Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Rendszerváltozás Magyarországon, 1990–1994 – Az Antall-kormány gazdaságpolitikája

 

Rendszerváltozás: a kihívás jellege és az Antall-kormány gazdaságpolitikai mérlege

 

A kommunista rendszer összeomlása a válságokat és tragédiákat hozó 20. század egyik legkedvezőbb fejleményének tekinthető, melynek nyomán hatalmas lehetőség, s egyúttal óriási kihívás jelent meg Magyarország, a kelet-európai államok, s maga a Szovjetunió előtt.

Az erőpróba lényege pár szóval összefoglalható: hogyan lehet szilárd demokráciát és prosperáló piacgazdaságot építeni egy elnyomó, terméketlen és korrupt politikai és gazdasági rendszer romjain? A helyzet súlyát növelte a korábbi kommunista országok lakosságában élő jogos vágy, hogy a lehető leghamarabb utolérjék a szabad nyugati világ polgárainak életszínvonalát – azét a világét, amelyhez most végre csatlakozhattak.

Antall József, Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke teljes mértékben tudatában volt ennek a lehetőségnek és a vele járó kihívásnak. Tisztában volt a hivatalával és kormányzással járó kivételes történelmi felelősséggel. Ez a hozzáállás fémjelezte államférfiúi működését, ami nagyrabecsülést váltott ki a fennálló demokráciák őt megismerő vezetői körében. Ezt a felelősségtudatot akarta örökül hagyni korai halála után utódaira, politikustársaira és a magyar népre.

Bár több mint két évtized telt el a kommunista rendszer bukása óta, az Antall-kormány gazdaságpolitikai gyakorlatáról elmondható, hogy nem csak a történészek érdeklődésére tarthat számot: nagy jelentőségű mind a jelenlegi magyar gazdasági helyzetről, mind az Antall utáni kormányok politikájáról folytatott viták szempontjából. Az 1990-et közvetlenül követő évek magyarországi tanulságai szélesebb kontextusban is megszívlelendők ma, amikor Európa és általában az OECD-térség politikai vezetői és gazdasági szakértői kiutat keresnek az elmélyült monetáris és gazdasági válságból.


Sokat írtak már Antallról és az „Antall-évekről”, de többnyire sajnos nem azok, akik vele együtt dolgozva ismerték politikusi gondolatvilágát és különleges képességeit, melyek révén biztonsággal átvezette Magyarországot a „rendszerváltozás” izgalmas, ám felettébb nehéz évein.

Nem vitás, hogy az Antall-kormány politikája távolról sem volt hibátlannak mondható. A „próba-szerencse módszer” alkalmazása, a gazdag és „meggyökeresedett” demokráciák kormányainak a pénzügyi válság következményeinek felszámolására tett erőfeszítései, valamint a nyugati piacgazdaságok irányítói által elkövetett ballépések és mulasztások ékesen bizonyítják, hogy a sikeres gazdaságpolitika, illetve a gazdaság megreformálása még normális körülmények között – azaz „rendszerváltozás” nélkül – is meglehetősen nehéz feladat.

Ugyanakkor a levonható legfontosabb következtetések igazolják az Antall-kormány gazdaságpolitikáját. Ezek három pontban foglalhatók össze.

Először is ki kell jelentenünk, hogy a későbbi kormányok eredményei és a magyar gazdaság jelenlegi helyzete tükrében az Antall-kormány gazdasági célkitűzései és erőfeszítései úgyszólván napról napra kedvezőbb fényben tűnnek fel.

Másodszor meg kell jegyeznünk, hogy egy meglehetősen elterjedt téveszmével szemben – miszerint a miniszterelnököt nem érdekelte volna a gazdaság – Antall igenis tudatában volt a gazdaságpolitika fontosságának. Az energikusan megvalósított kormányzati politika az általa képviselt értékeket, meggyőződéseket és elgondolásokat tükrözte, melyeket a legfontosabb kormánytagok és főtanácsadói is magukénak vallottak. Világosan kijelölte a célokat és a prioritásokat, és gazdaságpolitikai téren is vezető, illetve kezdeményező szerepet játszott. Miközben a legkülönbözőbb vélemények fogalmazódtak meg, az Antall-kormány koherens elgondolásokat és kiegyensúlyozott módszereket követett mind az előző rendszerben csődközeli helyzetbe jutott gazdaság rövid távú válságmenedzselése, mind a hosszú távú gazdasági újjáépítés és a piacgazdaság kialakítása terén. Ezek az elgondolások és módszerek határozták meg mindvégig a kormány gazdaságpolitikáját és ezzel kapcsolatos törvényjavaslatait.

Harmadszor le kell szögeznünk, hogy kétségkívül jó irányba tartottak Antall és kormánya azon kezdeményezései is, amelyek belső vagy külső támogatás hiányában nem valósulhattak meg. Az évek múltával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ezekkel a rendszerezett elgondolásokkal és módszerekkel való szakítás a rendszerváltozás első négy évében tett lépésekénél jóval súlyosabb problémákat okozott a magyar gazdaság számára az egymást követő szocialista-liberális kormányzatok idején. Ez mindenki számára nyilvánvalóvá vált a 2008-ban kitört világméretű pénzügyi válság során.

A továbbiakban három példát mutatok be az imént felvázolt következtetések igazolására és illusztrálására. Ezek a következők:

(1) a választott gazdasági és társadalmi modell (a „szociális piacgazdaság”);

(2) a külső államadósság kérdése;

(3) a bankprivatizációs stratégia.

Más fontos, ide kapcsolódó témákkal – így a Gazdaságstratégiai Munkacsoport (GAM) szerepével, a privatizáció átfogó mérlegével, valamint a „negyven év kommunizmus gazdasági és társadalmi örökségének” Antall miniszterelnök személyes kezdeményezésére 1993ben megkezdett, de csak halála után elkészült felmérésével – egy későbbi írásomban foglalkozom majd.

 

A gazdasági és társadalmi modell: a szociális piacgazdaság mint cél

 

A szocialista gazdaság modern piacgazdasággá való átalakítása során az Antall József vezette Magyar Demokrata Fórum a szociális piacgazdaság kiépítését jelölte meg céljául.

Ez a döntés úgyszólván magától értetődő volt. A második világháború után egyértelműen a szociális piacgazdaság bizonyult a gazdasági újjáépítés és átalakítás legsikeresebb modelljének: növekedés és stabilitás, társadalmi haladás, verseny és hatékonyság jelentkezett ezen keretek között. Ugyanakkor a korábbi kommunista országok közül Magyarország volt az egyetlen (és persze az újraegyesült Németország keleti fele), mely jövőbeli gazdasági és társadalmi berendezkedését a szociális piacgazdaság égisze alatt képzelte el.

Ezek az elképzelések „nemzetközi szakértői körökben” nem sok megértésre találtak – méghozzá nem csak az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, hanem az európai kontinensen sem. A gazdaságpolitikai szakértelmüket hangoztató nemzetközi szervezetek – az IMF, az IBRD (Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank), az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája), az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) vagy az Európai Bizottság – nemigen voltak tisztában a „szociális piacgazdaság” lényegével, és nem is nagyon érdekelte őket ez a modell. Ugyanez volt a helyzet az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (EBRD), melyet pedig éppen azért hívtak életre, hogy segítséget nyújtson a korábbi kommunista országoknak az „európai típusú” piacgazdaság felé vezető átmenet útján. Furcsamód még Theo Waigel német pénzügyminiszter is azt vallotta, hogy a szociális piacgazdaság nem „exportcikk”.

Ma viszont Németország határain belül és kívül Európában nagyon sokan egyetértenek abban, hogy a jelenlegi mély válság elkerülhető lett volna, ha az Európai Unió tagországai következetesebben tartották volna magukat a szociális piacgazdaság alapelveihez.

A jelek szerint sem a közgazdászok, sem a politikacsinálók nem vették észre (vagy talán elfelejtették), hogy a német modell megvalósítása az EU alapvető céljai közé tartozik. A Lisszaboni Szerződés 3. cikkelyében ez áll: „Az Unió egy belső piacot hoz létre. Az Unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen, árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul, amely a környezet minőségének magas fokú védelmével és javításával párosul.” (Kiemelés tőlem, H. O.)

 

A külső államadósság kérdése

 

A korábbi kelet-európai kommunista országok közül Magyarországon volt a legmagasabb az egy főre jutó külföldi államadósság és az éves adósságszolgálat. A hatalmas külső adósságteher azok közé a tényezők közé tartozott, amelyek behatárolták a kormányzat döntési lehetőségeit. Fékezte a beruházásokat és a magánfogyasztást, és döntő mértékben hozzájárult a magyar gazdaság makroökonómiai kiegyensúlyozatlanságához. Unos-untalan ezt hallottuk: nemcsak konzervatív fiskális és monetáris politikára van szükségünk, hanem egyenesen „meg kell szeretnünk a megszorításokat”, különben ideges reakciókat válthatunk ki a hitelezők körében, aminek következtében tovább nőnének a finanszírozási költségek és maga az adóteher.

Az 1980-as évek végére felgyűlt külföldi államadósság (ennek mértéke államtitok volt, mivel a nyugati kormányok, nemzetközi szervezetek és bankok erre kötelezték a magyar kommunista kormányt) jól tükrözte a gazdaságirányítás alapvetően elhibázott voltát, és egyre szaporodó káros következményei voltak, mivel az 1980-as évek során az adósságszolgálat jelentős részét tőkésítették.

A kommunista Magyarország hitelképességének első számú ügynöke Fekete János volt, aki hosszú évekig tevékenykedett a Magyar Nemzeti Bank alelnökeként, miközben (a kommunista világban egyedül) „magánemberként” tagja volt a Harmincak Csoportjának, mely a nemzetközi pénzügyi és monetáris élet vezetőiből állt. Fekete ugyanolyan folyékonyan és meggyőzően beszélte a Wall Street-i nemzetközi bankárok nyelvét, amikor biztosítani akarta a piacokat Magyarország piaci reformok iránti elkötelezettségéről, mint a magas rangú kommunista apparatcsikokét (akik közé maga is tartozott), amikor Kádár Jánost, a magyar kommunista párt vezetőjét, vagy a Kreml hatalmasságait igyekezett meggyőzni a magyarországi kommunizmus szilárd jövőjéről.

A magyar államadósság növekedését közvetett módon az úgynevezett „Volcker-sokk” is előidézte, mely az 1970-es években megállította az amerikai inflációt és a dollár folyamatos gyengülését. Az 1982-es mexikói válságot követően „a nemzetközi közösség” a „nemzetközi adósságválság” kezelésének terhét jórészt áthárította az adósok vállaira ahelyett, hogy a terhet megosztotta volna a helyzetért éppúgy felelős hitelezőkkel (a nemzetközi bankokkal) és kormányaikkal (továbbá nemzetközi szervezetekkel, így az IMF-fel, mely az 1970-es években tapssal ünnepelte „a petrodollárok sikeres visszaforgatását”).

A megoldást abban látták, hogy a hivatalos vagy hivatalosan szavatolt adósságokat átütemezik, miközben nyomást gyakorolnak az adós országokra azzal a céllal, hogy azok megszorítási politikát és „strukturális kiigazítási programokat” vezessenek be. Sok tekintetben már régóta esedékesek voltak ezek a lépések, de mind gazdasági, mind politikai szempontból rövidlátásról tanúskodott az a terv, hogy egyedül az adós országok viseljék a petrodollárok felelőtlen „visszaforgatásának” terhét. A tehermegosztás gondolata csíráiban sem szerepelt azokban a programokban, amelyeket a két republikánus pénzügyminiszterről „Baker Plan”-nek, illetve „Brady Plan”-nek neveztek el.

Az Antall-kormány számára a külső államadósság volt a negyvenéves kommunista uralom egyik leglátványosabb és egyben legterhesebb öröksége. Egy sor kérdés merült föl ennek kapcsán: ne ismerjük el a Kádár-rendszertől örökölt adósságot? Kérjen a kormány moratóriumot vagy adósságcsökkentést, esetleg jelentsen nyíltan államcsődöt? Mibe kerülnének ezek a lépések, és milyen következményekkel járnának? Milyen alternatívák állnak előttünk?

Antall miniszterelnök és munkatársai szükségesnek tartották, hogy mind az adósságszolgálat, mind a hiteltőke terén megpróbálják az adósságteher csökkentését elérni. Ugyanakkor tudatában voltak annak, hogy az egyoldalú lépések mind külpolitikai, mind belpolitikai szempontból súlyos kockázatokat hordozhatnak.

Végül úgy ítélték meg, hogy nagyobb a veszteségek kockázata, mint amilyen nyereségeket hoznának azok az előnyök, amelyek akár „a legjobb forgatókönyv” alapján bekövetkezhetnének. Álláspontjuk nem csak az 1980-as évek „nemzetközi adósságválságának” és a Baker-, illetve Brady-terv „eredményeinek” fényében nyert igazolást: azok az események is mellettük tanúskodnak, amelyek 1990 után következtek be. Ezek között említendő a lengyel és a jugoszláv pénzügyi és monetáris válság, illetve összeomlás, valamint az utóbbi húsz év nemzetközi pénzügyi krízisei, melyek sorát jelenleg Görögország és Ciprus zárja.

Az Antall-kormány tagjai egyetértettek abban, hogy a pénzügyi összeomlást csak akkor lehet elkerülni, ha a nyugati kormányok részt vállalnak az adósságkérdés megoldásának felelősségéből, és egyértelműen kinyilvánítják, hogy magukra vállalják az adósságcsökkentés terhét. Efféle garancia hiányában Magyarországnak a gyors tárgyalásos megegyezés legcsekélyebb reménye nélkül kellene szembenéznie hitelezőivel. Márpedig a megegyezésnek gyorsnak és véglegesnek kell lennie ahhoz, hogy elkerüljük a pénzügyi pánikot, ami nem csak a forint hazai és külföldi értékére mérne súlyos csapást, de egyben szűk korlátok közé szorítaná az importfinanszírozást, sőt a már így is túl törékeny magyar gazdaság működését.

Amikor azonban (az első Bush-kormány idején) a magyar küldöttek azt kérdezték az USA pénzügyminisztériumának főtisztviselőitől, hogy a kelet-európai országok esetében (melyek közül többen is jelentősen hozzájárultak a kommunista rendszer bukásához) más megoldásra is sor kerülhetne-e, mint amilyent az 1980-as években alkalmaztak, a legkülönbözőbb reakciókkal találkoztak. A megkérdezettek hol a visszafizetések egyoldalú felfüggesztését javasolták (ami időlegesen csökkentette volna Magyarország adósságszolgálatát, de nem apasztotta volna a hiteltőkét), hol pedig meg sem akarták hallani a kérdést – amikor például Brady pénzügyminiszter kerek-perec elutasította más megoldás megvitatását.

Az Antall-kormány már csak azért sem volt hajlandó egyoldalú lépésekre az államadósság kérdésében, mert nem csak az IMF-től és a Világbanktól, hanem a pénzügyminisztériumi bürokráciától és a Magyar Nemzeti Banktól sem kapott volna támogatást ezen a téren.

A nemzetközi pénzügyi intézményeknek az 1970-es években mutatott szánalmas teljesítménye (a petrodollárok visszaáramoltatása), valamint a következő évtized adósságválsága fényében nem számíthattunk arra, hogy az IMF és a Világbank – vagyis az a két szervezet, mely vezető szerepet követelt magának a kelet-európai „átmeneti folyamat” levezénylésében – kellő megértést tanúsít Magyarország iránt gazdasági és politikai téren.

Az említett intézmények munkatársai, illetve irányító testületei a velük folytatott számtalan megbeszélés során következetesen elzárkóztak a korábbi kommunista országok erőforráshiányának megvitatásától, és elutasították azt a felvetést is, hogy a fennálló nemzetközi bankés pénzügyi rendszer csak tovább súlyosbítja ezt az erőforráshiányt. A nemzetközi szervezetek bürokratái következetesen azzal érveltek, hogy „a magántőke majd mindent rendbe hoz”. Nem ismerték, vagy nem értékelték megfelelően azokat a módszereket, amelyek Nyugat-Európa és Japán második világháború utáni sikeres újjáépítéséhez vezettek, és nem voltak hajlandók figyelembe venni a kommunista rendszer összeomlása után jelentkező egyetlen kivételt, vagyis a Németország újraegyesítése során alkalmazott tehermegosztást (mely nem csak a két országrész, hanem az EB/EU és Németország között is érvényesült).

Az EB/EU által a korábbi Német Demokratikus Köztársaság tizenhétmillió polgárának juttatott közvetlen és közvetett segély összege magasabb volt, mint az összes egykori KGST-tagországnak nyújtott közvetlen támogatás. A nemzetközi szervezetek egyik-másik tisztségviselőjének rövidlátását és cinizmusát jól érzékelteti az a megjegyzés, amellyel egyikük kommentálta ezt az aránytalanságot: „Sonderfall Deutschland” – vagyis „Németország különleges eset”. A szóban forgó hivatalnok – aki történetesen német volt – ezzel tetézte arrogáns kijelentését: „Egy olyan ország, mint Magyarország, egyébként sem tudna mit kezdeni jelentősebb, a piacgazdaság kiépítését szolgáló erőforrásokkal.”(!)

 

Kétoldalú kísérletek

 

A kérdés, miszerint „reménykedhet-e Magyarország abban, hogy (a privatizáció során befolyt összegeken túl) olyan erőforrásokhoz juthat, amelyek nem növelik a külső államadósságot” – ami végül és megkésve az ország EU-tagságával bekövetkezett –, sohasem került le az Antall József és legközelebbi munkatársai előtt álló feladatok listájáról. A kérdés nem csak gazdasági és pénzügyi, hanem egyben politikai és erkölcsi vetületű is volt. A miniszterelnök úgy vélte, ő maga és kormánya tartozik azzal a magyar népnek, hogy nem adja föl a próbálkozásokat.

Minthogy az államcsőd gondolatát közvetlen és közvetett következményei miatt elvetették, és mivel a multilaterális megoldás útját elállta a „hagyományos bölcsesség” és a nemzetközi bürokrácia, a kormány csak valamilyen kétoldalú megállapodásban reménykedhetett.

Az első kísérletre a „taxisblokádot” közvetlenül követő napokban került sor. Az üzemanyagárak emelésének bejelentése nyomán a taxisofőrök koordinált akciója gyakorlatilag teljesen megbénította a közlekedést és következésképp a gazdaság működését az egész országban, ami komoly aggodalmat keltett a nyugati, és elsősorban az európai fővárosokban.

Bonnban Kohl kancellár attól tartott, hogy ez a rendkívül jól szervezett kormányellenes megmozdulás destabilizálja a magyar kormányt és a fiatal magyar demokráciát, ráadásul azokban a napokban, amikor a miniszterelnök súlyos műtét után kórházi kezelésre szorul. A kormányzati válságot tovább fokozta Göncz köztársasági elnök beszéde és a kulisszák mögötti mesterkedései. Az elnök megnehezítette a kormány dolgát azzal, hogy a blokád szervezőinek oldalára állt: az üzemanyag-áremelés visszavonására szólította föl a hatóságokat, és „nagykoalíció” létrehozását várta a parlamenti pártoktól.

Kohl kancellár nagy létszámú, kormánytisztviselőkből álló küldöttséget indított Budapestre, hogy politikai, lélektani és materiális segítséget nyújtsanak az „ostromlott” magyar kormánynak, és kipuhatolják a politikai élet főszereplőinek szándékait. A delegáció élén Otto Schlecht, a német gazdasági minisztérium államtitkára állt, aki korábban hosszú éveken át volt „a német gazdasági csoda atyjának”, Ludwig Erhardnak közeli munkatársa.

A magyar és német kormányhivatalnokok plenáris ülésén a magyar delegáció vezetője azonnal a tárgyra tért, és kijelentette: ha az európai országok azt szeretnék, hogy a magyar lakosság nagyobb lelkesedéssel támogassa a piacgazdaság kialakítását, akkor konkrét lépéseket kell tenniük az átmenet költségeinek csökkentése érdekében. 1991-től kezdődően évi egymilliárd dollár folyósítását javasolta a következő három évre, amelyet Magyarország az infrastruktúra modernizálására, szociális beruházásokra, a hitelélet konszolidálására stb. fordított volna az adományozó országok ellenőrzése mellett.

Az ülést követő vacsora során a magyar kormánytisztviselők megvitatták az elhangzott javaslatot Schlechttel, aki az 1948–1952-es időszak tapasztalatai és a korábbi Kelet-Németországnak nyújtott nagylelkű segítség fényében az összes nyugati kormánytag közül a legjobban tudhatta, hogy egy ilyen lépés összhangban állna a szociális piacgazdaság hagyományával és szellemével, és nagymértékben előmozdítaná a demokrácia és a piacgazdaság fejlődését. A német államtitkár udvariasan meghallgatta a magyarok felvetéseit, majd másnap kora reggel küldöttségével együtt visszarepült Bonnba, ahonnan azután semmiféle választ nem küldött a magyar javaslatra. Mindössze annyit tett, hogy szerény összegű hiteleket folyósíttatott a Kelet-Németországban kitermelt barnaszén Magyarországra történő szállításához. Ugyanis a szigorú környezetvédelmi előírások miatt ezt a szenet Németországban már nem használhatták föl, de úgy gondolták, jó lesz Magyarországnak.

A „bilaterális rábeszélés” terén tett második komolyabb kísérletet az 1991-es év elejétől készítették elő a Gazdasági Kabinet közreműködésével. Részletes dokumentumban ismertették Magyarország erőforráshiányát, és bemutatták, milyen eredményesen szolgálhatná a hárommilliárdos összeg az ország átalakulását. Erre azért volt szükség, mert bizonyos körök alábecsülték az átmenet költségeit és a kommunizmusból éppen kilábaló ország nehézségeit.

Antall miniszterelnök maga vállalkozott arra, hogy Helmut Kohl elé tárja a kérdést, s arra próbálta rábeszélni a kancellárt, hogy még a londoni csúcs előtt terjessze azt a G7 országai elé. De az Antall–Kohl találkozót éppúgy csönd követte, mint a Schlechttel folytatott tárgyalást.

A G7 országainak 1991-es csúcstalálkozója beérte azzal, hogy dicséretekkel halmozza el az IMF-et és a Világbankot, és üdvözli az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank létrehozását. Amint a tanácskozást lezáró kommünikéből is kiviláglik, a fiatal demokráciák gazdasági problémái nem sok figyelmet kaptak:

Tisztelettel adózunk az óriási akadályok közepette demokráciát és piacgazdaságot építő közép- és kelet-európai országok bátorságának és eltökéltségének. Üdvözöljük a régióban végbemenő politikai és gazdasági átalakulást. Ezek a változások nagy történelmi jelentőségűek. Bulgária és Románia is követi már Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia úttörő erőfeszítéseit, miközben Albánia kezd kilépni hosszú ideje tartó elszigeteltségéből. [Úgy véljük,] hogy az átalakulás sikere elsősorban az érintett országok kitartó erőfeszítéseitől függ […]”.

A történelmi hűség kedvéért meg kell említenünk, hogy a Clintonadminisztráció sem szentelt több figyelmet Kelet-Európa gazdasági problémáinak, mint a Bush-kormányzat. Így például Larry Summers, az USA pénzügyminisztériumának második embere (később pénzügyminiszter) az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 1994. évi közgyűlésén kijelentette, hogy minden korábbi kommunista országnak a modern piacgazdaság alapelveit eltökélten magáévá tevő Albánia példáját kell követnie. (Ez a buzdítás nem sokkal azelőtt hangzott el, hogy az albán gazdaság egy Ponzi-sémát követően gyakorlatilag összeomlott.)

A következtetést, miszerint a G7-kormányok 1990 őszi kezdeményezése és memoranduma nem tekinthetők felületes elképzelésekre épített, előreláthatóan is kudarchoz vezető kísérletnek, legalább négy súlyos érv igazolhatja:

(1) az Európa újjáépítését szolgáló 1948–1952-es amerikai segélyprogram (Marshall-terv) mérlege;

(2) a német kormány által a korábbi keletnémet területekre átutalt közvetlen segélyek összege;

(3) a korábbi Jugoszláviában és a felbomlott Szovjetunió egyes utódállamaiban bekövetkező sikertelen rendszerváltozás által mind az ottani lakosság, mind Európa és az egész nyugati világ számára előidézett hatalmas költségek;

(4) valamint hogy mi minden forgott kockán a rendszerváltozás sikerével vagy kudarcával. A logikának és a történelmi tapasztalatnak már a jugoszláviai krízis bekövetkezése előtt azt kellett volna diktálni az európai (és amerikai) vezetőknek, hogy a kudarc megelőzése kevesebb költséggel és több előnnyel jár, mind a gazdasági és pénzügyi összeomlás következményeinek kezelése.

A német (valamint az EU és USA) statisztikák nem igazán átláthatóak a külföldi segélyösszegek, sőt még egy adott országon belül végbement pénzátutalások vonatkozásában sem. Politikai szempontból biztonságosabb, ha alacsonyabb számokat adnak meg, miközben egyes tranzakciókat nehezen értelmezhető kategóriákba sorolnak. Ez a helyzet azokkal az összegekkel is, amelyeket Németország (és az EU más tagállamai) juttattak – közvetlenül vagy közvetve – a keletnémet országrésznek. Megbízható becslések szerint az első tizenöt évben ide irányuló pénzösszegek nagysága meghaladta az 1500 milliárd márkát (ami ma nagyjából 1,5 trillió USA dollárnak felel meg). Egyedül a német privatizációs ügynökség által négy év alatt fölhalmozott nettó adósság összege több mint 200 milliárd márkát tett ki.

Az Antall-kormány adósságkezelési stratégiája számos figyelemre méltó vonást tartalmazott, és több jótékony utóhatással járt. Mindenekelőtt hozzájárult egy nemzetközi és hazai pénzügyi válság elkerüléséhez. A pénzügyi csődök gazdasági és társadalmi következményeit jól példázza a (még a fölbomlás előtti) Jugoszláviában, valamint Lengyelországban és az Orosz Föderációban bekövetkezett krízis. Ugyanakkor az Antall-kormány gazdaságpolitikája ösztönzően hatott a közvetlen magánberuházásokra, valamint a magyar ipari és szolgáltatói szektor modernizálására. Végül pedig Magyarország – legalábbis elvben – többé-kevésbé egyenlő félként tárgyalhatott az IMF, a Világbank és a nem sokkal korábban létrejött Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank vezető tisztségviselőivel (mellesleg ezen utóbbi intézmény képviselői éppolyan rövidlátásról tettek tanúbizonyságot, mint a két előbbi vezetői). Sajnos azonban az 1994 után hatalomra került kormányok nem mindig éltek kellő körültekintéssel az antalli évek alatt felhalmozott erkölcsi és pénztőkével.

 

A bankprivatizációs stratégia

 

Az utolsó kérdés, amelyet jelen írásomban tárgyalok, az Antall-kormány bankprivatizációs stratégiája.

Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy az összes korábbi kommunista ország közül az Antall-kormány által irányított Magyarország tette a legteljesebben a magáévá a piaci privatizáció alapelveit. Antall miniszterelnök gazdasági, politikai és etikai okokból egyaránt gondosan ügyelt arra, hogy ne alakulhasson ki a negyvenes évek végén végrehajtott államosítások – sok esetben pazarló kisajátítások – fordított tükörképe, vagyis ne kerüljön sor az állami vagyon ellentételezetlen eltékozlására. A piaci irányultságú privatizáció megvalósítása volt a cél, ami azt jelentette, hogy a vevőknek magyar és külföldi beruházók közül kellett kikerülniük. A két legfontosabb szempont a következő volt:

(1) mekkora eladási ár érhető el;

(2) milyen kilátások vannak a privatizálandó cégek modernizálására és versenyképessé tételére a hazai és a nemzetközi piacokon.

A kormány maga határozta meg a nemzetgazdaság kulcságazataiban végbemenő privatizáció sajátos feltételeit és stratégiáit. Ennek egyik legfontosabb eleme a bankprivatizációs stratégia volt.

Az 1992 tavaszán elfogadott tervben két alapvető követelmény fogalmazódott meg:

(1) a bankok kötelesek a privatizáció megkezdése előtt megtisztítani mérlegüket, méghozzá anélkül, hogy ennek költségeit jelenlegi vagy jövőbeni ügyfeleikre hárítanák;

(2) a nagy magyar bankoknak stratégiai partnereket kell találniuk a vezető nemzetközi bankok közül; „ugyanakkor azonban el kell kerülni, hogy a magyar bankrendszer külföldi ellenőrzés alá kerüljön”.

A stratégiában szereplő ütemterv lehetővé tette volna, hogy jóval a kormány mandátumának lejárta előtt legalább egy-két, vagy akár három magyar bank is stratégiai partnerséget alakítson ki vezető nemzetközi bankokkal. Azonban egy sor hazai és külföldi fejlemény következtében az ütemterv már kezdetben súlyos késedelmet szenvedett.

Az első ilyen tényező a pénzügyminisztérium és néhány hazai bankár (ezek között elsősorban a Budapest Bank akkori elnöke említendő, aki aztán az Antall-kabinetet váltó Horn-kormány pénzügyminisztere lett…) ellenállása volt: különböző eszközökkel állandóan késleltették a tervezett hitelkonszolidációs alap létrehozását, mely a bankok mérlegének egyensúlyba hozását szolgálta volna. Minthogy nem számíthattunk semmiféle hivatalos külső finanszírozásra, a szóban forgó politika előrevetített költségvetési hatása jó ürügyként szolgált azoknak, akik már kezdettől ellenezték a bankprivatizációs stratégiát – mégpedig alapvetően azért, mert az Antall-kormány dolgozta ki azt.

Egy másik súlyos probléma abból eredt, hogy egyes külföldi kormányok (jelesül a brit és az amerikai kormány), továbbá az Európai Bizottság és a Világbank annak a kívánságuknak, sőt követelésüknek adtak hangot, hogy közvetlenül vegyenek részt a magyarországi bankprivatizáció folyamatában, és gyakorlatilag ellenőrizzék azt. Amikor tudatták velük, hogy a bankprivatizáció kizárólag a magyar kormány illetékességi körébe tartozik, az US AID és a brit kormány azonnal visszavonta korábbi ígéretét, melynek értelmében hozzájárult volna a költséges bankprivatizációs folyamat finanszírozásához (valójában a magyar kormányt tanácsokkal ellátó nyugati beruházási bankok számláit fizették volna). Ez volt az egyik legkirívóbb példája annak, amikor nyugati államok és szervezetek be akartak avatkozni a magyar kormányzat szuverenitásába.

Mindez azt eredményezte, hogy az Antall-kormány mandátuma alatt egyetlen jelentősebb bank privatizációjára sem került sor. Ekképp a fentebb említett második stratégiai követelmény – „el kell kerülni, hogy a magyar bankrendszer külföldi ellenőrzés alá kerüljön” – sohasem állhatta ki a valóság próbáját.

Tegyük azért hozzá, hogy ha ezt a stratégiát (a nemzetközi pénzvilág felé nyitást a magyar bankok külföldi ellenőrzése nélkül) a következő kormányok is a magukévá tették volna, akkor lehetséges, hogy Brüsszel ideológiai vétójába ütköznek, vagy mint Olaszországban láthattuk – még büntetőeljárást is indítanak a stratégia megvalósításán dolgozó kormányhivatalnokok ellen.

Sokan emlékeznek még Antonio Faziónak, az olasz központi bank sokáig hivatalban levő és nagy tisztelettel övezett kormányzójának szerencsétlen történetére. (Jegyezzük meg, hogy a Banca d’Italia tisztviselői mindig komoly nemzetközi hírnévnek örvendtek magas fokú szakértelmük és feddhetetlenségük folytán.)

Faziónak 2005-ben le kellett mondani tisztjéről, miután (lehallgatott beszélgetései alapján) büntetőeljárást indítottak ellene: a vád szerint arra használta fel pozícióját, hogy megakadályozza egy olasz bank külföldi tulajdonba kerülését. Régóta gyanították, hogy Fazio nemigen lelkesedik az európai bankszektorban és úgyszólván az egész világban kitört fuzionálási és bekebelezési mánia ellen, és nem békült meg azzal a tendenciával, amely az olasz bankszektor külföldi ellenőrzéséhez vezethetett volna.

A Fazio becsületét és szakmai karrierjét leromboló külföldi bank a holland ABN Amro volt.

Minden jó, ha a vége jó.” Miután 2006-ban Mario Draghit nevezték ki Fazio helyére, az ABN Amro mindjárt elérte, amivel Fazio bukása előtt hiába próbálkozott. (Mellesleg Draghi azóta az Európai Központi Bank elnöke lett…)

Ám a történet sajnos nem ezzel ért véget. A végkifejlet nem csak az ABN Amrót érintette hátrányosan, hanem a holland, brit és belga adófizetőket és megtakarított pénzüket, valamint az egész európai bankrendszert. Ugyanis nem sokkal itáliai kalandja után a második legnagyobb holland banknak számító ABN Amro egy jóval szélesebb körű és szerteágazóbb M&A (összeolvadási és cégfelvásárlási) műveletbe bonyolódott, melynek eredményeként a Royal Bank of Scotland ellenőrzése alá került. Mielőtt még a tinta megszáradt volna a hivatalos iratokra biggyesztett aláírásokon – vagyis jóval azelőtt, hogy az új európai megabank komplex struktúrája működésbe léphetett volna, hogy teljesítse az alapító okiratban megfogalmazott, együttműködést, hatékonyságot és jövedelmezőséget kilátásba helyező, hagyományosan optimista ígéreteit –, kitört a nemzetközi pénzügyi válság.

A „Royal Bank of Scotland & ABN Amro” esete mára jól példázza és jelképezi mindazokat a káros következményeket, amelyek az illetékes kormányok által támogatott, illetve elnézett nagyszabású bankösszeolvadásokból eredhetnek. Ezek a gyökértelen bankóriások megvetően bánnak az átlagos kölcsönfelvevőkkel és megtakarítókkal, miközben hamis biztonságtudatban élnek, abban a hiszemben, hogy „túl hatalmasak ahhoz, hogy megbukjanak”.

Ezzel az utólagos bölcsességgel, valamint a jelenlegi pénzügyi válság következményeinek és az eljövendő fejlemények kiváltotta általános aggodalom ismeretében talán nem tévedünk, ha kijelentjük, hogy az azóta bekövetkezett események alapvetően igazolták az Antall-kormány óvatos bankprivatizációs stratégiáját és Fazio bankkormányzó nézeteit – jóllehet a maguk idejében azért bírálták őket, mert szembehelyezkedtek a korszellemmel.



« vissza