Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Vallomás a betegségről 2005–2006

 

2005. november végén

 

Édesem, nem szeretném, ha megtalálnád és elolvasnád ezeket a sorokat. Olyan jajkiáltás hangzik el bennük, amelyet nem tudok visszafojtani, de a világ minden aranyáért cserébe se szeretném, ha terhelnélek vele. Sokkal többet szenvedek, mint amit látsz és hallasz a panaszaimból. A szemem ide-oda ugrál, mintha csak egy nyiladékot keresne, amin át elszökhetne a halálba. Pedig félek tőle, de a fájdalmak felőrölnek.

A halál közelében az ember sokkal kétségbeesettebb, sőt talán jobban is szereti azt, akit szeret.

Így vagyok Veled én is. Már-már magamon is csodálkozom. Leírom, ha ordító közhelynek tartod is: Te vagy az életem.

Nem tudom folytatni. Nincs hozzá erőm.

Az éjszakáim a legiszonyatosabbak. Előfordult már többször is, hogy egyetlen pillanatot sem aludtam. Perctől percig számoltam az időt.

Mély alvást” írtak elő az orvosaim, de azt hiszem, egy pánikbeteg jobban jár, ha magára csukja a láda tetejét. Mély alvás helyett a végtelen másodpercek cammogtak előttem az egyszemélyes kórteremben.

Negyedik hónapja saját börtönömben élek. Én, a társasági lény, akit még Aczél György is „charmeur-nek” tartott. Nem kívánok senkivel találkozni. Fél-halál. Még a barátaim közeledését is elhárítom: nem akarom, hogy roncsnak lássanak.

Kivel találkoztam az utóbbi időben? Görömbei Bandival és Nagy Gazsival. Tőlük is tartottam, de ők megleptek. Fütyültek a szorongásaimra, a rémképeimre, és bejöttek hozzám. Lehet, hogy összebeszéltek Julival, mert rajta is látom, hogy zavarja ez a bezárkózás. Segíteni szeretne.

Roncs lettem – alkohol nélkül. Félénk, zavarodott – félelem nélkül, emberkerülő –, mindenféle gyűlölet nélkül. Költő – gondolják sokan –, túlságosan is érzékeny lélek. Eddig mi voltam? Most semmivel se vagyok érzékenyebb, mint máskor, csupán beteg vagyok. Szerencsétlen, undok, fegyelmezetlen, ingerlékeny, kifacsart: egy ismeretlen személy, akit nem lehet megközelíteni.

Hívnak telefonon, de egyetlen telefont se veszek föl. Nem elvből és nem a külvilág iránti irigységemből, hanem mert idegen vagyok magamnak, s mért ne lennék az másoknak is? És mit mondhatnék, Julin kívül, bárkinek is? Önsajnálat közben elmondhatnám, hogy a negyven-valahány éves „ellenzéki küzdelmeimért” kell most szenvednem? Az ütközésekért? A sűrű szilenciumokért? Azért, mert ’56 után hosszú évekig munkahelyet se kaphattam? Később azért, mert politikai bűneim miatt az írásaim se jelenhettek meg, és most ezért kell szégyenletesen alacsony nyugdíjból „virulnom”? Sose akartam gazdag lenni, de az mégiscsak szégyellnivaló, hogy négy unokámnak nem tudok 80 000 Ft-nál többet adni majd Karácsonyra.

Havas eső, fekete ég, fekete város. Az autók, mint a kísértetek, szolgaian araszolgatnak előre. Hol itt az a nagy szabadság? Amit megnyerünk a vámon, azt elveszítjük a réven. Beteg vagyok, félek a várostól is. A látványtól, a tömegtől, a fölfoghatatlan zűrzavartól. Az egyik ház előtt mentőautó. Valakiért gyorsan érkezett. Rögtön magamra gondolok, a nyavalyáimra, a halálomra. Rögtön egy mondat cikázik át agyamon. Gábor S. Pálnak előbb-utóbb azt kell mondanom: mielőtt meggyógyítana, Doktor úr, én meghalok. Szörnyű agyjárás! Ez az orvos minden elismerést megérdemel, s nem ilyen mondatokat. A gondolataink, mondhatnám, régóta kerülgették egymást. Művelt, hatalmas emlékezőtehetség és krisztusi tanítvány. Irigylem a hitét. Mért nem lettem én is igazi hívő? Mért „csak” protestáns lettem? Protestáns minden sejtemben? A protestantizmus nekem, eleinte, inkább kultúra volt, mint hitélet, magatartás inkább, mint istenkereső hiány.

Rossz ébredés. Gyomorfájdalom, hasi fájdalom, idegenség. A tegnapi havas eső után hideg, embertelen reggel. Düledezik a fák csúcsa, északról fúj a szél. Hogyan élek túl ekkora időváltozást?

Mára is többen jelentkeztek, hogy szeretnének meglátogatni. Hihetetlenül kedvesen, de mindenkit elhárítok. Nincs erőm senkihez. Magamhoz van a legkevesebb. Szörnyű betegség, még a jóságot is visszautasítja. Ettől nem lehet megszabadulni. Juli el-elmondja, hogy végül rá fognak haragudni, mondván, hogy ő nem enged senkit a közelembe.

Vakon hiszek Juli erejében, mint ahogy eddig is hittem. Az első ember, akiben tökéletesen megbízhatok! De ha az én erőm elfogyott, miért ne fogyhatna el az övé is? Látni és hallgatni egy szétesett ember magánpanaszát? A tehetetlenség monológsorozatát? Ha a szél megbontja valahol a háztetőt, hamarosan beázik a lakás. Eddig én is próbáltam neki mindenben segíteni. Ez a kölcsönösség megszűnt, megszakadt. A szörnyűségekből nem lehet föltöltekezni. Hiába tudja, vagy sejti, miért tört rám ez a betegség, a belátás is ugyanúgy véget ér egyszer, mint egy izgalmas regény.

Épp most mondja nekem Cselényi László, hogy Julit nevezi ki az Autonómia csatorna igazgatójának. Nem a kinevezésnek örvendek, hanem a csatornának. A Duna Televízió létrejöttében ennek a gondolatnak ott volt már a csírája. A sorsom megengedte ezt is, de irtózatos szorongások közt élem meg a „sikert”. Mert a siker óriási hátrányt jelent majd számomra. Persze, ha meggyógyulnék, nem jelentene, mert akkor nem lennék bezárva a saját börtönömbe. Ha Juli igazgató lesz, tud-e annyi időt szakítani rám, mint eddig? Tudom, hogy mindent meg fog tenni, de azt sem lehet, hogy két szikla között őrlődjön.

Azt kérdi tőlem Juli, hogyan érzem magam. Azt hazudom, hogy „vegyesen”, talán kicsit jobban. Azért „hazudok”, mert ha a panaszaimba belefárad, el kell némulnom. Nem lesz senki, aki rám figyeljen. De mért is lenne? Fiatalon, minden családi tapasztalat és példa nélkül nősültem meg, s ezzel Marosi Julcsinak és a fiamnak is rosszat tettem. A fiamat végül kisgyermekként ráhagytam az anyjára. Ezáltal az ösztöneiből is hiányzom. Én tagadtam meg tőle magamat, ami egyúttal azt is jelenti, hogy mára neki engem kellett megtagadni.

Öregedve, szerettem volna a görcsöket föloldani, de már késő volt. Maholnap 50 éves ő is.

Lehetséges, hogy ezek a megcsitult, kifakult, erejüket vesztett sorsügyek hatnak még rám utólag is? Miattuk is nyugtalan vagyok? Milyen gyermekded álom volt az, hogy hirtelen halált képzeltem el mindig magamnak. Bonyodalmak nélküli, egyszerű eltűnést. Nemcsak ezt éreztem volna méltónak magamhoz, de effélét vártam – mondhatnám – szerénytelen jutalmamul.

Sajnos nincs ilyen zárszámadás sehol.

Több mint egy éve kínlódom végtelen súlyos szorongással, s az orvosaim mégsem akarják ennek a súlyosságát elhinni, vagy csak engem nyugtatnak? A betegségemről való töprengés helyett inkább politizálni akarnak velem. Istenem, én és a politizálás mostanában! Folyik a vérem, hogyan lehetnék okos, „sugalmazó”, megtermékenyítő?

A nap bármelyik percében ülök ide az íróasztalomhoz, hogy megpróbáljak valamit dolgozni, mindig csak a fájdalom jelentkezik. Esik a hó, az is fájdalommal esik. Ha kisüt a téli Nap, az is a fájdalmon süt át. A gyehennát képzelték így valahogy a régiek. Nekik is lehettek ilyen tapasztalataik.

Szegény Juli, már nekem nem is meri megmondani, hogy mennyi dolga van. Zsuzsi apjának a temetéséről mindenképpen szeretett volna hazajönni, mert utána Kisida Lexi édesanyjának a gyászmiséjére megy. Zsófikát hívta, és általa üzent. Lehet, hogy már ő is fél az igazságtól? Megértem. Annyi gond van rajta, hogy már nem tud kiegyenesedni alattuk. Nemrég temette el az édesapját, itt vagyok én betegen, ahogyan Zsófika is, Réka, a kis Lillával. Gondolom, azért nem nekem telefonált, mert tudja, hogy aggódnék, és panaszkodnék neki. Lehet, hogy jól is gondolja.


 

December 24., szombat
 

Az idei karácsonyest délelőttje. Fél tizenkettő. Minden percben olyan szorongásrohamok törnek rám, hogy az őrület kerülget. Az őrület és a félelem, hogy Karácsonykor halok meg. Megpróbálok védekezni a félelemtől, de nem megy. Legalább a hozzám tartozók ünnepét ne rontsam el. Évtizedek óta ez lesz az első Karácsonyunk Feri nélkül, Julival, Zsófikával. Réka kicsinye, Lilla vigasztal bennünket.

A bennem kavargó rémületről csak Julinak beszélek. Ő természetesen mondja a mély hitéből és bizakodásából fakadó mondatokat, de ettől csak két pillanatra csitul a szorongásom, és újra támad.

Csak a két karácsonyi napot éljem túl! Csúnya és méltatlan dolog az emberhez a halál, s főként a haldoklás naturalizmusa, méltóbb volna hozzánk az észrevétlen eltűnés. Csak hát, csak hát.

Szokolay Sanyi hív, megköszöni azt, amit a születésnapjára kiadott könyvbe írtam róla. Megtudja, hogy beteg vagyok, rögtön áttér az ő igazi esetére: az utolsó pillanatokban mentették meg, de már idézi is Papp Lajost: az áll talpra, aki élni akar!

Szíven üt a mondat. Eddig is ott kóválygott a fejem körül, csupán csak most vonatkoztattam magamra. Sajnos engem egy szorongó anya nevelt fel, aki nem tehetett a szorongásairól, de mindent rám örökített.

Ezt eddig is tudtam, de talán nem ennyire tisztán.

Szeretnék még élni, és egy utolsó könyvet megírni magamról, a korszakról, amelyből még a depresszióm és a pánikrohamaim eredhetnek. Reggel mintha idegen láz törne rám. A saját lázamat fölismerem, ezt nem.

Nem olvasok újságot, nem nézek televíziót, rádiót se hallgatok, s ami ennél elszomorítóbb, könyvet se olvasok. Ilyen hónapjaim még nem voltak.

Már nem a haláltól félek, hanem a körülményektől. Legjobban Julit szeretem, s mellette az unokáimat. Vannak persze még sokan, a fiam, a barátaim, de ők lassan a múltammá váltak.

Már vallani is nehéz! Juli, kérlek, szöktess meg, már csak erre vágyom! Legyünk otthon, kettesben.

Juli szerint egyáltalán nem vagyok halálra érett ember, én viszont csak ezt érzem.

Ez az állandó sajgás, fájdalom, szorongás a mellemben olyan, mint régen lehetett a csigáztatás.

Isten szegény teremtményei miket találtak ki?!

 

 

2006. január 8.

 

Gyönyörű téli napsütés. Az erkélyünk legvédettebb zugába ülök, a sugarak átmelegítik még az arcomat is. Örülnöm kellene ennek a januári verőfénynek, fegyvertársamnak, ennek a dacos sugárzásnak, de nem tudok. Hónapokkal ezelőtt föltámadt bennem valamiféle, kegyelmet nem ismerő komorság, és azóta egyetlen természetes percem sincs. Fonnyadt vagyok, parázslik belül a mellem, elidegenedtem mindenkitől. Egyedül Julitól nem. Talán nem is elidegenedtem, hanem senki tekintetében nem ismerek magamra. Sőt a legkisebb érzelmi megrendüléstől elsírom magamat, s tűnnék el a föld színéről.

A beavatottak inkább depressziónak nevezik ezt az állapotot, mint búskomorságnak. Régebben hívták kedélybetegségnek, melankóliának, mélabúnak.

 

 

2006. március 5.

 

Vadul esik a hó. Kijöttem ugyan a kórházból, de ugyanúgy gyötör a depresszió. Ugyanúgy terhel a pánikbetegség. Juli és Kun Miklós rádiós beszélgetését hallgatom, egy kis lemezről, s egyszer csak azt veszem észre, hogy a lejátszó szürke borítóján megjelenik egy tégla alakú forma. Valami tükröződik? Nincs semmi efféle tárgy a szobában. Akkor kezdek rajta gondolkodni: nem az én szervezetem „gonosz játéka” a látvány? Az orvosságok torzító hatása?

Tegnap volt egy fél napom, amikor nem fájt semmim, nem rettegtem, és ezt rögtön megtelefonáltam Gábor S. Pálnak. Valami halvány bizakodás gyulladt bennem – mondtam neki. Mert eddig csak ő szívóskodott, hogy napról napra jobban leszek. Mondtam neki, hogy nem hiszek benne. Őt a sok meggyógyított beteg tette hívővé, én viszont tudtam, hogy a betegségemben is rendhagyó vagyok. Amikor ezt a félmondatot elmondtam neki, hogy egész délután jól voltam, fölkiáltott: Na ugye!

Fölszabadult szívvel mentem neki az éjszakának. Hajnali háromra megint összeomlottam. Talán mert leesett a hó? Talán mert eddig tartott a gyógyszerek hatása?

Azóta ismét a halálomat érzem közeledni. Nem a betegséggel együtt járó szorongás miatt, hanem a bennem működő mélyebb ösztönből. Csupán az izgat, hogy buta halállal halok. Nem lesz körülöttem orvos, aki Kháron ladikjában gyakorlott révészként átvisz a túlsó partra, mint Páskándi Gézát, aki a morfium kábulatából egy másodpercre fölocsúdva csak annyit mondott nekem: Sanyikám, a halálomon vagyok – aztán újra visszazuhant valami tudattalanságba.

Azt se szeretném, ha Juli szeme láttára halnék meg, mert ezzel nagyon megterhelném. A halálnak tapintatosnak kell lennie, mint egy megnyugtatóan befejeződő versnek.

 

 

2006. március 19.

 

Súlyos volt a múlt? Súlyos, de a maga idejében nem féltem tőle, de most félek, amit legjobban az jelez, hogy gondolni sem akarok rá.

Egy idős székely férfi csavaros eszével azt mondja orvosának: Doktor úr, én egészségesen szeretnék meghalni.

Hányadika van? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ami történik velem, maga az őrület előjátéka. Ismét bent vagyok a Hűvösvölgyi kórházban Nagy Zoltánnál, Perényi József osztályán. Egyedül vagyok egy szobában, mint valami magánzárkában.

Most ment el Juli. Egyszerre örvendek neki: hátha kialussza végre magát, és egyszerre vagyok rémült, hogy itt hagyott… Nem hoztam magammal könyvet, se prózát, se verseket. Ez még egyszer se történt meg velem. Itt áll előttem egy televízió, mások a magányukban örülnének neki, nekem semmi közöm hozzá. De nemcsak a televízió nem érdekel, nem érdekel a világ sem. Kipusztultam, mint a Magas-Tátrában egy óriási erdő? A gyökerek mint egy rémregény állatai?

Édesem, milyen jól voltam délben, amikor együtt lehettünk. Fölszabadult és reménykedő. A bordáim mögött azt súgta egy hang: élhetek még Veled. A bizakodásnak vigasztaló testi tünetei is voltak. Ez az elleplezett remény ott dolgozott bennem. De mégsem, alighogy elmentél, ugyanaz a végtelen vigasztalanság tért vissza belém. Szinte démonitásfölötti fájdalom és gonosz játék a szívemmel, a vérnyomásommal, az egész széttöredezett élet roncsaival.

Gondolhatod, hogy nem erről írnék Neked, ha nem ezt érezném igaznak. Rögeszméket sarjasztó elmenyavalyának. Rengetegen szenvedtek tőle: akik csak hirtelen eszembe jutnak: Berzsenyi, Széchenyi, más egyéb bajok társaságában József Attila, Illyés Gyula. A betegségfajták ismerői egyre határozottabban állítják, hogy a búskomorság szereti a „rossz társaságot”. A hajléktalanul tekergő pánikbetegséget, amely vadabb, vérszomjasabb a depressziónál. A szívet, a gyomrot, az emésztőrendszert támadja, főként azokét, akik örökös villámlásban élnek: akár elviselhetetlen társadalmi, családi vagy anyagi gondok szorításában. Sok köztük a nincstelen, a magányos ember. Az orvosom, aki a lelki eredetű pánikbetegségeket tartja a test és lélek egyik legirgalmatlanabb csapásának, azt jósolgatja, hogy ezek a csúnya nevű nyavalyák lesznek a közeli jövő népbetegségei, mint amilyen egykor a tüdőbaj volt Magyarországon.

Eddig már sokféle komoly betegség megpróbáltatásait kellett végigélnem. Huszonegy éves koromban egy zölddió nagyságú kavernát fedeztek föl a tüdőmön. Mivelhogy nem fájt, nem tudtam, milyen veszedelmet cipelek magamban. Aztán az idegeim roncsolódtak szét itt, Budapesten, hiszen semmitlenül és senkitlenül éltem egy zsúfolt diákszálláson. A tüdőszanatórium és az idegszanatórium után egy – feltételezhetően – rosszul fertőtlenített injekcióstűtől fertőző májgyulladást kaptam, amelyről orvos barátom, Levendel László csak utólag merte bevallani, hogy nyolc hétig a szakadék legszélén tántorogtam egy szál gyufával. Aztán az idegeredetű gyomor és emésztőszervi nyavalyák gyötörtek évekig, sőt gyötörnek most is. Valaki szellemeskedve úgy fogalmazott: Csoóriból nem olyan könnyen lett városlakó fiatalember. Folytassam még?

Ki tudja, hogy ettől a fölszabadító téli naptól miért épp a rossz emlékeim nyomakszanak elém? Talán azért, mert az elődeimtől borúlátó géneket örököltem? Ha bolondos is a megjegyzésem, annyi bizonyos, hogy minden új esemény megjelenésekor először az árnyékos oldalára gondolok mindig. Azaz: a rosszra. Íme, egy újabb „katasztrofális magyar!” – súgtak össze néha a hátam mögött. Ami kimondva vagy kimondatlanul azt is jelenti, hogy született nacionalista vagyok. Hogy beszűkült, hogy egyoldalú, és hogy mindent csak torzító tükörben látok.

Bizonyára vannak ezekben a jelzőkben részigazságok, szerencsétlenség-szilánkok, de a rosszat én sosem azért veszem észre, hogy elbújjak előle, hanem hogy fölkészüljek rá.

Sejtésem szerint a rossz most is csak azért jött elő, hogy ne tőle kelljen félnem, hanem átadhassam magamat a jónak.

A dacos napsütésnek.

A sugarak szinte egy perc alatt átizzítják az arcomat. Olyasmit érzek, mint amit kenyérsütés napján szoktam átérezni gyermekkoromban. Anyám kinyitja a kemence ajtaját, hogy a maradék parazsat kikotorja a belső térből. Olyan áldott meleg szokott az arcomba csapni ilyenkor, mint most a Napból.

Közben az jut eszembe, hogy odahaza én nem hallottam soha a szüleimet a halálról beszélgetni. Szeméremből, „tapintatból” nem beszéltek? De egyszer bekövetkezett a nagy fordulat. Először utaztam repülővel Kubába, 1961 decemberében, és az elutazás előtt hazamentem Zámolyra, ahogy illik, elbúcsúzni a szüleimtől és a testvéremtől. Anyám a szemem láttára omlott össze: és mi lesz, ha lezuhan a repülő? Ha lezuhan, vagy ha lelövik, végül is minden megtörténhetik ma az emberrel!

Ez után az első, hosszú repülőutam után bárhova mentem, anyám maga volt a megtestesült halálfélelem. Egyszer valami olyan mondat bukott ki belőle: „hogy nekem minden repülő lezuhan, amelyiken te utazol”.

Honnan bújhatott belőle elő ez a világától oly messzire született félelem? Lángolva zuhanó repülőt láttunk ugyan a háború alatt, többet is, egy angol vadászgépet, egy német teherszállítót, egy „ruszki ratát”, de ezek idegenek voltak nekünk, idegenek, mint egy érthetetlen orosz vagy angol mondat. Hogyan ruházta át rémlátásait azokra a repülőkre, amelyekkel később oly sokfelé utaztam, és ráadásul szerencsésen haza is értem? Valószínű, hogy sok-sok megnevezhetetlen szorongásának a jelképét találta meg a semmit áthasító lelőtt repülőkben.

De hát működhet így a lélek? Ilyen áttételekkel? Vajon a János jelenéseinek a könyve hogyan születhetett meg olyan természetes látomásként, mintha hétköznapi történetekről beszélne az apostol? És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.

A képzelet talán nem is annyira az agy napkitörése, hanem a léleké?

Anyám szorongásait nem a háború sarjasztotta ki, és nem is az növelte föl, benne lehettek azok már gyermekkora óta, de a lelőtt repülők szemmel látható hullásában oly tökéletesen testesült meg a rémület, hogy semmitől nem féltett annyira, mint repülős útjaimtól. Még a politikai szerepléseimtől sem.

Az én érthetetlen szorongásaimat és búskomorságomat anyámtól örökölhettem, vagy viselkedését figyelve vettem át ösztönösen? Ki fejtheti meg ezt a feladványt? Sőt az is lehetséges, hogy ő maga is úgy örökölte már?

Az utcai járókelők közt forgolódva már-már beteges kíváncsisággal figyelem az embereket: ki csupán csak megviselt, ki csak kedélybeteg, ki az, akit épp szörnyű pánikbetegség gyötörhet ebben a szent pillanatban is? Nemzetpolitika? Egy újabb Március 15-i Kiáltvány tizenkét pontja között a nemzet egészségének az ügye, úgy legyen nyomatékosan a tizenkettedik, hogy az első lehessen. Mint ama hajdaniban az, hogy Unió (Erdéllyel).

 

 

2006. szeptember

 

A mostani nyavalyám minden erőmet és figyelmemet leköti. Hetek óta nem hagy dolgozni. Megőrjít, folyton arra figyelmeztet, hogy ilyen kicsinyes, undok betegségbe pusztulok bele. Az egyik pillanatban azt hiszem, hogy a pokolban vagyok, a másikban pedig azt, hogy a pokol van bennem.

Csupa szorongás minden pillanatom. Parázslik, ég a mellem. Az orvosaim biztatnak, reménykednek, de látom rajtuk, hogy épp olyanok, mint a papok: nem biztos, hogy hisznek a túlvilágban, de megnyugtatóan prédikálnak róla.

Julin kívül senkit se látok szívesen. Még az unokáimat sem. Nem azért, mert idegenkedem tőlük, hanem azért, mert nem akarom, hogy ilyen nyomorultul lássanak. Megriadnának.

Egy négyszer három méteres külön kórteremben vagyok. A kiváltságos betegek szobájában. VIP szoba! Szörnyű, hogy sokak elismerését így vívtam ki. Nekem, persze, siralomház. A vértanúság vagy a hősiesség irtózatos vigasza nélkül.

Az orvosom, Perényi József arra kér, sétáljak a kórház kertjében. A kert díszkert, vagy inkább kicsinyke erdő, zegzugos utakkal. De nemcsak embert, bokrokat sem akarok látni. Gesztenyefákat sem. Kora őszt jelző sárga leveleket sem.

Azt szeretném csupán tudni, mi az a parányi enzim, amely hiányzik az agysejtjeimből, és a hiányból fél oldalára dűl a világegyetem. Persze ha láthatnám, akkor Istent is látnám, akiben Ady módjára hiszek hitetlenül is, mert hinni akarok.

Nagy élvezetet találtam mindig a költészetben, a filozófiában, megmámorosodtam tőlük, de ez az érthetetlen betegség, melynek a titkát még egyetlen orvosnak se sikerült megfejtenie, mindent messzire sodort tőlem. Olyan vagyok, mint egy csodának is beillő számítógép, amelyben ha meglazul egy csavar, kiég egy fémszál, csődöt mond a csoda.

Erős nyugtató injekciót kaptam. Odataszította a szívemet a bordák közelébe, alig fért el mellettük. Közben az egész mellkasom parázslott. Izzott, zsibongott, olyan idegen voltam magamnak, mintha szerb vagy szlovák katonának soroztak volna be. Idegen a mellettem álló, idegen a parancsnok, a vezényszó, idegen a levegő, amelyet belélegez az ember, a katicabogár, amely a bakancs orrára száll le. Szegény erdélyi, felvidéki vagy délvidéki magyarok! Mit kellett kiállniuk a trianoni elszakadás után! Nem beszélve a második világháborúról, amikor a visszacsatolt részek katonái (románok, szerbek, szlovákok) ugyanúgy magyarok lettek, és az utódállamok magyar fiataljai továbbra is szerbek, románok, csehek, illetve szlovákok. Őrület. Meghasonlás. Mintha fejszével hasítanák ketté a testet, és a lelket is!

Miért éppen ilyen képzetek jutnak eszembe? Háború! Don-kanyar! Hadifogság! Bizonyára azért, mert az életem során sok iszonyatot raktároztam el mindegyikről. Látom magam előtt a húsz-egynéhány éves katonákat a doni áttörés utáni napokban: vonulnak vissza a -40 fokos hidegben, megverten, a végtelen hosszú sorokban is magányosan. Se anya, se apa, se testvér, se szerető, csak az értelmetlen halál. Sorra fagynak meg, egymás után. Elesnek, és ott maradnak a hóban.

A hátravonulókat eliszonyítja a látvány, s valaki egy csonttá fagyott testet fölemel fektéből, és mint egy jelzőtáblát beleszúrja a hóba. Áll vigyázzállásban a halott. Előbb csak egy, aztán kettő, utána tíz, aztán ötven, aztán száz: rettentő sorfal. Az ő tisztelgő testük előtt vonulnak el az élők. Ha valaki a vonulók közül kidől, a lassan vánszorgó élők őt is „beleszúrják” a hóba, hadd lássák élőnek inkább, mint fekvő halottnak.

 

 

November 11., péntek este, otthon

 

Egész délután fájt a szívem tája, fájtak a koszorúereim. Az orvos is, Zsófika is azzal nyugtatott, hogy az egész a temetés miatt lehet. De én másként érzem. Félek az éjszakától. Pánik ez is? Már túl sok van belőle! Sajnos ezzel a félelemmel együtt egyedül vagyok. Már régóta szégyellem magamat nyomorúságom miatt, s inkább lenyelek mindent.

Ilyen éjszakám még soha nem volt, ha megérem a reggelt, isteni kegyelem lesz, de cselekedni nem tudok. 3 óra múlt 14 perccel, szólnom kéne Zsófikának, nincs erőm hozzá. Réka mozdíthatatlan a kicsi miatt.

Ilyesmin múlhat az élet.

Szorongásomban bevettem egy újabb altatót, ha meg kell halnom, érjen a halál álmomban vagy kábulatban.

Soha-soha ilyen helyzetet, s Juli csak holnap érkezik haza.

 

 

November 14., hétfő

 

Ma temetik a testvéremet. Nem tudok elmenni a temetésére. Lelkileg és testileg olyan állapotban vagyok, mint aki bármelyik pillanatban végképp összeomolhat. Egy éve tartó, kíméletlen hasmenésem ilyenkor szokott rám törni, mint egy veszett kutyafalka. Egy falusi temetőben ősszel… nem is folytatom.

Itthon temetem egyedül Juliskát, a csöndes „gyászbeszédet” is én tartom. Elrontott életét én ismertem legjobban. Még talán nála is jobban, mert ő csak élte a sorsát, de nekem megadatott, hogy értelmezzem is.

Zsófika és Juli, az én nevemben is, elmentek Csákvárra.

 

 

November 23., szerda

 

Tegnap délután néhány órára elcsitult valamennyire a fájdalom. De éjszaka újra rám tört. Szenvedek, mint egy gazdátlan kutya, akit vasvellával oldalba szúrtak, s nincs, aki segítsen rajta. Az orvosom hittel élő ember, próbál életben tartani. Igen, csak a fájdalom százszorta nagyobb erő, mint a remény. A remény szelíd, a fájdalom brutális, kegyetlen. Most értem meg, mért fájdalom által csikarnak ki emberekből ilyen vagy olyan vallomásokat. Hetek óta szenvedek, közel állok az önfeladáshoz.

A lelkem hisz, a testem viszont kimerül a fájdalomtól. Ha Juli nem volna, rég feladtam volna.

Szoktatnom kell magamat a halálhoz. Naponta kimondom, hogy nem sokáig élek. Nem sokáig? Micsoda ostobaság! Igen, rövid ideig.

Régen még lehetett félelem nélkül emlegetni ilyesmit. Ma ez már nem költői sejtelem.

Legjobban az fáj, hogy Julitól el kell szakadnom. Ő segített egy negyed évszázadon át élnem a magam belső törvényei szerint. Kezdetben még egy baráti kupaktanács is összeült, hogy elválasszanak tőle, mert román ügynöknek vélték. Már majdnem hallgattam Kiss Feriék és Tornai Jóskáék szavára, de valami krisztusi sugallatot követve úgy éreztem, hogy egy olyan országban, amelyben törvényesen százmilliókat lopnak, és tízezresével éltek körülöttünk a besúgóink, nem lehet hiedelmekre hagyatkozva meghurcolni egy embert. És minden fölhatalmazott becsületemmel kiálltam Juli mellett. Életre szóló katarzist élt át ekkor.

S annak a katarzisnak a tisztaságát egy életen át igazolta!

Mért is beszélek erről? Mert életem egyik legegyszerűbb, de legemberibb döntése volt. Dőlt rá sokáig a gyalázat, de mellettem a gyalázkodások minden mocskát elviselte. Kevés hozzá fogható embert ismerek ebben a cifra hazában. Később kiderült, hogy a magyar belügy terjesztette róla, hogy a román securitate ügynöke, hogy engem hiteltelenítsenek… Az értelmiségiek közül sokan elhitték az ügynökmesét. A Történeti Hivatalból megkapott megfigyelési dossziékból derült ki, hogy az egész tervet 1983-ban alkották meg, s mivel sikere volt a rágalomnak, odaírták 1985-ben, hogy erősíteni kell!

Én éltem Julival, tudtam, kicsoda. Mégis szörnyű éveket éltünk meg az aljas rágalmazás tombolása idején, de sehol se kaptam hajba senkivel, mert az rossz vért szült volna. Csak annyit mondtam nekik: egyszer kiderül minden, és a jobbak bocsánatot kérnek Júliától.

Néhány barátom meg is tette!

 

 

Csoóri Sándor írásához, 2017 januárjában

 

Sándort már huszonéves korától gyötörte a pánikbetegség, később a hozzá párosuló depresszió. Akkor még sem ő, sem az orvosai nem tudták, mi a baja. A mindig aktuálisan felismert bajjal kezelték. Az együtt töltött évtizedek alatt hol kisebb, hol nagyobb hullámokban jelentkeztek ezek a testi és lelki gyengeségei. Azt nem mondhatnám, hogy bármikor nyugalomban élt volna, de voltak olyan történések az életében, amelyek ezeket az állapotait súlyosbították. A politikával vívott napi harcai sokkal kevésbé, mint az, amikor 1990-ben kikiáltották antiszemitának, amivel nem tudott mit kezdeni. Sem az ellene megjelent több mint 150 ellenséges írással, sem azokkal az aláírókkal, akik nyílt levelükkel a köztársasági elnökhöz fordultak, durván fogalmazva azért, hogy mentse meg a magyar demokráciát Csoóri Sándortól, vagy azzal az ellenséges magatartással, amellyel az erdélyiek és a nyugati magyarok egy része fordult ellene a Világszövetségben az évtized közepén. Ekkor kezdődött el az a romlás, amelyik a 2000-es évek közepére tetőzött. Két éven keresztül több ilyen mélypontot is megjárt, többször került kórházba. Orvos barátai nemcsak mellette álltak, hanem át is segítették ezeken a nehéz időszakain, olyannyira, hogy újabb tízesztendőnyi életet nyert. Sokat írt, verset, prózát, kötetei jelentek meg, előadásokat tartott. A 2012-es combnyaktörése után nehezen mozgott, nem szívesen járt el itthonról, és másokat sem fogadott szívesen. Sok esetben megállapodott barátokkal, hogy várja őket, de utolsó pillanatban lemondta. Egy-egy hangversenyre még eljutottunk a MÜPÁ-ba, de aztán oda sem vágyott.

A világot kizárta, egy szűk mezsgyét hagyott, amin én juthattam el hozzá. Mindennap nagyon várt haza, és akkor beszélgettünk, olvastam neki, olyankor még írt is egy-egy keveset. De csak az unszolásomra.

Az utolsó leírt mondatai a következők voltak:

Éjjel ijesztően reszkettem. Féltem, hogy meghalok. Aztán elmúlt a reszketésem. Reggel újra kezdődött. Ismét reszkettem. Nem tudom, mi lesz velem. Egyedül Juli ápolgat megnyugtató, szép szavakkal.

A szemem továbbra is zűrzavaros. Bárkihez ragaszkodnék, aki segítene rajtam, de nincs senki Julin kívül.”

Sajtó alá rendezte: Balogh Júlia



« vissza