Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Olvasói levél

1961 nyarán ismerkedtem meg a svájci Chur városkában Albert Hunold volt bankárral, aki Wilhelm Röpke egyik legodaadóbb barátja és követője volt. Hunold előadónak hívott intézetébe; Churból Zürichbe mentünk, ahol aznap este beszélnem kellett JOHN F. Kennedy külpolitikájáról, amelyet korábban erősen bíráltam egy Amerikában megjelent könyvemben. Többről is volt szó abban a Kennedy politikánál; az amerikai külügyeket mint olyanokat vettem erős bírálat alá: az ideológiát, világmegváltást a háttérben, a veszélyt, amit a naivság és erőszak vegyüléke okoz. A könyvet elküldtem volt, Hunold tanácsára, Röpkének is, aki egy áradozó recenziót írt róla az egyik svájci lapban. Még ő se tehette ezt könnyen, mert a genfi intézetben, ahol csak megtűrve!!) tanított, anti-utópikus nézetei nem voltak népszerűek; a svájci sajtó és rádió pedig félt attól, mit gondol a „világ”.
NE FELEJTSÜK EL, milyen idők is jártak a független emberre 1960 körül. JÜRGEN MOLTMANN református teológus így emlékezett később vissza: „Akkoriban azt hittük, világmegváltás történt. A gyarmatosított népek szabaddá váltak és beléptek az Egyesült Nemzetekbe azt erősítendő; a fiatal és okos John Kennedy került az elnöki székbe; SZTÁLIN és XII. PlUS halottak voltak, két zsarnokkal (sic) kevesebb; JÁNOS pápa kinyitotta a Vatikán ablakait stb. stb.”
Röpke és én teljesen egy nézetet vallottunk, az ellenkezőjét, mint a fiatal MOLTMANN. De a puha és alkalmazkodó (l'économie obiige!) svájci atmoszférában Röpke alig mondhatott valakit barátjának. írta is nekem (1962): „Sajnos, mindenki beadja a derekát, Hans Barth és Werner Kaegi is remeg a csőcseléktől!” Persze, értelmiségi csőcselékről volt szó. Ilyenformán Röpke gyermekesen örült, és ezt megírta nekem New York-ba, amikor a müncheni egyetem díszdoktorává avatta. „Nem a hiúságomat érinti ez, inkább arról van szó, hogy a csőcselék majd kevésbé merészel támadni!”
A csőcselék azt vetette Röpke szemére, hogy ő sugallta ER- HARD kancellárnak — még mint német pénzügyminiszternek — azokat a reformokat és a soziale Marktwirtschaftot, amelyeket később a „német csodának” kereszteltek el. Másként, gondolták, Németország bolsevizálódhat, amint ez majdnem megtörtént Weimarban, a 20-as, 30-as években.
Én abban segítettem Röpke vélemény-kialakulását, hogy rámutattam írásaimban és beszélgetések során: Amerika távol áll attól az ideális társadalomtól és modelltől, amelyet a kapitalista liberálisok látni akartak benne. Már akkor közöltem vele, hogy az úgynevezett „konzervatívok” éppen úgy csak a dollárt imádják, mint progresszivista ellenfeleik; bár az előzőek Isten nevét is belekeverik politikai és gazdasági programjukba. Ezt Röpke is tapasztalta amerikai útjai során, de nem hitt rövid életű benyomásainak, inkább az olyanok írásainak, akik vele egy véleményen látszottak lenni. Az én tanúságom erősítette gyanúját, amint ez Nationalökonomie der Regierung Kennedy c. írásából látszik; mint több írása is, ez sem korlátozódott a gazdaságtanra, hanem szélesen hömpölygött az egész kultúrpanorá- mán keresztül. Mikor egyik remekműszámba menő cikkét hiába próbáltam Amerikában — a konzervatívok által — kiadatni, fanyarul írta vissza: Germanica non sunt legenda.” De tudta, hogy nem csak erről van szó, hanem kritikai nézeteiről is — főként azokról.
LEVELEZÉSÜNK a közel három évi ismeretség alatt németül, franciául és angolul folyt; időnként, mikor egy kifejezés nem jutott az egyik nyelven eszébe, a másik nyelvet használta, amit aztán én is utánoztam. Hangja szabad, sőt merész volt, de mindig udvarias, azokkal szemben is, akik őt támadták és svájci emigráns-életét nem vették jó néven. Mert német maradt mindhalálig; s hogy Genfet unta, ebben sem állt egyedül: Kálvin városa nem éppen vigadalom, és Röpkét az Intézet igazgatója — opportunista ember — többször megalázta, például azzal, hogy kurzusait megnyirbálta. Ne említsünk neveket, éppen Röpke szellemében.
Valahányszor Svájcban jártam, meglátogattam, többször ebédeltem is náluk. Ilyen alkalmakkor beszámoltam az utópia-áradat újabb haladásairól, mely hírek Röpkét, elszigetelt életmódjában, csak elvont módon érték el. De nagyon is tudta, miről van szó, minden új jelenséget beiktatott keresztény világnézetébe és aszerint bírálta.
Azt hiszem, valamelyest hozzájárultam ahhoz, hogy elfogadjon egy dél-afrikai meghívást, ha jól emlékszem a johannesburgi bányák vezetőségétől. Előadásokat kellett tartania, és én már előzőleg meséltem neki tapasztalataimról, amiket a kormány által meghívott politikai megfigyelőként szereztem. Röpke közölte velem meghívása hírét és nevetve mondta, hogy ha már Genfben nem, jövőre Johannesburgban találkozunk. Ő is, én is tartottunk az afrikai dolgokról előadást Zürichben, Hunold intézetében. Engem, mint idegent, a gyávák támadtak; őt, mint — részben — svájci hírességet, csak alattomosan próbálták szurkálni, például megtagadva tőle egy rádióinterjút. Viszont elérte azt, hogy „behozott” mint rendszeres munkatársat, a Schweizer Monatshefte c. folyóirathoz, amelynek egyik régi barátja, egy DR. Rieter nevű dúsgazdag polgár volt a tulajdonosa és főszerkesztője.
Éppen azon fáradozott,, hogy az amerikai külpolitikáról (angolul) írott könyvemet Svájcban németül kiadassa, amikor értesültem haláláról. Ez 1965-ben történt, én ismét Afrikából jöttem vissza. A kiadó erre megtagadta a könyv megjelentetését, és Hunold, a hű barát és Röpke tótumfaktuma sem tudott ezen változtatni. Wilhelm Röpke státusa akkor Európa-szerte kérdéses volt. Elismerték (bár sokan zokon vették), hogy ő a „német gazdasági csoda” igazi megteremtője, de ugyanakkor a „régi világ reakciósaként” elítélték, sőt brutálisan támadták. Kizárólag nagy presztízsének köszönhette, hogy nem tagadták ki teljesen, és amerikai barátai besorolták — bár nem oda való volt — a nagy csillagok: Hayek, Mises, Milton Friedman közé. Ezekről viszont neki nem volt nagy véleménye: az ő szemében csupán technikusok voltak, nem ütötték meg a filozófus mércéjét, vagyis az erkölcsöt kizárták szisztémájukból. Bizonyos keserűséggel emlegette, hogy az akkoriban alakult Mont Pélerin Társaság („világ kapitalistái egyesüljetek” lehetett volna a mottója) kitúrta őt a neki járó elnöki posztból, helyette Hayek és annak famulusai lettek az irányítók. Úgy érezte, hogy mellőzik, és ámbár kevés ilyen szerény emberrel találkoztam életemben, ez nagyon rosszul esett neki. Helyette a forrongó temperamentummal bőven ellátott Albert Hunold vezette a gerillaharcot — nem sok sikerrel.
Azt lehet mondani, hogy — mint ez a bölcsekkel olyan gyakran megesik — Röpke két szék közül a pad alá esett: egyik oldalon Keynes, másikon Hayek, mindkettő az angolszász gondolkodás képviselője. Talán Wilhelm Röpke volt korunk legnagyobb európai közgazdásza — akkor, amikor közgazdászoknak még nem osztogattak Nobel-díjat.



« vissza