Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A demokrácia liberális kritikája – Erik von Kuehnelt-Leddihn, Kolnai Aurél, Hannah Arendt és Eric Voegelin 2. rész

 

Az identitás posztulátuma és az uralom kollektivista-demokratikus koncepciója

 

A politikai filozófia támaszkodik valamilyen antropológiai dimenzióra, akár hallgatólagosan, akár explicit módon. Mint azt Carl Schmitt megfogalmazta: Minden politikai elv állást foglal valamilyen formában az emberi »természetről«, és feltételezi, hogy az »természeténél fogva jó«, vagy »természeténél fogva rossz«„.1

A politika emberi cselekvésekből áll, és a cselekvő emberek valamilyen jelentést, értelmet tulajdonítanak nekik. A cselekvések értelmét nehéz pontosan meghatározni, vagy mesterséges fogalmak segítségével – pl. racionális és irracionális – különválasztani. Mindezeket csak homályosan tudjuk kifejezni. Feltételezhetünk bizonyos motivációkat a cselekvések mögött, melyek a politikai felfogásokban is megmutatkoznak.

Kuehnelt-Leddihn szerint az emberekben alapvetően két hajtóerő működik. A diverzitárius hajlam a sokféleséget keresi, legyen szó etnikai, szexuális, nemzeti, vallási, gasztronómiai, vagy más eltérésről. Az identitarizmus az alapfeltétele minden konformista, uniformizáló, kollektivista elképzelésnek, az amor sui leképeződése. A diverzitárius érzet viszont „romantikus”.2 Mindkét ösztön megtalálható minden emberben, a kérdés ezek aránya: „[…] az állattal osztozunk abban az ösztönben, hogy az azonosságot [identity] keressük a másikban; teljes értékű emberré csakis a sokféleség iránti lelkesedésünkön és hajtóerőnkön keresztül válunk”.3

Az identitarizmus szorosan kapcsolódik az egalitarizmushoz: ha két dolog azonos, azok egyben egyenlőek is. (Ez fordítva nem minden esetben igaz.) Az egyenlőségre helyezett eltúlzott hangsúly Kuehnelt-Leddihn szerint gyakran eredményezi az azonosság kívánalmát. Ha az identitárius ösztön az uralkodó, a társadalmi és politikai kollektivizmus táptalajául szolgál, melyek ellenségességet eredményeznek mindenkivel szemben, aki „más” mer lenni. Az identitárius politikai ideológiák közé a szocializmust, nacionalizmust, a kommunizmust és a demokráciát sorolja.

Kolnai Aurél szerint az individualizmus és a kollektivizmus közötti eltérés mértékés nem lényegbeli. Az „egyén”, vagy a Közönséges Ember fogalmai értelmezésében a „szubverzív szofisták” és „racionalista-doktrinerek” alkotásai.4 Az „egyén” egy egyszerű absztrakció, amely olyan ember jelentését takarja, akinek nincsenek partikuláris lojalitásai, nem tartozik semmiféle kisebb közösséghez, és nincsenek kapcsolatai. Így az „egyén” koncepciója Kolnai szerint – szemben például a „személy” fogalmával – már önmagában is az identitás posztulátumán nyugszik.5

Ahogy a szubverzív elme lényegileg individualista és izolacionista, úgy lényegileg kollektivista és identitárius is: inherens nézete szerint a különbség és az »egymás ellen való fordítás« átka nem küzdhető le mással, csakis az »egybeolvadással«; a tudat, minőségek és érdekek tényleges azonosításával. Ami azt illeti, az individualizmus (amely az egalitarianizmus felé tendál) a kezdettől előrevetíti a kollektivizmust, és, még egyszer, a kollektivizmus individualizmus, pusztán egy abszolút monizmus magasabb hatványra emelése, amelynek központja »minden egyes emberben« van.”6

E kellemetlen következmények miatt védelmezte Talmon, Kolnai, és Kuehnelt-Leddihn a hierarchia, egyenlőtlenség és sokszínűség elveit az egalitárius, monista, centralista és kollektivista elvekkel szemben. Kolnai ennek kapcsán fogalmazta meg a Participáció és az Identitás ellentétét.7 Az Identitás azt jeleníti meg, ami a legalacsonyabb az emberben, míg a Participáció olyan értékek felé mutat, amelyek a legmagasabb rendűek, vagy adott esetben túl is mutatnak az embernél. A Participáció értékei mutatkoznak meg a privilégiumban, miközben az egyenlőség és emancipáció szavai mögött az Identitás kívánalmai jelennek meg.

Az így megkonstruált Közönséges Ember gyűlöletet mutat minden iránt, amelynek tulajdonságai nem azonosak a magáéval. Kuehnelt-Leddihnhez hasonlóan Kolnai is azt látja ebben a jelenségben, hogy az identitárius ember képtelen tolerálni a másságot, különösen, ha ez minőségi különbséget jelent. E vonásokat ismerte fel Kolnai a következő jelenségekben: A marxista ’munkásmozgalomban’ a más meggyőződést valló munkásokkal szemben, akiket ’osztályárulóknak’ bélyegeznek […]; a demokratikus’ koncepció egy olyan politikai világról, [amelyet] az uniformitás és a sematikus »univerzalitás« [jellemez]; a demo-fasiszta-kommunista procedúra […] a nemzeti uniformitás biztosítására azáltal, hogy gyökerestül kiirtják vagy elszállítják a ’kisebbségi’ populációkat”.8 Számára másodlagos kérdés, hogy a szóban forgó identitarizmus partikularista vagy univerzalista. A lényeges, hogy bármelyik verzióban az identitarizmus illiberális egalitarizmust gerjeszt, amely kívülre helyez mindenkit, aki nem konform a „Mi”-vel. Az egyenlőtlenség, ami az identitáriust zavarja, mindig a konkrét közösségen belül van. Aki megvetés tárgya, azt kizárják a nemzetből, a népből. Ennek hatására egyfajta „mi-ség” univerzálisan elfogadott koncepcióját fejlesztik ki.

Az emberi vágyak, ösztönök, akaratok kielégítése az azonosság elvével: ez hozza létre a Közönséges Embert, és csakis az ő igazolásai határozhatják meg, hogy melyik cél legitim, és melyik nem. Bármilyen megfontolás, amely korlátozza a Közönséges Ember céljait, elvetendő, így az ilyen megfontolásokat megjelenítő realitásokat is el kell törölni. „Egy liberális-demokráciában, és ami azt illeti, nagymértékben a fasizmus alatt is, a »Társadalom akaratának« legfőbb hatalma akadályozott – és ezért minden emberi szabadság nem valós – mindenféle egyenetlenségek, fenntartások, privilégiumok, tabuk, konvenciók, hagyományok stb. által; míg a szovjet Társadalomban a »szabadság« valódi, mivel a legfőbb hatalom korlátlan, és megtestesíti »minden egyes ember és mindenki« hatalmát – a »megrovottak« kivételével természetesen: akik nem képesek azonosulni a társadalom hatalmával, akik az emberiség határain kívül helyezkednek el”.9

A hatalom korlátlansága elvárás, hiszen a „társadalom” valódi „akaratát” képviseli. Az így felfogott társadalom egy egyesített óriási szubjektum, amely magában foglalja mindenki akaratát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az itt tárgyalt szerzők a demokrácia rousseau-i felfogását bírálják. Ebben látták a gyökerét a nemzetiszocialista és a bolsevik rezsimek szuverenitásfelfogásának is. A kommunizmus azért „valódi szabadság”, mert a Közönséges Ember „haladását” juttatja el végcéljához, azaz sikeresen demonstrálja „mindenki akaratát” egyetlen önkényes emberi akaratba oltva, a nép egyetlen és azonos akaratába. A Közönséges Ember erkölcsisége az önérdeken alapul, ahogy ezt Helvetius, Rousseau, Morelly, Mably, Holbach és mások is vallották: az önérdek szükségszerűen azonos mindenkiben, így ez az egyetlen legitim séma a közjó alapjához.10

A Közönséges Ember nem ismer el semmilyen törvényt vagy mércét, amely kívül áll a saját akaratán: ezért valódi a szabadság a kommunizmusban, szemben a nyugati demokráciák „nem valódi”, nem igazi, vagy „részleges” szabadságával, amit korlátoz számos osztálymegosztottság, egyenlőtlenség, hierarchia. A „törvény uralma” contradictio in adiecto a szabadság e totalitárius koncepciójában, ahogy Kolnai nevezi, hiszen a törvény olyasvalami, amit az ember szuverenitása fölé helyeznek, egyfajta külső korlát, amely transzcendensként jelenik meg az ember akaratán túl. A totalitárius zsarnokság szerinte azért borzalmas, mert régi, elnyomó törvények vasketrecébe helyezi, hanem mert lényegileg „törvénytelen” a szó legszorosabb értelmében: a kiteljesedett totalitarizmusban a szubjektív voluntarizmusnak nincs semmiféle külső korlátja. Kolnai ezt a jelenséget nevezi az ember önmaga rabszolgasorba döntésének.

A „haladás” beteljesítésének vágya a demokratikus elvben az, ami Kolnai számára a demokratikus ideológiát a kommunizmus közeli rokonává avatja. Nem valamiféle transzcendens, „objektív” mérce vagy törvény töri le az emberi akaratot, hanem, épp ellenkezőleg, az emberi akarat par excellence az, amely a mindenhatóságra való törekvésében el akar törölni minden törvényt, szokást, hagyományt, melyek az egyesített szubjektum akaratán kívül állnak, és ami a bölcsője a modern zsarnokságnak. Ez a „nagybetűvel írt” szubjektivizmus. Csak amikor a magán- és a közjó egymással való megfelelése létrejött,11 akkor lehet a magánakaratok összességét totalitárius kollektivitássá alakítani. Ez a kollektivitás természetesen a Közönséges Ember akarataiból áll össze, és mindenféle különbözőséggel, megosztottsággal, minden osztály és rang szerinti megkülönböztetéssel szemben ellenséges. Csak azon megkülönböztetéseket fogadja el, amelyek a „funkcionalitáson” alapulnak. Bármi legyen is összeegyeztethetetlen a Közönséges Ember bálványának akaratával, azt el kell pusztítani, vagy asszimilálni kell hozzá.

Említettem, hogy Kuehnelt-Leddihn szerint az „önkormányzás” eszméje délibáb. Ez a gondolat megjelenik Arendtnél is. Ama elképzelés, miszerint az emberek egyszerre uralkodók és uraltak, és „önmaguk fölött uralkodnak”, ahhoz a következtetéshez vezet, hogy az „uralom” megszűnik létezni. Arendt azonban megjegyzi, hogy a kollektivista demokráciákban az uralom korántsem tűnik el, csak áthelyezik és átnevezik. „A pluralitás veszélyeitől való legnyilvánvalóbb megváltás a monarchia, vagy egyszemélyes uralom, annak minden változatában, az egy-mindenki-ellen nyílt zsarnokságától a benevolens despotizmusig és a demokrácia azon formáiig, ahol a sokaság egy kollektív tömeget alkot, úgy, hogy a nép »sok az egyben«, és »monarchiaként« formálja meg magát.”12

A probléma abból a gondolatból származik, mely szerint a „szuverenitás” és a „szabadság” természete alapvetően ugyanaz, sőt e két dolog azonos. Ennek alapján következtetnek úgy, hogy ha mindenki „szuverén” lesz, szabad is lesz egyben. A szuverenitás hatalmat jelent, és ha ezt azonosítják a szabadsággal, az komoly veszélyeket rejt magában.13 A szuverenitás eme felfogásának egyik problémája, hogy az emberi természet leghitványabb motivációira apellál. Másodsorban e meghatározás a személyes és az általános érdek durva megfeleltetését foglalja magában. Ezt jelenti Rousseau-nál az általános akarat doktrínája, amely a totalitárius felfogások azon alapelvének ágyazott meg, amely szerint: ha valaki nem azonosul az általános akarattal, az nem része az emberiségnek, a nemzetnek, a társadalomnak, a népnek.14

Az így értelmezett „nemzet” vagy más egalitárius, monolitikusan felfogott kollektivitásnak olyan egyénekből kell állnia, akiknek ugyanolyan motivációik, érdekeik vannak, akik egyetlen partikuláris közösségnek vagy osztálynak sem elkötelezett tagjai, akik semmiféle részérdeket nem képviselnek. Csak így lehetséges, hogy olyan kollektív entitást alkossanak, amelynek egyetlen akarata van. Az ettől eltérőek lesznek az idegenek, páriák, árulók, kitaszítottak. Mindez természetes velejárója és eredménye az identitárius ösztönnek, amely meg akar szabadulni minden „idegen” befolyástól, amely megzavarja, és amelyet nem tud asszimilálni az Identitás „harmonikus” keretébe. Ez a felfogás ellenséges mindennel szemben, ami különbözik a Közönséges Embertől, ahogy erre példák láthatóak a francia felvilágosodástól és forradalomtól kezdve a kommunizmusig, akik gyűlölték a burzsoáziát, az arisztokráciát, a gazdagokat, a nemességet, és ugyanez mutatkozik meg a nemzetiszocializmusban is, akik ugyanilyen azonosságelvű elutasítást mutattak a zsidók, a nemesség, a királyság gyűlöletében.15

 

Konformizmus

 

A fenti emigráns szerzők szerint a tömegdemokrácia legkönnyebben azonosítható vonása a konformizmus. Ez nem fizikai kényszeren alapul, hanem arra készteti az embereket, hogy bizonyos mentalitásoknak és viselkedési mintáknak feleljenek meg, azokat alkalmazzák. Ennek forrását nem mindig az államban kell keresnünk, hanem a társadalomban – ám ettől függetlenül ennek zsarnoki mivolta még nem csökken a szerzők szerint. Ez esetben nem a hagyományos politikai ellenőrzésről, az állam hatalmáról van szó, hanem a szociális kényszerről, amely Arendt szerint viselkedést (behaviour ) erőltet az egyénre, és megfosztja a cselekvés (action) lehetőségétől. A viselkedés lényegileg kondicionált, nem pedig szuverén gondolkodás és ítéletalkotás eredménye. Arendt szerint a viselkedés a modern, egalitárius tömegtársadalomra jellemző.

A tömegtársadalom egalitarizmusa jelentősen eltér az egyenlőség antik felfogásától. Az antik egyenlőség eszményében jelen volt a megkülönböztetés és individualitás eleme. A politikai tér egyenlősége a magánszféra súlyos egyenlőtlenségén alapult. Továbbá ez az egyenlőség nem eredményközpontú volt: pusztán előfeltételt jelentett abban az értelemben, hogy teret adjon az egyénnek valami új megkezdéséhez (arkhé), a cselekvéshez. A politikai térben az ember az emberek-közöttiben, az egyenrangúak között egyenlőként jelenik meg, és ez magában foglalja a megkülönböztetés lehetőségét is. A „szociálisban” mindez eltűnik: „E csoportok tagjainak egyenlősége, messze attól, hogy az egyenrangúak közötti egyenlőség lenne, leginkább a háztartás tagjainak a háztartás fejének despotikus hatalmával szembeni egyenlőségére hasonlít, azt leszámítva, hogy a társadalomban, ahol az egy közös érdeket és az egyetlen egyhangú véleményt félelmetes módon kikényszerítik a puszta számok által, az egy ember által kifejtett uralomtól végül megszabadulhatnak. A konformizmus jelensége karakterisztikus e fejlődés utolsó szakaszában”.16

Arendt bizonyos értelemben egalitárius: az agorán jelen lévő egyenlőséget és minden nézőpont megjelenítését hangsúlyozza. Egalitarizmusa nevezhető morálisnak, szemben az általa élesen bírált materiális egalitarizmussal, amit az oikoiához és a szociálishoz kötött. A modern egalitarizmussal szemben megfogalmazott kritikája egyszerre célozza a jóléti államot, a totalitarizmust és a tömegdemokráciát. Nála megjelenik egyfajta elitizmus is. Ha Straussnál a filozófia a kevesek kiváltsága, ugyanez mondható el a politikáról Arendt esetében: „Tehát a szabadságnak nem a modern értelemben vett egalitárius demokráciára van szüksége, hanem egy olyan szférára, legyen az akármennyire is oligarchikus vagy arisztokratikus, amelyben legalább a kevesek vagy a legjobbak mint egyenlők az egyenlőkkel érintkeznek egymással. Ennek az egyenlőségnek persze a legkevésbé sincs köze az igazságossághoz”.17

Kuehnelt-Leddihn „numeralizmusnak” nevezi azt a jelenséget, amely teljességgel elszemélyteleníti a politikai szférát. Szerinte a demokratikus választások komoly problémája, hogy az egyén azokban nem személy, hanem az utolsó fel nem osztható egység: megszámlálják, de nem súlyozzák. Ezért is varázsolják el a modernséget a nagy számok, a statisztikák, és általában a „nagyság”. Statisztikai igazság azonban csak ott lehetséges, ahol már győzedelmeskedett a konformizmus, és a társadalom tagjaira a viselkedés jellemző: az eltérés egy parányi kisebbségnek marad fenntartva.18

A konformizmus Arendt szerint megszünteti a cselekvés lehetőségét, vagyis az emberi pluralitás legalapvetőbb formáját. Tendenciája szerint egy véleményt erőszakol a közösség minden tagjára, és az emberek úgy kezdenek viselkedni, mintha egy család tagjai lennének, mindannyian pusztán megismétlik szomszédaik nézőpontját. A társadalom épp annyira képes megszállni és elfojtani a magánszférát, mint az állam: a „szociális behemót” olykor sokkal erőszakosabb, mint a „leviatán állam”.19 Arendt szerint ahol minden vélemény azonos, ott nem lehetséges vélemény mint olyan. A „közvélemény uralma” azok számára is lehetetlenné teszi ezt, akik képesek lennének véleményt alkotni, ahogy arra is, hogy eltérjenek a közvélekedéstől.20Az alternatívát túlságosan is jól ismerjük a francia forradalomból, s a francia forradalmat követő forradalmakból. Ezekben az esetekben a nem képviselt és megtisztítatlan vélemények káosza, mivel nem létezett olyan médium, amelyen a vélemények áthaladjanak, a szükséghelyzet nyomása alatt egymással ütköző tömegérzelmek sokaságában kristályosodott ki, amelyek „erős ember” után kiáltottak, aki egybehangzó „közvéleménnyé” alakítja a véleményeket, halálra ítélve minden véleményt. Az alternatíva valójában a népszavazás volt, az egyetlen olyan intézmény, amely pontosan megfelel a közvélemény zabolátlan uralmának, s ahogy a közvélemény a vélemények halála, a népszavazás véget vet a polgárok azon jogának, hogy szavazzanak, válasszanak és ellenőrizzék kormányukat”.21

A totalitárius koncepció szerint, ahogy Kolnai fogalmazott, a szubjektumok Szubjektummá való összeolvadása a cél. A modern tömegdemokrácia kivételes vonzódást mutat a konformizmus felé. A demokratikus konformizmus fegyvere a sokaság ereje: „Sok ember, ha összegyűlik, majdhogynem ellenállhatatlan hajlamot fejt ki a despotizmusra, legyen ez egy ember vagy a többség uralmának despotizmusa […]”22

Arendt e passzusában jelenik meg legnyilvánvalóbban Tocqueville hatása. Az ilyen típusú konformizmus és többségi despotizmus bírálata az ő nevéhez köthető.

A cselekvés mindig pluralitást és heterogenitást jelent, míg a viselkedés egyhangúságot és azonosságot, amelyből hiányzik a döntés aktusa, de a teljesítmény öröme is. Az állam, vagy éppen a társadalom ellenőrző és zabolázó szerepe, a modern tömegdemokrácia személytelensége (és felelőtlensége) „arctalan” hatalmat hoz létre, amely „megsemmisíti a védekezésre szolgáló intézményeknek a maradványait is, megszünteti a politikai teret, amelyben a polgárok egykor szabadon mozogtak, s monolit struktúrát, szigorú fegyelemnek engedelmeskedő életet kényszerít ránk.”23

A tömegtársadalmak hajlamosak támaszkodni a személytelenségre, főként, ha döntésről van szó: „mindenki” hozta meg, azaz „senki”. Az ilyen anonim hatalomtól tartott Arendt: „Eme despotikus jellegen az sem változtatna, hogyha e világkormányzásban nem fedezhetnénk fel személyeket, despotákat, hiszen a bürokratikus uralom, a büró anonimitása révén gyakorolt uralom sem kevésbé despotikus attól, hogy azt »senki« sem gyakorolja; ellenkezőleg, a hatalom inkább még szörnyűségesebb, hiszen ezzel a Senkivel senki sem beszélhet, előtte magát senki sem mutathatja meg”.24

A konformista tömegtársadalmak nem véletlenül támaszkodnak a közvéleményre. A tömegek anonimitása ugyanúgy megjelenik a közvéleményben,25 mint a tömegek vagy a bürokrácia arctalan uralmában. A közvélemény bizonyos életmódokat kényszerít az emberekre, amelyből kizárják a „non-konformistákat”. A közvélemény mindig afféle „közös referencia-kereteket”, vagy „nélkülözhetetlen eszmék alapját” akarja létrehozni, amelyektől az eltérést nem tolerálja. A konformizmus e formája vezet Kolnai szerint identitárius ellenségességhez. Ebből könnyű hasznot húzniuk a modern tömegpártoknak: ezek Strauss szerint nagyra nőtt szekták, melyek elveit „papagájok milliói” visszhangozzák.26

Voegelin szerint a „többség zsarnokságának” megteremtése úgy érhető el legkönnyebben, ha az egyének magánszférájába való behatolással véleményeket és politikai dogmákat erőltetnek az emberekre.27

Még ha e hatalom nincs is az állam kezében, az önálló gondolkodással abban az esetben is szemben áll, ahogy a pluralitást is felszámolja.

A tömegpárt, a tömegképzés, a tömegmédia, és lényegében minden „tömeg”-intézmény a végrehajtója ezen indoktrinációs folyamatnak, melynek célja a társadalmi konformizmus megteremtése propaganda által – szofisztikált, vagy kevésbé szofisztikált módszerekkel. E folyamatban látta összeérni a modernség összes elvét: a „tömegegyén” kitermelését, aki „a társadalom hasznos tagjává” válik az „általános oktatás” révén. Voegelin számára a rémisztő – és e rémületben osztozott a többiekkel – az volt, hogy nehéz a tömegdemokrácia e jelenségeit megkülönböztetni a totalitarizmustól. A nemzetiszocialista, a kommunista és a modern demokratikus rezsimek oktatásban és propagandában játszott szerepét elnézve majdhogynem lehetetlennek látta a különbség kimutatását.

 

 

Jegyzetek:


 

1 Schmitt, Carl: Politikai teológia. Ford. Paczolay Péter, ELTE ÁJK, 1992, Budapest, 29.

2 Kuehnelt-Leddihn, Erik v.: The Menace of the Herd: Or Procrustes at Large. 1943, The Bruce Publishing Company 15−30., Uő: Liberty or Equality, 15., Uő: Leftism, 15−20., Uő: Leftism Revisited, 3−4.

3 Kuehnelt-Leddihn: Leftism Revisited, 4.

4 Kolnai: Privilege and Liberty, 1953, Quebec, 19.

5 Noha Kolnai az identitarizmust bírálta, ő maga feltételezhetően mégis asszimilációpárti lehetett, hiszen nevét Stein Aurélról módosította Kolnaira. Nem mellesleg felvett nevét Molnár Ferenc regényéből választotta.

6 Aurel Kolnai: Political memoire, 1999, Lexington Books, 21−22.

7 A participáció fogalmán Kolnai nem a mai politikai és politikaelméleti jelentést érti. Részvételről van szó, de nem a politikai döntéshozatalban, hanem a realitás egészében, amelynek része a transzcendencia is.

8 Kolnai, 1999, 26.

9 Kolnai, 1999, 31.

10 Talmon, Jacob L.: The Origins of Totalitarian Democracy, 1952, Secker & Warburg, 31−33.

11 Voegelin: From Enlightenment to Revolution,1975, Duke University Press, 73.

12 Arendt: The Human Condition, 1998, Chicago University Press, 220−221, Uő: A forradalom, 1991, Európa, 214.

13 Hayek e hatalom–szabadság megfeleltetést Dewey felfogásával ábrázolta. „A szabadság bizonyos dolgok megtételének effektív hatalma”, így Deweynál „a szabadság követelménye a hatalom követelménye”. Idézi Hayek, Út a szolgasághoz, 52. E téves azonosításról már volt szó az utópiáról szóló fejezetben.

14 Talmon: The Origins…, 48.

15 Kuehnelt-Leddihn: Leftism Revisited, 148.

16 Arendt, 1998, 40.

17 Arendt: A sivatag és az oázisok, 2002, Palatinus, 58.

18 Arendt: The Human Condition, 42.

19 Kuehnelt-Leddihn: Liberty… 122−123. Nem nehéz észrevennünk a Hobbes-féle szimbólumokat. Úgy vélem, Kuehnelt-Leddihn ezzel azt implikálja, hogy mindkét túl nagyra nőtt zsarnoki jelenség „szörnyeteg”.

20 Arendt: A forradalom, 198.

21 Arendt: A forradalom, 301−302.

22 Arendt: The Human Condition, 43.

23 Molnár Tamás: Az autoritás és ellenségei, 2002, Kairosz, 230.

24 Arendt: A sivatag és az oázisok, 28−29.

25 Lásd Kahan, 1992, különösen 65−68.

26 Strauss: On Tyranny, 195.

27 Voegelin: From Enlightenment to Revolution, 50.



« vissza