Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Csíkrákosi tarisznya – Sárosi Bálint élete

Újabban (90. életévemben) áttekinthető rendet próbálok tenni az életen át összegyűjtött és megmaradt javaim között” – írja emlékezései végén Sárosi Bálint. Felteszi a kérdést, hogy mik is ezek a javak, a megnevezhetően csak a tárgyak, még ha szellemi tartalmak hordozói is. A rendrakás része szellemi örökségének, legfőbb javának rendezése is. Ezért volt olyan fontos tanulmányai legjavának néhány éve megjelent gyűjteménye, és most önéletrajzi jegyzeteinek közreadása is.

Nem tudom, mennyire magyar jellegzetesség, hogy nálunk majd minden ember élete, ahogy mondják, kész regény – legalábbis azoké, akik életük zömét a magyar nép talán legzivatarosabb századában élték. A szokványos dokumentumok keveset mondanak arról, hogy mit éltek meg, de írni kevesebben tudnak, mint ahányan megírásra méltó életet éltek.

Sárosi Bálint meg tudta írni az életét – nagyszerűen. Talán élni is azért tudta olyan jól ezt a nem könnyű életet, mert mindig benne volt az a képesség is, hogy lássa és el is tudja mondani, meg tudja írni. Ahhoz, hogy valaki igazán önmaga lehessen, szükség lehet arra, hogy kívülről is, mintegy távolról, a pillanatból kilépve is lássa magát, a sorsát. És ezért állt Delphoiban a talán közhellyé koptatott felszólítás: „Ismerd meg önmagad!”. De a felszólítás nem volt ennyire rövid: „Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is! Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni sorsodat is!”

Sárosi önéletírása nagyszerű olvasmány, színes, lebilincselő történet, melynek minden sorát élővé teszi természetessége és az a közvetlenség, amit mindig a reflexivitás és az intellektus ereje teremt újjá. Vagyis könyve irodalmi alkotásként is megállja a helyét. Éppen ezért sokkal több is, mint önmagát olvastató életregény. A bölcsészként doktorátust szerző Sárosi Bálint nemcsak népzenekutató, hanem elsősorban végzettsége szerint zeneszerző is. Volt alkalma tehát alaposan megtanulni, hogy pontosan tudja, mekkora szerepe van szövegben, zenében a csöndnek. Így aztán esze ágában sincs, hogy mindent elmondjon, ami emlékezetében él, pedig szabályos élettörténetet ír: a gyerekkortól az iskolaéveken keresztül a jelenig, a hivatali nyugdíjas korból adódó külső távlat és idő kínálta összegzésig. Ez az életszakasz hozta meg neki egy nagy ívű és nem csak eredeti látásmódja, hanem személyisége okán is nyughatatlan pálya elismerését (2007-ben a Széchenyi-díjat, 2014-ben a Prima Primissimát). De ennél többet kapott a sorstól: az irigylésre méltóan egészséges időskor derűjét – aminek legfontosabb feltétele az odáig vezető út egészsége és derűje.

Ez az út a húszas évek csöppet sem idilli Székelyföldjén, Csíkrákoson indult, a világ változásaitól kevéssé érintett, hagyományos falusi közegében. Aki foglalkozott néprajzzal és történelemmel, az ennek a világnak leírásában megannyi ismerős motívummal találkozik. De más az az összefüggésrendszer, amelyben ezek a történetek, körülmények, tapasztalatok megjelennek, és más a nézőpont, más az előadásmód is. És minden sors egyedi, minden családnak megvan a maga arca és legendáriuma, megvannak a megmagyarázhatatlan furcsaságai, különös fordulatai, kérdései. Nincs mindenre magyarázat, az életutak gyakorta megőrzik titkaikat – egy-egy különös elemük mindenképpen. Választ esetleg az egykori szereplők adhattak volna, de talán jobb is nem tudni mindent. A régiek szemérmes hallgatása, mely az önmaguk és környezetük iránti tiszteletből és tapintatból fakadt, megakadályozta, hogy lelki életük titkait a nyilvánosság elé tárják. Sárosi Bálint gyerekkorának emlékei között is vannak tipikus elemek, de vannak sejtelmes, sőt mitikus titkok is. Ahogyan a mítoszok hőseinek születését vagy gyermekségét csodás jelek vigyázzák, Sárosi Bálintét is, akinek anyja sokszor elmondta egy álmát – vagy nem is álmát? „Az utcai kapunyílásban állva ölében tartott. Egy arra haladó ’úri’ külsejű ember megállt, és megszólította: vigyázzon erre a gyermekre, mert ha felnő, híres zeneszerző lesz.” A történet attól igazán különös, hogy a zeneszerző fogalma akkoriban nyilvánvalóan hiányzott a csíkrákosi ismeretek mindennapjaiból. Hasonló titok, hogy miként lehetséges, hogy egy fiatal anya, alig egy évesen otthon hagyva elsőszülött gyerekét, rövid időre ismét elmegy szolgálni, ráadásul egy román településre – pedig románul jószerével meg sem tud szólalni. A titkok azonban titkok maradnak, mert „nem illett felnőttektől, családtagoktól sem, a családról többet kérdezni, mint amennyit ők kérdezés nélkül elmondtak”. Mintha a valahai család hallgatását próbálná Sárosi jóvátenni azzal, hogy elmondja a saját és a családja életét.. Személyes története egyúttal családtörténet, sőt közösségtörténet, hiszen az egykori falusi gyermeket nemcsak a szülei, hanem a nagycsalád és a falu is nevelte. Ezért olyan természetes, hogy ugyanazzal a bensőséges szeretettel ábrázolja a szűkebb családot, mint a kicsivel tágabb közösséget.

Tipikusak a székely falu mindennapjai, az a küzdelem, ahogy hullámzó történelmi és társadalmi körülmények között kell a természetből kicsikarni a mindennapi megmaradáshoz nélkülözhetetlen forrásokat. Hogy e létharcról mit gondolunk, az nézőpont kérdése is. Sárosi gyermekkora már a „román világ”-ban zajlik, de az impériumváltás okozta többlet terhek nem mérhetők a Székelyföldet sújtó történelmi tragédiákhoz. Keserves megpróbáltatást jelentenek a békeidők biztonságához mérve – de maga a megélhetés akkor sem volt sokkal könnyebb. A nagyvilágban végbement változások által alig érintett közösség mindennapjaiba a nagypolitika változásai másként szólnak bele, mint a térképrajzolók munkájába. Vetés, aratás, cséplés – hogy legyen kenyér; fonás és szövés – hogy öltözni is legyen mibe; erdőművelés, jobbára fakitermelés, szekerezés – hogy némi pénz is kerüljön a házhoz. A férfiak elszegődnek távoli építkezésekre, gyárakba, a lányok cselédnek, nemcsak erdélyi városokba vagy Budapestre, hanem – a háború után – Bukarestbe, a Regátba. Új élményekkel (nemcsak rosszal!), új ismeretekkel térnek vissza szülőföldjükre (már aki, és ha van hova), hogy folytassák hagyományos életüket – de már nem egészen úgy, ahogyan ez a hagyomány diktálja.

Sokféle arc, karakter jelenik meg emlékezéseinek ezekben a fejezeteiben, és kibontakozik egy életmód természetrajza is, pontos ábrázolását a néprajzosok is haszonnal forgathatják. Ez a székely falu mai fogalmaink szerint szegény. Önmaga számára azonban nem feltétlenül az: megvan a maga értékrendje, megteremti a maga létéhez szükséges feltételeket, kifizeti adóit. Sőt, képes legjobbjait taníttatni, és ahogy Sárosi Bálint példája mutatja, a legmagasabb szellemi szintre juttatni őket: azt a tarisznyát, amivel ilyen messzire jutott, Csíkrákos akasztotta a vállára, akárhányan és akármennyit tettek bele mások.

Távolra került szülőfalujától, de sohasem szakadt el tőle. Kemény iskola volt, talán túlságosan is az otthon, de az ott tanultak nélkül aligha maradt volna talpon az első komoly iskolába került fiúcska a csíkszeredai gimnáziumban. Meg kellett állnia a helyét – ahogyan a Hargita erdejében vagy mezei munkában. Mai szemmel, mai fogalmainkkal közelítve a csíkszeredai katolikus gimnázium módszertanához, csak álmélkodunk, milyen megpróbáltatásoknak volt kitéve egy kevés tudást adó kisiskolából érkező falusi gyerek. Nemcsak a tananyaggal, tanárokkal, társakkal, hanem az új környezet olyan ismeretlen csodáival is meg kellett ismerkednie, mint a vízöblítéses WC. A kisdiák nem egyszerűen gimnazista lesz, hanem átlép egy másik történelmi korba is. Kap bőven képletes és valóságos pofont, megaláztatást, kemény fegyelmet – és mégis helyt tud állni. Helyt kell állnia, mert nemcsak önmaga, egy család reménye. Taníttatása meghaladja a család anyagi erejét, és mégis kiszorítják a rávalót. Kényszer már ez is, ahogyan az a közösség előtti megszégyenüléstől való félelem is. De a diákéveknek, akárhogyan teljenek is, semmi máshoz nem hasonlítható varázsa van. Itt is tanulságosak a tanárportrék, a kort jellemző oktatási módszertan. És jó, ahogyan Sárosi Bálint odaviszi olvasóját a társak közé, mulatságos vagy fájdalmas diákkalandok világába.

De a történelem nem engedte, hogy csak ennyi maradjon ezeknek az éveknek emlékeiből. Különös, hogy Észak-Erdély visszacsatolása, a magyar világ visszatérte könnyes-mámoros öröm ugyan, mégsem csak az. Miért is lenne? Egész-Magyarország csak a csonka-ország megalázottságának nézőpontjából volt mennyország, nem a valóságban. A Székelyföld visszatérte újból felvetette azokat a gondokat és kérdéseket, amelyek a 20. század elejétől mind súlyosabbá váltak, és amelyeket a román hódoltatás megaláztatásai, más típusú megpróbáltatásai fedtek el. Ezek azonban nem a végzős gimnazisták gondjai voltak. A történelmi vihar néhány évre derültebbé tette ugyan az eget az erdélyi magyarok legalább egy része felett, de a háború jégverése, hosszú hónapok fenyegetettsége, időről időre közvetlen életveszélye, majd a visszatérő román uralom fájdalmassá teszi az emlékezést. Még akkor is, ha a fiatal lélek hajlik arra, hogy a túlélt szörnyűségekben a kalandot lássa. A könyv talán legszívszorítóbb pillanata az, amikor a háborús események, vagyis a menekülés közepén összetalálkozik az apa és a fiú – nyomorúságban, kiszolgáltatottságban. A fiatalok a Csíki-havasokban bolyonganak: „Így akadtunk rá az elcsigázott és végtelenül elkeseredett öreg katonákra, köztük apáinkra. Mikor megláttak, sírtak a nagy reménytelenségben. Pedig nem is tudták – aznap még mi sem tudtuk –, hogy családjuk többi hozzátartozója is menekülésre kényszerítve, valahol a közelben szintén az országúton hányódik. Félórányi együttlét után elbúcsúztunk apánktól, és folytattuk utunkat a Bucsin felé.” Ez volt az utolsó találkozásuk… Az apa aztán örökre eltűnik, a fiú megmarad: életben hagyja a történelem. Ehhez nem elég a túlélés képessége, a megmaradáshoz szerencse is kell.

Szélsőséges próbatétel ez az időszak, többszörösen korszakhatár, új kezdet. Érettségi, felvételi, katonaság, Eötvös Collegium, katonaszökevénység, végleges magyarországi letelepedés, szökés a határon az újra elvesző szülőföldre, megkezdett tanulmányok.

További életveszélyes kalandok után kitör a béke: következik az Eötvös Collegium. Az egyetem-kollégium kihívása semmivel nem kisebb kultúrsokk, mint a népiskolából a gimnáziumba kerülés. Életútjára visszatekintve azt sajnálja, hogy szinte mindenütt hátrányos helyzetből indult, akár a gimnáziumba, akár az Eötvös Collegiumba, akár a Zeneakadémiára iratkozott be. Mindenütt érezte annak minden terhét, hogy más közegből származó, jobb helyzetből induló társaival szemben ő a nyarakat nem olvasással, önműveléssel töltötte, hanem kaszálással, aratással, kazalrakással és hasonló, a szellemet csak nagyon áttételes módon formáló tevékenységgel. Ezért gondolja úgy: „megmaradásomat főleg a nem csekély elszántságnak köszönhettem, hogy leküzdhetetlennek látszó akadályok előtt nem álltam meg tétován”. Kívülről nézve azonban úgy látjuk: ehhez az elszántsághoz éppen a paraszti hétköznapok adta testi és lelki erő segített, vagyis amit a sors egyik keze elvett, a másik visszaadta. Sőt, alighanem többet adott, mert éppen ezektől az erőpróbáktól lett azzá, aki lett. Nem egy sorozatban gyártott intellektuel, hanem színes és egyedi szellem és jellem, akinek tudományos pályájában, gondolkodásában ott van a küzdelmes életút minden többlete, az is, hogy úgy tudta a maga javára fordítani lemaradását, hogy értéket teremtett egykori „hiányosságaiból”.

Ő maga azonban ezt, főként az induláskor, másként élte meg. Hiányos (vagy annak megélt) felkészültsége olyan tehertétel volt számára, hogy ahhoz képest még a front-élet kalandjait is kisebb megpróbáltatásnak tartotta. „Visszatekintve, az 1944–45-ös év minden menekülésével, katonaságával, bujkálásával, veszélyeivel együtt maga volt a kikapcsolódás, az üdítő változatosság. Teljességében csak másodéves koromban, az 1945–46-os tanévben értettem meg, mit jelent Budapesten bölcsészhallgatónak és ezzel együtt Eötvös-kollégistának lenni. Benne éltem egy olyan válogatott, magas intellektusú közösségben, mely árnyalatokig másképp – jórészt tisztábban – lát, gondolkodik, ítél, beszél, mint amibe én 20 éves koromig belenevelődtem” – írja.

Az Eötvös-kollégiumi tanulmányairól nem tudunk meg sokat – annál inkább a kollégiumi életről, barátairól, egy különös, szellemi aranykort idéző közegről, amely ugyan már nem volt a régi, a századelő nagy nemzedékét idéző szellemi műhely, de az intézmény szelleme az egykori elitképző kiváltságai nélkül, a külvilág fenyegető árnyékai alatt mégis élni próbált.

Sárosi Bálint ledoktorált, megismerhette az időközben testvérivé vált román nép irodalmát, okulhatott bukaresti ösztöndíjasként. Hiába, Csíkrákosról oda a legrövidebb út Budapesten át vezet. Közben értesülhetett az otthon gondjairól a beszolgáltatásról és a kiszolgáltatottságról, és, ha máshonnan nem tudta volna, az édesanyjától kapott levélből megkapta az intést, hogy a kommunista pártba soha be ne lépjen. Ezek az anyai levelek a kötet ékességei: megsejthetjük belőle, hogy volt kitől örökölnie tehetségét. A levelek fogalmazása, a beszámolók tömörsége, pontossága, a rémítő folyamatok plasztikus ábrázolása imponáló – így az „áldemokrácia” jellemzése, egyáltalán, a szóhasználat tiszteletet parancsoló. És elragadó a gyerekeivel magára maradt özvegyasszony küzdelme a már csak szellemében élő családja megtartásáért, és elbűvölő az a szeretet, amely olyan bölccsé teszi, ahogyan fia és menye, majd unokái életére figyel.

Közben azonban megkezdődik a Sárosi Bálint szakmai életét megformáló „kaland”: a zeneakadémiai beiratkozás. Valószínűtlen ez is, mint az életút korábbi fejezetei. A kötetből úgy tűnik, életrajzírónk zenei előképzettsége meglehetősen csekély, a falusi rezesbandában való dicsőséges fellépéseket az iskolai ünnepségek orgonakísérete követte ugyan, de a Zeneakadémiára felvételizők nagy többségét nem a (lényegében) autodidakta zenészek jelentették. Ő azonban – igazi székely virtussal és csavaros észjárással – jelentkezett és sikeresen felvételizett. A felvételire komponált zongora-furulya kompozíció bemutatásakor a szerző „nagyvonalúan” magára vállalta a furulya szólamot, így nem derült ki, hogy szemben a Zeneakadémián magától értetődőnek tekintett gyakorlattal, zongoratudása kritikán aluli. Utóbb Ferenczy György óráit látogatta, aki, ha meglepődős alkat lett volna, igencsak elcsodálkozik tanítványa és a zongorázás sajátos kapcsolatán, de kellő humorral kezelte a kettő távolságát. (Zenei vigasztalást alighanem Cziffra Györgytől kapott, aki nagyjából ezekben az években tért vissza a miskolci egyetem építésén tégla, malterés kőhordással töltött börtönbüntetése után a fővárosba, hogy a szocialista építőmunkából immár a dolgozó tömegek kulturális igényét szolgálva, bárzongoristaként vegye ki a részét. Ferenczy azonban kiszabadította őt a tömegek uszályából, és visszacsábította a Zeneakadémiára. Ha más nem, ez is igazolja a magyar népesség személyes sorsaiba kódolt, abszurdba hajló regényességet. A zongorával, zenetörténettel éppen csak ismerkedő Sárosi Bálint ugyanott, ugyanattól tanul, mint a korszakos tehetségű, hányatott sorsát a maga démonaival küzdve rontó Cziffra György.)

Meglehet, zeneakadémiai fölvételébe az is besegített, hogy a korszak kulturális politikája a népi tehetségek toborzásával a polgári kultúrát akarta leváltani. De Veress Sándor és – főként – Kodály Zoltán tanítványának lenni nem kurzusfüggő kitüntetés volt, ahhoz tehetség is kellett, és kellett az is, hogy a mesterek megérezzék a szakmailag talán nem túl sokat mutató jelentkező emberi minőségét is.

A zenei tanulmányokról adott kép ugyanolyan fontos ismereteket kínál a Zeneakadémia életéről, mint a bölcsész stúdiumok bemutatása az Eötvös kollégiumról. Remek portrék, a nehezebb pillanatok bemutatását is átszínező humor jellemzi – és újabb adalékokat kapunk Kodály személyiségéről, távolságtartó közvetlenségéről, önzetlen segítőkészségéről, pedagógusi igényességéről. Ez a történet már átcsap Sárosi Bálint szakmai önéletrajzába, amelyben megkülönböztetett szerepet kap a népies dal és a cigányzene értékeinek kutatása. Pontosan az az irány, ami miatt súlyos szellemi harcokat folytatott az „igazi” népdal, a parasztdal felsőbbrendűségét hirdető, sőt kizárólagosan megőrzendő hagyománynak tekintő zenei és más szakemberekkel. Ő, hangsúlyozottan Kodály indíttatására, de saját élményire, tapasztalataira, gyűjtéseire és kutatásaira hagyatkozva ugyanolyan jelentőséget, sőt értéket tulajdonít annak a zenei rétegnek, amely nem egy tudományosan kidolgozott „tiszta forrás” fogalomnak felel meg, hanem attól népzene, hogy a „nép” zenéje. „Valamit azonban kezdetben magam sem értettem: az órákon Kodály – a magyar népdal (parasztdal) ügyének első számú bajnoka – mind többször érintette a népies (mű-) dal (’magyarnóta’) kérdését is”, sőt tanítványait a klasszikus nótaszerzők (Egressy Béni, Dankó Pista, Fráter Loránd, Szentirmay Elemér, Simonffy Kálmán stb.) munkásságának feltárásával bízta meg. Ez a kutatási irány, az ebben a zenei rétegben megőrzött értékek elismertetése nem hozott áttörő sikert. A „szakma” máig inkább a 20. század elejétől, a fiatal, az ősi zenei réteget felfedező, és azt neofita rajongással a magyar zenei örökség centrumába helyező Bartók és Kodály purizmusát vallja, s nem veszi figyelembe, hogy nézeteik már a harmincas évekre milyen sokat változtak. E szemlélet hatása alól egyébként Sárosi sem vonhatta ki magát: „Mi, az ’utánpótlás’, annyira be voltunk oltva a népies dal lebecsülésével, hogy még magának Kodálynak sem akartuk elhinni, hogy a népies dal is érték” – írja. (Talán nem árt fölhívni a figyelmet a megfogalmazásban szerényen meghúzódó „is” szócskára, ami rövidsége dacára nagyon fontos jelentést közvetít.) A kérdéssel kapcsolatos nyílt és rejtett viták természetesen meghatározzák e kötet szakmai természetű fejezetét: nem egyszer olyan elmélyültséggel, hogy akár tanulmányként is megfogalmazhatók lennének. Érdemes volna ezeket egy avatott szakembernek külön is áttekinteni, ugyanúgy, mint ahogyan azt is, amit saját szerepéről, nemzetközi konferenciákon való részvételéről, ottani tapasztalatairól, az MTA keretei közt folytatott népzenekutatásról, kiadványokról ír. Összefoglalása alighanem a magyar tudományosság működésének zenén túli természetét illetően is fontos tanulságokat kínál.

Ez a könyv azonban nem elsősorban a szakma, hanem a család, a barátok, a civil olvasók számára készült. És nem utolsósorban a szerző örömére, amit nem a derű, hanem a kimondás gyönyörűsége jellemez.

Az epilógus: néhány oldalnyi számadás. Akármilyen fiatalos is valaki kilencven évesen, ha fiatalon lenne hasonló állapotban katasztrófának élné meg. Ilyenkor másként néz az ember a jövőbe, nehéz eldönteni, hogy fájdalommal-e vagy bölcsen. (Lehet, a kettő túlságosan is közel áll egymáshoz.)

Sárosi Bálint elégtétele, hogy biztos benne, jól sáfárkodott a rábízott tálentummal. A jövő pedig már az utókor gondja. A 20. század a „parasztzene” (jelentésében értett népzene) vége, erről már Bartók is a tudós rezignációjával szólt. Népzenekutatóként, gyűjtőként Sárosi Bálint ennek az elmúlásnak tanújaként dolgozott, megtapasztalta, mit jelent egy kultúra folyamatos elmúlása. És pusztul a rá vonatkozó tudás is. Sárosi Bálint szomorúan jegyzi meg, hogy könyvtárát, kazettáit, jegyzeteit nincs kire bíznia. Itt hagyja az utókorra, hogy az mit kezd vele, nem az ő gondja. A Prédikátor bölcsessége az övé, amely szerint az evésen és az iváson kívül csak egy jó jut az embernek a világon: „hogy az ő szíve lakozék gyönyörűséggel az ő munkájából”, és hogy „az embernek, a ki jó az ő szemei előtt, adott Isten bölcsességet és tudományt és örömöt”.

 

(Sárosi Bálint: Bejárt utak. Önéletrajzi jegyzetek. Nap Kiadó, 2017, Budapest, 304 oldal)



« vissza