Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Gründerzeit – akkor és most

Százötven év nem klasszikusan kerek évforduló, mégis ad alkalmat a visszaemlékezésre, most az 1867-es kiegyezésre. A politikusok ilyenkor nehezen állják meg, hogy ne használják fel a múltat, pontosabban annak sajátos értelmezését aktuális mondanivalójuk alátámasztására, politikai pozíciójuk igazolására. Az évfordulós konjunktúrán túl azonban most kétségtelenül van érdemi indok is arra, hogy visszatekintsünk a magyar (tágabban: közép-európai) történelem akkori fontos pillanatára, és annak kapcsán a másfél évszázaddal ezelőtti társadalmi-gazdasági folyamatokra. Tavaly és idén szinte váratlanul komoly következményekkel járó elágazásokhoz ért Európa, a minket körbevevő térség. A hirtelen előálló helyzetre nem túlzás a történelmi jelzőt alkalmazni, tekintettel a már eddig bekövetkezett események súlyára és a lehetséges fejleményekre. Ilyenkor érthetően kerülnek szóba a történelmi párhuzamok és előzmények. A történészszakma nyilván ambivalensen tekint az évfordulók által kiváltott konjunkturális érdeklődésre, mivel joggal tart attól, hogy a történelemtudományi ügyekben laikus közszereplők sok szakszerűtlenséget összehordanak, és amikor mondanivalójukhoz igazítják a múltat, egyben el is torzítják azt. Az pedig különösen kérdéses, hogy a történelmi eseményekből és az azokra reflektáló vitákból tanulnak-e egyáltalán a döntéshozók. Valóban tanítómesterünk-e a történelem? A más viszonyok között bekövetkezett eseményekből tényleg leszűrhetők-e hasznos következtetések a jelen számára?

Maga az 1867-es kiegyezés, majd az azt követő évtizedek társadalmi-gazdasági fejlődése amúgy is eléggé sokféle színben tűnt fel az eltelt idő során. Az akkori helyzetben az akkori szereplők által meghozott döntés az utókortól hol lelkes méltatást, hol leszólást kapott. Kétségtelenül új szakaszt nyitott a magyar politika életében. Ezen túlmenően felgyorsította a magyar gazdaság kapitalizálódását. Annak is sokféle olvasata lett: koronként nagyot változott a magyar piacgazdaság 1867-et követő fél évszázadának a megítélése, és legkevésbé azért, mert a történelmi kutatások annyival mást tártak volna fel a valóságos folyamatokról.

Az utólagos átértékelési-torzítási veszélyek tudatában mégis érdemes ezeken a hasábokon is rátekintenünk a kiegyezésre, de főként a 19. század második-utolsó harmadának gazdasági folyamataira. Nem azzal az ambícióval, hogy bármi eredetit vagy újat hozzátegyünk a múlt értékeléséhez. A múlt kontrasztként lehet igen hasznos: a mai ellentmondásos, bonyolult időszak sajátos egyedi jegyei tisztábban megmutatkozhatnak történelmi összevetésben.

A rendszerváltozást követő időszak és a kiegyezést követő évtizedek között valóban van számos közös jegy a sok nyilvánvaló eltérés mellett. Ilyen hasonlóság, hogy az 1867-es politikai rendezést követően felerősödött a Magyar Királyság területére irányuló külföldi tőkeáramlás, ami akkor – a hazai tőkeképződés elmélyülő folyamatával együtt – gyors gazdasági növekedést, jelentős exporttevékenységet, termelékenységnövekedést és általános modernizációt eredményezett. Ez nyilvánvaló párhuzam a rendszerváltozásunk utáni időszakkal, amelynek egyik nagy ígérete az volt, hogy az elavult gazdasági szerkezet megváltoztatásához és az elhanyagolt infrastruktúra feljavításához szükséges tőke (a hozzá tapadó szaktudással, piaci kapcsolatrendszerrel) erőteljes ütemben fog beáramlani a magyar gazdaságba. A nagyközönség fenntartások nélkül, a szakértők pedig óvatos optimizmussal, de szintén arra számítottak, hogy a fejlett világból származó tőke gyors gazdasági növekedést, emelkedő életszínvonalat generál.

Tulajdonképpen nem is panaszkodhatunk az 1990 utáni tőkebeáramlás méreteire a tényadatok ismeretében: hosszú évekig hozzánk érkezett fajlagosan (egy lakosra számítva) a legtöbb tőke az egész régión belül. Akkor miért maradt el az életszínvonal gyors növekedése? Hol siklott ki a dolog? Hol? Erre még vissza kell térnünk. De éppen az 1870-es és a rá következő évtizedek tapasztalatai hűthették volna a várakozásokat: a nemzetgazdasági jövedelmek szintje és megoszlása a Monarchia idején is elmaradt a reményektől, holott akkor a magyar gazdaság növekedése Európában a leggyorsabbak közé tartozott – ez most egyáltalán nincs így.

További történelmi hasonlóság, hogy mindkét időszakban meg kellett alkotni a jogi, intézményi keretet, amely nélkül sehol sincsen sikeres, hatékony piaci rend. Szükség volt a társasági formákat és a szerződéses feltételeket szabályozó kereskedelmi törvényre, a pénzintézeti törvényre, számviteli szabályokra. A másfél századdal ezelőtti időszak – legalábbis az 1990-es évek elejének egymásra torlódó tennivalói felől nézve – talán kevésbé volt hektikus. Akkor mintha több idő állt volna rendelkezésre a magyar piacgazdasági szabályrend kialakításához. Ami szintén segített a kapitalizmus játékszabályainak megalkotásában: az osztrák jogrend és intézményi rend eleve kézenfekvő példaként szolgált. Már csak a magyar önérdekből is adódott a törekvés, hogy a magyar szabályok illeszkedjenek a társnemzetünk, legfőbb kereskedelmi és pénzügyi partnerünk rendjéhez. A politikai, jogi, intézményi rendezés menete másként történt másodszorra, az egypárti tervgazdaság hirtelen kimúlásakor. Különösen a gazdasági élet keretfeltételeinek kialakításán látható jól a kontraszt: a piacgazdaságra való visszatérésünk idején nem az  európai  államok és  azok  szövetségei, szervezetei voltak a legaktívabbak a példa és minta felmutatásában. Az 1990-es politikai rendszerváltozás után, sőt már néhány évvel azt megelőzően is a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt az, amely a tudástranszfer és az intézményfejlesztés terén a legnagyobb hatást gyakorolta a magyar államra, és általában a keletközép-európai térségre.

Nehéz megmondani, hogy visszakapitalizálódásunk hatásfokát, sikerességét miként érintette, hogy a legfőbb tanácsadó az IMF lett, amely az intézményépítést és a gazdaságpolitikai döntéseket illetően az akkor uralkodó szabadpiaci nézetrendszert képviselte szakmai súlyával és a hitelnyújtó pozíciójában, bizonyos amerikai akcentussal. Mivel történetileg így alakult, ellenpróba nincs. Hacsak a volt NDK sorsát nem tekintjük annak: a keleti tartományok a német egyesülés után azonnal megkapták a (nyugat-)német jogi és piaci rendet. Nota bene, 1990re már Nyugat-Németország is jórészt maga mögött hagyta a szociális piacgazdaság sajátos gazdaságpolitikáját és intézményi rendjét. Az NSZK a megelőző években a szociáldemokrata kormányok alatt sokat közeledett az európai jóléti állam modellje felé, ami sok téveszmével szemben nagyon is különbözik a német gazdasági csoda alapjául szolgáló ordoliberális elgondolástól és az abból is merítő szociális piacgazdasági modelltől. A német üzleti élet pedig sokat kölcsönzött a diadalmas korszakába lépő globalizáció élenjáró példáiból, ez a nemzetközi „best practice” erősen amerikanizálta a német üzleti korszellemet.

Így fordulhatott elő, hogy amikor az Antall-kormány – a magyar adottságok ismeretében, és saját értékrendje, programja alapján – az akkor divatos (most neoliberálisnak nevezett) gazdaságpolitikai főáramlat helyett a szociális piacgazdaság irányát nevezte meg céljának, nemcsak Washingtonban észlelhetett fenntartásokat. A közép-európai partnereknél is magyarázni kellett az álláspontunkat: „nem, ez nem harmadik út, sem valami felvizezett piacgazdaság”.

Ez talán kitérőnek látszik, de szerephez juthat a rendszerváltozástól máig tartó időszak fél-sikereinek illetve fél-kudarcainak a megértésében. Nézzünk rá még egyszer a külföldi tőke modernizáló szerepére. Bár egészében jelentős gazdasági fejlődés kötődik a kiegyezés utáni évtizedekhez, de hiba lenne idealizálnunk a korszakot, még szűken vett közgazdasági nézőpontból is. A tőkebeáramlás mérlege egészében pozitív, de… A külföldi (főként német, francia, osztrák, angol) tőke különféle hullámokban érkezett, keresve az otthoninál jobb megtérülési lehetőségeket. A nagyreményű vállalkozások, cégek alapításait, a gründolásokat azonban időnként csődök és visszaesések követték.

Vegyük a vasútépítés történetét: a gyors fejlődés mellett a panamákat, a veszteségbe torkolló ügyletek sorát is megörökítik az annalesek. Nem ok nélkül kellett egy idő múlva a magyar államnak belépnie, társadalmasítva a gyakran veszteséges, sőt életképtelen magánvasutakat, létrehozva az eredetileg nem tervezett MÁV-ot. A bankvilágban is volt példa sikeres és tőkeerős gründolásokra, de ugyanúgy szédelgő üzletekre is nagy számmal.

Ám a szeriőz vállalkozások nyomán sem lett rövid időn belül minden szebb és jobb. Az országba belépő külföldi tőke – ez sem mai tapasztalat – az otthoninál jóval nagyobb megtérülést vár el a számára kockázatosabb terepen. Ha nem kapja meg, ide sem jön. Ha pedig eléri, akkor az otthoninál nagyobb rátájú nyereség irritálóan hat a befogadó országban. Majd pedig az a felismerés válthat ki politikai ellenérzést, hogy az elért profit az otthoni anyacéget gazdagítja. Ami a piacgazdasági alapelvek felől nézve rendben is van. De a tőkenyereség repatriálása következtében a gazdaság általános növekedési ütemétől szisztematikus elmaradhat a hazaiak jövedelemnövekedése: ugyan emelkedik a hazai életszínvonal, de a reméltnél lassabb a közeledés a gazdagabb szomszédokhoz.

De ne csak a tőkéről, hanem az azt mozgató és működtető emberekről is beszéljük. Számosan akadtak, akik a gyorsan modernizálódó magyar gazdaságban annyira gyökeret vertek, hogy le is telepedtek. A 19. századi magyar nagyiparosok névsorán, a kor iparvállalatainak elnevezésén végigfutva nem nehéz felismerni, hogy a pénz- és ipari tőkén túl német, osztrák, svájci, olasz, francia, görög, zsidó, örmény eredetű szellemi tőkékkel is gyarapodott gazdaságunk. Nos, ez olyan pont, amelyben a két Gründerzeit között jelentős az eltérés: a nagy nemzetközi vállalatok korában a hozzánk idehelyezett közép- és felsővezetők sokkal kisebb eséllyel tudnak úgy ideragadni és elmagyarosodni, mint történelmi elődeik. Nem példa nélküli ez sem 1990 után, hiszen vannak ismert nevek, egyedi esetei annak, hogy német, olasz vagy osztrák vállalkozó, felsővezető itt ragadt üzleti – de még inkább családi – okokból.

Ám lássuk be, a mai nyitott munkaerőpiacok világában nagyságrenddel több példát látunk az ellenkezőjére: a kifele tartó brain-drain, azaz agy-elszívás folyamatára. Erről is tudható persze, hogy a gazdasági motivációjú migrálás nem annyira determinált jellegű, mint száz vagy százötven éve, amikor a kivándorlás igen gyakran egy életre szólt. A mai közlekedési és kapcsolattartási viszonyok között a három országhatárral nyugatabbra való munkavállalás ma már nem szükségszerűen jelent elszakadást családtól, nyelvtől, hazától. Volt és mai is erős az írek, lengyelek, vagy éppen a mexikóiak visszaáramlása.

Sok múlik az otthoni viszonyokon, legfőképpen a társadalmi állapotokon és az üzleti dinamikán. Ezek az igazán fontos tényezők, kevésbé a bérkülönbségek: ha csak az utóbbiak számítanának, már rég kiürült volna az európai unión belül Portugália vagy Spanyolország. De nem; van persze kiáramlás, ám egyidejűleg létezik befele irányuló migrálás, valamint hazatelepülés. Ha egy fiatalember otthon főmérnök lehet, akkor az akkor is előrelépés, ha beosztott mérnökként svéd vagy norvég környezetben nominálisan sokkal többet keresne (és még a hazai árszint különbségeit beszámítva is nagyobb lenne a reáljövedelme).

A hazatérés – ez is történelmi tapasztalat – nem lehetetlen, csak éppen megfelelő társadalmi viszonyok és jó kilátások kellenek. Igazából nincs is akkora kondíciós különbség az emberek mozgása és a tőkeáramlás iránya között. Az elemi közgazdaság-elméleti logika szerint a tehetős országokból a kevésbé fejlett (és így olcsóbb bérű) peremhelyzetű térségekbe áramlik a tőke, amelyet éppen az alacsonyabb bérszint vonz; a fölös munkaerő, különösen ha képzett és motivált, pedig a fejlettebb országokba migrál. A logikai képlet azonban csak részben érvényesül a valódi világban: az agyelszívás tényleg jellemzője az akkori és a mai globalizációnak, de a tőkemozgások iránya és mértéke igen gyakran különös mintát követ. A Nobel-díjas Robert Lucas 1990-ben az American Economic Reviewban provokatív cikkében ezt kérdezte: „miért nem áramlik a tőke a gazdag országokból a szegényekbe?”. Áramlik persze, de nem minden esetben, és messze nem elég mértékben ahhoz, hogy a kereskedelmi kapcsolatok milliárdjaival összekötött világban a fejlettség és a jólét kiegyenlítődése gyorsan, de legalább érzékelhető sebességgel haladjon. Ehelyett gyakran – ahogy a szakirodalmi nyelv mondja – perverz tőkeáramlások figyelhetők meg: a tőkeszűkében levő peremvidéki gazdaságokból a tőke a fejlettebb társadalmakba mozdul.

Elég csak megnézni az orosz tőkeáramlási trendeket: a tőkeszegény orosz gazdaságból meghökkentő összegek folytak londoni luxuslakásokba, labdarúgóklub megvételére, svájci és szingapúri bankszámlákra. A magyarázat logikus, csak nem makrogazdasági (hiszen a makroökonómiai összefüggések szerint a produktív munkára fogott tőke nagyobb hozammal jár az olcsóbb bérű, kevésbé fejlett gazdaságban, mint a leggazdagabbakban). Csakhogy az ilyen kiáramlás valójában tőkementés: a tulajdonosa biztonságban akarja tudni valahol távol, messze az adóhatóság elől. Ennél is ártatlanabb, de közgazdaságilag még szomorúbb az, ha a tőke egyszerűen nem talál a peremvidéki országban olyan befektetési célt, projektet, szándékot, amelynek a megtérülése a komoly beruházásokhoz szükséges többéves időtávon belül jól tervezhető, a tőkegyarapodást (profitot) pedig nem fenyegeti jogtalanság.

Volt, ahol a nemzeti intézmények jó színvonala, valamint a kielégítő anyagi és szellemi infrastruktúra (jogrend, oktatási rendszer, közlekedési viszonyok, közbiztonság) hatására valóban gyors felzárkózási pályára került a korábban szegény térség – ez a 19. századi észak-európai periféria története. A kiegyezés utáni Magyar Királyság is elég jelentős konvergencia-teljesítményt nyújtott; noha annyira erőset nem, hogy az első világháborúig tartó korszak társadalmi aránytalanságait és gyengéit mind feledtethetné. És voltak már akkor is kevésbé sikeres, sőt inkább lassan lefele csúszó társadalmak Európa déli peremén, vagy például Latin-Amerikában Argentína. A legtöbb eset inkább köztesnek számít: érvényesül bizonyos igen lassú felzárkózás, de túl lassú ahhoz, hogy az érintett társadalmak aktív rétegeinek kielégítő perspektívát nyújtana.

Általános, de nem lényegtelen tanulság előéletükből és a társadalomtudományi kutatásokból: sem önmagában a tőke nagysága, sem a természeti kincsek bősége, de még a rendelkezésre álló képzett munkaerő állománya sem az, ami hosszabb távon meghatározza, hogy melyik térség, ország mennyire lesz sikeres. A kiszámítható intézményi rend, a nem korrupt államszervezet, a társadalom ép értékrendje, a települések élhetősége – ezek mind olyan tényezők, amelyek a 19. századi első globalizáció viszonyai között csakúgy, mint a mai korszakban meghatározó szerepet játszanak a nemzetek felemelkedésében, annak elmaradásában, az időnkénti visszafordulásokban.



« vissza