Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Martonyi János üzenetei

Rangos politikusok összegyűjtött írásai ritkán hordoznak olyan időszerű üzeneteket, mint a magyar külpolitikában 25 éve meghatározó szerepet betöltő korábbi külügyminiszter most megjelent kötete. Martonyi János a 2002 és 2010 között megjelent cikkeket minden változtatás nélkül adta közre (Mi és a világ. Írások 2002–2010). Fontos volt a mondanivaló akkor, de ha lehet, még fontosabb ma. A 2002-es választással eléggé váratlanul jött nyolc ellenzékben töltött év közben érett be 12 esztendő magyar politikájának a vetése, ekkor lettünk tagjai az Európai Uniónak. Ezzel megkaptuk azt a lehetőséget, hogy történelmi keretünkhöz, az európai „body politic”-hoz immár ne csak politikailag, de gazdaságilag és mentalitásban is visszatérjünk. A magyar választók akaratából ezzel csak kevéssé éltünk, térségünk éllovasából sereghajtóvá váltunk ekkor, de a korrekció lehetősége fönnmaradt. Pihenés vagy zsörtölődés helyett a politikai ellenzék legtekintélyesebb külpolitikusa írásokkal, előadásokkal igyekezett a fő irányt megmutatni, és lehetőleg abban megtartani az ország szekerét.

Ahogy Martonyi is visszatérően hangsúlyozza, a külvilágot ismerő és értő, az ország sorsa iránt felelősséget érző, különböző világnézetű és pártállású magyarok nem táplálhatnak kétséget afelől, hogy a rendszerváltozáskor lefektetett politikai alapelvek ma is érvényesek számunkra. Ezek az elvek: jogállam, liberális, parlamentáris demokrácia, önkormányzatiság, hatalmi ellensúlyok, emberi jogok (beleértve a nemzeti kisebbségek jogait), erős és integrált Európai Unió, a NATO mint a béke és biztonság garanciája, szoros együttműködés Közép-Európa nemzetei között. A szerző kormányon és ellenzékben egyaránt arra törekedett, hogy a külpolitikában, a nemzeti érdek érvényesítésében egyetértés legyen a politikai erők között, és ebből következően a folytonosság érvényesüljön mind az egyes lépésekben, mind az azokat végrehajtó apparátusban. Jó okkal hangsúlyozta, hogy ennek nem szavakban, hanem tettekben kell  megnyilvánulnia. Noha az írások többsége nem aktuálpolitikai bírálat, de meg kellett állapítani, hogy a kívánatos egyetértés megbomlott a nemzetpolitikában a kedvezmény-törvény nemzetközi elfogadtatásáért folytatott küzdelemben, majd még súlyosabban 2004-ben, az állampolgárság kiterjesztésének az ügyében. Nem állott fönn az EU-val folytatott csatlakozási tárgyalások utolsó szakaszában sem. Világtörténelmi tettünk, az 56-os forradalom 50. évfordulójának tönkretétele kapcsán is indokolt volt a kritika, csakúgy, mint az atlantizmussal ellentétes orosz flört miatt. A 2007-ben a kormány által meghirdetett külpolitikai stratégia bírálata is példaszerű: nem ab ovo marasztalja el mint az ellenoldal művét, csak megállapítja, hogy az közhelyek gyűjteménye, nem a jövőről szól, szakadék van a szavak és a valóság között, elsődleges célja a belpolitikai haszon volt.

A századunk első felében bennünket foglalkoztató kérdésekre adott válaszok tíz évvel később megdöbbentően aktuálisak. Versenyképesek-e a tekintélyuralmi (fél)diktatúrák a jogállamon alapuló demokráciákkal? 2008 elején még csak az utóbbi szellemi és erkölcsi fölényére lehetett rámutatni, azóta azonban bebizonyosodott, hogy „a szószegés, a színlelés ázsiai valósága, a kánok kultúrája” csak a nyersanyagárak szárnyalásának idején tudott gyors növekedést produkálni, napjainkban a nemrég még sztárolt BRICS országok többsége recesszióban van. A Kelet és a Nyugat között hánykolódó kompország vagyunk? A ma is érvényes válasz, hogy történelmünk, kultúránk „a három domb, az Akropolisz, a [római] Capitolium és a Golgota” alapján álló Európához köt bennünket, nem mentünk át a rossz oldalra, hiszen „nálunk nem halnak meg az újságírók, sem a képviselők,” magunk vagyunk felelősek értékválasztásainkért, sikereinkért vagy kudarcainkért. Válságban van az Európai Unió, döntenie kell-e „a nemzetek Európája” és a nemzetek feletti Európa között? Martonyi a dilemmát föloldja: a regionalizmus, helyi közösségek önrendelkezése a területhez nem kötődő közösségek (köztük a nemzeti kisebbségek) elismerésével kombinálva. Nagyon szívemből beszél egykori helyettesem majd utódom, amikor alaposan körüljárja a nemzetpolitikát, a magyar szomszédságpolitika és kisebbségvédelem dichotómiáját. Megállapítja, hogy Európát, kivált keleti felét nem „nemzetállamok,” hanem jelentős nemzeti kisebbségekkel rendelkező, de velük gyakran méltánytalanul bánó, asszimilálásukat erőltető államok alkotják, ezért is rendkívül sajnálatos, hogy az EU sem alapvető dokumentumaiban, sem gyakorlatában nem vállalta a nemzeti kisebbségek jogainak a védelmét. Persze ha Európa keresztény gyökereit sem vállalta, akkor min csodálkozunk?

Ezzel együtt nem fér kétség hozzá, hogy hazánk jobb jövője csak az egyszerre mélyülő és bővülő EU-ban van. Ezt Martonyinál alaposabban, színvonalasabban e hazában senki sem fejtette ki és nem képviseli. Nagyszerű és ritkán elhangzó, ismét szívemből szóló gondolat, hogy nekünk és szomszédainknak vannak komoly és nagyon pozitív tapasztalataink az integrációról: az Osztrák–Magyar Monarchia, a közös ügyeket törvénybe foglaló 1867: XII. tc. és az arra épülő ötven év béke és gyarapodás. Tudjuk, hogy szükség van (lenne) közös kül- és biztonságpolitikára. Ez legalább ma már van, legalább szavakban. Ahogy 150 évvel ezelőtt, az ma is egész Közép-Európa felzárkózásának előfeltétele, egyetlen útja a sikeres európai integráció. Arra is figyelmeztet szerzőnk, hogy ha ez megáll, az széttöredezéshez vezet, és nemcsak mi, de egész Közép-Európa a perifériára szorul. (Az írások megjelenésekor még nem létezett a fenyegetés, az Eurázsiai Szövetség, a cár országa.) De ez nemcsak számunkra lenne végzetes, a kohézió, az európai szolidaritás meggyöngülése az egész világot visszavetné az egymással rivalizáló – és háborúskodó – országok korába. Ha viszont Európa bátran előremegy a közös érdekek és a közös politikák irányába, akkor lehetséges „humanizálni a globalizációt.” Ezt már 1939-ben megfogalmazta egy magyar, egy igazi közép-európai író, Márai Sándor: „hittünk benne, hogy hű hazafiak akkor vagyunk, ha mindazt, ami hazánk egyéni, nemzeti sajátja és értéke, bele tudjuk illeszteni az európai szolidaritás magasabb összhangjába. Sokszor tévedtünk, és rettenetes hibákat követtünk el: de hittünk valamiben, hittünk hazánkban és hittünk Európában. S most nem tudom elhinni, hogy ez a búcsú, és nincs miben hinni többé. […] Nekünk vezetni kellett volna a világot, példát mutatni fajtáknak és nemzedékeknek. […] Minden hatalom a miénk volt, hogy ez a földrész vezesse új ezredév felé a világot: mit kezdettünk ezzel a hatalommal?”

Csak a visegrádi országokban vannak még olyanok, akik hisznek abban, hogy Közép-Európa jövője azonos Európa jövőjével. Martonyi írásaival, beszédeivel, és elvein alapuló külpolitikájával emellett érvelt. Az iszlám fundamentalizmus első támadását Közép-Európa, s ezen belül is elsődlegesen Magyarország verte vissza. Ma ezt büszkén emlegetjük, de akkoriban voltak, akik a behódolásban hittek, abban keresték saját javukat. A közép-európaiak ismerik a Balkán történelmét, tudják, milyen veszélyes a politika és az ideológia összefonódása, a caesaropapizmus. Ha reánk hallgat a Nyugat, akkor elkerülhetjük korunk számos veszedelmét, a migráció jelentette veszélytől a politikai korrektség szellemi diktatúrájáig. Sikerünk esetén példát és biztatást jelentünk a felzárkózásra törekvő más államoknak. Ha viszont visszatérünk saját tipikus hibáinkhoz, a Kelet és Nyugat közötti lavírozáshoz, nem is a pad alá, de a szakadékba zuhanunk.

Globális világunk globális problémákkal szembesül. Csak a bolond hiheti, hogy ezekkel egyedül, vagy néhányan meg tudunk birkózni. Még egy egységes Európa sem képes erre egyedül. Világkormányra belátható időn belül nincs esély. De nemzetközi jogrend nélkül nincs jövő. Erről is meggyőzően szól Martonyi, a nemzetközi jogász. És nagy nemzetközi egyéniségek nélkül sincs. Erről szólnak a kötet miniatűr portréi, mint a Gorbacsovról, még inkább a II. János Pál pápáról szóló. Néhány kortárs magyarról is közöl ilyent.

Hajlamosak vagyunk leragadni a magyar glóbusz problémáiban. De megmaradásunk és boldogulásunk kulcsa megtalálni helyünket a világban. Martonyi János életműve ezt szolgálja. Ahogy írja, „a végcél azonban világos: a homogén, centralizált nemzetállam meghaladása, a nyelvi, kulturális sokszínűségre, a szabad közösségek közösségére épülő, politikailag és gazdaságilag egységes Európa megteremtése.” (267.)

Azt tudtuk, hogy Martonyi kitűnő gyakorlati politikus, de hogy milyen mélyenszántó gondolkodó, azt ez a szerény könyv bizonyítja. A világnak veszteség, hogy nem lett belőle NATO-főtitkár, aminek egy pillanatban volt esélye, de akkor elveszítettük volna mint nemzeti politikust és gondolkodót. A 70. születésnapjára barátai és tisztelői által írt kötetben őt az el nem tűnt, de az 1940-es és 50-es években súlyosan megfogyatkozott és megrokkant magyar középosztály politikusának neveztem. Köszöntőmet azzal fejeztem be, hogy a rendszerváltozáskor a politikába belépett kortársainkkal együtt életünk nyolcadik évtizedébe lépve nem aggodalmak nélkül, de bizakodva adtuk át a stafétabotot. Azóta aggodalmaink nem várt mértékben nőttek, de a tanítványok, közeli munkatársak széles köre mégis esélyt kínál az optimizmusra. Ez a könyv és Martonyi János egész pályája testamentum a magyar külpolitika, sőt az egész magyar gondolkodó társadalom számára. Ha viszont az újabb nemzedékek nem hallgatnak üzeneteire, tanácsaira, akkor félő, hogy ismét kisiklik a magyar történelem vonata.



« vissza