Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A villanyszereléstől a doktorátusig – P. Soós Ányos emlékére

A katolikus egyházra kényszerített 1950-es megállapodás sok papi és szerzetesi életutat tört ketté. A megpróbáltatások, elhurcolás, kitelepítés, „rendi kereten kívülre” helyezés rengeteg szenvedéssel járt, és bár súlyos előjelei voltak a szerzetesrendek feloszlatásának, mégis kevesen választották a menekülést. Révai József baljós megállapításai a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1950. május 31-i ülésén hangzottak el, s a Szabad Nép hűen tudósította is olvasóit: „A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. Magyarországon 23 férfi szerzetesrend van 2582 taggal és 40 apácarend 8956 taggal, összesen tehát 63 rend 11 538 taggal. Ezek a szerzetesrendek a régi rendszerben hatalmas földbirtokkal rendelkeztek, a feudális nagybirtokos osztályhoz tartoztak. Földbirtokaikat a népi demokrácia a dolgozó parasztság között osztotta fel, de a rendházaikat, zárdáikat, kolostoraikat meghagyta. Felmerül a kérdés: fenntartható-e ez a helyzet a népi demokráciában.”

Mindenki tudhatta a választ, így P. Soós Ányos fiatal ferences is, aki harmincegy éves volt, amikor a magyar kommunista párt elszánta magát az egyház megsemmisítésére. Halálának közelmúltban volt tizedik évfordulója.

Soós Ányos 1919. október 19-én született a Baranya megyei Garén, János névre keresztelték. 1940-ben jelentkezett a ferencesekhez, egy évvel később tett egyszerű fogadalmat Szécsényben, és a gyöngyösi teológiai tanulmányok után meglehetősen rendhagyó időben, 1946. december 22-én szentelték két rendtársával, a tragikus sorsú Somogyváry Heténnyel és Füzes Zalánnal együtt. A következő évben a híres baranyai búcsújáró helyre, Máriagyűdre kapott megbízatást, ahol hitszónok, plébániai kisegítő, hitoktató, gyóntató volt. Hasonló feladatokat látott el két évvel később a pécsi ferences rendházban is. Itt érte az államosítás. Mivel Pécs a déli határ közelsége és a Jugoszláviával kiéleződött helyzet miatt különösen „veszélyes” területnek számított, innen az ország belső részeihez képest már másfél hónappal korábban deportálták a szerzeteseket: június 12-ről 13-ára virradó éjszaka szállták meg a rendházat az ávósok. A baljós politikai előjelekre érzékeny fiatal szerzetesek már korábban számítottak erre, s meg is kérték a házfőnököt, Jagicza Juvenált, hadd helyezzék biztonságba a kolostor értékeit. A gvardián csak ennyit mondott Kamarás Mihálynak és Soós Ányosnak: „Maguk fiatalok, nem bíznak Szent Antal oltalmában.

Így aztán mindent hátrahagyva, kis kézitáskával szálltak föl a géppisztolyos ávósoktól őrzött teherautóra. Soós Ányos visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy a nagy kapkodásban nem tudta kinyitni kis bőröndjét, késsel kellett fölfeszítenie a zárat, miután éjfélkor sírástól elfúló hangon felzörgette a házfőnök: azonnal csomagoljon, deportálják őket. Az államosítók számára fontos volt a szerzetesek megfélemlítése is: teljes némaságban kellett a huszonkét ferencesnek a leponyvázott teherautón ülnie, és senki sem tudhatta, hová viszik őket. Fölkészültek a legrosszabbra: kivégzésre, Szibériára. A papok suttogva gyóntatták meg egymást és a laikus testvéreket.

Végül a kecskeméti rendházba kerültek, s augusztus közepére az is nyilvánvalóvá vált számukra, hogy eddigi szerzetesi életüknek vége. A házfőnök olcsó öltönyöket vásárolt számukra, mert rendi habitusukat többet nem viselhették. Soós Ányos a rá később is oly jellemző találékonysággal és derűvel hamar túljutott az első nehézségeken: visszautazott Pécsre, és húga családjához költözött, egy kis, hegyoldali présházba. Engedélyt szerzett, hogy a határsávi Máriagyűdre utazhasson, a szüleihez. Először a mánfai hídépítésnél kapott munkát, éjjeliőr lett, ám hamarosan a pécsi püspök összegyűjtötte az egyházmegyéje területén élő, állományon kívül helyezett szerzeteseket, és Soós Ányost Máriagyűdre küldte adminisztrátornak – hiszen a határsávengedélyével bemehetett. Hét filiát kellett ellátnia. A rendházat már államosították, kerékpárral járta be falvait, istállókban, vendégszállásokon, raktárokban húzta meg magát; sokszor az ÁVO-val a sarkában. Az első adandó alkalommal el is helyezték Tengelicre, mivel nem volt hajlandó békepapi gyűlésekre járni. Itt azonban kiderült, nincs hitoktatói engedélye, sőt, egyetlen egyházmegye püspöke sem akarta alkalmazni. Így került vissza Pécsre – villanyszerelőnek. S hogy továbbképezze magát, a fiatal szerzetes beiratkozott esti tagozatra a Villamosgépgyártó Technikumba. Ezzel a végzettséggel előre is lépett a ranglétrán, technikus lett, majd 1954ben beruházási feladatokat kapott. A felfelé ívelő karriernek az vetett véget 1955-ben, hogy az igazgató megtudta: Soós János valójában pap. Persze misézett rendszeresen egy félreeső pécsi templomban, s ha a káderlapról néha ki is maradt egy-két fontos információ, azok utólag is felkerülhettek. Azonnal visszahelyezték villanyszerelőnek. Ekkor már készült az egyetemi felvételire, matematika-fizika szakra szeretett volna jelentkezni. Saját visszaemlékezése szerint bár semmit sem tudott, s a szóbelin inkább a szerzetesek deportálásának történetét és a fizikai munkát mesélte el a felvételiztetőknek, mégis fölvették. 1957-től újból rendi közösségben, a pasaréti ferences rendházban lakott, egyetemre járt, hitoktatást tartott. Mégsem matematika–fizika szakos tanár lett, mert egy év elteltével átiratkozott magyar–történelem szakra. 1964-ben, negyvenöt évesen kapott estin szerzett diplomát, s közben végezte a Hittudományi Akadémiát is, ahol Carl Gustav Jung valláslélektani vonatkozásaiból doktorált 1965-ben.

Ekkor kezdődött Soós Ányosnak az az élete, amire a Szentendrei Ferences Gimnázium sok-sok tanulónemzedéke emlékezik szívesen. Hol a budapesti, hol a pasaréti rendházba helyezték, s mindennap HÉV-vel járt ki a volt csendőrlaktanyából kialakított szentendrei gimnáziumba. Éveken keresztül volt a tartományfőnök tanácsadó testületének, a definitóriumnak tagja, s más rendi megbízatásokat is kapott. Emellett gimnáziumi tanár, osztályfőnök, a magyar irodalom lelkes rajongója, aki élete végéig megőrizte a költészet legújabb alkotásai iránti érdeklődését. Ha kellett, politechnikát oktatott, villanyt szerelt, maltert hordott, s részt vett a gimnázium megújításában. A rendszerváltás után új meg új feladatokat vállalt: 1994-ben a budapesti Tövis utcai Kapisztrán Szent János templomban lett kisegítő, egy évvel később már Esztergomban élt s dolgozott. Utolsó nagy munkája a mátraházai ferences templom és ház megújítása, a Naphimnusz park kialakítása volt. 1996-tól amíg egészségi állapota engedte, ezen dolgozott. Kérésére itt is temették el, utolsó nagy munkájának helyszínén, 2005. október 8-án.



« vissza