Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

„… és az ünnep mindig elmarad?” – Történetek a rendszerváltástól napjainkig (Részletek)

2015. évi 11–12. és 2016. évi 1–2. számainkban Kónya Imre készülő memoárjából közöltük a taxisblokádról szóló fejezetet. A könyv „…és az ünnep mindig elmarad?” címmel karácsonyra jelent meg az Alexandra könyvkiadó gondozásában. A szerző a www.konyaimre.hu honlapon a következőképpen mutatja be könyvét:

Tanúskodni akarok ebben a könyvben a rendszerváltozás időszakáról s részben az utána következő negyedszázadról. Olyan történeteket írtam meg, amelyeket személyesen megéltem, de amelyek nagy részéről eddig legfeljebb csak szűk körben beszéltem. Rég kiszálltam a politikából és eszembe se jut, hogy valaha visszatérjek. Semmi okom, hogy bármit is kozmetikázzak vagy elhallgassak. A szereplőket minden esetben néven neveztem. Bizonyára lesznek majd, akik megsértődnek. Tőlük előre elnézést kérek.

A mögöttünk hagyott negyedszázad talán legfontosabb kérdése, hogy a biztató kezdet után, a rendszerváltó országok éléről hogyan jutottunk hátrább a sorban, és miként kerülhetünk ismét előbbre. Tudom, hogy mint minden valódi kérdésre, erre is többféle válasz adható. Az én válaszom csak egy a lehetséges válaszok közül. Ugyanakkor a könyvben olvasható információk – amelyek egy részével a nyilvánosság most találkozhat először – talán alkalmasak arra is, hogy ki-ki megfogalmazza a saját válaszát.

Amikor elkészültem a könyvvel, elküldtem a kéziratot egyik barátomnak. Széles látókörű, a közéletet figyelemmel kísérő ember. Két mondat a válasza: »Jót szórakoztam a sztorijaidon. Nem is tudtam, hogy ennyi humor volt ebben a huszonöt évben!« Elgondolkodtam: lehet, hogy egy szórakoztató könyvet írtam?”

A könyv elsősorban az 1988–1994 közötti időszakról szól, de számos történetet találunk benne a későbbi évekből is. Példaként álljon itt két történet, amely az ellenzéki pártelnök, illetve a miniszterelnök Horn Gyulával kapcsolatos, az egyik 1991-ből, a másik 1997-ből.

 

1.

 

A szocialista pártelnök hosszú beszédében súlyos kijelentéseket tett, de ezt végig szenvtelen hangon adta elő. A rendszerváltás végrehajtása során, a kerekasztalnál, de már előtte is, állította, ők, az MSZMP reformerei együttműködtek a Magyar Demokrata Fórummal. Most viszont, jelentette ki, fordulat következett be az MDF politikájában, ami kezdődött a Kónya-dolgozattal, folytatódott a Zétényi-törvénnyel, és ennek részét képezi az ügynöktörvény is. Nem tudja, mi lesz a következő állomás, de az MSZP ezt a politikai magatartást visszautasítja, szögezte le, és ebben nem hajlandó részt vállalni.

Ez volt a felszólalásának a lényege, de közben olyan kijelentéseket is tett, amelyek az MDF-frakció soraiban egyöntetű felháborodást keltettek, amit cinizmusról árulkodó testbeszéde tovább erősített. Jobb kezét zsebébe süllyesztve elismerte, hogy igen, 1957-ben karhatalmi szolgálatot teljesített, de hozzátette, ezt mindig is vállalta és azóta se bánta meg, a választók pedig ennek tudatában szavaztak rá. Később kifejtette, hogy nemcsak ő, hanem szinte mindenki szolgálta az elmúlt rendszert. Megjegyezte, hogy Zétényi Zsolt például jogászként tette ezt.

Tudtam, hogy erre a beszédre mindenképpen reagálnom kell, igyekeztem hát legyűrni a bennem kavargó indulatokat. A parlamentben eltöltött másfél év alatt számtalanszor kellett a frakció nevében visszaverni szabaddemokrata és fideszes képviselők támadásait. De ez most valahogyan más volt. Horn Gyula beszédét hallgatva úgy éreztem, hogy a szocialista pártelnök tolmácsolásában az elmúlt rendszer indított ellentámadást azzal szemben, amit az Ellenzéki Kerekasztalban annak idején közösen képviseltünk.

Mindenekelőtt a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokat akartam rendbe tenni. Leszögeztem, hogy az Ellenzéki Kerekasztal és benne az MDF semmiféle paktumot nem kötött a hatalom birtokosaival. Kizárólag azért ültünk le tárgyalni, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek nyomán a nép veszi a kezébe a hatalmat. Erről szólt a megállapodás, jelentettem ki, nem többről és nem kevesebbről.

A választásokon mi arra kaptunk felhatalmazást, folytattam, hogy kormányzó pártként vigyük tovább a rendszerváltoztatást, és ennek a kötelességünknek eleget is fogunk tenni, bármennyire nem tetszik is ez az MSZP elnökének. A rendszerváltoztatásnak pedig a részét képezi a törvényes igazságtétel, ezért ennek végrehajtását valóban elkezdtük és végig is fogjuk vinni. És, hogy tévedés ne essék, mi a kerekasztal-tárgyalások során nem adtunk menlevelet a gyilkosoknak, és nem is fogjuk ezt tenni, fejeztem be a hozzászólásomat, amit a koalíció ovációval fogadott.

Felindultan, de elégedetten ültem a helyemre. Még soha nem éreztem ennyire magam mögött a képviselőcsoportot. Egy kicsit se bántam, hogy a szocialista pártelnök szenvtelenül előadott felszólalására indulatosan reagáltam. Egy hibát viszont elkövettem. Horn Gyula hozzászólásának volt egy része, amire elmulasztottam kitérni. Kijelentette, hogy úgy tudja, a Zétényi-törvény elfogadása óta már tízezer fölött van a feljelentések száma. És feltette a kérdést, hogy vajon hol fog ez megállni? Majd hozzátette, hogy ’44-ben közel egymillió feljelentés érkezett a németekhez, amikor bevonultak az országba. Ezért mondják sokan, szögezte le, hogy ez a feljelentők országa.

Feljegyeztem egy papírra, hogy „Egy hét alatt tízezer?!”, majd azt is, hogy „a feljelentők országa”, és elhatároztam, hogy ezt mindenképpen visszautasítom. Felháborító felelőtlenség, hogy egy parlamenti pártnak a vezetője ilyen megalapozatlan állításokkal, légből kapott számokkal frusztrálja az embereket, megvádolván az egész magyar népet. A felszólalás hevében azonban nem néztem bele a papíromba, s ezt a momentumot kifelejtettem.

Szerencsére a segítség megérkezett, mégpedig onnan, ahonnan nem vártam: az SZDSZ padsoraiból. Mádai Péter, előrebocsátva, hogy ő ellenezte a Zétényi-törvényt, megjegyezte, hogy a szünetben megkérdezte a jegyzőkönyvvezetőket, vajon jól hallotta-e, hogy Horn Gyula egymillió feljelentőről beszélt a német megszállás idején. Sajnos a jegyzőkönyv megerősítette, hogy jól hallotta. Nos, jelentette ki, Ilylyés Gyula annak idején tiltakozott a kommunisták által híresztelt negyvenezres szám ellen, mondván, hogy minden alapot nélkülöz ez a magyar népet gyalázó állítás. Egymillióig viszont a kommunisták sem mentek el ’45 után, jelentette ki, ők csak negyvenezerről beszéltek.

 

2.

 

1997 tavaszán a parlament nemzetbiztonsági bizottsága elnökeként Brüsszelbe utaztam egy NATO-konferenciára, miközben itthon a Nyírfa-ügy néven elhíresült titkosszolgálati botrány éppen a tetőfokára hágott. A botrány egy politikai indíttatású tisztogatásból kerekedett, amelyet Nikolits István nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő miniszter hajtott végre a felderítésre szakosodott Információs Hivatalnál. A tisztogatás kiváltó oka az volt, hogy az IH az ukrán határ körzetében folytatott felderítőakció során ennek volt a fedőneve Nyírfa kormánypárti politikusokról bűncselekményekre utaló adatokhoz jutott, és azokat az akció során szerzett információkat tartalmazó dossziékban őrizte. Amikor a miniszter erről tudomást szerzett, lefoglalta a dossziékat, az IH korábbi műveleti igazgatóját új állomáshelyéről, Washingtonból hazarendelte, és fegyelmi eljárást indított ellene, majd a katonai ügyészségen feljelentette. Ezzel egyidejűleg Kocsis Kálmán főigazgatót is eltávolította az IH éléről.

Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága, amelynek én voltam az elnöke, az ügyben vizsgálatot indított. Kiélezett politikai harc indult a bizottság és a kormány között, személy szerint pedig Nikolits miniszter és közöttem. Én felróttam a miniszternek, hogy az IH elleni fellépéssel elbizonytalanítja a szolgálatokat. Ráadásul azt üzeni a bűnüldöző szerveknek, ha politikusok a látókörükbe kerülnek, legjobb, ha messze elkerülik őket, mert könnyen megüthetik a bokájukat. A miniszter pedig azt bizonygatta, hogy az Információs Hivatal túllépte hatáskörét, amikor külföldi ügynökök helyett hazai politikusokról gyűjtött adatokat.

A belpolitikai csatározások közepette felüdülést ígér a brüsszeli konferencia, amelyen én leszek a magyar delegáció vezetője. A küldöttségben a Külügyminisztérium és a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatok tisztviselői vesznek még részt. Én vagyok az egyetlen politikus.

A konferencia második napján egy magas rangú NATO-tiszt fogad, egy amerikai tábornok. Nagy megtiszteltetés számukra, indítja a beszélgetést, hogy a magyar küldöttséget az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának elnöke vezeti. Ugyanakkor aggodalommal tölti el őket, teszi hozzá, hogy nem látják a delegációban az Információs Hivatal egyetlen tagját sem. Majd felteszi a kérdést: Mi van Kocsis Kálmánnal? Úgy hallották, teszi hozzá, hogy a főigazgatót a kormány menesztette. Elmondja, hogy a kelet-európai nemzetbiztonsági szolgálatok közül a magyar Információs Hivatal az, amelyikkel kiemelkedően a legjobb a kapcsolatuk. Hozzáteszi, hogy igen nagy segítséget kaptak tőlük szovjet viszonylatban is.

Természetesen Magyarországhoz lojális politikusként azt válaszoltam, hogy történtek bizonyos szabálytalanságok, amelyek kivizsgálása folyamatban van, de ez nem érinti az IH működését. Kocsis Kálmán pedig, tettem hozzá, más fontos megbízatást, nagyköveti állást kapott. A NATO-hoz fűződő kapcsolataink megítélésében egyébként, szögeztem le, teljes az egyetértés a kormány és az ellenzék között.

A NATO-tiszt nem feszegette tovább a kérdést, úgy tett, mintha megnyugtatta volna a válaszom, de búcsúzóul még egyszer megjegyezte, hogy őszintén reméli, az Információs Hivatal élén a vezetőváltás nem okoz majd zavart a NATO és a magyar szolgálatok eddig kifogástalan együttműködésében. Hozzátette, bízik abban, hogy én, mint a nemzetbiztonsági bizottság elnöke, azon leszek, hogy ez a jövőben is így maradjon. Biztosítottam tárgyalópartneremet, hogy megítélésem szerint a magyar kormány is erre törekszik, egyben jeleztem neki, hogy mostani beszélgetésünkről tájékoztatni fogom Horn Gyula miniszterelnököt is.

Amikor Brüsszelből hazajöttem, másnap az első dolgom volt, hogy felhívjam a miniszterelnököt. Meglepetésemre a titkárság azonnal kapcsolta. Elmondtam neki, hogy Brüsszelben voltam egy NATO-konferencián, és szívesen tájékoztatnám a tapasztalatokról. Hozzátettem, hogy a Nyírfa-üggyel kapcsolatos vizsgálatokról is beszámolnék. Megjegyeztem, hogy Nikolits miniszter úr bizonyára folyamatosan tájékoztatja erről az ügyről, de talán nem baj, ha a másik oldalról is kap információkat. Horn Gyula megkérdezte, honnan beszélek, s miután mondtam, hogy a Fehér Házból, kijelentette, a legjobb, ha azonnal átmegyek hozzá.

Tíz perc, és belépek a miniszterelnök szobájába. Horn Gyula elnyomja a cigarettáját, barátságosan üdvözöl, és hellyel kínál. Szomorúság fog el: Antall Józsefre gondolok. Aztán erőt veszek magamon, s a feladatra koncentrálok. Horn türelmesen végighallgatja beszámolómat. Röviden tájékoztatom a Nyírfa-ügyről, néhány emberetekről vannak terhelő adatok az aktákban, mondom, de ellenőrizetlen információkról van csupán szó. Nem is értem, teszem hozzá, hogy a miniszternek miért kellett ebből az ügyből akkora perpatvart kavarnia. Elmondom, hogy a NATO-ban nagy tekintélyt vívott ki magának az Információs Hivatal, és azt is, hogy a Nyírfaügy, különösen Kocsis Kálmán elmozdítása bizonytalanságot keltett NATO-körökben. Jó lenne minél előbb véget vetni a botránynak, mondom, és megnyugtatni az amerikaiakat, hogy az IH továbbra is ugyanolyan jó partnerük lesz, mint amilyen eddig volt.

Amíg beszéltem, Horn nem szólt közbe, csendben szívta a cigarettáját. Ahogy elhallgattam, komótos mozdulattal elnyomja a csikket a hamutartóban s közben megkérdezi: Befejezted? Igen, felelem. Te, mondja, és rágyújt egy újabb cigarettára, én úgy utálom ezt az IH-t! Ne haragudj, mondom erre, akkor te épp olyan vagy, mint a Kőszeg Feri. Ne viccelj, vágja rá a miniszterelnök, az egy kretén! Nem úgy értem, folytatom, hanem úgy, hogy ő is zsigerből utálja a titkosszolgálatokat. Én nem zsigerből utálom, javít ki a miniszterelnök, miközben még egyszer beleszív a cigarettájába, hanem jól ismerem őket, és tudom, hogy milyen szemét emberek. Amikor diplomata voltam, magyarázza, nagyon is jól megismertem őket. Nemigen volt közöttük rendes ember, teszi hozzá. Valószínűleg volt egy-két afférja a nagykövetségen dolgozó biztonsági emberekkel, morfondírozom, nyilván innen az ellenszenv.

Antall József jut eszembe. Őt egész életében figyelték és zaklatták a titkosszolgálatok, és mégis félre tudta tenni személyes ellenszenvét. Aztán arra gondolok, hogy milyen groteszk is ez a helyzet. Az ellenzéki bizottsági elnök a kormányfővel szemben védelmezi a kormány nemzetbiztonsági szolgálatát. Ahogy ezt végiggondolom, önkéntelenül elmosolyodom. Min nevetsz, kérdezi a miniszterelnök? Nem érdekes, mondom, csak eszembe jutott valami, de nem ide tartozik. Aztán Horn Gyula feláll, elnyomja sokadik cigarettáját a hamutartóban, apró kezét kézfogásra nyújtja, és megköszöni a tájékoztatást.

Mint jóval később megtudom, Horn Gyula külszolgálata idején „Harcos” fedőnéven együttműködött az állambiztonsággal. Persze, ettől még róla is jelenthettek a kollégái…



« vissza