Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az MDF-frakcióvezető memoárjából 3. rész


 

A közvélemény egy része tényként fogadta el…

 

A Parlamentben, a kormány üléstermében voltam éppen, amikor eljutott hozzánk a hír, hogy kormánypárti tüntetők jelentek meg a Kossuth téren. A XI. kerületi emdéefesek lehetnek, mondtam a többieknek. Otthagytuk az üléstermet, és átmentünk a Parlament Kossuth tér felőli frontján lévő folyosóra. Az ablakpárkányokra felkapaszkodva néztük, ahogy a Parlament lépcsőin álló tüntetők a kormányt éltetik, velük szemben a téren tülköléssel tiltakozó taxisok, a két csoport között rendőrkordon.

Egyik képviselőtársunk, Zacsek Gyula kapacitálja a belügyminisztert, hogy köszöntse a kormánypárti tüntetőket. Horváth Balázs szabadkozik, hogy túl magas az ablak, ezért segítő kezek a combjánál fogva felemelik. Alulról hatalmas ováció és erősödő tülkölés fogadja a nyitott ablakban imbolyogva egyensúlyozó belügyminisztert, aki a győzelem jelét mutatja fel híveinek. A televízióban látott és többször megismételt jelenet alapján kész a rosszhiszemű interpretáció, amit sikerült mélyen bevésni az emberek agyába: Horváth Balázs a taxisblokád alatt részegen imbolyogva integetett a Parlament ablakában...

Ennél durvább volt, amikor Eörsi Mátyás, az SZDSZ prominens politikusa, jó másfél évvel az események után egy televízió-műsorban kijelentette, hogy Göncz Árpádnak azért kellett a taxisok oldalán fellépnie, mert „Horváth Balázs, akkori belügyminiszter azt fontolgatta, hogy a tömeg közé lövet”. Hiába szolgáltatott a bíróság később elégtételt az ügyet perre vivő Antall-kormánynak és az igaztalanul megvádolt Horváth Balázsnak, a közvélemény jelentős része tényként fogadta el az SZDSZ politikusának hamis állítását.

 

* * *

 

Szombaton este hét óra előtt Pálffy G. István, a Híradó főszerkesztője egymás után kétszer is keresett telefonon. Gondoltam, érdekli őket a frakció álláspontja, gyorsan átmegyek a Szabadság térre, hátha beférek még a fél nyolcas Híradóba.

A televízióban a szokásosnál is nagyobb az izgalom. Pálffynak megjegyzem, itt aztán igazán peng a kard, talán még inkább, mint nálunk, a frakcióban. Hamar kiderül, nem az álláspontunkra kíváncsiak, hanem azt remélik tőlem, sikerül rábeszélnem Antallt arra, amire eddig senkinek, hogy szólaljon meg a Magyar Televízióban.

Mondom, délután már beszéltem vele, és egyértelműen kijelentette, akkor fog csak nyilatkozni, ha már helyreállt a rend, de ha akarják, megpróbálom még egyszer. Akarták, meg is próbáltam, de elsőre nem értem el a miniszterelnököt. Viszont mindjárt kezdődik a Híradó, jegyeztem meg, nem tudnám-e beolvasni a frakció rövid állásfoglalását? Így az utolsó pillanatban már elég nehéz, felelte a főszerkesztő, de üljek be a stúdióba, és legyek készenlétben, hátha adódik valamilyen lehetőség.

Így aztán bementem a stúdióba, leültem a Regős Sándor ügyeletes szerkesztő mellett lévő székre, és vártam, mikor kerülök sorra. Regős ugyan nem sok jóval biztatott, de ha Pálffy azt mondta, hogy legyek készenlétben, akkor maradok, gondoltam, s ha már itt vagyok, legalább végignézem a Híradót. Végül a műsorba ugyan nem sikerült bekerülnöm, viszont felkerültem a Beszélő vasárnapi különkiadásának címlapjára. Az SZDSZ nagy múltú lapját nem sokan olvassák, a Kurírt viszont annál többen, amely a Beszélőt idézve beszámolt arról, hogy az MDF frakcióvezetője az ügyeletes szerkesztő mellett végigülte a Híradó teljes műsoridejét. „Annak idején a telefon dívott, most már a személyes jelenlét?” – tette fel a sokatmondó költői kérdést a lap. Pálffy G. Istvánnal együtt hiába mondtuk el többször is az igazságot, újra meg újra megjelent a különböző fórumokon, hogy a taxisblokád alatt az MDF frakcióvezetője személyesen irányította a Magyar Televíziót.

 

Sajtótájékoztató Csengey Dénessel

 

A Híradó után sikerült elérnem a miniszterelnököt, aki azt üzente Pálffynak, hogy amint helyreállt a rend, jöhetnek. Aztán siettem át a Parlamentbe, mert a televízióban hallottam, hogy egy óra múlva kezdődik a külügyminiszter és a kormányszóvivő közös sajtótájékoztatója, gondoltam, ott majd módom lesz ismertetni a frakció állásfoglalását. Jeszenszky Géza át is engedte nekünk a sajtótájékoztató első részét, amelyet az MDF képviselőcsoportja nevében, Csengey Dénessel együtt tartottunk meg.

A frakció állásfoglalása alapján a sajtótájékoztatón kijelentettem, hogy az MDF parlamenti képviselőcsoportja teljes egyértelműséggel támogatja a kormány törekvéseit, és azt is, hogy az áremeléssel kapcsolatos kormánydöntés megalapozott volt, annak visszavonására nincs lehetőség.

Miután a frakcióülésen újra meg újra felmerült, és része volt az állásfoglalásnak is, nem kerülhettem meg a köztársasági elnök felelősségének kérdését sem. Leszögeztem, hogy Göncz Árpád péntek esti nyilatkozatával túllépte hatáskörét, mivel a blokádot emelő taxisokkal azonosult, ahelyett, hogy a közrend helyreállítására szólította volna fel a demonstrálókat. A köztársasági elnöknek tisztában kellett lennie azzal is, tettem hozzá, hogy a benzináremelés kérdése a kormányzat hatáskörébe tartozik. Megjegyeztem, hogy a taxisok és a kormány képviselői közötti megállapodást végül is az elnöki nyilatkozat akadályozta meg.

A frakció álláspontjaként hangsúlyoztam, hogy egy jogellenes megmozdulásról van szó, és a kormány részéről nem a gyengeség, hanem a politikai tolerancia megnyilvánulása, hogy nem számolta fel erőszakosan a törvénytelen akciót. A frakció támogatja a kormánynak azt a törekvését, hogy erőszakra a továbbiakban se kerüljön sor, jelentettem ki, azonban a törvénytelen helyzet sokáig nem tartható fenn.

Csengey Dénes a sajtótájékoztatót felhasználva úgy akart mozgósítani az MDF Bem téri központjából másnapra szervezett kormánypárti tüntetésre, hogy közben parlamenti képviselőként a formális jogellenességgel sem azonosul. Ezért kijelentette, hogy vasárnap a temetőbe igyekvő civilek sokkal többen lesznek, mint a blokádot fenntartó taxisok. Nagyon fontos, folytatta, hogy az MDF aktivistái és hívei akkor az utcán legyenek, és jelenlétükkel, esetleges közbelépésükkel megakadályozzák azt, hogy erőszakos összecsapásokra kerüljön sor.

 

Puhul a kormány álláspontja

 

Szombaton egyébként nemcsak a frakció, hanem kisebb-nagyobb megszakításokkal a kormány is ülésezett, amelyre engem is meghívtak. Ha egyfolytában nem is voltam ott, de összességében néhány órát szombaton is eltöltöttem a kormányülésen.

A magánfuvarozók képviselőivel tárgyaló delegáció összetételében teljes volt az egyetértés, Rabár Ferenc pénzügyminiszter, Kis Gyula kisgazda tárca nélküli miniszter és Szabó Tamás munkaügyi politikai államtitkár személyében mindenki egyetértett. Annál hevesebb vita alakult ki abban a kérdésben, hogy a tárgyalások – miként azt Szabó Tamás már a tegnapi napon is újra meg újra javasolta – kiterjedjenek-e az árcsökkentés lehetőségére is. A kormányülésen végül 7-6 arányban olyan döntés született, hogy az üzemanyag fogyasztói árának csökkentéséről nem lehet szó. A kormány határozatot hozott abban is, hogy az Érdekegyeztető Tanács keretében vasárnap délelőtt folytatandó tárgyalások megkezdésének előfeltételéül szabja, hogy az útelzárások addig megszűnjenek.

Vasárnap reggel viszont jelentős elmozdulás következett be a kormány álláspontjában. Formálisan ugyan továbbra is a szombat este elfogadott nyilatkozatát tekintette tárgyalási alapnak, de a magyar gépkocsi-tulajdonosoknak nyújtandó literenkénti 10-12 forintos kedvezménynek nevezve, tulajdonképpen lehetővé tette az árcsökkentést, és már nem tekintette előfeltételnek az útelzárások megszüntetését, csupán a létrehozandó megállapodás megerősítésének szabta feltételéül, hogy a megállapodás elfogadását követő két órán belül szűnjék meg a blokád.

Az Érdekegyeztető Tanács ülésén részt vevő kormányküldöttség vezetésével a megegyezésre kész, addig is rugalmasan tárgyaló Rabár Ferenc pénzügyminisztert bízták meg, mégpedig teljes felhatalmazással. Mellette Bod Péter Ákost, Szabó Tamást, valamint a Pénzügyminisztérium politikai államtitkárát, Botos Katalint delegálták. A tárgyalásokhoz kapcsolódóan a kormány három munkacsoportot hozott létre, valamint javasolta az Érdekegyeztető Tanács ülésének televíziós nyilvánosságát.

Ennek megfelelően vasárnap délelőtt 11 órától kezdve a televízió kamerái előtt folytak a tárgyalások a Munkaügyi Minisztériumban. A munkavállalók képviseletében ott ült Nagy Sándor, az állampárthoz kötődő szakszervezet első számú embere, a munkaadók szóvivője pedig a VOSZ képviseletében Palotás János volt. A televízió nézői nyilván csodálkozva kísérhették figyelemmel, miként alakul egy sajátos összjáték a pártállami szakszervezeti vezető és az emdéefes országgyűlési képviselő között, szemben az MDF által vezetett koalíciós kormány minisztereivel.

 

* * *

 

A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjának tagjai a vasárnapot is együtt töltötték. Miután a szabaddemokraták egyértelműen a blokád mellett álltak ki, ugyanakkor a Fidesz vezetői távol tartották magukat a torlaszoktól, s megnyilatkozásaikban mérsékelt álláspontot fogadtak el, indokoltnak láttuk, hogy valamiféle közös akciót kezdeményezzünk a legkisebb ellenzéki párttal.

A téma adott volt: a parlament nyugodt munkájának biztosítása a rend helyreállítását követően. Az ötlet Csengey Dénesé volt, de én is egyetértettem azzal, hogy egy MDF–Fidesz közös nyilatkozat azon túl, hogy fricska lehet a szabaddemokratáknak, akár a légkör javításához is hozzájárulhat. Én megyek tárgyalni, mondta Csengey, ha kosarat kapunk, ne a frakcióvezetőt érje visszautasítás. Hálás voltam neki, bár – mint hamarosan kiderült – ezúttal felesleges volt az óvatosság. A fideszesek korrekt partnereknek bizonyultak. Egyetértettek abban, hogy a parlamentben minimálisra kell szorítani a taxisblokáddal kapcsolatos vitákat, és az év hátralévő időszakában arra kell koncentrálni, hogy az országnak 1991-re megalapozott költségvetése és működőképes önkormányzatai legyenek, továbbá abban is, hogy a megbeszélésről a két frakció közleményt adjon ki.

 

Azt hittük, hogy van nemzet

 

Amikor beléptem Antall József kórházi szobájába, a miniszterelnök, aki pizsamában ült az ágya szélén, rám nézett, és így szólt: „Azt hittük, hogy van nemzet.” Belém hasított, hogy napok óta nekem is ez jár az eszemben, de csak annyit mondtam: nem gondoltam volna, hogy néhány hónappal a választások után szembefordulnak velünk az emberek. És nem a taxisok akciója az, ami elkeserít, tettem hozzá, hanem az azt övező szimpátia.

A jövőben mindent őszintén el kell mondanunk az embereknek, jelentette ki Antall, akkor is, ha belebukunk. De most mindenki megérezhette, hogy milyen törékeny ez az egész, folytatta, és akiben van felelősségérzet, az belátja, hogy a legfontosabb kérdésekben szükség van a parlamenti pártok együttműködésére.

A szomorú az, mondtam erre, hogy nem csak az MSZP és az SZDSZ, hanem a köztársasági elnök is a taxisok oldalára állt, ahelyett, hogy az úttorlaszok eltávolítására szólította volna fel őket. Ez így van, felelte a miniszterelnök, de akkor sem szabad támadnunk a köztársasági elnököt. A frakcióban nagy a felháborodás Göncz Árpád szereplése miatt, vetettem közbe. Az lehet, mondta Antall, mi viszont felelősek vagyunk az ország alkotmányos működéséért, és ez alól nem mentesít bennünket az sem, ha mások figyelmen kívül hagyják saját felelősségüket.

Tudtam, hogy Antall a frakció sajtótájékoztatóján elhangzottakat kifogásolja, de nem akartam magyarázkodni. Pedig elmondhattam volna, ha majd helyreállt a rend, szerintem is mindent meg kell tennünk azért, hogy Göncz Árpád a kormánypártiak körében is visszaszerezze megtépázott tekintélyét, egyelőre azonban a frakció kormány iránti lojalitásának megőrzése a legfontosabb. Ezért én, mint frakcióvezető a nyilvánosság előtt sem hallgathattam el a köztársasági elnök felelősségét. Mindezt elmondhattam volna a miniszterelnöknek, hiszen a frakció lojalitása éppen neki a legfontosabb, de nem akartam magyarázkodni.

Magam sem vagyok biztos benne, mondtam ehelyett rövid hallgatás után, de talán mégis jó, ha tudod, hogy Göncznek volt egy mondata a pénteki kormányülésen, ami érzésem szerint ellened irányulhatott. Valami olyasmit mondott, folytattam, hogy nem csak gyalogáldozatra lesz szükség, hanem ennél többre is. Szerinted mire célozhatott? – kérdeztem, majd rögtön meg is adtam a választ: ha a gyalogáldozat miniszterek cseréjét jelenti, az ennél több a miniszterelnökét jelenti.

Kis Jánosék stratégiájába ez beleillik, ismerte el Antall, de nem hiszem, hogy Árpád ellenem fordulna. Majd – miután kérésére elismételtem, hogyan is hangzott az ominózus mondat – megjegyezte: ha nem vagyok is annyira otthon a sakkban, mint amennyire Kádár volt, annyit azért tudok, hogy a tisztáldozat az, ami több a gyalogáldozatnál. A vezér legfeljebb utána következik, tette hozzá, s elmosolyodott.

A beszélgetés során felvetettem, nem gondolja-e, hogy mégis neki kellett volna felszólítania a taxisokat az úttorlaszok eltávolítására, miután Göncz Árpád erre nem volt hajlandó. Ez szereptévesztés lett volna, felelte Antall. Én miniszterelnökként pártpolitikus vagyok, tette hozzá, nem játszhatom el a köztársasági elnök szerepét. Erre megjegyeztem, hogy a miniszterelnök fellépése is megnyugtathatja a kedélyeket, s talán most, hogy kezd helyreállni a rend, itt lenne az ideje, hogy nyilatkozzon a televíziónak, mire Antall kijelentette: csak akkor fogok megszólalni, ha megszületik a megállapodás. Akkor talán megnyugtatóak lehetnek a szavaim, tette hozzá, de azelőtt nem.

Megértettem a miniszterelnököt. Ha már így alakult, jobb ebből a konfliktusból kimaradnia.

Elmesélte még, hogy a bonni nagykövetségen felhívta Erdődy Gábort, hogy tájékoztassa Kohl kancellárt a kialakult helyzetről. Kohl éppen Rómában van, az Európai Közösség vezetőinek tanácskozásán, mondta a miniszterelnök, de munkatársai elérték telefonon. Megüzente, hogy Németország segíteni fog, és a tizenkettek többi vezetőjével is elfogadtat majd egy nyilatkozatot, amely támogatja a magyar kormányt.

Már felálltam, amikor Antall megkérdezte, hogy szerintem Boross Péter hogyan szerepelt a kritikus pillanatokban. Határozott volt és megfontolt, feleltem. És amikor a televíziónak nyilatkozott, akkor milyen volt? – faggatott tovább. Ahhoz képest, hogy nincs gyakorlata, mondtam, nagyon is jó volt, s láttam rajta, elégedett a válaszaimmal. Arra gondoltam, Borosshoz semmi közöm, Horváth Balázs pedig a barátom. De mi mást felelhettem volna, ha egyszer ez az igazság?


A kibontakozás

 

Vasárnapra a taxisok akciója kifáradni látszott. A kezdeti szimpátia az idő múlásával csökkent, a szabad mozgás korlátozását és a közellátás akadozását tapasztalva a közhangulat fokozatosan megváltozott. Ráadásul az emdéefes tüntetés láttán a taxisoknak szembesülniük kellett azzal is, hogy az utca sem az övék. Immár nem néhány tucat kormánypárti tüntetővel, hanem egy több tízezres tömeggel találták szemben magukat.

 

* * *


A Lezsák Sándor és Gyarmati Dezső által szervezett emdéefes tüntetés a képviselőcsoportot igencsak megosztja. Van, aki azért aggódik, hogy a taxisok törvénysértéséhez hasonlóan ezzel mi is letérünk a jogszerűség útjáról, van, aki attól tart, hogy összetűzésekre kerülhet sor. Egyik képviselőnk kijelenti, hogy a frakciónak le kellene tiltania az MDF által szervezett tüntetést, mire Kozma Huba, aki tagja az elnökségnek, felháborodottan vonul ki az ülésteremből, mondván, a pártnak van frakciója, s nem a frakciónak pártja.

Magam ambivalens vagyok a kérdésben. A taxisok akciója ma már nem elsősorban a gyülekezési törvényben megszabott határidő figyelmen kívül hagyása miatt jogellenes, hanem azért, mert megbénították az ország normális életét. Ehhez képest eltörpül az a formális jogsértés, amelyet a kormánypárti tüntetés szervezőinek fel lehet majd róni. Amiért viszont én is aggódom, az az, hogy sikerül-e az atrocitásokat elkerülni, az esetleges provokációkat kivédeni.

Közben pontosan tudom, hogy a válság gyakorlatilag megoldódott, s ebben a tüntetőknek kevés szerep jutott. A taxisok kifáradtak, tárgyaló képviselőik legitimációja bizonytalan, akciójukat a politika fogja kihasználni, s a válság is a politika által, s nem az utcán fog megoldódni.

 

* * *

 

Az Érdekegyeztető Tanács arra van kitalálva, hogy a munkáltatók, a munkavállalók és a kormány megállapodásra jusson a szociális partnereket érintő kérdésekről. A dolog természeténél fogva az ellentétek a munkavállalók és a munkáltatók között feszülnek, a kormány pedig afféle kiegyenlítő szerepet tölt be. Nos, a taxisblokád feloldására irányuló tárgyaláson ez a képlet nem működött. A szakszervezet és a munkaadói érdekképviseletek egységbe tömörülve próbálták meg a kormányt visszavonulásra kényszeríteni, miközben a tárgyalások valójában a kormány elképzeléseinek megfelelően alakultak.

A felek megegyeztek abban, hogy előre kell hozni az üzemanyagárak liberalizációját, azaz olyan törvényt kell a parlamentnek elfogadnia, amely szerint a hazai üzemanyagárak a mindenkori világpiaci árak függvényében automatikusan változnak. Ettől kezdve a többi már csak arról szólt, hogy a kormány mennyire tudja megőrizni presztízsét, a másik oldalon pedig arról, hogy ki milyen tőkét tud kovácsolni a televízió nyilvánossága előtt folyó tárgyalásokból és az egész taxisblokádból.

Az egyértelmű nyertesek az állampárthoz kötődő szakszervezetek voltak, amelyekről azt képzeltük, hogy a régi rendszer bukásával ők is lekerülnek a színről. Most egyszerre a békebíró szerepében jelentek meg a közvélemény előtt, s hogy azt hitelesen tudták előadni, abban sokat segített az eszdéeszhez köthető Liga. Forgách Pál Liga-elnök radikális kormányellenessége mellett nem volt nehéz a mérsékelt hangot képviselni.

Az MDF-hez kötődő Munkástanácsok számára a szituáció kevés alkalmat kínált az érdemi szereplésre. Vezetőjük, Palkovics Imre emdéefes képviselő volt, benne volt annyi mértéktartás, hogy egyik oldalon se exponálja magát. Nem így a szintén emdéefes Palotás János, aki a munkaadói oldalon fellépve a közvélemény megkülönböztetett érdeklődése mellett zajló ÉT-ülés főszereplőjeként keményen küzdött a kormány ellen, és ezáltal hosszú időre a politikusi népszerűségi listák élére került.

A képviselőcsoport persze kevésbé tudta honorálni Palotás vasárnapi szereplését. Másnap a parlamentben, az ülés megkezdése előtt egyik képviselőtársunk, az ötvenhatban meghurcolt Dénes János Palotás elé lépett, s közvetlen közelről súlyos szavakat sziszegett a szemébe. Néhány méterről láttam a jelenetet, s komikus volt, ahogy a kistermetű képviselő elállja az útját a nála fejjel magasabb Palotásnak, a vasárnap hősének, aki hosszú másodpercekig nem képes szabadulni a megalázó helyzetből. Amikor ez mégis sikerült neki, akkor vettem észre, hogy Dénes János egész idő alatt Palotás lábán taposott…

 

* * *

 

Antall József vasárnap este, ígéretéhez híven hosszabb interjút adott a televíziónak. Nagyon emberi és hiteles volt, ahogy a miniszterelnök kórházi ágyán, pizsamában elmondta, hogy ő csak szolgálni akar, s addig fog szolgálni, ameddig szükség lesz rá. A személyes hangvételű „pizsamás interjú” – ahogy a sajtóban később elnevezték – a kormány hívei számára a válság érzelmi feloldását jelentette. De Antallnak erről a szerepléséről még politikai ellenfelei is elismerően nyilatkoztak. Lehet ugyan, hogy csak azért, mert mindig is egy kiszolgáltatott, megtört Antallt szerettek volna látni, amint azt Boross Péter állította

Mégis úgy vélem, Antall jól tette, hogy hallgatva az interjút készítő Feledy Péter rábeszélésére, nem húzott öltönyt a beszélgetéshez, s azt is, hogy szemérmességét félretéve, nem rejtette véka alá személyes érzelmeit. Mindez persze nem befolyásolhatta a „gőgös” és „az emberek problémái iránt érzéketlen” Antall Józsefről a média túlnyomó része által éveken át sulykolt, hamis képet. De a pizsamában az ágya szélén ülő, saját megrendülését sem leplező miniszterelnök láttán az emberek – a krízis súlya alól éppen hogy csak szabadulva – néhány pillanatra talán közelebb kerülhettek az ország választott vezetőjéhez, a rendszerváltó miniszterelnökhöz.

Amikor évekkel később Feledy Pétertől megkérdeztem, hogyan tudta Antallt lebeszélni arról, hogy átöltözzék az interjúhoz, szerényen annyit mondott: a vita kompromisszummal végződött. Kompromiszszummal? – kérdeztem csodálkozva. Igen, bólintott Feledy, a miniszterelnök úr ahhoz azért ragaszkodott, hogy pizsamáját tisztára cserélje.

 

Itt az ideje, hogy kimondjuk

 

2013-ban az egyik kutatóintézet konferenciát rendezett a kompromisszumoknak az osztrák, a lengyel és a magyar történelemben játszott szerepéről. A helyszín ugyanaz a tükörterem, ahol csaknem negyed századdal ezelőtt a Független Jogász Fórum létrejött. A rendszerváltás során megkötött kompromisszumokról Tölgyessy Péter mellett én tartok előadást.

Miután végigmentem a rendszerváltó megállapodásokon az Ellenzéki Kerekasztal létrehozásától az MDF–SZDSZ paktumig, leszögeztem, hogy a demokratikus magyar jogállam az akkori politikai erők kompromisszumkészsége révén jöhetett létre. A történelmi esély, hogy ez folytatódjék, jelentettem ki, Göncz Árpád kezében volt. Ő volt az egyetlen, aki elősegíthette volna, hogy ez a kompromisszumkészség a választások után is fennmaradjon, tettem hozzá.

Állításomat a köztársasági elnök közjogi szerepével, valamint azzal indokoltam, hogy az SZDSZ vezető politikusát az MDF elnöke javasolta a tisztség betöltésére, továbbá azzal, hogy az egész parlament, benne a koalíciós pártok elsöprő többséggel megválasztották. A rendszerváltás után több mint két évtizeddel itt az ideje, hogy kimondjuk, fejeztem be a gondolatsort: Göncz Árpád ennek az elvárásnak nem tett eleget. Még mindig nem mondtam ki, csak gondoltam: megmérettetett, s könnyűnek találtatott…
 
 

A romok eltakarítása

 

A rend helyreállt, s ez volt a legfontosabb. Ám azonnal szembesültünk a problémával: hogyan lehet egy jogállamban kezelni azt a helyzetet, amikor több ezer ember – ráadásul a legnagyobb ellenzéki párt támogatásával – napokon át megbénította az ország életét, s ezzel a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekményeket is elkövetett. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész különösen nehéz helyzetben volt, érthető módon ő szorgalmazta leginkább a probléma mielőbbi megoldását, amire egyetlen lehetőség kínálkozott: az amnesztia.

A blokádot követő hónapokban azonban csekély volt az esélye, hogy egy ilyen javaslat a parlamentben többséget kapjon. A koalíciós képviselőket az igazságérzet mellett az indulatok is fűtötték, és sokan voltak, akik a blokádot egy előre kitervelt és gondosan megszervezett akciónak tartották, amely mögött akár az SZDSZ egyes körei is állhatnak. Ők amnesztia helyett az igazi felelősök felderítését és megbüntetését szerették volna látni. De kezdetben az ellenzék sem támogatta az amnesztia gondolatát, hiszen szerintük nem történt bűncselekmény, a blokád egyszerű „polgári engedetlenség” volt.

Antall többször kifejtette: a blokád legfőbb tanulsága, hogy milyen törékeny az új demokrácia, milyen könnyen felborulhat a mindennapok nyugalma, és ezt most sokan megérezték. Úgy érvelt, ha volt is bizonyos szervezettség az akció mögött, ezzel most nem szabad foglalkozni. A blokád megítélése súlyosan megosztja a parlamentet, ezért mielőbb túl kell lépni rajta. Rengeteg a feladat, azok megoldásához pedig nyugalomra és viszonylagos egyetértésre van szükség kormányoldal és ellenzék között.

Az ő ötlete volt, hogy a köztársasági elnök terjessze az Országgyűlés elé azt a törvényjavaslatot, amely közkegyelmet hirdet a taxisblokád résztvevőinek. Göncz erre bizonyára hajlandó lesz, ha megkérem rá, magyarázta Antall, amikor először beszélt nekem az elgondolásáról, hiszen a blokád idején is védte a taxisokat. Ugyanakkor ezzel azt is elismeri, folytatta, hogy mindaz, amit a szabaddemokraták jogszerű polgári engedetlenségként állítanak be, tulajdonképpen közönséges bűncselekmény volt. Ha pedig ő az előterjesztő, tette hozzá, az ellenzék szavazata biztosítva lesz. Ez így is volt, de a koalíciós frakciókon elég nehéz volt átvinni a javaslatot. Végül mégis sikerült, s a taxisblokád után több mint három hónappal a demokratikus rendszer első és utolsó komoly megrázkódtatása jogilag is lezáródott.


A blokád áldozata

 

December 20-án Antall József leváltotta Horváth Balázst, és Boross Péter lett az új belügyminiszter. Amikor a miniszterelnök közölte velem a döntését, azt is elmondta, hogy Horváth Balázs tárca nélküli miniszteri funkciót kap, s emellett az MDF ügyvezető alelnöki pozíciójára is jelölni fogja. Amikor a Parlamentből visszamentem a Fehér Házba, Csengey Dénes várt rám a szobámban. Megkérdezte, mit tudok arról, hogy kiből akar Antall ügyvezető alelnököt csinálni.

Világos volt, hogy magára gondol. Miután elmondtam neki, hogy mit hallottam Antalltól, először megmerevedett, majd tárgyilagos hangon közölte, hogy ez szerinte is jó ötlet.

Hamarosan kiderült, hogy Horváth Balázs alelnöki megbízása jó ötlet lehetett ugyan, de tárca nélküli miniszternek történő kinevezése egyáltalán nem bizonyult annak, amit ő is szinte kezdettől így érzett. Bár vitatkoztam vele, amikor ezt mondta, magamban én is elismertem, hogy az ő személye folyamatos támadási felület Antall Józseffel, a kormánnyal és az MDF-fel szemben. Ezért végül is egyetértettem vele, hogy – miután a tömegbe lövetésre vonatkozó elképesztő vádaskodásért a bíróság elégtételt szolgáltatott a számára – lemondott tárca nélküli miniszteri pozíciójáról.

 

* * *

 

A leváltott miniszterek frakcióba történő beilleszkedésének elősegítését fontos feladatomnak tekintettem. Személyes kudarcnak érzem, hogy ez még Horváth Balázs esetében sem sikerült igazán. Pedig rendszeresen bejött hozzám, sokat beszélgettünk, de éreztem a feszültséget, ami a megváltozott helyzetből adódott.

A legnehezebb akkor volt, amikor Antall halála után én kerültem abba a pozícióba, amelyben ő kudarcot vallott. Ráadásul a miniszterelnök az a Boross Péter lett, aki a belügyminiszteri székben őt váltotta, s belső körökben nem rejtette véka alá az ő tevékenysége iránti kritikáját.

Igazságot akartam szolgáltatni Horváth Balázsnak, amikor a rendőrségi törvény parlamenti szavazását követően nem közvetlen elődömet, a miniszterelnököt, hanem őt hívtam meg az ünnepségre. A szavazásnál jelen volt az összes rendőri vezető, ideértve a megyei főkapitányokat is. Amikor megláttam őket a díszpáholyban, szóltam Soltész Istvánnak, az Országgyűlés főtitkárának, hogy szeretném a szavazás után a főrendőröket meghívni egy koccintásra, Horváth Balázst pedig arra kértem, jöjjön velem az ünneplésre.

Rövid bevezető után valami olyasmit mondtam, hogy most, amikor a demokratikus Magyarország rendőrségi törvényét ünnepeljük, az első pohárral azt köszöntsük, aki ezt az egész folyamatot elindította: emelem poharamat Horváth Balázs belügyminiszter úrra.

 

* * *

 

1996-ban aztán elváltak egymástól útjaink. Horváth Balázs maradt a Lezsák-féle MDF-ben, és veszprémi választókerületéből 1998-ban és 2002-ben is bejutott a parlamentbe, miközben én kiszorultam a politikából. A belső csaták során Dávid Ibolya pártelnökkel szemben a Fidesz-barát Lakitelek-csoport oldalára állt, amely csoport tagjait, köztük Horváth Balázst – jogilag enyhén szólva is vitatható módon – kizárták az MDF képviselőcsoportjából. 2006-ban továbbra is veszprémi egyéni képviselőként, de már a Fidesz színeiben, ismét bejutott a parlamentbe. Eközben mi, az immár meglehetősen súlytalan Magyar Demokrata Néppárt megmaradt antallistái egyesültünk a függetlenségét őrző Dávid Ibolya-féle MDF-fel.

 

* * *

 

2006 júniusának utolsó vasárnapján Somló-hegyen ünnepli az MDF a szovjet csapatok kivonulásának tizenötödik évfordulóját. 1991. június 30-án Antall József itt mondta el emlékezetes beszédét, amelyben azt is felidézte, hogy gyerekként erről a helyről kísérhette figyelemmel a megszállók bejövetelét. A veszprémi emdéefesek azóta szerveztek itt évről évre megemlékezést. 1996-tól a hagyományt a néppártiak folytatták, az egyesülés után mindez visszakerült az MDF-hez.

Dávid Ibolya beszédét követően végigkóstoljuk a helyi szervezetek sátrainál főzött pörköltet, gulyást, kortyoljuk boraikat, felidézzük a régi szép időket, s biztatjuk egymást, hogy ha nem is ugyanaz, de valami olyasmi egyszer még visszatérhet. Késő délután indulunk haza. Veszprém határához közeledve eszembe jut Horváth Balázs, akivel már évek óta nem találkoztam, s akiről nemrég hallottam, hogy tüdejét megtámadta a rák, és állapota súlyos.

Tóth László barátom évek óta antialkoholista, ő vezeti az autót. Látogassuk meg Balázst, mondom neki, és hívom a számot. Élettársa veszi fel a telefont, azt mondja, Balázs nagyon rossz állapotban van, nem tud kommunikálni senkivel. Akkor is megyünk, jelentem ki határozottan, mire megadja magát.

Balázs sápadtan, soványan, borostásan fekszik az ágyában, de mintha mosolyra rándulna az arca, amikor belépünk. Mellette az éjjeliszekrényen Eötvös József mellszobra, amelyből egy-egy példányt az önkormányzati törvény kidolgozásában játszott szerepünkért többünknek átadott. Antall dolgozószobájában haláláig ott volt a szobor, s nálam is ott van az ügyvédi irodámban.

Leülök mellé, kezembe fogom a kezét. Nehezen tartom vissza a könnyeimet. Tudod, a Fidesz… kezdené magyarázni, de közbeszólok, mert látom, milyen nehezen préseli ki magából a szavakat. Ne viccelj Balázs, mondom szelíden, te voltál Antall József első belügyminisztere. Mit számít ehhez képest a Fidesz? – kérdezem, és most már világosan látom, hogy elmosolyodik. Jó félóra múlva, amikor indulni készülünk, ragaszkodik hozzá, hogy kikísérjen bennünket. Felsegítjük az ágyból, egyik kezével élettársa vállát öleli át, a másikkal az enyémet.

A jóisten kiadta, mormoltam magam elé, miután beszálltunk a kocsiba. Elindultunk, s néhány percig szótlanul haladtunk az úton. Aztán Tóth Laci, anélkül, hogy rám nézett volna, megkérdezte: Mit is mondtál az előbb? Azt, hogy a jóisten kiadta, feleltem, majd hozzátettem: hogy utoljára még találkozhattunk. Egy héttel később meghalt a barátom.

 

(Kónya Imre 2008-ban kezdte el írni memoárját. Szándékairól akkor így fogalmazott: „Az 1988 és ’94 közötti időszak eseményeit akarom megírni. S persze azt is, ami minderről írás közben eszembe jut. Ez egy szubjektív könyv lesz. Tele személyes élményekkel. Nem történelemkönyvet akarok írni, de nem is legendáriumot. Emlékeimet több oldalról is ellenőrizni fogom. Szembesítem őket a dokumentumokkal, mások emlékezetével. Évekig fog tartani, amíg befejezem.” A Magyar Szemlének a szerző most úgy nyilatkozott, hogy még hosszú hónapokra, lehet, hogy egy évre is szüksége van ahhoz, hogy befejezze a könyvet, amelynek munkacíme: „Az ünnep mindig elmaradt”.)



« vissza