Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Ferenc pápa humanitárius változata a katolikus gondolkodásra

Ferenc pápát általános megbecsülés övezi, nem is annyira katolikus bölcsessége, mint inkább amiatt, hogy a szekuláris (és kisebb részben vallásos) közvélemény valamiféle „progresszív” figurának látja őt. Hogy ennek hatására majd sokan visszatérnek a Katolikus Egyház kebelére vagy átgondolják tanítását „az emberről szóló igazsággal” kapcsolatosan, az erősen kétséges. Ferenc pápaságában van valami bien-pensant, azaz helyesen gondolkodó – mind megnyilatkozásaiban, mind abban, ahogy láttatni akarja magát – megerősíteni a balliberális elit körökben a politikáról és a világról uralkodó nézeteket.

A Ferenc pápát illető konszenzus szelektív és jobbára ideológiai természetű. Rajongói, sőt nemegyszer maga a pápa is összekeveri a keresztény könyörületet a világi emberbarátsággal. Ferenc hirtelenében rögtönzött megjegyzéseit a legmélyebb komolysággal fogadják, míg gondolatiságának azt az oldalát, amely folytonosságot mutat nagy elődeivel, többnyire figyelmen kívül hagyják, esetleg gyorsan átértelmezik. A konzervatív katolikusok közül sokan mély gyanakvással viseltetnek a pápa iránt, és egyre erősödik a meggyőződésük, miszerint nem tesz különbséget a – többnyire argentin indíttatása által formált – személyes értékítéletei a maga teljes súlyában létező katolikus bölcsesség között.

Hogyan igazodhatunk el ebben az útvesztőben? Ehhez csatasorba kell állítanunk a „folytonosság hermeneutikáját”, mégpedig úgy, hogy szókimondóan elemezzük, hol folytatja Ferenc pápa a katolikus gondolatiság korábban kiépített nagy hagyományát, és hol szakít vele. Igazságérzetünk azt diktálja, hogy a pápának nemcsak tisztelettel tartozunk, de azzal is, hogy nem tagadjuk meg tőle szellemi-kritikai képességeink legmagasabb szintű művelését.

 

 

Közös otthonunk gondozása

 

Ferenc pápa 2015. májusi, Laudato si’ (Áldott légy) című enciklikája tökéletes példáját nyújtja az említett folytonosságoknak és töréseknek. Sok minden van benne, ami ízig-vérig ortodox, sőt tradicionalista. Ferenc pápa ősi, kimondottan anti-modern szemléletű keresztény bölcsességet hangoztat, mikor felpanaszolja, hogy a természet teljes leigázására irányuló újkori program a földi javak „birtokosaivá és uraivá” alacsonyítja le az embereket. Ferenc megerősíti az ember egyedülálló voltát, amely „meghaladja a fizika és a biológia szféráit”, és hangsúlyozza, hogy a teremtés egésze a mi gondjainkra van bízva. Ezzel együtt – mint arra James V. Schall SJ atya nemrégiben rámutatott – Ferenc teológiája észrevehetően inkább a teremtést, mint a megváltást helyezi a középpontba, ennek okán pedig hiányosnak kell tekintenünk. Mikor a biológiai sokféleség védelmére kel, mintha elbagatellizálná azt a tényt, hogy az organizmusok és a különböző fajok az emberiség állítólagos kapzsiságától meglehetősen függetlenül bukkannak fel és tűnnek el. Ezzel el is érkeztünk az enciklika egyik alapvető önellentmondásához: az a társadalom, amely a maga érintetlen valójában próbálja megóvni a természetet a teremtés elleni „vétkezés” elkerülése érdekében, az nem képes teljesíteni a szegények felemelését szolgáló „fenntartható és átfogó fejlődés” kötelezettségét, márpedig ez szintén előkelő helyen szerepel Ferenc pápaságának célkitűzései között.

Ferenc emlékeztet arra, hogy a technológiai fejlődés nem esik egybe az erkölcsi fejlődéssel. Felidézi, milyen központi szerepet játszott a technológia a kommunizmus és a nácizmus gyilkos ámokfutásában. A konzervatív moralizmus legnemesebb hagyományát folytatva „józan önmegtartóztatásra” és a határok megszabására buzdít. Mikor az egydimenziós „technokratikus paradigma” kritikáját vázolja fel, melynek alaptézise, hogy gazdasági és technológiai eszközökkel minden gondunk leküzdhető az erény és az önkorlátozás segítségül hívása nélkül, azt a legnemesebb katolikus és konzervatív gondolkodás szellemében teszi.

Ferenc pápa azt is helyesen állapítja meg, hogy „a modern korban szélsőséges emberközpontú szemlélet hódított teret,” szorosan kapcsolódva „a világ feletti uralom prométheuszi álmához”. Az ember nem Isten, ezért kerülnie kell minden törekvést, melynek hajtómotorja az önistenítés. Minden társadalmi fejlődés megkívánja a korlátok és az önkorlátozás tiszteletét. Bizony az egész szekuláris világnak égető szüksége lenne arra, hogy meghallja ezeket a bölcs szavakat. Ugyanakkor Ferenc nem látszik túl lelkesnek attól, hogy mennyit tehet a piacgazdaság és a technológiai innováció a klímaváltozás és más hasonló problémák kezelése terén. A piacgazdaságot szinte kivétel nélkül mindig egy kalap alá veszi a kapzsisággal, az egyenlőtlenséggel, a gazdasági imperializmussal és a környezetrombolással. Ezenfelül egy szót sem ejt arról a szörnyűséges környezetpusztításról, amely a huszadik század totalitárius szocialista rendszereit jellemezte és kísérte. Velük szemben pedig a demokratikus kapitalista rendszerek rendkívüli képességgel rendelkeznek az önkorrekcióra.

Mint arra George Will felhívja a figyelmet, ha összevetjük Dickens Londonját a mai brit fővárossal a légszennyezettségi mutatók tekintetében, vagy ha belegondolunk, milyen óriási változáson esett át a Temze vízminősége az elmúlt ötven év leforgása alatt, az már elég ahhoz, hogy kétségbe vonjuk Ferenc vélekedését, miszerint a kapitalista „haladás” nem más, mint maga után „romot, sivatagot és szennyet” hagyó beavatkozás. Szó mi szó, Ferenc néha elejt olyan megjegyzéseket, mint hogy a „vállalkozói tevékenység nemes hivatás, amelynek célja, hogy gazdagságot hozzon létre és jobbá tegye a világot mindenki számára”. Ilyen kiegyensúlyozott kijelentések azonban viszonylag ritkán fordulnak elő az enciklikában. Ferenc jóval több időt tölt azzal, hogy ostorozza a haszonszerzést mint mozgatórugót, de szívesebben tart előadást a légkondicionálás és válogatott fogyasztói cikkek átkairól is. (Még a megélhetési gazdálkodásról is van egy-két jó szava, pedig ez az életmód annyira megkeseríti rengeteg ember életét, hogy inkább a veszélyes nagyvárosi monstrumokba menekülnek.)

Ferenc pápa szereti a szegényeket, és rendre emlékeztet minket abbéli kiemelten fontos kötelességünkre, hogy törődjünk a sorsukkal. Mikor legjobb formáját nyújtja, megrendítően költői teológusa tud lenni a jótékonyságnak. A szegénység bibliai képzete azonban nem szűkíthető le az anyagi nélkülözésre. Gondoljunk csak itt a hegyi beszédre, amely élesen szembeállítja a szegénységet a lelki szegénységgel. A szegények nem mindig áldozatok, és a szegény rétegek, vagyis a „proletariátus” nevében borzasztó bűnöket követtek el a 20. században. Az Egyháznak nagyon oda kell figyelnie arra, hogy ne engedjen az ideológia csábításának.

2015 nyarán a The Economist egyik számában peronistának nevezte Ferenc pápát. A jelző találó. A peronista populizmus „megavasodott politikai kultúrát” hozott létre, amely előnyben részesítette az osztályharcot és a javak újraelosztását a törvényes gazdagodással szemben. Megint csak George F. Will hívja fel rá a figyelmet, hogy Argentína 1900-ban a világ tizennegyedik leggazdagabb országa volt; napjainkra a hatvanharmadik helyre csúszott vissza. Sajnos Ferenc pápa a jelek szerint meglehetősen elnéző a szegények nevében szóló despotikus rendszerekkel szemben. A jobbára katolikus kubai ellenzékiek üldöztetése kapcsán például olyan hallgatásba burkolózott, ami már süket fülekre vall. 2015. szeptember 15-én az érkezése tiszteletére a havannai José Martí reptéren rendezett ünnepségen arról beszélt, milyen „különleges tiszteletet” érez Fidel Castro iránt – egy zsarnoki diktátor iránt, aki ötven éven keresztül igába hajtotta Kuba népét és elvetemülten üldözte az Egyházat.

Mindez kiábrándító, hogy finoman fogalmazzunk. A szegényeknek is szükségük van politikai szabadságra, illetve olyan lehetőségekre, melyeket csak a magántulajdon tisztelete és a törvényesen szabályozott piacgazdaság képes megteremteni. Ezért különösen meglepő, hogy Ferenc pápa ritkán említi fel az Egyház mint a magántulajdon védelmezője szerepét, márpedig az a katolikus társadalmi tanítás egyik legfontosabb elemének számít XIII. Leó pápa Rerum Novarum című enciklikája óta.

A pápának több körültekintéssel kellene nyilatkoznia akkor is, mikor a klímaváltozás okait és valószínűsíthető következményeit illető „nagyon komoly tudományos konszenzus” mellett tör lándzsát. Úgynevezett „klímaváltozás” mindig is létezett. A kis jégkorszak például évszázadokon át jéggel és csikorgó hideggel árasztotta el Észak-Amerikát és Európa északi részeit. Másfelől említhetnénk a Római Klub 1972-ben megjelentetett, szintén komoly „tudományos konszenzussal” megtámogatott, apokaliptikus hangvételű jelentését, amely azt jövendölte, hogy a földön 2000-re elapadnak a létfontosságú nyersanyagok. Ezt a prognózist is számítógépes modellezéssel állították elő. A pápa által sürgetett „ökológiai megtérésnek” távol kellene tartania magát attól a szekuláris világvége-hangulattól, amely a környezetvédelmi mozgalom számottevő részét jellemzi.

Ferenc pápa elismerésre méltóan kritikus az állítólagos ökológiai „válság” leküzdésére bevetett abortusszal és népességszabályozással szemben. Néha még a társadalmi nemek tudományát (gender theory) is bírálattal illeti. (Mikor olvashattunk erről a sajtóban?) Ugyanakkor az apokaliptikus ívű enciklika valószínűtlen szövetségesekre talált. Kiemelt helyen említhető közöttük John Schellnhuber, a német tudós, akit a Vatikán az enciklika kibocsátása alkalmával meghívott, hogy előadást tartson, annak ellenére, hogy köztudomásúan népességszabályozás-párti, és már többször kijelentette, hogy a föld csak egymilliárd embert képes eltartani.

A szubszidiaritás elvét a pápa mindössze egyszer említi enciklikájában, miközben költői szólamokkal hangoztatja egy „valódi politikai világtekintély” szükségességét. Ferenc újra és újra erős hitet tesz amellett, hogy egy nemzetközi technokrata elit képes lehet a világ kormányzására.

 
 

Az Evangélium öröme

 

Ferenc pápa többször hangsúlyozta az öröm szerepét, amely az Evangélium hirdetését és hűséges követését kíséri. Az Evangélium öröme címmel, 2013-ban megjelent apostoli buzdításában arra szólít fel, hogy a „jó hírt” a maga teljességében vissza kell szereznünk. Sosem szabad megfeledkeznünk „az evangelizáció édes és erőt adó öröméről”, arról, hogy Isten igéjét az Ő királyságát fémjelző szeretettel és reménnyel hirdessük. A dokumentum ugyan nem kizárólag, sőt még csak nem is központilag foglalkozik az Egyház társadalmi tanításaival, mégis érinti a keresztény szerepvállalás alapvető kérdéseit a mai világban.

Sajnálatos módon az apostoli buzdítás meglepően szelektív módon fogadja el a katolikus társadalmi gondolat hagyományát. Nyoma sincs benne az ideológiai utópizmus elleni egyházi intésnek, a jogállamiságban és egészséges erkölcsiségben gyökerező piacgazdaság melletti egyértelmű (bár minősített) kiállásnak, a magántulajdon védelmének az egyéni méltóság és az erényesség gyakorlása érdekében, de az emberi szabadság szocialista elkobzását sem ítéli el egyértelműen. Ferenc pápa ismételten kijelenti, hogy a liberális kapitalizmustól való éles elhatárolódás, amit ő is képvisel, teljes mértékben folytonos az egyházi tanítások hagyományával. Ennek ellenére aligha lehet nem észrevenni, hogy Ferenc annyiban mindenképpen kitűnik elődei közül, hogy rendre és egyoldalúan azokra a gondolatokra helyezi a hangsúlyt, melyek kimondottan haladáspárti színezetet adnak a társadalomról való katolikus elmélkedésnek.

Ferenc jogosan emeli ki: „senki nem várhatja el, hogy a vallást a személy belső világába száműzzük, és ne legyen hatása a társadalmi és nemzeti életre, ne foglalkozzék a polgári társadalom intézményeinek egészségével, ne nyilatkozzék a polgárokat érdeklő eseményekről”. Ám ahelyett, hogy a kereszténység politikai szerepvállalását beillesztené az olyan nagy katolikus államférfiak fémjelezte hagyományba, mint a 16. századi Morus Tamás vagy a 20. századi Adenauer vagy de Gaulle, a pápa inkább Assisi Szent Ferencet és Kalkuttai Szent Terézt hívja tanúbizonyságul. Mindkettő nagyszerű lélek volt és mindketten lenyűgözően tudtak beszélni az eszkatologikus szentség mibenlétéről, de távol álltak attól, hogy állami tisztséget vállaljanak, és nem sok mondanivalójuk akadt a közjó voltaképpeni polgári dimenziójáról egy bűnös, esendő világban. Ennél fogva pedig a kereszténység politikai szerepvállalásának ferenci hangoztatása meglehetősen perfekcionista színben tűnik fel. A pápa a világ megváltoztatásába, az igazságért való harc és egy jobb világ építése melletti elkötelezettség lehetőségébe vetett valódi hitről beszél.

Való igaz, hogy a keresztény embernek harcolnia kell az igazságért, ám – mint azt Szent Ágoston az Isten városában kifejti – nincs olyan politikai rend, amely kizárólag igazságos lenne, és ilyen nem fog, nem tud soha létrejönni. Bűnös világunkban ilyet nem remélhetünk. Jobb és rosszabb politikai rendszerek persze vannak, mint ahogy az emberi létben is eleve benne rejlenek az igazságosság korlátai. Való igaz, hogy a kereszténynek az emberi tisztességért kell munkálkodnia. Rettenthetetlen tanúbizonyságot kell tennie az igazság és igazságosság mellett. Ugyanakkor a szó mélyebb értelmében a világot nem lehet „megváltoztatni”. Az isten országának földi megteremtésére tett kísérletek rendre nyomorúsághoz és önkényuralomhoz vezetnek, és a humanitárius szempontokat a keresztény igazság és az emberi lélek drámája fölébe helyezik. Mikor Ferenc fenntartások nélkül a világ megváltoztatásának igényére apellál, akkor voltaképpen ezt a világi eszközökkel megvalósítható jobbítást részesíti előnyben az ember természetfölötti rendeltetésével szemben. Akarva-akaratlanul, de ez a nyelvezet is a jellegzetesen késő modern politikai érzékenységtől oly elválaszthatatlan progresszivizmus benyomását erősíti.

Ferenc pápa ezért vágyik „egy szegényeket szolgáló szegény Egyházra”. Ezzel a keresztény bölcselet és tanúságtétel legjobb hagyományait követi. Ugyanakkor megint csak ritkán tér ki a szegénység és a lelki szegénység közötti különbség hangsúlyozására, ami oly fontos mozzanata – mai szóhasználattal élve – a „legszegényebbekkel való törődés” evangéliumi hitvallásának. A szociológiai kategóriaként felfogott szegény ember lehet önző, kapzsi és könnyen manipulálható demagógok által, mint ahogy a gazdag is lehet elnyomó, igazságtalan és hajlamos összetéveszteni jó szerencséjét a feddhetetlen morális tartással. Annyit meg kell viszont hagyni, hogy a pápa szerint a szegénységgel való törődés nem merülhet ki kormányprogramokban vagy az „aktivizmus fellángolásában”, hanem mindenekelőtt a „másik iránti figyelmet” kell jelentse. Tekintettel gondolatmenetének fő sodrára, az ilyesfajta kitételeket üdvözlendő pontosításoknak kell tekintenünk.

Apostoli buzdításában Ferenc pápa nem sok jó szót mond a piacgazdaságról, talán egyet sem. Ahelyett, hogy elismerőleg szólna a legmélyebb szegénységben élők felemelésére és általában a szegénység felszámolására tett társadalmi és politikai intézkedésekről, a pápa inkább a „jövedelmek jobb elosztását” célzó állami lépések mellett teszi le a voksot. Ezzel kétségtelenül valamelyest eltér a Katolikus Egyház régi hagyományától, a szubszidiaritás elvének konok támogatásától. A javak teljes körű újraelosztására törekvő állam aligha fogja tiszteletben tartani a decentralizációt és a helyi kezdeményezéseket. Ha kelletlenül is, de Ferenc belátja a magántulajdon létjogosultságát, feltéve, ha azt magasabb „társadalmi” célok szolgálatába lehet állítani. Ugyanakkor fenntartja, hogy a szolidaritást úgy kell megélni, mint amellett való döntést, hogy visszaadjuk a szegényeknek azt, ami megilleti őket”. A pápa túlságosan könnyen lavíroz oda-vissza a teológiai kijelentések és a nagyon is megkérdőjelezhető társadalmi-politikai állásfoglalások között. Nyilván ez a vacillálás okolható azért, hogy gondolatait oly sok újságíró és politikus ideológiai alapon értelmezi.

Ferenc pápa személyes prudenciális értékítéletei között szép számmal akad olyan, amely jelentéktelen színben tünteti fel vagy egyenesen figyelmen kívül hagyja a politikai utópizmus nagy hagyományú egyházi ellenzését, illetve az Egyház aggodalmát a szocializmus számos változatában az emberi szabadságra és méltóságra leselkedő veszélyek miatt. Ezzel szemben – nagyon helyesen – szerény hangot üt meg, mikor az Egyház által az államhoz és a polgári társadalomhoz intézett gyakorlati ajánlások állítólagos hiánytalansága és tévedhetetlensége kerül szóba: „az Egyháznak nincsenek minden részletre kiterjedő megoldásai”. Ezzel megfontolt világi emberekre hagyja „azokat a javaslatokat, amelyek jobban megfelelhetnek az emberi személy méltóságának és a közjónak”.

Saját személyes meglátásai érdekesek és érdemesek a tiszteletteljes vizsgálatra, azonban nem állnak teljes átfedésben a keresztény politikai bölcselet megállapításaival. Példának okáért a pápa kijelenti, hogy az igaz iszlám és a Korán helyes magyarázata ellenkezik minden erőszakkal”. Ez azon ritka alkalmak egyike, mikor egyértelmű és kendőzetlen gesztust tesz a politikai korrektségnek. Mohamed sok hitetlent öletett meg, többek között a védtelen medinai zsidókat is. Nemcsak vallási vezető, hanem harcos is volt egyben. Ezen felül az igaz iszlám engedélyezi és helyesli a kard általi dzsihádot is, bár az is igaz, hogy nem ez az iszlám hagyomány és a Korán értelmében vett dzsihád egyetlen vagy akár legmagasabb megjelenési formája. Semmit sem nyerünk azzal, ha a szőnyeg alá söpörjük azt a nyugtalanító tényt, hogy az „erőszakos fundamentalizmus” igenis találhat valamennyi önigazolást az „igaz iszlámban”, illetve azt, hogy az iszlám soha nem volt „békés vallás”. Ezt egyébként maga XVI. Benedek pápa is minden kétséget kizáróan elismerte 2007-es regensburgi beszédében.

 

 

Az Egyház és Európa

 

A keresztény hit jövője és sorsa mindig is elválaszthatatlanul egybefonódott Európa jövőjével és sorsával. A kereszténység akkor lett igazán egyetemes vallás, mikor Szent Pál átkelt Macedóniába, hogy meghozza az örömhírt a görögöknek. Ferenc pápa előtt Szent Péter székében még egyszer sem ült olyan, aki ne európai lett volna. (Tegyük hozzá, hogy az argentin születésű, Bergoglio családnevű Ferenc maga is olasz gyökerekkel rendelkezik, és egyik anyanyelveként beszéli az olaszt.) Az Egyház elkerülhetetlenül „eurocentrikus”, de ugyanennyire szükségszerűen egyetemes is, részben a gondviselésnek köszönhető találkozás miatt, amely az Egyház, a görög filozófia és a római kultúra között jött létre, mint azt II. János Pál szívesen hangoztatta. Ennélfogva az Egyház nem maradhat közömbös az európai szabadság sorsát illetően. Ha igaz, hogy a kereszténység napjainkban egyre távolabb kerül életerejének európai forrásától, az mérhetetlen veszteség lenne Európa és a keresztény vallás egységessége szempontjából. Nagyon sok múlik azon, hogy a keresztény vallás továbbra is képes lesz-e – és ha igen, milyen mértékben – hatást gyakorolni a szabadság európai gyakorlatára és az emberi méltóság európai felfogására.

Ferenc pápa a kereszténység és Európa viszonyát legbővebben abban a beszédében fejtette ki, melyet az Európai Parlamenthez intézett 2014. november 25-én. Itt elmondta, hogy Európa jelenleg egységes és szabad, és hogy „az egymással szemben álló blokkokra való felosztás” mára a múlté. Akárcsak II. János Pál, Ferenc is azt sugallja, hogy az egyén méltóságának védelme elképzelhetetlen a kereszténység nélkül, hiszen az mindig is „nagyban hozzájárult annak tudatosításához, hogy minden ember megismételhetetlenül értékes lény”. A modern Európának nemcsak „az elmúlt időkből” kell tanulnia (itt a szabadság és az emberi méltóság 20. századi önkényuralmi lábbal tiprására utal), de az emberi személyiség „transzcendens” igenléséből is, ahogy az a kereszténységben megjelenik. A pápa azzal érvel, hogy nem létezhet valódi méltóság ott, ahol elnyomják a gondolkodást és a vallásszabadságot, ahol a jogállamiság nem vet gátat a zsarnokságnak. (Nem ártott volna ezeket a szavakat Kubában is elmondania.) Ezenfelül védelmébe veszi az emberi méltóság társadalmi előfeltételeit, így az egyén alapvető szükségleteinek elismerését, illetve a foglalkoztatást, mint az emberhez méltó munka végzésének kereteit.

Közvetlen elődeihez hasonlatosan Ferenc pápa is védelmezi az emberi jogokat az állami önkény betolakodásával szemben. Ugyanakkor bírálja is az „emberi jog” fogalmának helytelen használatát, amennyiben a „magasabb szintű jó” fogalmától elszigeteltségben az emberi jogok tiszta autonómiájára való bárminemű hivatkozás szerinte könnyen „konfliktusok és erőszak” új forrásait nyithatja meg. A szó katolikus értelmében felfogott emberi személy teljesen különbözik a „monadikus”, akarata által vezérelt egyéntől. A beszéd egyik legnagyszerűbb passzusában Ferenc összekapcsolja a „transzcendens emberi méltóság” fogalmát a korokon átívelő emberi természet olyan felfogásával, miszerint ezt az emberi természetet a jó és a rossz közötti különbségtétel velünk született képessége alakítja. Szent Pálra hivatkozva említést tesz a szívünkben rejlő „iránytűről”, melynek lenyomata az egész, Isten által teremtett világban fellelhető, ezzel pedig burkoltan a természeti törvényekre utal.

A pápa erős nyomatékkal jelenti ki, hogy az emberi szabadság nem abszolút, csakis „egymással viszonyban álló lények” sajátja. Napjainkban az emberi szabadság és méltóság eszerinti felfogását az erkölcsileg-politikailag ellenőrizhetetlen technológia fenyegeti. (Ferenc előszeretettel szokott az „eldobhatóság kultúrájára” hivatkozni, melynek égisze alatt minden további nélkül szabadulunk meg emberektől és tárgyaktól.) Ha Európa hű akar maradni az emberközpontúsághoz, akkor nyitottnak kell maradnia a transzcendencia befogadására. A beszédnek van azonban egy nyugtalanító hiányossága: említést sem tesz az európai nemzetállamról mint az önkormányzás és a méltósággal teli politizálás letéteményeséről. A beszédben egy árva szó sem esik Franciaországról, Olaszországról, Németországról, Lengyelországról, de egyetlen más európai nemzetről sem. Mindössze annyit mond, hogy védelmeznünk kell „az egyes népek sokféleségét, ragaszkodnunk a sajátos hagyományaikhoz, elismernünk a történelmi múltjukat és gyökereiket”. De egyszer sem ejt szót a nemzetről mint politikai alakulatról, mint kikristályosodott formációról, amely otthont és táptalajt ad éppen azoknak a hagyományoknak, melyek ápolását – nagyon helyesen – egyébként elengedhetetlennek tartja.

1946. szeptember 19-én, Zürichben tartott emlékezetes beszédében Churchill azzal érvelt, hogy Európa egységét csak egy „spirituálisan nagy Franciaország” és egy „spirituálisan nagy Németország” közötti megbékélés és együttműködés alapjain lehet felépíteni. Önmagukat kormányzó nemzetek nélkül elképzelhetetlen Európa, de egy Európai Unió is. A francia katolikus politikafilozófus Pierre Manent szavaival élve az európai nemzet mint olyan lehetővé tette a keresztényeknek, hogy „saját racionális belátásuk útmutatását követve, ám az isteni kegyelem szem előtt tartásával kormányozzák önmagukat”. Más szóval elismerte „az együttműködést az emberi józan ész és az isteni gondviselés között”. Az Egyháznak újra meg kell tanulnia az emberséges nemzeti lojalitás nyelvén beszélni, és ezt a nyelvet nem szabad összetéveszteni a mindent megmételyező, pogány nacionalizmussal, amely iszonyodik a keresztény tanítástól és a valódi emberi egyetemesség eszméjétől.

Ferenc a „láthatatlan hatalmak szolgálatába állított, egységes gazdasági hatalmi rendszerekről” beszél. Ez részben indokolatlanul vészjósló megfogalmazás, részben viszont teljesen jogos aggodalomnak ad hangot a fékevesztett globalizáció láttán. Újra előhozva pápasága kedves ökológiai problémáit, hangsúlyozza, hogy „mindannyiunk személyes felelőssége, hogy törődjünk a teremtett világgal”. Emlékeztet rá, hogy „nem urai, hanem gondnokai vagyunk a természetnek”, viszont sajnálatos módon nem adja jelét annak, hogy észrevenné: az egyre mélyülő ökológiai szemlélet egyfajta világi vallássá vált, melyben a keresztény humanizmus eszmeisége immár nyomokban sem lelhető fel. A keresztényeket arra hívja az Úr, hogy élvezzék a természetet és megfelelően használják fel annak gyümölcseit, de sosem arra, hogy a transzcendens mindenható helyett istenítsék, netán bálvány képében imádják azt.

A pápa a migráció kérdését is szigorúan humanitárius szempontok alapján tekinti. „Nem engedhetjük meg, hogy a Földközi-tenger térsége egy hatalmas sírkertté váljék!” Ebben kétségtelenül igaza van, de ez még nem elég. Ferenc nem szól a terrorizmus korában oly égető biztonsági kérdésekről, mint ahogy annak lehetőségével sem foglalkozik, hogy a nyugati világ alapvetően megváltozhat, ha befogad többmilliónyi muszlimot, javarészt fiatal férfiakat (akik közül nem egy kifejezetten ellenségesen viseltetik az ún. nyugati értékek iránt) egy olyan Európa kebelébe, amely nem fordított egészen hátat a kereszténységgel kialakult, gyümölcsöző kapcsolatának.

Az államférfiaknak – még akkor is, ha történetesen katolikus vallásúak – kötelességük, hogy a jogos társadalmi és politikai szempontok összessége között mérlegeljenek. Döntéseiket nem alapozhatják kizárólag humanitárius kritériumokra, sem egyfajta szentimentalizmusra, melyek elterelhetik a figyelmet a nehéz igazságokról. Ennek a szempontnak kell érvényesülnie a katolikus társadalmi tanításban is, ha nem akarjuk, hogy az az Alexis de Tocqueville által kipellengérezett „irodalmi politizálás” egy formájává, vagy pusztán a világi humanitarianizmus egy válfajává silányuljon.

 
 

Az Egyház és Amerika

 

Az Egyesült Államok a demokratikus önkormányzás eddigi legsikeresebb kísérletének letéteményese, egyben a nemzetközi rend védőbástyája, akármit értsünk is ez alatt. A 20. században végig vezető szerepet vállalt a leggonoszabb önkényuralmak elleni harcban. Egy nagy és aktív (bár csökkenő létszámú) katolikus közösség hazája, és aránytalanul nagy mértékben járul hozzá azokhoz a forrásokhoz, melyek nélkül az Egyház nem tudná világszerte küldetését teljesíteni. Mi több, modern világunkban az Egyesült Államok egyre inkább az emberi szabadság legjobb és legrosszabb vonásainak kísérleti laboratóriumává kezd válni. Ennélfogva az Egyház nem engedheti meg magának, hogy hallgatásba burkolózzék Amerikát illetően, és különösen foglalkoznia kell a közismert amerikai gondolattal, melyet a Függetlenségi Nyilatkozat emlékezetes tömörséggel így fogalmazott meg: „minden ember egyenlőnek teremtetett”. Ennek megfelelően a pápa 2015. szeptember 24-én, az Egyesült Államok Kongresszusa közös ülése előtt elmondott beszéde kiemelt jelentőségű, nemcsak a fenti amerikai tétel értékeléseként, de azért is, mert abban Ferenc kifejti az Egyház elképzelését a kereszténység szerepvállalásáról a mai világban. Először is leszögezi, hogy a demokrácia „mélyen az amerikai nép tudatában gyökerezik”. Aztán felidézi az emberi méltóság sérthetetlenségének eszméjét, majd „magától értetődő igazságokat” válogat a Függetlenségi Nyilatkozatból. Rámutat, milyen rengeteg ponton kapcsolódik a katolikus létről alkotott fogalmunk azzal, hogy mit jelent amerikainak lenni.

Mindazonáltal figyelmeztet rá: nem szabad hagynunk, hogy a „politikát a gazdaság és a pénzügyek rabszolgájává” tegyük. A politikai értelemben vett közjó olyan látomását vázolja fel, melyben a „partikuláris érdekeket” fel tudjuk áldozni annak érdekében, hogy mindnyájan „békében és igazságosságban osztozhassunk a javakon, érdekeltségeken és a társadalmi létezés gyümölcsein”. Mindebből csak egy olyan politikai modell megfogalmazása hiányzik, amelyben tudni lehet, hogyan is kéne összeegyeztetni a személyiségi jogokat a közjó megalapozott koncepciójával – más szóval egy olyan politikafogalom, melynek kidolgozásához bőven találni forrásokat a morális és politikatudományi elmélkedés keresztény hagyománya tárházában.

A pápa készségesen elfogadja, hogy az üzleti szféra sokat tehet a szegénység felszámolásáért, illetve a javak előállítása és elosztása terén. Leszögezi, hogy a természeti erőforrások helyes felhasználása, a technológia megfelelő alkalmazása és a vállalkozó szellem kiaknázása mind-mind lényegi elemét képezi egy olyan gazdaságnak, amely korszerű, befogadó szemléletű és fenntartható kíván lenni”. Legalább itt nem a luddita szól belőle; nem egy olyan gazdasági rend után sóvárog, amely menekül a modernség kihívásai elől. Ferenc antikapitalista retorikája – amit 2015-ben korábban teljesen szabadjára engedett tüzes latin-amerikai szónoklataiban – ebben a beszédben meglehetősen visszafogott. (Mikor Bolíviában és más dél-amerikai országokban kikelt a kapitalizmus ellen, nem sokat hallottunk az üzleti szféra „nemeslelkűségéről” vagy a „vállalkozási szellemről”.)

Ferenc tisztelettel adózik négy kiváló amerikai előtt. Ékesszólással említi Abraham Lincolnt, mint a szabadság és egyenlőség bajnokát, aki felvette a harcot a rabszolgaság ellen, és a polgárháború után „a szabadság újjászületésén” munkálkodott; Martin Luther Kinget, a faji igazságosság, a „pluralitásban és elfogadásban gyökerező szabadság” szószólóját; Dorothy Dayt, aki fáradhatatlanul kutatta a társadalmi igazságosság felé vezető utat; valamint Thomas Mertont, akinek „párbeszédre való készségét és Isten iránti nyitottságát” példaértékűnek tartja. E négy nagy amerikai életéről és küzdelmeiről valóban sok tekintetben példát lehet venni (bár meg kell jegyeznünk, hogy Dorothy Daynek a szegények érdekében végzett bámulatos tevékenysége a piacgazdaság maró gyűlöletével és egyfajta harcos pacifizmussal párosult, amely tagadta az önkényuralmi agresszió elleni önvédelem létjogosultságát – ebben pedig Day nem volt maradéktalanul hű a társadalomról szóló katolikus tanításhoz.)

A pápa e jeles alkalmat megragadva elítéli „a fundamentalizmus minden olyan fajtáját”, amely erőszakhoz és ideológiai szélsőséghez vezet. Ugyanakkor talán egy rosszul felfogott ökumenikus érzékenységre való tekintetből – újfent nem említi konkrétan az iszlamista szélsőségeseket, akik napjainkban oly sok „állatias atrocitást” követnek el. Óva int a „kényelmes leegyszerűsítő szemlélettől”, amely mindenben a és a gonosz csatáját látja. Joggal bírálja ezt a fajta erkölcsi fanatizmust, mivel azt nem a könyörületesség vezérli, és nem vesz tudomást a lélek összetettségéről, pedig annak felismerése emberibbé tehetné. Ezzel szemben nem teszi szóvá a demokratikus, jólétben élő nyugati világ rákfenéjét: a bénító erkölcsi relativizmust, amely tagadja a gonosz és a bűn létezését, és együttműködik a politikai korrektség minden megjelenési formájával. XVI. Benedek a „relativizmus diktatúrájának” nevezte ezt a veszélyes jelenséget, amely alapjaiban fenyegeti az amerikai és demokratikus szabadságot, napjaink emberének lelki épségét. Ferenc nagy lehetőséget szalasztott el azzal, hogy ebben a beszédben nem tett említést a relativizmusról.

 
 

Az irgalmasság nevében

 

Ferenc pápa rendkívüli fontosságot tulajdonított és tulajdonít az isteni irgalom hirdetésének. 2016-ot az irgalmasság rendkívüli jubileumi szentévének hirdette ki, sőt egy interjúkötet is megjelent tőle Isten neve irgalmasság – Beszélgetések Andrea Torniellivel címmel. Ferenc pápa rendszeresen beszél arról, milyen „mély sebet”ejtett az emberiségen az eredendő bűn, és hogy az embernek milyen égető szüksége van a kegyelmes Isten irgalmára. Ennek fényében különösen nyugtalanító, milyen ritkán hozza szóba a bűnbánat, a töredelem témáját.

A német katolikus filozófus Robert Spaemann szófordulatával élve Ferenc pápa néha „elébe megy Isten irgalmának”. Például – egyébként csak helyeselhető módon – arra szólít fel, hogy a homoszexuálisokkal tapintatosan kell bánnunk, és meg kell akadályoznunk kirekesztésüket, de önmegtartóztatásról vagy a bűn kísértésének való ellenállásról már nem ejt szót. Nem hangsúlyozza a bűnbánat szerepét, mint az Egyház életében való részvétel alapfeltételét. Mindez egy tágabb problémát vet fel. Az önérdek nélküli isteni szeretet ferenci hangsúlyozása mintha eltörpítené a bűnbánat jelentőségét, holott az előfeltételét képezi annak, hogy a lélek befogadhassa Isten kegyelmét és irgalmasságát. Relativizmussal sújtott korunkban sokan hajlamosak az isteni kegyelmet járandóságnak venni, vagyis azt feltételezni, hogy a bűn nem is igazán bűnös dolog, hiszen végeredményben nem távolítja el az egyént Isten fényétől.

A pápa nem foglalkozik nyíltan a jogos bűnhődés keresztényi fogalma és a szabadon lebegő együttérzés vezérelte világi, humanitárius étosz közötti különbségtétellel. Márpedig Isten könyörületessége és a humanitárius együttérzés nem ugyanaz. Isten irgalmasságát nem válthatja ki a személyes megbánás, de a jogállamiság erős kezű, bár emberies gyakorlása sem. Az, aki mintegy „elébe megy Isten irgalmasságának”, egykönnyen korunk tragédiájának malmára hajthatja a vizet, ez pedig nem más, mint a bűn, a gonosz és a személyes felelősség tagadása. Az isteni irgalomra nem lehet azzal a szándékkal hivatkozni, hogy legitimáljuk azt az állapotot, amit Benedek a „relativizmus diktatúrája” fordulattal írt le. Olyan fontos dolgok ezek, melyek elmélyült gondolkodást és tisztánlátást követelnek minden hívő kereszténytől.
 

 

A család szerepe a modern világban

 

A pápa 2016 tavaszán kiadott, Amoris Laetitia (A szeretet öröme) című apostoli üzenete javarészt meglehetősen hagyománykövető, melyben Ferenc lenyűgöző szépséggel magyarázza, mit is mond a Szentírás a családról. Szent Pál híres szeretethimnuszának (1Kor 13,1–13) értelmezése a dokumentum egyik legerősebb oldala. Az elmélyedt, lírai hangvételű elemzés mintegy bevezetőt képez a házastársi szeretet – „a férj és feleség közötti, a házasság szentsége által szentesített, kiteljesített és megvilágosított szeretet” – kristálytiszta taglalásához. Sajnálatos módon a magas röptű eszmefuttatásnak minduntalan szárnyát szegi az, hogy Ferenc jellemzően az Egyház által a világ felé mutatott „értékek” alapján próbál új értelmet adni a családi élet keresztény fogalmának. Az Egyház tanítását itt „megpróbáltató eszménynek” nevezi, melynek az esendő ember szükségképpen nem képes megfelelni.

A pápa rámutat, hogy az Egyháznak „aligha áll módjában, hogy lemondjon a házasság intézménye melletti kiállásról pusztán azért, hogy ne sértsen egyes érzékeny csoportokat mai világunkban”. Ugyanakkor mintha szeretne a világisággal félúton kompromisszumot kötni az „együttérzés” és az emberi esendőség nevében. A mű egyfajta látens – olykor nem is annyira látens – bifokális szindrómában szenved: az Egyháznak nem szabad „tágítania a házasság eszményének maradéktalan képviseletétől” relativizmusba és erkölcsi közönybe süllyedt korunkban, ugyanakkor azzal, hogy homályosan körvonalazott „értékek” és „ideálok” mentén akarja meghatározni a jó életvitel keresztényi tanítását, Ferenc erősen eltávolodik a „jóság” és az „erény” hagyományos egyházi felfogásától.

Ferenc feltételezi, hogy áthidalhatatlan szakadék húzódik ideál és valóság között. Jó példa erre az az elhíresült lábjegyzete, melyben túlságosan nagy mozgásteret enged az egyéni papi mérlegelésnek a házasságtörés, a válás és az újraházasodás megítélésében. Megint előáll annak veszélye, hogy mintegy megelőlegezi Isten irgalmát, mikor arra buzdítja az Egyházat, hogy gyakoroljon bűnbocsánatot vagy hunyjon szemet objektíve morális bűnnek minősülő döntések és helyzetek fölött, anélkül, hogy a bűnös egyén bűnbánatot tanúsítana vagy változtatna magatartásán. Elfogadja, hogy helytelen a homoszexuális együttélést „a házasság szintjén” kezelni. De a homoszexuális kapcsolat esetében tulajdonképpen miért is ne gyakorolhatnánk ugyanazt az együttérzést és irgalmasságot, melyet a pápa oly kívánatosnak tart az elváltak és újraházasodottak vonatkozásában? Itt vajon nem kéne működésbe lépnie a humanitárius könyörületnek? Ferenc nem sok következetes indokot sorakoztat fel amellett, miért ne kéne így gondolnunk. Úgy tűnik, örök hűséget fogadott egy olyan ideálnak, amely egyre kevesebb és kevesebb ponton érintkezik a valósággal. Az már más kérdés, hogy mindez mennyiben feleltethető meg az Evangélium és a morális törvények iránti hűséggel.

 

 

A másik Ferenc

 

Mint az már bizonyára kiviláglott, a jelen esszét kettős minőségemben írtam, mint hithű katolikus, és a politikai filozófia lelkes művelője, aki tiszteli a pápa személyét és a pápaság intézményét, ugyanakkor nem tud szemet hunyni a pápán egyre inkább elhatalmasodó tendencia fölött, hogy a katolikus bölcsességet összemossa a balos ízű, világi humanitarianizmussal. Az eddigiekben a pápa legtöbbet idézett gondolataiból indultam ki (a környezettel kapcsolatos enciklika, az isteni irgalmasságra tett gyakori hivatkozások, az evangéliumi örömmel, valamint az emberi és isteni szeretettel kapcsolatos apostoli levelek, az Európai Parlament és az amerikai kongresszus előtt mondott, gondolatébresztő beszédek). Sok dolgot találtam Ferenc gondolkodásában, ami folytonosságot mutat nagy elődeivel – voltaképpen sokkal többet, mint amennyit legtöbb kritikusa hajlandó elismerni. De sok olyan dologra is bukkantam, aminek nagyon megfelelni vágyó és politikailag korrekt íze van. Ezzel együtt az itt taglalt hivatalos dokumentumokban a mérleg nyelve mégis a józanság, a megfontoltság, a katolikus bölcselet nagy hagyományaihoz való hűség irányába billen.

Ugyanezt már nem lehet elmondani, ha a pápával készített beszélgetéseket és spontán megjegyzéseit vesszük alapul, márpedig a pápaságának általános fogadtatását éppen ezek a megnyilatkozások alakították és alakítják leginkább. Rosszul startolt, mikor a 2013-as brazíliai Ifjúsági Világnapról hazatérvén a Krisztussal és az Egyházzal szakítani nem akaró, homoszexuális katolikus hívők szándékaira és cselekedeteire utalva azt mondta az újságíróknak: „Ki vagyok én, hogy pálcát törjek felettük?” Előre kellett volna látnia, hogy ezt a szónoki kérdését felkapják és az erkölcsi relativizmus szolgálatába állítják majd azok, akik a nyitott „szeretet” és a „házasság-egyenlőség” nevében áskálódnak a házasság hagyományosan felfogott intézménye ellen. Nemrégiben, egy újabb (ezúttal Krakkóban tartott) Ifjúsági Világnapról visszatérve a pápa azt a fantasztikus és zavarba ejtő kijelentést tette, hogy a katolikus erőszak ugyanúgy elítélendő, mint az iszlamista erőszak. Ráadásul ezt közvetlenül azután mondta, hogy Észak-Franciaországban iszlamista terroristák különös kegyetlenséggel meggyilkolták Jacques Hamel atyát saját templomában. A „katolikus erőszakra” Ferenc csak egyetlen példát tudott felhozni: egy megkeresztelt fiatal példáját, aki – egyébként nyilvánvalóan nem vallási indíttatásból – megölte barátnőjét. Az ilyesfajta megjegyzésektől teljességgel idegen a józan gondolkodás, illetve valósággal árad belőlük a hebehurgya politikai korrektség.

Ezen túlmenően a pápa köti az ebet a karóhoz, hogy minden vallásnak megvannak a maga fundamentalistái, nem csak és nem kevésbé, mint az iszlámnak. Ilyet mondani erkölcsi bárgyúság, és minden bizonyítékra fittyet hány. Ferenc még azt is állítja – minden különösebb okfejtés nélkül, ám annál több balos közhellyel megtűzdelve –, hogy az iszlamista terroristák kizárólag a szegénységre és a társadalmi igazságtalanságra adott válaszként követnek el förtelmes erőszakos tetteket. Az újkori terrorizmus végső oka szerinte a kapitalizmusban, a pénz istenítésében jelölhető meg. Ezek az odavetett, sokkal inkább ideológiai, semmint keresztény indíttatású kijelentések megnehezítik a pápa elismerését, hiába követelnek egyébiránt figyelmet és tiszteletet megfontoltabb gondolatai.

A gyakorlatias érvelésnek ez a kolosszális hiánya jellemző Ferenc rögtönzéseire. Ad hoc megjegyzéseinek retorikai fegyelmezetlensége mindig szemet szúr, és ez nemcsak az ő pápaságának megítélését, de a pápaság mint intézmény integritását is aláássa. A közelmúltban az olasz baloldali újságírónak, Eugenio Scalfarinak adott interjújában azt állította, hogy napjainkban a kommunisták azok, akik leginkább „keresztény módjára gondolkodnak”. Ezzel sutba vetette a totalitarizmus minden formájának következetes és nagy hagyományú egyházi elutasítását. Ferenc szerint a kommunisták különleges, krisztusi módon törődnek a szegényekkel – mintha nem is tudná, hány tízmillió egyszerű munkás és paraszt pusztult el a 20. század kommunista ideológiájú rezsimjeinek kezétől. Zen hongkongi bíboros a The Wall Street Journal lapjain nemrégiben arról írt, hogy a pápának fogalma sincs a kommunista elmélet és gyakorlat mibenlétéről, illetve hogy „kommunista” alatt kizárólag azokat az aktivistákat és értelmiségieket érti, akiket az argentin katonai kormányzat az 1970-es években a „piszkos háború” során bebörtönzött vagy megöletett. Egyszóval Ferenc meglehetősen szűklátókörűen, sőt elvakultan viszonyul a 20. század legnagyobb gonosztetteihez, amennyiben nem vesz tudomást a megrögzötten keresztényellenes ideológiával megtámogatott önkényuralmi rendszerekről.

Ezen felül a pápa gátlástalanul „pszichologizálja” azokat, akik ragaszkodnak a latin nyelven celebrált miséhez. Merevnek, egyfajta farizeusi kórban szenvedőnek tartja őket, nincs számukra a szívében sem megértés, sem könyörület. Ferenc az ilyen megfontolatlan megjegyzésekkel ha burkoltan is, de támadást intéz elődje, XVI. Benedek ellen, aki rövid életű pápasága alatt mindvégig arra törekedett, hogy helyreállítsa a katolikus liturgia méltóságát és szépségét. Vajon magára Benedekre is vonatkozik ez a leegyszerűsítő, méltatlan beskatulyázás?

 

 

Válság az Egyház kebelében

 

Mikor Burke bíboros három bíborostársával egyetemben dubiát adott ki, arra kérve a pápát, hogy pontosítsa az Amoris Laetitia elhíresült lábjegyzetének homályos jelentését – mármint hogy az Egyház továbbra is Krisztussal tart-e abban, hogy fenntartja a házasság feloldhatatlanságát és elutasítja a „szituációs etikát” –, Ferenc megint csak hallgatásba burkolózott, azon túl, hogy elítélte a „legalistákat”, akik egy fontos doktrinális és erkölcsi kérdés tisztázására irányuló kéréssel mertek hozzá fordulni. Egyes baloldali érzelmű ultramontanisták ennél is tovább menve amellett érveltek, hogy a négy kérdezőt meg kell fosztani bíborosi tisztségüktől, sőt „eretnekséggel” és „hitehagyással” vádolták meg őket pusztán azért, mert hűek kívántak maradni egy évszázados katolikus tanhoz. Mindez aligha válik az Egyház javára; mi több, az is elképzelhető, hogy egy későbbi szakadás árnyékát vetíti előre. Az argentin, a máltai és a német püspöki konferenciák – a kétértelmű pápai lábjegyzet tekintélyére hivatkozva – már áldásukat is adták arra, hogy elváltak és újraházasodottak is áldozhassanak. Ennek ellenére Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa nemrégiben úgy nyilatkozott az Il Timone olasz magazinnak, hogy a házasságról szóló, hagyományos egyházi tanítás továbbra is érvényes, és „nincs olyan tekintély a mennyben vagy a földön – legyen az angyal, a pápa vagy püspöki jogszabály –, amelynek hatalmában állna ezen változtatni”. (Lásd a Catholic Herald 2017. február 1-i számát.) Nem lehet biztosra venni, hogy az egyre inkább diktatórikus eszközöket alkalmazó pápa szó nélkül fogja hagyni Müller bíboros kiállását a házassággal kapcsolatos hagyományos egyházi tanítás mellett. Itt már azonban ismeretlen, új vizeken járunk.

Úgy gondolom, nem kötelességünk tiszteletben tartani és majmolni a pápa túlságosan is sok, odavetett megjegyzésére oly jellemző gyakorlati érvelési hiányosságot. Egyetértek Ross Douthattal, aki a The New York Timesban nemrégiben rámutatott, hogy a pápának az elváltak és újraházasodottak áldozásával kapcsolatos „odakacsintásait” és „fejbiccentéseit” nem lehet hivatalos, az Egyház tekintélye által megtámogatott tanításnak tekinteni. Ugyanakkor őszintén remélem, hogy Ferenc előbb-utóbb csak tanul egy kis szónoki fegyelmet, és felhagy azzal a szokásával, hogy hithű katolikusok sokaságát fordítja maga ellen olyan meggondolatlan kijelentésekkel, melyek helyes megítélését inkább az Egyház által régebben „méltó megfontolásnak” nevezett szempontok alapján gondolkodó világi polgárok és államférfiak belátására kellene bízni. Arra is jobban ügyelhetne, hogy ne ássa alá a krisztusi Anyaszentegyház egységét. Nem múlik el nap anélkül, hogy Ferenc ne mondana valamit, ami megbotránkoztatja a valláshoz leghűbb, legortodoxabb híveket. Az új felállásban az ő hitük egyfajta „merevségként” van elkönyvelve, ez pedig példátlan az Egyház történetében.

 

 

Zárszó

 

Nem szeretnék félreérthető lenni. Ferenc pápa írásai, beszédei, hivatalos felszólalásai nincsenek híján bölcsességnek és éleslátásnak. A pápa ezekben a formálisabb műfajokban tud a legkomolyabb lenni. Akkor nyújtja legjobbját, mikor a katolikus bölcselet nagy hagyományait és teljes súlyú tekintélyét folytatva, elődei meglátásaival folytonosságban fejti ki és veti papírra saját gondolatait. Mikor azonban eltávolodik azoktól, hajlamos összekeverni a humanitárius törődést a szó szigorú értelmében vett keresztényi megfontolásokkal. A társadalommal kapcsolatos katolikus tanítást sokszor progresszivista irányban kiterjesztően értelmezi. Az pedig kimondottan érdekes, hogy a jelek szerint nem sokat fogott fel a 20. század leginkább ördögtől való jelenségéből, a totalitárius rendszerekből. Innen eredeztethető az is – és ez igen nyugtalanító –, hogy elnézést tanúsít a kubai kommunista zsarnokság iránt. (Mondják, erősen gyászolta a kubai diktátort…)

Ferenc pápának bizony javára válna, ha többet foglalkozna azzal, hogy mondjuk II. János Pál hogyan élte meg a kommunista terrort vagy XVI. Benedek a náci barbárság napjait. Ha erre hajlandó lenne, semmi kétségem sincs afelől, hogy gondolatvilága tisztább hangon csengene egybe a katolikus társadalmi és politikai bölcselet legnemesebb, időtlen hagyományával. Legalábbis biztosan kevésbé lenne hajlamos – írott és szóbeli megnyilatkozásaiban egyaránt – olyan személyes értékítéleteket hangoztatni, melyek leghangosabb szószólói és rajongói, a balliberális elit progresszív véleményeit és előítéleteit visszhangozzák.
 

(Lengyel Balikó Péter fordítása)



« vissza