András Sándor repülő tábornok. Egy másik körben, amelyet a titkosszolgálat nevez el (!) Hetek Tanácsának, rendszeresen részt vesz Szent-Iványi Domokos, a kisgazdák külügyi főtanácsadója, Horthy küldötte Moszkvába. A hálózatnak – amely semmilyen akciót nem tervez a fennálló rend ellen – tagja Mistéth Endre hídépítő mérnök, kisgazda újjáépítési miniszter. A per koncepciós magja ezek után hetek alatt megszületik, és 1946 Karácsonya előtt megindulnak a tömeges letartóztatások.

A kialakuló perkoncepcióban, amint azt a Titkos Társaság lebilincselő elemzése tárja fel, a Közösség vallatások és kínzások révén feltáruló hálózatának mint szervezetnek, voltaképpen másodrendű szerepe lesz, bár a büntetések súlyosak lesznek, és a leleplezett Közösség-tagokat – még 1959-ben is csaknem ezret – holtukig figyelik majd a kommunista titkosszolgálatok, annyira tartanak ezektől a különleges, gyakran névtelen, javarészt középosztálybeli emberektől. Valójában Rákosiék nagyobb halat, „köztársaság-ellenes összeesküvést” kívánnak leleplezni a nyilvánosság előtt, amelynek vádlottlistáit a Közösség perre alkalmas tagjaiból állítják össze. A Közösség neve és léte hasznos számukra, mert kétségtelenül van titkos hálózata, s a vallatásokból kibontakozó taglista bővelkedik lehetséges peralanyokban. Kétféle fazon érdekli Rákosiékat: horthystának bélyegezhető közszereplők, illetve „reakciós elemek”, elsősorban a kisgazda vezetők holdudvarába tartozó fiatal szakértők és aktivisták. A per tehát, a jellegzetes agitprop nyelvezet szerint, horthysták, reakciósok és fasiszták, majd imperialisták összeesküvését leplezi le, akik úgymond a letűnt rendszer folyamatosságát kívánták visszaállítani.

A per kialakításának ez a folyamata hallatlanul izgalmas, és nem csak a történész számára. Intim betekintés a bolsevik politizálás boszorkánykonyhájába.

A megfélemlítés meg-megemlített, megrázó részletein túl, mint pl. a hálóba belekerült Kovács Béla kisgazda pártfőtitkár vallatása az ÁVÓ-n, a történész és minden gondolkodó ember számára azért is hihetetlenül érdekes a téma, mert lelepleződik előtte, mint tökéletes modell, a kommunista koncepciógyártás folyamata és módszertana. Erről szól tehát a Titkos Társaság első mintegy negyed része. E fejezetek mögött hosszú elemzőmunka rejlik. A 80-as évek közepétől elérhető emlékiratok és interjúk (Fitos Vilmos, Szent-Miklósy István, Arany Bálint, Gombos Gyula) olykor igen szűkszavú részleteiből, személyes interjúkból, és a túlélők és tanúk – Csicsery-Rónay István, Cserenyey Géza, Török Bálint, Horváth János – közelmúltbeli írásaiból, melyek részben éppen a Magyar Szemlében jelentek meg, Szekér Nórában vállalkozása elején kirajzolódott a maga nagy képe a Közösségről és helyéről a náciellenes demokratikus mozgalmakban. Ezek után a peranyag sok ezer oldalát olvasta végig évek során az ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) archívumában, majd az 1956 utáni ügynökjelentéseket. Utóbbiakban igen sok a pozitív kicsengésű, és fontos tényeket közlő anyag is beszervezett, de érzelmileg és szellemileg hűséges közösségi tagok részéről. A periratokban viszont a vallomásokat már a lejegyzés közben meghamisították, illetve átfordították a per sajátos, megtervezett agitprop nyelvezetére.

Az egyik feladat, amit Szekér Nóra e második könyvében vállal el, 2010-ben megjelent doktori dolgozata (A Magyar Testvéri Közösség története, Barankovics Alapítvány) után, hogy szembesítve a vallomásokat egymással is, kitapintja a valódi történéseket, és a Közösség egykori működésének valós tényeit. Ez adja majd ki a könyv nagyobbik részét, amelyben a Közösség működésének eredeti és valódi képét rekonstruálva a 30-as évek egy korszerű és emelkedett szellemiségű civil és patrióta demokrata mozgalmának képét rajzolja fel.

Az első feladat azonban az volt Szekér Nóra számára, hogy a könyv kezdő negyedében magukat a perben leírt vallomásokat – vagyis a lefogottak cselekvéseit, törekvéseit és gondolatait – megtisztítsa a sallangoktól és a salaktól, amit a per kiagyalóinak és a lejegyzőknek szándékos ferdítése és agitprop nyelvezete rakott reá, szinte máig hatóan. Tudniillik, a „köztársaság-ellenes összeesküvés” is úgy járt, mint megannyi más kreációja a kommunista propagandának. A történészek 1990 után megállapították, mint Szekér Nóra írja, hogy az 1947-es közösségi per koholmány volt, és az ítéletek jogtalanok – de elemzéseikben többnyire a per kommunista nyelvezetének foglyai maradnak.

Meg kellett tehát vizsgálnia Szekér Nórának a Közösséget megbélyegző kommunista minősítések mögötti valós tartalmat. A lenini propagandának, s azóta minden kommunista propagandának, mint Arthur Koestler és George Orwell vesézte ki és elemezte először, az a receptje, hogy kisajátítja a nyelvi teret, és ezáltal ellenfeleit is beleszorítja a maga nyelvi-gondolati sablonjaiba. A kommunista agitprop ad nevet a politikai jelenségeknek, sőt, a fekete mágia aktusával, ő teremti meg őket a megnevezés révén.

A Titkos Társaság első negyedében tehát Szekér Nóra pontról pontra leírja a vádnak a periratban olvasható állításait, majd azt a valóságot, amelyet az állítások takarnak, hogy végül elfogulatlan tisztasággal álljanak előttünk a valódi történések bár Szekér Nórában megvan az a tiszteletreméltó történészi erkölcs is, hogy megvallja, egyes esetekben a valódi történések már nem állíthatók helyre a hamisító dokumentumok mégolyan megszűrése után sem. De hitelesen megerősíti, hogy nem működött olyan politikai célú összeesküvés, amely akár az államot, akár a kormányt meg akarta volna dönteni, bár kétségtelenül létezett egy titkos hálózat, amely a háború előtti, és részlegesen újjáélesztett Magyar Testvéri Közösség hálózatához kapcsolódott.

A perdöntőnek számító katonai tanács, amelyet szintén a perkoncepció megírói neveztek el Vezértanácsnak, csupán arra készült, hogy a szovjet csapatok reménybeli kivonulása után a magyar demokratikus eszmeiségnek megfelelő tiszteket juttassa túlsúlyra a hadseregben, és segítse a békés átmenetet, akadályozza meg zavargások vagy polgárháború kialakulását. Egy a perben második helyre kiemelt kör, a már említett Hetek Tanácsa, nem a Közösség formális vezetősége, hanem a centrista kisgazda politika szellemi agytrösztje volt. Tagjai Szent-Iványi mellett a belpolitikai stratéga Saláta Kálmán, aki az USAba szökött, a diplomataként Svájcba akkreditált és szintén az USA-ba emigráló Soos Géza, Arany Bálint, kiegészülve Vatai László, Hám Tibor, Kiss Sándor, Horváth János és Jaczkó Pál képviselőkkel.

Nem kérdéses persze, hogy a lefogottak mind antikommunisták voltak – mint ahogy náciellenesek 1945 előtt, akik tevőlegesen vettek részt az ellenállásban, és a magyar demokratikus közép hagyományát kívánták fenntartani a totalitárius és hódító erőkkel szemben. Ez a „láthatatlan” közép, melynek léte és jelentősége az utóbbi 3-4 év olvasmányai nyomán egyre növekedni látszik a szememben, nem jelentett középosztályiságot, nem volt szociológiai kategória. Nem kötődött egyetlen politikai párthoz, nem vallott kizárólagos ideológiát sem, tagjai még a pártpaletta szélein is feltűntek. Egy sor különböző szervezetben, de egyetlen nagy átjárható hálózatban, ezek a fiatal és középkorú demokraták azt az öntudatos és emelkedett új magyar elitet alkották meg, amely egy átfogó reform levezetésére volt hivatott egy reformra, amely több fronton megindult, de kibontakozását kettétörte a világháború, majd a szovjet megszállás. Pontosan végigvezethető, hogyan alkotják meg a demokratikus centrumpártok vezetői derékhadát ezek a nagyszerű emberek 1945-ben, majd hogyan tűnik fel túlélő s itthonmaradt nagyobbik maradékuk az 1956-as forradalom politikai konszolidációjában – és utódaik az 1990-es rendszerváltozás középpártjaiban.

A Magyar Testvéri Közösség eredeti, mindennapos működésének irányaival a per főszereplőinek tevékenysége és gondolkodása csak részben esett egybe. Azok a tagok, akiket a per fő vádlottainak tettek meg a kommunisták, a Közösségben gyakran alig játszottak szerepet. Dálnoki Veress Lajos és Szent-Iványi Domokos például friss tagok voltak, akik a Közösséget némileg gittegyletnek járó leereszkedéssel szemlélték volna, ha nincsenek tagjai közt számosan kiváló és megbízható ismerőseik. Ők ketten a Horthy-kormányzattal való kapcsolat miatt kellettek a períróknak. Az elsőrendű vádlott Donáth György ugyan jelentős tagja volt a Közösségnek, s osztotta sok korszerű nézetüket, őt azonban Horthy Miklós középutas kormánypártjában viselt magas rangja miatt szemeltek ki elsőrendű vádlottként a mártírsorsra. Donáth e szerep szellemi és lelki magaslatára emelkedett ötórás beszédében az utolsó szó jogán: amint 1987-es interjújában mesélte el a kommunista újságíróként a perről 1947-ben tudósító, 1956 óta Párizsban élő Kende Péter, úgy hallgatta a beszédet döbbenten, mint amelyben a 30-as évek eszményi, új magyar demokratája fejti ki a politikai helyzet és a kirakatper hiteles bírálatát.

Másfelől azonban a Közösség, amint Szekér Nóra könyvéből kiderül, sok ezer tagjával az ország minden részén, az élet minden pontján, jelentős kovásza, társadalomszervezője volt annak a magyar középnek, amely a 30-as években megindult reformmozgalmak széles legyezőként szétnyíló, igen jelentős főereje volt, mögöttük mindazokkal az írókkal és szellemi emberekkel, akiknek gondolatait elfogadták és terjesztették, s akik eszmei vezetői voltak az ellenállásnak és az 1945-ös új demokráciának. Ezek közül számosan voltak tagjai a Közösségnek, másokat pedig (pl. Kodály, Illyés, Németh László és maga Szent-Iványi) tudtukon kívül tiszteletbeli tagokként tartottak nyilván és támogattak láthatatlanul a Közösség vezetői.

Jellemző, állapítható meg Szekér Nóra névsorait tanulmányozva, hogy a letartóztatások nagy hisztériája közepette, amelynek szításában a Parlamentben néhány szociáldemokrata és Károlyi Mihály is élen járt, milyen pragmatikus és higgadt volt Rákosi Mátyás és Révai József gondolkodása a szellemi emberek felmérhetetlenül széles hatásáról a társadalomban. Pontosan tudták, hogy a tagságba közülük formálisan is tartozókat nem szabad belevenni a perbe. Tudták, hogy egy-egy ilyen ember szava és sorsa ezreket mozgat meg, akár van formális hatalmuk vagy sajtójuk, akár nincsen, s velük kesztyűs kézzel kell bánniuk. Ezek közé a tagok közé tartozott Tamási Áron, Féja Géza, a nagybátyám, Kodolányi János, Karácsony Sándor szociálpszichológus, László Gyula, Bay Zoltán fizikus, a Tungsram főmérnöke, Csűrös Zoltán műegyetemi tanár, Medgyessy Ferenc, a szobrász, Farkas Ferenc zeneszerző, Barcza Gedeon sakkbajnok, s a vezető orvosok sora. Őket félreállították, közülük többen (mint Bay Zoltán és Gombos Gyula) Nyugatra menekültek. Többünknek meglepetésére árulja el Szekér Nóra könyve, hogy Dálnoki Veress Lajost a letartóztatás elől Cs. Szabó Kálmán ezredes, az író édesapja bújtatta, és a köztiszteletben álló orientalista Germanus Gyula adta fel az ÁVÓ-nak, mielőtt az angol követségre tudott volna menekülni. Nem kérdéses, hogy Cs. Szabó László emigrálásában része lehetett ennek az epizódnak, bár édesapját közbenjárásra megkímélték a súlyos büntetéstől.

De valóban, mi is volt a Magyar Testvéri Közösség, mi volt az ideológiája, kik voltak a tagjai? Szekér Nóra nem kerülheti el, hogy ne vegye sorra a perben a Közösségre ragasztott rágalmazó minősítéseket, mielőtt belevág a Közösség valódi természetének, szerkezetének, működésének izgalmas ismertetésébe.

Amint ő is figyelmeztet rá könyvében, a fasiszta szónak az a használata, amely évtizedek alatt elterjedt a kommunisták és más baloldaliak között, máig hatóan, magától Sztálintól származik, aki elődeihez híven nagy gonddal formálta a nyelvi teret. Az eredeti és pontos nemzetiszocialista és náci kifejezések meglehetősen veszélyesek voltak a bolsevikokra nézve – mert ha Hitler is szocialista, akkor folyton magyarázniuk kell, hogy miért és hogyan más a bolsevik szocializmus. Sztálin ezért rendelte el a fasiszta szó használatát, amely eredetileg csak a némettől meglehetősen különböző olasz Mussolini-mozgalmat jelölte. Bár a háború alatt még volt értelme a kitágított jelentésnek, így lett fasisztává évtizedek során a kommunista és egyes baloldali mozgalmak minden pillanatnyi ellenfele: a nemzetiek, a konzervatívok, az antiszemiták, a cionisták, minden tekintélyelvű konzervatív irányzat, a rasszisták vagy annak bélyegezhetők. A listát a végtelenségig lehet bővíteni.

Természetesen, mint Szekér Nóra részletesen bizonyítja, a Közösség nem volt fasiszta hálózat – mint a per állította –, sőt, a náciellenes ellenállás egy sor kiemelkedő alakja mint Soos Géza, a csendőrség felügyelője, Faragho Gábor altábornagy, a katonai hírszerzés feje, Kudar Lajos tagja volt a Közösségnek. De az egyszerű közösségi tagok is zsidók százait bújtatták és mentették meg a német megszállás alatt. Ezek a magyar függetlenségben hívő és érte cselekvő bátor emberek különös veszélyt jelentettek Rákosiék szemében, mert feltételezhető volt, hogy más megszálló hatalommal szemben is felvennék a harcot, ha szükséges.

Nem volt horthysta sem a Közösség, hanem tudatosan apolitikus. Távol tartotta magát a pártpolitikától, miközben igyekezett tagjait az államigazgatás, a fegyveres erők és a gazdaság fontos pozícióiba juttatni, a mentalitás és a döntések befolyásolására. Nem volt reakciós sem, a szó semmilyen értelmében. Kimondottan plebejus összetételű és érzelmű demokrata mozgalom volt, amely éppen a világháború utáni Horthy-konszolidáció nyelvezetével és társadalompolitikájával szemben kívánta meghatározni magát. Az ország és a magyarság korszerű újjáépítésében hitt, azon dolgozott, a trianoni trauma és az arra adott görcsös, komplexusos nagypolitikai reakció ellenében.

Mi is volt akkor, honnan eredt, mivel volt rokonítható a Magyar Testvéri Közösség filozófiája? Szekér Nóra igen helyesen a korból és a szervezet geneziséből indul ki magyarázatában. A szervezetet a húszas évek elején, Erdélyből a román uralom miatt áttelepült magyarok hozták létre. Szerkezetében, működésében a szabadkőművesség mintája is kitapintható, és Szekér Nóra említi, hogy „magyar szabadkőművességnek” is jellemezték egyesek a szervezetet. A történész véleménye szerint a megalakulásnál szerepet játszhattak közvetlen brit sugalmazások és támogatások is.

A Közösség egyike volt azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek Magyarország talpra állítását és felemelkedését a háborúés területvesztés, a kommün megrázó élménye után a gondolati megújulás, a modernizáció és a minőségnek eltökélt munka révén látták megvalósíthatónak.

A szervezet munkája komoly szellemi tartalommal a húszas évek végén kezdett megtelni, amikor a Bartha Miklós Társaság, az új baloldali értelmiségi nemzedék egész spektrumának bölcsője, a vezetés jobbratolódása miatt felbomlott, s kirajzottak belőle a korszak vezető egyéniségei – József Attila, Illyés Gyula, Kodolányi János, Hamvas Béla, éppúgy mint radikálisan reformista katolikus és református fiatalok.

Ekkor történik meg a népi mozgalomnak nevezett, Szeredi Pál újkeletű elnevezésével „országépítő demokrata” szellemiség kialakulása, és ettől kezdve a korábban főleg Szabó Dezső megfogalmazásainak hatása alatt álló Közösség – csakúgy, mint a Bartha Miklós Társaság – e fiatalok korszerűbb nyelvén fogalmazza meg törekvéseit, amelyek középpontjában a társadalom demokratizálása, azon belül a nagybirtokrendszer felszámolása és a nagytőke működésének szabályzása áll.

A Magyar Testvéri Közösség tagjai olyanok lehettek, akik apai ágon magyar felmenőkkel dicsekedhettek – valójában azonban ennek a kritériumnak sokan nem feleltek meg, különösen a vezetők között. A fő elvárás „a magyar sorssal való közösségvállalás” volt: így lehetett taggá a Moszkvával szemben álló magyar zsidó kommunista vezető Weisshaus Aladár is. Ebből is világos, hogy a magyar sors vállalását a nemzet tagjává válásként, rendkívül tágan értelmezte a Közösség, s ebben a fő kritériummá a 30-as évek során a náciellenesség lett – ezért is semmisítette meg a vezetőség összes dokumentumát 1944. március 19-én, a német megszálláskor.

A sejtek hierarchiája az Árpád-kori magyar nemzetségek szerkezetének mintáját követte: családok, nemzetségek, hadak és törzsek alkották. De egyébiránt a Közösség kerülte a formaságokat és rítusokat. Működése intelligens, differenciált és rugalmas volt, és sejtek öntevékenységén alapult. A tagokat akár többévi gondos megfigyelés és kiértékelés után hívták meg – a fő kritérium az elkötelezettség, a rendezett életmód, a megbízhatóság, a közösségi áldozatvállalás volt. A tagság egész életre szólt, bár „altatni” lehetett, és sokakat csendben kihagytak az információk áramlásából. De megkövetelték a holtig való titoktartást. Ezért is volt hallatlanul nehéz Szekér Nóra dolga – a kutatómunkája elején még élő néhány tag alig akart interjút adni, és a leszármazottak általában keveset tudtak, tudnak a felmenők tevékenységéről.

Egészében véve egy modern lelkiségű, rendkívül pozitív irányultságú, a segítőkészségen és magas erkölcsiségen alapuló Közösség jött így létre, amelyet a kommunisták alvó állapotában is méltán tartottak veszélyes ellenfelüknek. Társadalomképük kialakításában döntő szerepe volt az említett népi írók munkáinak – viszonzásul a Magyar Élet című havi folyóirat és a Turul Kiadó körül egész kultúrafinanszírozó és -fenntartó rendszert hoztak létre közösségi tagok. Utóbbi intézményt a kormánypárti Turul Szövetségbe beépült, annak szellemiségét ellenző közösségi szárny teremtette meg.

A Közösség és a vele rokon egész sor értelmiségi formáció, amelyek együtt az új magyar közepet hozták létre a 30-as években, azon fáradozott, hogy a közgondolkodást kihozza abból a tragikus zsákutcából, amelybe a kormányerők 1919 nyomán, a történelmi felelősség egyoldalú magyarázatával magukat bezárták, és amelyből nem tudtak kilépni igazán sem a demokratizálás, sem a tulajdonszerkezet, sem a külpolitikai nyitás porondján, még ha felelősség az utóbbiban az elfogult és ostoba antanttörekvéseket súlyosan terheli. A problémát felismerő Teleki Pál, Szekfű Gyula, Kozma Miklós, Zsindely Ferenc és mások tettek kísérletet a gondolkodás és a nyelvezet megváltoztatására, és éppen ők nyitottak a politikusok közül az új értelmiség felé. A közösségiek mint belső embert is, Bajcsy-Zsilinszky Endrét tartották meghatározónak a nagypolitika szereplői közül, majd a 30-as években fellépő fiatal kisgazda politikusokat.

A sok radikális reformista hálózat, a korszerűen gondolkodó értelmiség, a rohamosan fejlődő magyar tudomány és ipar képviselőivel, a 30-as évek végén egyre jobban hatolt be a kormánypolitika köreibe. Szociális és politikai reformok indultak el, és nyilván még nagyobb változások következnek be, ha a háború nem tör ki, és hoz Magyarországra új tragédiát.

Az új, korszerű közgondolkodás és köznyelv kidolgozása, majd a cselekvés is az új magyar középre hárult, együtt a hatékony és erős egyesületek és társaságok sorával, amelyek tagsága és tevékenysége átmeg átjárta egymást. A Titkos Társaság ezt a nagyobb hálót is bemutatja, számtalan kiváló tagjával és közösségi, valamint kulturális kezdeményezéseivel.

Szekér Nóra, igen jó érzékkel, keresi e mozgalomnak és szellemiségének külföldi párhuzamait is a 30-as években. Bőven hivatkozik a misztikus filozófusnőnek, Simone Weilnek Begyökerezettség című utolsó, 1943-as könyvre, amely nemrég jelent meg magyarul. Ez a csodálatos asszony az emberi méltóság, a munka tisztelete és a nemzet korszerű értelmezését keresi könyvében Franciaország összeomlása után, a háború alatt, londoni száműzetésben. Valóban meglepőek, de voltaképpen természetesek a párhuzamok benne Illyés Gyula néhány évvel korábbi, most újra megjelent Magyarokjának sok megfigyelésével. Simone Weil meditációi, filozófiai aforizmái nálunk Pilinszky Jánosnak méltán lettek misztikus vezetői – azonban „ez a francia-zsidókeresztény gondolkodó”, ahogy T. S. Eliot jellemzi őt, a teljességben gondolkodott, amibe a földi lét élhetőségének feladata is beletartozik.

És a korszakos modernista és vallásos költő Eliot vajon hogyan is került ebbe a képbe, Simone Weil közelébe? Úgy, hogy fiatal korában esti munkásakadémiákon tanított, éppen úgy, mint Bartha Miklós Társaság-beli magyar szellemi rokonai József Attila, Illyés Gyula és Kodolányi János. Ezt onnan tudom, hogy atlantai barátom, Ronald Schuchard, az Eliot-összkiadás szerkesztője, alig néhány évvel ezelőtt meglepődve fedezte fel a hagyatékban az „elefántcsonttorony költőjének” kézzel írt jegyzeteit, amelyeket az előadásokra készített: munkásoknak Londonban, az angol irodalomról. De Simone Weiltől kanyarodhatunk nemcsak Eliothoz, hanem közelebbre is: az ugyancsak zsidó születésű, misztikus katolikus költőhöz, Sárközi Györgyhöz, a népi írók centrumának megbecsült és igaz tagjához, aki a Dózsa-háborúról írt regényt, és sorsára mártírként tett pecsétet.

Az élet gazdagabb, mint ahogy gyatra kategóriáinkkal leírni igyekszünk. S a 20-as és 30-as évek bizony nagy szellemi korszak volt egész Európában, magas lelkiségű egyéniségekkel és közösségekkel, erős elszánással a leselkedő sátáni tragédiák árnyaival szemben.

Végezetül vessünk még egy pillantást a „faj” kérdésére a Közösséggel kapcsolatban, Szekér Nóra elemzése nyomán. Az etnikai kritérium mögött Szabó Dezsőnek az a pontos, és korántsem rasszista élű elemzése állt, hogy a modern magyar középosztály kialakulásában a német és zsidó elemek képeztek túlsúlyt a 19. század második fele óta, és sajnálatosan csak felületileg asszimilálódtak a magyar kultúra korszerű és időtálló értékeihez. Ezért növelni kell a magyar származásúak arányát a középosztályban, vélte Szabó Dezső, s valóban, a Közösség tagjainak jelentős része volt első generációs értelmiségi.

Fontosabb azonban annak kiemelése, írja Szekér Nóra Gombos Gyulára is hivatkozva, hogy a faj szót a közösségiek, Ady Endre nyomán, mint Szabó Dezső is, a nemzet jelölésére használták. Ezt az 1900ban még ártatlan szót Ady a nemzet szó elhasználódása miatt választotta ki, mert a politikusok száján üressé, értéktelenné vált.

A fajtám tehát a népem volt Ady és a közösségiek számára, a javarészt elszegényedett és alacsony sorú magyar nép, s a Közösség ennek védője kívánt lenni, s nem „fajvédő”, mint a többnyire politikai indíttatású lejáratók sommásan és könnyedén állították.

Az ebben az esszében általam említett nevek csak töredékét képezik az új magyar közép minden rendű és rangú sok képviselőjének, aki Szekér Nóra könyvében felvonul. Micsoda skála, micsoda gárda, micsoda gazdagság! Jó tudni, hogy eleink ennyien, s ily kiválóak voltak.

Jó volna elmondani, hogy méltók vagyunk a gondolatokra és értékekre, melyeket reánk hagytak.

Elismerés illeti a Jaffa Kiadót, és a sorozatszerkesztő Müller Rolfot és Ablonczy Balázst, hogy kezdeményezték Szekér Nóra kiváló, kettős funkciójú munkájának létrehozását. A könyvet olvasmányossá teszi a szerző intelligenciája és természetes stílusa – de tudományos alapmunkának is számít, rengeteg, bár terjedelmi kényszerből olykor lecsupaszított jegyzetével, kiváló bibliográfiájával és névmutatójával. Szépen nyomtatott, szépen kötött, jó minőségű könyvet kap kezébe az olvasó.

Csalódást és meghökkenést csak a borítókép kelt: vörös keretben, kékes homályban, vörös atillában öt arctalan férfiú áll félkörben velünk szemben. Felettük az országcímer két angyala lebeg, de a címer helyén kulcslyuk. Nos, ez a borító csak posztmodern fintorként értelmezhető – hacsak nem szándékosan fordul szembe a könyv szellemiségével. A Közösség tagjainak a koronás címer fontos volt, de a fehér neobarokk angyalok aligha. Modern, meglehetősen érdektelen öltözékekben jártak, atillát aligha viseltek. Mondhatni, akkoriban éppen érthető tartózkodásból sem. A könyv néhány, sajnálatosan kevés fotójából ez világosan kiderül.

De Donáth György a kivégzéshez emelt fővel, sötétszürke öltönyben lépdelt a katonák között.

(Szekér Nóra: Titkos Társaság. Jaffa Kiadó, Budapest, 2017)



« vissza