Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A populizmusról – másképpen

A populista minősítést dorongként használja az „irányadó” média. Amőba fogalom, amely tetszés szerint veszi fel a bizonyítás, a csodás ráfogás formáját. Magyar Péter jól megírt Berlusconi-könyve jut erről eszembe.1

Az olasz politikussal ugyanis a televízióra, a tömegtájékoztatásra épülő új politizálás korszaka kezdődött el, amely nem feltétlenül a tényekkel, eredményekkel operál, hanem a magáról kialakított kedvező képet fabrikálgatja. Berlusconinak és a hozzá hasonló politikusoknak többnyire a kommunikáció számít, és az, hogy – támogatás fejében – mit tudnak elhitetni az emberekkel – ideig-óráig, évekig. A szerző – másokhoz hasonlóan – az ilyen jelenséget populizmusnak nevezi, de kétlem, hogy az jól körvonalazható e sejtelmes, mindenre alkalmas szóval. A semmitől vissza nem riadó, a lehetőségekkel gátlástalanul élő és visszaélő, majd a pusztán választóknak tekintett emberek reményeivel házaló üzletember tetteit hétköznapi magyar kifejezésekkel pontosabban jellemezhetnénk, ám ezek korántsem olyan átfogóak, mint a „populizmus”.

A populista jelző kapcsán az a valóban bosszantó, ha új pártok – Jobbik, Front National, Podemos stb. – vagy az újszerű helyett új politikusok lekezelő modorú jellemzésére megkülönböztetés nélkül használja a finnyás establishment és annak médiája. A szemantikai zűrzavart tovább fokozza, hogy a közmédia nemcsak pejoratív értelemben használja e fogalmat – így minősül időnként populistának Ronald Reagan is.

Ilyen előzmények után nyújtott számomra kivételes, eligazító erejű élményt Chantal Delsol legújabb könyve,2 amely alkalmazott politikai filozófiának tekinthető. A többtucatnyi közismert szerzője – melyekből magyarul csak egy olvasható, mégpedig éppen a Magyar Szemle Könyvek kiadásában3 – felütéssel kezdi pompás esszéjét: „A populizmus kifejezés mindenekelőtt sértés: vele azokat a pártokat és mozgalmakat jellemzik, amelyek tagjait többnyire butáknak, korlátoltaknak, sőt gyengeelméjűeknek minősítik.” Ám nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy kik mondják mindezt, és miért!

Delsol könyvének alcíme provokatív, a könyv első oldalai szintén. Aztán lassan minden a helyére kerül, és az olvasó kedélye is megnyugodhat. A botrányt sejtő olvasó téved: fokról fokra érvényesül a szerző kivételes tárgyismerete, imponáló klasszikus műveltsége, intellektuális szigora, mértékletessége. A katolikus-arisztoteliánus filozófus, a francia kulturális elit meghatározó egyénisége, bátran fordul szembe a hivatalossá erőltetett elbeszélési móddal, amely nap mint nap árad az újságokból, tévéstúdiókból, és konferenciatermekből. Mit gondoljunk ezekről a civilizáltakról – kérdezi Delsol –, akik ilyen zsigeri gyűlölettel kiáltanak kígyót-békát azokra a populista „vadakra”, amelyeket nem sikerült még hivatalossá háziasítani? „Nem ismerek nagyobb brutalitást – állítja –, mint ahogy a populista irányzatokat fogadják demokráciánkban.” A populista lett a becsmérlő jelző, mióta a fasisztázás ismételgetése fölött eljárt az idő.

A szerző nem dicséri a populizmust, nem is azonosul vele, de védelmébe veszi a nemtelen támadások miatt és nem tagadja jogát, helyét a demokráciában. Inkább ésszerű magyarázatot keres létezésére. Egy korábbi, a Jelenkor gondja4 című könyvében már szóvá tette korunk problémáját: az éltető talaját vesztett hedonista individualizmus elterjedését a nyugati életvitelben és gondolkodásban. A közösségi kötelékektől megés elszabadult egyén sztárolt eszménye és ideológiai piedesztálra emelése egy célt szolgál: a vágyak kielégítését – lehetőleg minden eszközzel. Még az ötvenhatos magyar forradalomért és Máraiért rajongó francia barátom is azt magyarázta nekem az Oise folyó partján sétálva, hogy életünk vezérfonala mindig az életminőség (qualité de vie) elérésének legmagasabb foka kell legyen. Ez a kialakított és többnyire elfogadott vezérelv a fogyasztás lázában élőkben egészen az őszi bevándoroltatásig elfojtotta az ébredező kételkedést. Ám a demokrácia ilyen felfogása paradoxonokkal is viselős: például azzal, hogy folyton védekezésre kényszerül más – többségi – életformákkal szemben, és kivételezett haszonélvezőit motiválatlan életre kárhoztatja. Amikor aztán a növekvő számú szűkölködők alkalmi táborával és azok szócsöveivel szembesül, akkor az ideológiai fősodor „szentté” nyilvánítja elveit és örökölt, szerzett vagy kapott kiváltságait. Amikor a belföldi vagy külföldi többség hangja behallatszik a gazdasági és a kulturális elit elefántcsonttornyainak ablakán, akkor a tolerancia apostolainál betelik a pohár: a hírcsatornákon, az elemző show-kban elindul a rágalmazás, a demokráciaféltés, a világháborús szörnyűségek asztaltáncoltatása. Az intolerancia szellemi szamárlétrájának legfelső fokáról aztán bejelentik a történelem végét. (Az övékét – legalábbis.)

Az ideológiák vége – írta Havel elnök – azt jelenti, hogy nem várunk többé Godot-ra. Ám a demokrácia gyakorlásával mégis azt a benyomást keltjük, hogy megérkezett végre Godot.”5 E hamis önelégültség következménye az „egyneműsítő racionalitás” (rationalité unique), amely – ahelyett, hogy párbeszédet folytatna velük és gondjaik fölé hajolna – kitolja a hivatalosság látómezejéből és megbélyegzi a tiltakozó mozgalmakat. Ám a médiahajókból kidobottak némelyike nem süllyed el szégyenében.

A populistának gúnyolt mozgalmak és pártok a puszta technikává, rutinná váló, gazdasági ügyvitellé silányuló európai politika gyomja mellett szárba szökő, élénken viruló virágok – azaz „büdöskék”–, és létükkel bizonyítják, hogy a nyugati demokrácia vezető, illetve értelmező elitjének többségéből hiányzik a meggyőződés, a bátorság, amely a néhai nyugati kultúra legszebb örökzöld növénye volt.

A „populisták” elleni fellépés már Platónnál megtalálható, aki a sokaságot, a többséget a középszerrel, a káosz lehetőségével azonosította, állapítja meg Delsol. Napjainkban az úgynevezett nép gyermekeinek többségét már nem igen győzi meg az emberi jogok ezerszer hallott esti meséje. Ezért Brüsszel, a szigorú nagymama, szeszélyességgel, bugris indulatokkal vádolja a fiatalokat, amiért hajlamosak a demagógokat követni. A demagóg eredeti értelmében a nép vezérét jelentette, viszont másik értelmében félrevezetőt is, aki – aranyszájú számadóként – arra buzdítja a sokaságot, hogy csak önmagának éljen és hanyagolja a közügyeket.

Tévedés a populizmust a demagógiával szinonim értelemben használni. Az úgynevezett populisták súlyos kritikával illetik a fogyasztói életformát, és ellenségesen morognak Brüsszel tétlenkedésén vagy basáskodásán – a „brüsszelizmuson”. A populista védi partikularitását, gyökereit, hazáját, lokálpatrióta, visszametszi a fogyasztói magatartás vadhajtásait, és a helyi ügyek intézését a helyieknek követeli – érvel Delsol. Egyszóval védi a részlegest, az esetlegest a totalitárius egyetemességgel szemben. A populista beszéd a politika eltűnt erkölcsi dimenzióját követeli vissza, antiglobalista, amennyiben a globalizmus a multimilliárdosok által diktált politikai és ellenkulturális modus vivendit jelenti. Napjainkban már nem csak a populisták döbbennek meg és háborodnak fel azon, ahogy a gazdaság főszereplői és médiadívái diktálnak a politikának, vagy akár át is veszik tőlük a gyeplőt. Nekik semmi keresnivalójuk nem lehetne a politikában, mivel az egy sajátos dimenziója a társadalmi világnak. Az establishmentnek már az is kegyeletsértő, ahogy a „populisták” szóvá teszik elégedetlenségüket: szókimondóak, nyersek, és nem hajlandóak a politikailag korrekt bikkfanyelvén beszélni a valóságról. Diagnózisuk persze gyakran téves, és a mondandójukból áradó „közönségesség”, a szent szimplicitás bizony riasztó, de ettől még a demokratikus diskurzus és életvilág részei ők is. Követelésük tekintélyes részének érvényesülnie kell. Ha nem – következtet Delsol –, a megbélyegzők legyenek koherensek önmagukkal és mondják ki: nem demokráciában, hanem felvilágosult – vagy félhomályos – diktatúrában élünk, melyben a véleményhatalmi elit a gazdasági elit érdekeit szolgálja, miközben álszent módon a népre vagy a többségre hivatkozik.6 A „populisták” jól tudják, hogy a jelenkori felvilágosított demokrácia és a tudományos liberalizmus csak a happy few-nak kedvez.

Az emancipációs jellegű, egyetemes igényű újliberális ideológia még mindig monopolhelyzetben van, és a vallásos életformát, a helyhez tartozás büszkeségét – lásd a magyar „gyökér” szó megbélyegző használatát egyes szerzőknél – és más tradicionális erényeket a bumfordiság vagy éppen a bunkóság szinonimájának tekinti.

Meglehet – fejezi be könyvét a szerző –, hogy a populizmus gyalázása az utolsó védelmi reflexe az Ész kisajátított ideológiájának, melynek legitimitását már a „nem populisták” közül is egyre többen megkérdőjelezik.

1 Magyar Péter: Berlusconi. Pénz, hatalom, botrányok. HVG Könyvek, 2011, Budapest.

2 Chantal Delsol: Populisme. Les demeures de l’Histoire. (Populizmus. A történelemről lemaradottak.) Le Rocher, 2015, Paris/Monaco.

3 Chantal Delsol: A köztársaság mint francia kérdés. Magyar Szemle Alapítvány, 2004, Budapest.

4 Chantal Delsol: Le Souci contemporain. Bruxelles, Complexe, 1996. 110.

5 Uo. 126.

6 Le populisme: une définition. (Entretien avec Chantal Delsol). Beszélgetés Chantal Delsollal.

https://www.youtube.com/watch?v=Wzuvc9C-G4w



« vissza