Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nagy háború

Volt egyszer egy háború. „Nagy háború”-nak is nevezték, amikor kiderült, hogy egész Európa lángba borult. Aztán I. világháborúnak hívták – megkülönböztetendő a másodiktól. Sokan látják úgy, hogy a kettő egy volt: éppen akkora szünettel, amekkora a négyéves küzdelemben kimerült felek megerősödéséhez kellett. Egészében hívhatnánk a 20. század „harmincéves háborújának”, azzal a háborúval állítva párhuzamba, amelynek borzalmai tartós emlékké váltak. És amely századokra kiható törést jelentett Európa történelmi útján. Hasonló történt 1914 és 1945 között. E mérhetetlen emberi szenvedéseket hozó háború következményei határozzák meg a mai világrendet – amellyel amúgy oly elégedettek vagyunk. És ami közben mégis fájó, vagy éppen beláthatatlan kockázatokat jelentő sebeket takar. Mi elsősorban arra gondolunk, hogy a történelmi Magyarország feldarabolásával, majd a trianoni diktátumot megerősítő párizsi békével miként rendeződött át régiónk, és nem arra, ahogyan a világban vezető szerepet betöltő Nyugat-Európa elvesztette kivételes pozícióját. Előbb az Egyesült Államok gazdasági, majd ehhez társulva Sztálin Szovjetuniójának katonai potenciálja tette mellékszereplővé.

Mindezt 1914 nyarán senki nem gyanította. A háborút mindenütt kitörő örömmel fogadták. Mondhatni: közmegegyezéssel kezdtek hozzá. „Békebeli háborúnak” gondolták, mint a megelőző évtizedek számos csetepatéját.

Európa elszokott a háborúktól, története talán legoptimistább korszakát élte. Olyan világban élt, amelyben civilizációjának fejlődése még nem távolodott el kultúrájától. Globális hatalma kétségbevonhatatlan volt, a világ kimeríthetetlennek tartott erőforrásait akadálytalanul fordíthatta a maga javára. Elosztásukban legföljebb önmagával, mintegy családi körben vitázott. Természetesnek vette, hogy az emberiség jövőjét Európa útjával azonosítsa, és föl nem merült, hogy mind- ez lehet másként is.

Európa sajátos utat járt be a 19. században. A legnagyobb teljesítménye alighanem az volt, hogy a kereszténységben gyökerező erkölcse alapján el tudta kerülni az ipari forradalom nyomán fenyegető humanitárius katasztrófát. Azonban minden feszültséget így sem tudott levezetni. Így azt sem, hogy a 19. század vívmányaként megteremtett nemzetállamok egymásnak essenek. De nem háborúztak volna, ha valahol mélyen nem értenek egyet abban, hogy háborúzniuk kell.

A háború szükséges és fölöttébb hasznos voltában tehát nemzetek fölötti egyetértés mutatkozott. Alapja nemcsak a verseny szabadságának alapelvvé válása volt, kellett hozzá a teljes gyanútlanság is. Meg az, hogy a 19. század gondolkodásában oly fontos nemzeteszme, a historizmus és a romantika hőskultusza öntudatlanul olyan értékeket és emberképet hirdetett, amely azonnal, gyakorlatilag változtatás nélkül szolgálhatta a militarizmus érdekeit.

Eközben a világ már nem igényelte a hősöket. Az emberek még igen. A háborús lelkesültség akkor is tartotta magát, amikor kiderült: a gépfegyverek golyózápora, a mustárgáz gyilkos felhője nincs tekintettel az egyéni kiválóságra. (A tömegháborúban ekkoriban még kuriózumnak számító légicsaták résztvevői körében átmenetileg még újratermelődtek a klasszikus lovagkor viselkedési normái.)

Ez a szellemi, társadalom-lélektani háttér határozta meg a világháborús propaganda természetét is. 1914-ben nem volt szükség a lelkesítésre: elég volt visszaigazolni. Mai ismereteinkkel, gondolkodásunkkal egyenesen elképesztőnek tűnik, hogy maga a háború az a pozitív üzenet lehetett, amellyel a gyártók sört is el akartak adni.

Amikor a huszadik századdal nagyjából egyidős, akkor kilencven- éves nagyanyámat arról kérdeztem, hogy az általa megélt történelem melyik szakasza volt számára a legfájdalmasabb, azt válaszolta: az I. világháborús évek. Pedig azokban az időkben még szinte gyerek- lány volt, és csak később történt, hogy jöttek válságok, hadműveleti térséggé vált Budapest, porrá égett falusi viszonylatban kastélynak tekintett, Schulek Frigyes tervezte vidéki otthona (két kezével temette el az ott bujkáló jó barátot), jött a malenkij robot fenyegetése, a csengőfrász, a forradalom. De mindezek után is azt tartotta a legszörnyűbbnek, ahogyan a (főleg a gyönyörű és okos nővére vonzotta) baráti kör, a daliás, okos fiatalemberek, ahogyan akkor mondták, a nemzet színe-virága, megkapta behívóját, és örömmel indult a frontra. Hogy soha, vagy rokkantan, megtörten térjen haza. Mentek ezek a drága, kedves, életerős, ifjú marhák, ahogy mondta, egy semmit nem ígérő harcba, a vágóhídra, és még büszkék is voltak. És ők, mármint nővére és ő, sejtették, hogy többé nem találkozhatnak velük, és még csak nem is figyelmeztethették őket.

Mi állt e tömeges gyanútlanság mögött? Az európai szellemi elit gondolkodásáról árnyalt képet fest Thomas Mann a Varázshegyben. Naphta és Settembrini és körük vitái pontosan mutatják a századelő irracionalizmusának és humanizmusának ütközését. A kérdés nem maga a háború: mégis, a háború mitikus vonzásának sötét ereje és a vele szembeni állásfoglalás körül forog minden. Nem kétséges, hogy a magyar értelmiség is küzdött a Thomas Mann rögzítette dilemmával, gondoljunk a Naphta mintájául szolgáló Lukács György irracionalista korszakát követő marxista fordulatra, vagy barátjának, Balázs Bélának a Szabó Dezső által „háborús gatyázásnak” nevezett militarizmusától a pacifizmusig vezető útjára. Mindez megmaradt az elit értelmiség gondjának, ami a közgondolkodásban alig tűnt fel. A háborús propagandához pedig végképp nem volt köze.

Ami viszont látványosan megmutatkozott, az jóval a háború előtt formálódott. A magyarság gondolkozását ekkorra már porosodó, megújításra váró aranykorának, a reformkornak, a forradalomnak és a szabadságharcnak mitológiája határozta meg modernizációjában és nemzeti ébredésében. Bármilyen furcsa, a háború leghatásosabb lelki előkészítője egy végtelenül szelíd lelkű író volt: Jókai Mór. A nemzet lelkét ő formálta, a Talpra magyar” tiszta rajongását ő emelte kötelező normává. (Azt az enthuziazmust, amit Széchenyi döbbenten nézett: megrémítette, hogy március 15. szent szenvedélye olyan erővel ragadta meg a nemzetet, hogy aznap még a zsebmetszők is fölfüggesztették a másodlagos elosztásban oly eredményes tevékenységüket…)

Jókai mitológiája nyomán a halált megvető bátorság, a nemzet oltárán feláldozott élet a legmagasabb rendű erkölcs kifejezése lett. Generációk nőttek fel a Baradlay fiúk, Damjanich, Guyon, Bem apó, a piski csata, a mindhalálig doboló hős fiúk igézetében. A szabadságharc nemzeti vallássá növesztett mitikus képe, a hazáért hozott szent áldozat és a személyes vitézség megannyi példája ragyogott az ifjúi lelkek egén. A háború nem halálos veszélyt, a nemzet sírját ásó tragédiát, vért, mocskot, szenvedést, elvesztett végtagokat, vakságot, halált, égő falvakat jelentett számukra, hanem esélyt, hogy méltóvá váljanak ideáljaikhoz.

Az européer értelmiségi elit ezt az érzelmi erőteret a klasszikus filozófia és a modern irracionalizmus gondolataival gazdagította. Hadd idézzek néhány szemelvényt a Nyugat 1914. őszi terméséből. Az ember úgy érzi az életet, mint soha, a Halál templomában lihegjük az életet a legbuzgóbban” – írja Móricz Zsigmond. „Ha talán elvisznek a harctérre, könnyeim fognak kísérni, öcsém. De sajnálni akkor is te sajnálhatsz engem, mert akkor is neked jut a jobbik rész. Irigyellek érte” – így Schöpflin Aladár. Ignotus elemez: „ez a négy hét termékenyebb a felforgatásban, mint a negyven esztendő, mely a porosz–francia háború óta eltelt”. Balázs Béla önként megy a frontra, lelkesült levélben tudatja a szerkesztőséggel: Menetközben, égő falu tüzénél írom, hogy… nem hoztam szégyent a Nyugatra. Tegnap tizedessé, rajvezetővé léptettek elő… Ritkulunk, de nagyon előre megyünk”.

Jószerével csak Ady és Szabó Dezső marad mentes a háború mámorától. Utóbbi fájdalmas iróniával írja meg egy filosz hősi halálát, aki mély filozófiai hátteret gyárt bevonulása mögé: „Menni kell. Ez a kategorikus imperatívusz.” Aztán a fronton Baudelaire-t szavalva hal meg.

Propaganda? Az öröklött szellemi erőtérben egy ideig nem is volt rá szükség. Aztán gyorsan eljött a kiábrándulás: visszafordíthatatlanul. És akkor már semmiféle propaganda nem változtathatott a megfordult közhangulaton. Egyetlen mozgósító erő maradt: a béke ígérete.



« vissza