Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A „bajszos tündér”

„…milyen szép volt élni!” olvashatjuk Lázár Ervin 2001. május 13-i naplóbejegyzését, mintegy mottóként annak a sajátos műfajú kötetnek az első oldalán, amely a 2015-ös könyvhétre jelent meg a Napkút Kiadónál. A Hang-Kép-Írás sorozat ötödik részeként a 2006-ban elhunyt Lázár Ervinre emlékező kötet – ahogy a hátsó borító is jelzi egyfajta filológiai kaland. Fennmaradt kéziratváltozatok, amelyek a művek születését, átváltozásait követik, mintegy másfél száz kép, különféle dokumentumok: interjúrészletek, levelek, naplótöredékek, oklevelek, rajzok, családfa, könyvborítók, meghívók, konferenciaszövegek, megemlékezések, eredeti kéziratok fakszimiléi sorjáznak mintegy száznegyven oldalon, teljesebbé téve a magyarok 20. századi nagy mesemondójáról, Lázár Ervinről alkotott képünket.

A Lázár monográfusaként is megismert Komáromi Gabriella és az író özvegye, a mesék legendás Vacskamatija, azaz Vathy Zsuzsa által összeállított kötet igazi kuriózum, amely a 21. századi hangoskönyvekkel vetélkedve a közülünk lassan egy évtizede eltávozott Lázár Ervint is megszólaltatja. A kötet hátsó borítójában egy interjúrészleteket, visszaemlékezéseket, naplótöredékeket, sőt egy-egy mesét és novellát is tartalmazó CD található, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum médiatárában készült.

E sokszínűség miatt van bajban a recenzens, amikor műfajilag igyekszik besorolni a kötetet, amellyel – ahogy az előszóban nyomon követhetjük – a szerkesztő is birkózott.

Nem monográfia, nem is esszégyűjtemény, még csak nem is tanulmánykötet. Ez mind, és még több. Komáromi Gabriella úgy fogalmaz, hogy „illusztrált […] továbbírása” az életrajz eddig megjelent és feldolgozott nagy korpuszának. Még akkor is így van ez, ha a kötet kronológiai építkezése konkrét életrajzi vonatkozásaival monografikus jelleget sugall. Amíg a 2011-es nagy monográfia a tudományosság igényével járta körül egy nagy életmű teljességét, a mostani kötet inkább az embert igyekszik a „lázárervinül” tudók számára megmutatni. Ezért a rövid fejezetek, a sok kiegészítő anyag, a rövid törzsszöveget színező s emberi motívumokat rejtő kordokumentumok erdeje. Elolvasásuk után könnyen azonosulunk Boldizsár Ildikó lelkesedő szavaival, aki az Országos Széchényi Könyvtárban rendezett virtuális kiállítás egyik megemlékezőjeként így fogalmazott: Az egész ifjúságomat áthatotta ez a Lázár Ervin meséiből merített remény, hogy egyszer én is megtalálom majd ezt az erdőt […], és végigbukfencezem az elejétől a végéig.” S talán nem naiv a kritikus, ha feltételezi: nincs ember, aki ezeket a „meséket” megismervén ne akarna maga is hengerbócolni örömében abban a bizonyos erdőben. Történeteit – legyenek azok mesék, novellák, vagy hosszabb prózai írások – olyan nyelvi, lélektani leleménnyel alkotta meg, amelyek az idők során generációk közötti kapcsolatteremtő eszközökké váltak.

A Hang-Kép-Írás sorozat köteteinek az a nagy erényük, hogy testközelbe hozzák a szerzőt. Márpedig – a kortársak szerint – Lázár Ervinnel együtt lenni minden esetben felszabadító érzés volt. „Még akkor is érdekes volt, ha meg sem szólalt, mert jelenlétében megváltozott az emberek viselkedése, talán mert mindenki fölszabadult mellette valamiképpen” – fogalmazta meg Ágh István, s a kötet Miért szeretjük

Lázár Ervint? című kis fejezetében azt is megtudjuk, Lázár Ervin mely tulajdonságaiban látja ennek okát: „főként nyugalmában, nagyvonalúságában, elragadó derűjében és a gyarlóság keresztényi megértésében, a segítőkészségben.”

Lázár Ervin költő volt, még ha nem is verses formában írta meg gondolatait. Ezt egyébként kudarcként élte meg. „A versnemírás a legpocsékabb munka, amit valaha is csináltam.” – írta a Berzsián és Dideki című meseregényében. Mesemondó volt, aki nemcsak klasszikus értelemben vett mesékben repített vissza a gyermekkor világába. Varázsló is volt, aki különleges varázsvilágot teremtett a Nagyszederfa köré, amit valamiképpen Magyarország jelképének is tekinthetünk.

De angyal és tündér is volt. Amikor megkérdezték Nagy Lászlótól, aki öt éven át munka- és szobatársa volt az Élet és Irodalom folyóirat szerkesztőségében, hogy milyen ember Lázár Ervin, csöppnyi gondolkodás után mosolyogva vágta rá, hogy „bajszos tündér”. S ez a tündér hitt a szeretet halhatatlanságában és az emberben. Hankiss Elemér szerint „nem azt kérdezi, hogy miért van valami, hanem azt, hogy miért ne lehetne az, ami nincs. Arról ír, hogy nem könnyű, de mégiscsak jó, fájdalmas és nagyszerű dolog embernek lenni”.

Lázár Ervin mindenekelőtt ember volt, a szónak a legprofánabb értelmében, s a legmetafizikusabb szintjén is. Szakonyi Károly mondta róla, hogy „utált telefonálni, […] nem adott a külsőre, nadrágja kitérdesedett, zakója lógott rajta […], lusta volt írni […], ette a marhahúst, itta a bort és szívta a cigarettát.” Mégsem erre figyeltek a körülötte lévők, hanem arra „…ami ő valójában volt. Szeretetre méltó, kedves, játékos, emberszerető tehetség.”

Lázár Ervin fényhozó is volt, akinek életműve a hasonló „teológiai” kinyilatkoztatások kapcsán már életében kanonizálódott: „Aki távolodik Istentől, az is közeledik hozzá, csak a hosszabbik utat választotta. Félúton lehetek.” Mi úgy sejtjük, hogy ennél sokkal jobb a helyzet!

Újra olvasva írásait, fantasztikus önéletrajzát, nem tudunk betelni vele: „Jelenleg is fontos dolgokkal foglalkozom, nevezetesen növesztem a bajszom, és kopaszodom.” Íme egy ember – gondolhatjuk –, „aki jószívvel és barátságosan az álmaiba invitál”. Erre nem lehet nemet mondani.

Több mint száz novellája, egy regénye és hetven meséje született az idők során. „Sokan számon kérik rajtam a nagy művet írta. Csak azt tudom rá válaszolni: az én nagy művem ez a kicsi.” S valóban, oldalszámra, „kilóra” az életmű nem jelentős. Milyen szerencse, hogy „tündérvilágban” nem így mérik az értéket! Szárnyas emberem című novelláját maga is így kezdi: „Írni szenvedés.” Nem írt sokat, de amit leírt, az hibátlan volt. Semmi felesleg, semmi töltelékszöveg, csak a tisztán csillogó lényeg. Ezért van az, hogy a Lázár Ervin„…mese olyan, mint a vers, ragaszkodni kell minden névelőhöz, különben összedől.” Nem lehet azokat fejből idézni, mert visszaadhatatlan báj lakozik bennük. A lényeg vész el, ha mégis ezt tesszük.

A kötet nagyszerűsége e lényeg megmutatásában rejlik. A mindig mosolygós, család- és emberszerető íróról mutat olyan tükörképet, amely elválaszthatatlan az életműtől. Úgy mutatja meg ezt az arcot, hogy magához a szerzőhöz fordul, őt idézi lépten-nyomon. Milyen szegények lennénk például a Masoko Köztársaság egyik mellékszereplője – szerintünk Lázár egyik újabb alteregója – nélkül, „akit azért választottak, hogy napozzon és fütyörésszen”. De hisszük azt is, hogy a „főröhögnök” vagy éppen a „marháskodások főelőadója” ugyanaz a mosolygós fickó, aki a kötet borítójáról nevet rá a világra.

Lázár Ervin személyisége és munkássága nem hagyja közömbösen az olvasót. Komolyan kell venni komolytalanságát! Hinni kell a meséiben, mert „akkor mentek igazán jól a dolgok, amikor minden falura, minden közösségre jutott egy mesemondó: az emberek boldogabbak voltak, a bajok könnyebben megoldódtak.” Reméljük: ha mégis bajba kerülnénk, mindig kezünk ügyében lesz az a bizonyos létra, amelyről a kilencéves Tripolszki Péter írt a levelében az immár három éve az angyalok közé költözött Lázárnak, s fel tudunk rajta hágni a csillagok közé. Hitünk szerint ott él egy „bajszos tündér”, aki ha fölnevet idelenn a Földön csillagpor hull és százezer szitakötő táncra perdül.”

(Lázár Ervin. Szerk.: Komáromi Gabriella– Vathy Zsuzsa. Napkút, Hang-Kép-Írás, 2015.)



« vissza