Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Krízis és felemelkedés 2. rész

 

KRÍZIS ÉS FELEMELKEDÉS
 

2. rész

 

Hogyan jellemezné a kormány lelkiállapotát a blokád napjaiban?

KGY: A kormány körében mindenki tisztában volt az események baljós sugallatával, de egyáltalán nem voltunk pánikban. Antall kiváltképp nem. Ő a kórházból kísérte figyelemmel az eseményeket. Láttuk azt, hogy a taxisok kezdenek kifáradni, nem tudnak eredményt elérni, ami egyre kínosabb a számukra. Gyakorlatilag azt a pillanatot kellett eltalálni a tárgyalásokban, amikor már érzik azt, hogy már jó volna megegyezni. A kormányban azzal mindenki egyetértett, hogy nem szabad visszavonni az intézkedést, de kompromisszumot lehet kötni, kompenzációk és egyéb kiegészítő intézkedések formájában. És a megegyezés előfeltétele részünkről a blokád megnyitása kell legyen.

Nem volt kétséges, és Antall ezt el is mondja az Osskó-könyvben, de a pizsamás interjúban is, hogy nagyon komoly kommunikációs hibák történtek. A kormány előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az intézkedésnek nem volt kellőképpen átgondolva sem a bevezetése, sem a bejelentése. Nem folyt előzetesen megfelelő párbeszéd a frakciókkal és a pártokkal sem, és a kormány magára maradt. Miközben a levegőben volt, hogy ezt meg kell hamarosan lépni, nem folyt átgondolt eszmecsere azzal kapcsolatban, hogy miként is kellene megcsinálni.

Az események katartikus hatására azonban a kormánykoalíció pártjai és választói összezártak, mondhatni újra egymásra találtak, s ennek hosszabb távon is jótékony hatása lett.

Amikor aztán a következő év januárjában bejelent a kormány egy nagy áremeléscsomagot, azt semmifajta felzúdulás nem követi. A dolgot elfogadja a lakosság felháborodás nélkül. Akkor persze már ott ült Kupa Mihály a pénzügyminiszteri székben, akit a sajtó szimpátiával kezelt, és ő is jól kezelte a sajtót. A sajtó szemében neki volt hitele. Reformkommunista háttérből jött, és nyilván a kapcsolatai is megvoltak ahhoz, hogy intézkedéseit elfogadtassa.

Az SZDSZ már pénteken lemondásra szólította fel a kormányt. Ez a reakciójuk mennyire volt váratlan?

KGY: Abban a pillanatban, nem sokkal a választási győzelem után, amikor az SZDSZ számára világossá tettük, hogy nem vagyunk hajlandóak velük nagykoalícióra lépni, gyakorlatilag ellenséggé váltunk, többé nem ellenfelek voltunk a szemükben. Ezután már bármi következhetett. Az SZDSZ igyekezete a kormány parlamenti leváltására meglepő volt, mert a pozitív bizalmatlansági indítvány azt jelenti, hogy csak úgy lehet egy új kormányt beiktatni, ha a képviselők 2/3-a új miniszterelnök személyére szóló javaslatot szavaz meg. Azon sem csodálkoztunk, hogy a sajtót olyan mértékben hangolták ellenünk, amennyire csak lehet, hiszen ehhez megvoltak a kapcsolataik. Hogy vezető SZDSZ-es politikusok hordták a teát a barikádra, mintha ez egy patrióta, demokrata cselekedet volna, azon sem lepődtünk meg.

Egy fokkal reálisabb céljuk nem lehetett egy nagykoalíció ilyetén való kikényszerítésére?

KGY: A nagykoalíció kikényszerítése lehetett volna egy olyan cél, amit lélektanilag el lehetett volna érni. Amikor valamikor a krízis idején a miniszterek beszámoltak a helyzetről a Fehér Házban a frakciónak, akkor állítólag Elek István, aki elsőnek szólalt fel, azt mondta, hogy a kormány azonnal mondjon le, és nagykoalíciót kell csinálni. Ezt azonban rendkívül ellenségesen fogadták a többiek. Antallnak egyébként esze ágában se volt egy ilyen verzió. És nem is érezte úgy, hogy erre szükség lesz. Tehát ő nem gondolta úgy, hogy a kormány annyira vesztes helyzetben van, hogy ez mint reális lehetőség felmerülhet. A kormány nem volt megroppanva önbizalmában. Se előtte, se alatta, se utána. Az kiderült, hogy egyes minisztereket le kell váltani, máshová kell tenni. Kiderült, hogy a kormány hibákat követett el. Le kell vonni a konzekvenciát. De az nem derült ki, hogy ez a kormány teljesen alkalmatlan, és hogy egy másik kormány sokkal jobban tudná kezelni a dolgokat.

Azt gondolom, hogy az ország népe addig valójában nem volt tisztában azzal, hogy a rendszerváltozás micsoda megrázkódtatásokat fog hozni, minden jó szándék ellenére. Antall ezt megmondta a beszédeiben, csak erre nem figyeltek oda. Akkor még a választópolgárok jelentős része politikailag rendkívül tudatlan volt, hiszen 30-40 éven át ki voltak rekesztve a politikából. Nem tudták azt, hogy micsoda lépéssort kíván egy intézményi rendszer átalakítása, egy új irányítása. Hogy egy kormány, ami rendkívül bonyolult törvényi és intézményi rendszert működtet, mennyi idő alatt tud bizonyos dolgokat előkészíteni és megvalósítani. A sajtó bedobta a száznapos program gondolatát, és talán közöttünk is elhitték ennek realitását néhányan, s aztán száz nap után számon kérték rajtunk, hogy ez meg az még mindig nincsen meg.

Mennyire lehetett az örökölt apparátussal együtt dolgozni, segített-e, vagy inkább gátolta az apparátus az új kormány munkáját?

KGY: Egyénenként dőlt el, hogy a bizalmat kapott régi közigazgatási emberek mennyire vállaltak igazi lojalitást az új rendszerrel. Azon nem csodálkoztunk, hogy a rendőri vezetők egy része elállt mellőlünk, vagy szembefordult. Furcsa időszak volt ez, hiszen alkotmányos szempontból erős volt a féléves kormány pozíciója, de hogy emögött politikailag és adminisztratíve mekkora a tényleges erő, azt nem lehetett tudni. Bíztunk abban, hogy nemzetközi elismertségünk és az újrakezdés lehetősége egyre több embert állít majd mögénk. De tudtuk, hogy nehéz és fáradságos folyamat lesz a négy év. Emlékszem rá, egyszer, 1993 nyarán a CDU-oszlop Kurt Biedenkopf, szászországi miniszterelnöknek említettem meg Antall hasonlatát a kamikazekormányról. Biedenkopf, a régió jó ismerője, aki Drezdában vállalta el a rendszerváltozás levezénylését, azt válaszolta: nem, ez a vállalkozás olyan, mint Mózes átkelése a pusztán. Ha talán nem is negyven év. Számítottunk arra, hogy rengetegszer fogunk találkozni apró dolgokban sunyisággal, hogy olykor magasabb szinten is elszabotálják azt, amit akarunk. Ezt az ember szinte rezzenéstelen arccal fogadta. Ilyenkor ahol lehetett, és amikor lehetett, személycserét indítottunk el – a külügyben például a csúcson is komoly cserék zajlottak menet közben is. De nagyon sok régi közigazgatási ember hálálta meg a bizalmat lojalitással és komoly szakmai teljesítménnyel.

Ezekben a kritikus napokban volt valamilyen személyes kapcsolata a miniszterelnökkel?

KGY: Rózsa Mariannával, a titkársága vezetőjével folytonos kapcsolatban voltam. Ha Antall a minisztereinek akart valamit üzenni, akkor azt többnyire Marianna továbbította. De nemegyszer közvetlenül hívott valakit fel a miniszterelnök a kórházból. Bod Péterrel többször is beszélt a tárgyalások alatt. A tárgyalásokat a kormánytagok beszámolóiból óráról órára egyre inkább követte, különösen pedig a vasárnap esti döntő fordulót, amelyet a televízió közvetített – felhívta a minisztereit, ha úgy látta, változtatni kell valamin akár a stílusban, akár az alkufeltételekben.

Pénteken lehetett, a kudarcba fulladt kormányülés után, amikor én felhívtam őt. Marianna jelezte neki, hogy hívni fogom. Eléggé mélyponton voltam akkor Göncz ellenségessége miatt, és úgy éreztem, hogy a dolgok kezdenek nagyon rossz irányba menni, mert kiszámíthatatlan, hogy az elnök mikor mit fog nyilatkozni. Kérdeztem Antalltól: nem érzed-e úgy, hogy itt volna az ideje, hogy te is megnyilatkozzál. Ő erre azt mondta, hogy nem akar a nyilvánosság elé lépni, mert az ország és a kormány szempontjából rendkívül fontos, hogy ő ne használódjon el a mostani huzavonákban. Neki mint miniszterelnöknek meg kell óvnia magát, mert a miniszterek elfogyhatnak ezekben a tárgyalásokban, de neki meg kell maradnia. Ő a végén akar csak megszólalni. Ő már akkor végiggondolta, hogy ő a katarzis pillanatában fog a nyilvánosság elé lépni, amikor a dolog már megoldódott. Akkor pedig nem megosztóan, hanem egyesítően lép fel a nemzet előtt. Elmondja, hogy történt egy nagy nemzeti megrázkódtatás, s ennek előidézésében mi, a kormány követtünk el hibákat, azonban a következmények azért túllépték azok mértékét. Levonjuk a következtetéseket, ugyanakkor büntetlenséget ígérünk a taxisoknak. És ez így is történt, a nevezetes pizsamás kórházi interjúban, vasárnap késő este.

Jellemző, hogy mindezt úgy tálalta aztán az ellenzék és az akkori sajtó, és furcsa módon ez köszön vissza még napjainkban is – amint ezt a Magyar Nemzet online évfordulós oldala is sugallta –, mintha a megoldást, a megbékélést Göncz hozta volna el. Mint láttuk, egyáltalán nem. Sajnos Göncz a helyzetet élezte. És ez rendkívül félelmetes volt. Az volt az ember érzése, hogy ő maga sem tudja, hogy mivel játszik. Hogy mi történhet akkor, ha olyan erők veszik át az irányítást a háttérből, amikkel esetleg ő sem szeretne szembesülni. Antall tette meg a nagy megbékélési gesztust akkor, rögtön a megegyezés után, a televízióban: nagy államfériúi gesztust. Azért is tartom fontosnak, hogy most megnyilatkozzam, mert a taxisblokád volt a rendszerváltozás legdrámaibb eseménye, és a nemzeti emlékezet – nyilván segédlettel – szinte betemette a nyomait. Szinte patologikus, ahogy elmaradt a történet feltárása és az értékelés kísérlete.

Visszatérve a kérdéshez, így folyt le akkor telefonbeszélgetésem Antall-lal. Ő nagyon nyugodt volt, jó volt a hangja. Számomra meggyőző volt, hogy teljesen a helyzet magaslatán van. És ez nagyon fontos volt. Ha olvassuk az akkori politikai megnyilvánulásokat – akár az ellenoldalról, akár a mi oldalunkról –, kiviláglik az a felismerés, hogy a dolog Antall akadályoztatása miatt vadult így el. Ha ő egészséges, akkor nem így alakultak volna az események. És ő az, aki megoldása lehetne ennek az egész helyzetnek.

Nem gondolom, hogy ezt a blokádot parlamenten belüli erők szervezték meg. Az MSZP nagyon visszafogottan viselkedett az egész blokád alatt. Az SZDSZ viszont felszállt erre a vonatra menet közben. Talán a vezetői úgy érezték, hogy az események ajándékot kínáltak fel nekik, most lehet nyerni. Az, hogy népszerűséget, szereplést kereső politikusok esetleg többel is hozzájárultak a konfliktus elvadulásához, nem kétséges. Másokban viszont az egész rendszerváltozás miatt élt revánsvágy. Noha sokan úgy viselkedtünk, mintha a rendszerváltozás sikere bevégzett dolog lett volna a nagypolitikában, ez tévedés volt. Gondoljunk arra, hogy ’91. augusztus 19-én KGB-puccs volt Moszkvában. Ismerve Gorbacsov belső ellenzékének elszántságát, Antall köre számára ez nem volt meglepő. Bizony örvendeztünk akkor, milyen jó, hogy 1991 júniusának végére távozott innen az utolsó szovjet katona.

Hogyan értelmezi az ellenzék és a taxisblokád vezetőinek magatartását egy távolabbi nézőpontból?

KGY: Bizony fel kell elevenítenünk, hogy nagyon különböző szabadság- és demokráciakoncepciók csaptak össze a ’90-es választásokon. Azt gondolom, hogy akkor még nem volt mindenki előtt annyira világos, hogy az SZDSZ-ben tulajdonképpen két elem van. Hogy ezek hogyan tudtak illeszkedni, egymással együttműködni, az a párt furcsa mentális sajátossága volt. Anarchisták voltak az SZDSZ-ben és szélsőséges liberálisok. Az MDF pedig kimondottan mérsékelt konzervatív, liberális és keresztényszocialista erőket gyűjtött össze, ha a koalíciós partnereinket nézzük – belőlük a valós erejénél hangosabb Csurka-szárny szükségszerűen morzsolódott le három év alatt. Ellentétes végletek közt, széles palettán terült ki az állam- és társadalomelmélete ennek a három, négy, öt irányzatnak. Jóhiszeműen elemezve Göncz magatartását, azt mondhatom, hogy ő egy szélsőséges szabadságeszme és egy nagyon plebejus demokratikus eszmény jegyében lépett fel. Tehát ő valóban hihette azt, hogy ez most a nép hangja, és igenis az állampolgárnak jogában áll, hogy kormányt döntsön. És a közvéleményben is sokan képzelték ezt hosszabb-rövidebb ideig azokban a napokban. Ellenben Antall nagyon szigorúan a nyugati parlamentáris demokráciák szabályai szerint viselkedett. Azt gondolta, hogy ha egy kormányt megválasztanak a parlamentben, akkor azt parlamenten kívüli úton megdönteni rendkívül súlyos vétség, mert az egész államrend és az ország működése forog kockán. A választások után a kormányoldalon, de jelentős parlamenti egyetértés mellett, elkezdtük egy új államrendszer és intézményrendszer lassú, de nagyon tudatos felépítését. Ezt a mi nézetünk szerint tilos lett volna veszélyeztetni közharag gerjesztésével, gyermekded forradalmiaskodással.

Azt lehet mondani, hogy a politikusok és a közvélemény egy része ’90 végén még úgy viselkedett, mintha ’89 nyarát írtuk volna, amikor a vízlépcső építése ellen kellett fellépni. Én a sajtó viselkedését is részben ilyen típusú infantilizmussal magyarázom. Mellőzve ennek lélektani elemzését és politikai bekötöttségeit, a késő Kádár-korszakban kompenzálásképpen, megkésve alakult ki a sajtó munkatársaiban egy metafizikus kormányellenesség, miszerint a hatalom az rossz. És akkor következnek tavasszal a ’90-es választások, amelyet a középjobb nagy fölénnyel megnyer. A demokrácia szabályai szerint ez a népakarat megnyilvánulása, de ezt a sajtó jelentős része nem veszi tudomásul, hanem továbbra is hajtogatja, hogy a hatalom az rossz. Egy ilyen felállásban a miniszterelnökre rá lehet retusálni a gőgös, rideg vagy ravasz ember vonásait. Holott ő csak a kádári kacsingatósdit utálta, s akarta kerülni végletesen, mert az megalázta volna a választópolgárt. Ennyire infantilis volt akkor a magyar politika és a sajtó.

Ezért is rendkívül fontos, katartikus élmény volt ez a taxisblokád. A kijózanodáshoz szükség volt egy krízisre, amely szembesít mindnyájunkat azzal, hogy milyen is a politikai helyzet, amelyben élünk, hogy mik itt a tétek és kockázatok, hogy a társadalmi béke törékeny, és hogy milyen lassú és embert próbáló lesz az átalakulás folyamata. Minden értelemben. Anyagilag is. Másrészt világosan megmutatta a taxisblokád lefolyása azt is, hogy hogyan is kellene működjön egy demokratikus államrend, kinek hol van ebben a helye, kinek mik a jogai és kötelességei. Én úgy gondolom, hogy nagyon sokan megértették akkor ezt. Az ellenkező oldalon is. Lehet, hogy ezt nem mondták ki, de ez nagyon komoly lecke volt minden értelmes ember számára. Gondoljunk a vasárnapi nagy tüntetésre. Annak szervezésében Lezsák Sándornak és belső körének, a nagyszerű Gyarmati Dezsőnek, és sok MDF-es asszonynak múlhatatlan érdemei vannak. Lezsák a maga szervezőgárdájával mindig is az MDF komoly mozgósító ereje volt, és rendkívül jól működött. De ez a felvonulás azért lett olyan nagy és meggyőző, mert rengeteg olyan ember, aki esetleg nem állt a kormány oldalán, de józanul gondolkodott, látta, hogy a blokád nagyon rossz dolog, és nagyon rossz irányban bontakozik ki. Valakinek helyre kellene állítania az ország működését. Ki képes rá ebben a helyzetben? Alkotmányosan és szervezetileg a kormány – egy szabadon választott kormány. Akkor most a kormány mellé kell állni! Voltak barátaim és régi iskolatársaim, akik az SZDSZ-re vagy egyáltalán az ellenzéki oldalra szavaztak, de most felháborodtak, s közülük többen a kormány melletti tüntetésre is eljöttek. Többen is küldtek nekem támogató üzeneteket, először a választások óta. Voltak elkötelezetlenek is, és voltak, akik féltek egy brutális visszarendeződéstől... A rendszerváltozás első idejében az embereknek nem kis hányada gondolta úgy, hogy na, nézzük meg, mi fog történni. Hogyan boldogul az új társaság? Hogy is lesz ez majd? Lényegében kivártak. És a taxisblokád és benne a kormány megerősödése sokaknak nyitotta fel a szemét.

Ön elégedett volt a kormány első féléves munkájával?

KGY: A rendszerváltás végrehajtása változatlan világpolitikai környezetben is óriási feladat lett volna, azonban 1990-ben veszélyes fejlemények bontakoztak ki, még a Szovjetunióban is belső harc folyt a peresztrojka körül. A taxisblokád szempontjából lényeges, hogy megkezdődött az öbölválság, és hamarosan kétszeresére emelkedett az olaj világpiaci ára. A Szovjetunió pedig, a csapatkivonási és fizetési huzavonák részeként, zsarolásképpen minden ürügyet kitalált, hogy miért nem szállítja az olajat megegyezés szerint. Tartalékaink vészesen lecsökkentek a blokád előtt. Innen indultunk el fölfelé, és 1994-re, az Antall-kormány időtartama alatt fokozatosan megnőtt az olajtartalék, tán 90 napnyira. Mint ahogy nagyon felnöveltük a Nemzeti Bank tartalékát is. Az egyik döbbenetes felfedezés az volt, s csak a választást követően tudta meg Antall József is, hogy csupán 800 millió dollár a Nemzeti Bank tartaléka. Ezt mi felnöveltük 4 milliárd dollár fölé 1994re. Az összes Kelet-Közép-Európa felé irányuló beruházás több mint fele, legalább 12 milliárd dollár, Magyarországra jött 1990 és 1994 között. Tehát túl a lendületes törvénykezési meneten, túl a külpolitikai sikereken, mint amilyen említett amerikai utunk volt, amelyek stratégiailag az ország biztonságát alapozták meg, és a mentális visszacsatlakozást a Nyugathoz, igen nehéz napi gondokkal kellett megküzdenünk a gazdaságban az első években, és az erőfeszítések látszata csak fokozatosan jött meg.

Korábban említette, hogy egy parlamenti vizsgálat kiderítette, hogy a taxisok között szép számmal akadtak olyanok, akiket frissen bocsájtottak el a titkosszolgálatoktól. Lehet-e az ő tevékenykedésükről a blokádban többet tudni?

KGY: Egy parlamenti különbizottság készített jelentést, amelyet aztán az Országgyűlés elé terjesztettek. Ebben megállapításként szerepelt, hogy ha jól emlékszem – 47 elbocsájtott állambiztonsági tiszt volt a taxisblokád szervezői között. A részletek feltárásában eljutott valameddig a jelentés. Nyilván a mögöttes hátteret nem tárta fel. Lehet, hogy nem is lehetett volna, de nem tudta vagy nem kívánta feltárni. A parlamenti határozat célja az volt, hogy a társadalmi megbékélés jegyében amnesztiát kapjanak, és törvényes kivételként mentesüljenek a büntethetőség alól a blokád résztvevői.

A taxisblokádot követően jelentős személycserékre került sor a kormányon belül. Javította-e ez a kormányzati munkát?

KGY: Nagyon sokan mérettek meg keményen a kormányban is és az apparátusban is. Kiderült, hogy nem lehet belügyminiszter, aki nem volt katonaviselt. Horváth Balázs nagyon kedves és felvilágosult ember volt, de nem volt kellően erélyes. Azért ne felejtsük, hogy az ország nagyrészt neki köszönhette a nyári, demokráciához méltó önkormányzati törvényt. Abban is igaza volt, hogy a rendőröknek a polgárok irányába tanúsított viselkedésén változtatni kell. De ez nem jelentheti azt, hogy egy rendőr nem lehet erélyes. Az továbbra is a rendőr feladata, hogy ha az államrendet veszélyeztetik, akkor védje meg azt. Boross Péter kimondottan illett ebbe a pozícióba. Ő tudta, hogy a rendőröket hogyan kell irányítani, és hogy ezt ők el is várják. Még meg is tudta magát szerettetni. Horváth Balázst is szerették, csak nem biztos, hogy tisztelték. A taxisblokád negyedik drámai szereplője Antall, Göncz és Rabár mellett Horváth Balázs volt. Nagyon megszenvedte az eseményeket, és igaztalanul is támadták, a pártban is. A mai távlatból nézve bizony azt mondom: lehet, hogy Horváth Balázs volt az, akinek jól működtek az ösztönei. Lehetséges, hogy a legkisebb erélyes fellépés a hatóságok részéről robbanást idézett volna elő. Nem tudjuk, mekkora volt az elszántság a blokád mozgatóiban, és mire. Akkor az, amit Balázs maga is késésnek vagy gyengeségnek ítélt meg a maga szereplésében, valójában egy mélyebb ösztönös bölcsesség megnyilvánulása volt.

A Rabár-kérdés eldőlt, ő hamarosan megvált a kormánytól, miután az október 8-i ultimátumos levelét kiadta a HVG-nek. Szabó Tamás is a blokád alatti szereplése révén került előtérbe. Munkaügyi államtitkárként rendkívül jól tárgyalt, és kiderült Antall számára, hogy szilárd és hatékony ember, aki nagyobb feladatra is hivatott. Ez után a krízis és katarzis után, bár rengeteg belső kritika merült fel, jogosan, a kormánytagok és a kormánypártok összezártak. Látták, hogy az új demokrácia mennyire törékeny. Azt is felismerték, hogy egy kormánynak minden értelemben nagyon végesek a lehetőségei.

A kommunikáció terén nagy hiányosságokat tárt fel a taxisblokád. Ebben az ügyben mit léptek, és mit tett a Tanácsadó Testület?

KGY: Természetesen rengeteg volt a belső kritika. Az MDF-en belül, a kormánykoalíción belül, a választóink részéről. Ezek mind jogos dolgok voltak. És az is tény, hogy a kommunikációnkban rendkívül sok hiba volt. Ez gyenge pontja volt a kormánynak. Nagyon rossz helyzetből indultunk. Gyakorlatilag nem volt sajtónk. A közszolgálati rádió, televízió nem segített a taxisblokád alatt a dolgok kezelésében. Az intézmények élére kinevezett Hankiss Elemér és Gombár Csaba nagyon nehéz helyzetbe kerültek posztjukon. Iszonyú belső nyomásnak voltak kitéve, amit nem tudtak kezelni. Ehhez még az is hozzájött, hogy egykori ellenálló értelmiségiként ők is mintha azt gondolták volna, hogy a függetlenség lényegében kormányellenességet kell jelentsen, mindig és mindenhol. Ez is váratlan csalódás volt – Hankiss szintén bizalmas barátja volt Antallnak a rendszerváltozás előtt, Gombárt pedig Csoóri Sanyi és barátai javasolták a posztra személyes jelöltjükként.

A taxisblokádot követően rendkívül felgyorsult az az igyekezetünk, hogy legyen egy konzervatív napilap is. Az Új Magyarország létrehozásában a Tanácsadó Testületnek, és különösen Czakó Gábornak vannak komoly érdemei. Csoóri Sándor is újra feltűnik akkor körünkben, és ő is aktívan részt vesz a lap fundálásának teendőiben. Nagyon konstruktívan működik ismét. Tehát ilyen értelemben ekkorra már feldolgozta az SZDSZ-paktum utáni konfliktusát Antall-lal.

Személycsere történt a kormányszóvivői poszton is. Ekkor kerül át szóvivőnek az én javaslatomra, a Miniszterelnökségre Juhász Judit, a rendkívül megnyerő, szépen, szabatosan beszélő rádióriporter, aki akkor már Surján László, a népjóléti miniszter szóvivője volt. Az ő belépése után épül fel egyre differenciáltabban a sajtóosztály munkája a Miniszterelnökségen.

A nagy sajtótapasztalatú, jól kommunikáló Czakó Gábornak már a taxisblokádot megelőzően is egy sor kísérlete volt Hankissnál is, Gombárnál is annak érdekében, hogy az állami televízió, rádió a rendszerváltozás kívánta különleges közszolgálati funkciót lásson el. Mert hiszen a taxisblokádot csúnya lejárató sajtókampány előzte meg, amelynek kivédésére nem volt a kormánynak eszköze. Szeptember elején elindul egy kampány, amelyik azt mondja, hogy Antall egy új keresztény kurzus miniszterelnöke. Értsd: horthysta. Sértett értelmiségiek pedig, mintegy visszhangozva ezt, egy másik kampányt indítanak meg, amelyik azt sugallja, hogy a miniszterelnök nyilvános viselkedése úri gőg, elzárkózás. És közben gyakorlatilag nem engedik szóhoz jutni, megmutatni a kormány valódi arcát a médiában. A cél nyilvánvaló: elidegeníteni a néptől a kormányt, feltüntetni mint egy szociális érzékenység nélküli, gőgös, elzárkózó formációt, miközben a kormány és a kormánytagok nem kapnak lehetőséget a rendszeres szereplésre.

Czakó – a Tanácsadó Testületben ő volt ennek a gazdája – rendszeresen beszél Hankiss-sal, Gombárral. Tervezeteket ír. Például azt találtuk ki – tanulván egy rendszerváltó dél-amerikai ország példájából –, hogy legyen a kormánynak egy törvénymagyarázó félórája mondjuk esténként vagy legalább hetenként. Ez nagyon fontos lett volna, hiszen a lakosságnak az lenne az érdeke, hogy tudja, hogy azok a törvények, amiket megszavaznak, miről szólnak, mi ezeknek a következménye, az állampolgárt ezek hogyan érintik. Nem kaptuk meg ezt a lehetőséget. Azt mondta Hankiss, hogy csak akkor tud állandó műsoridőt biztosítani a kormánynak, ha mindegyik párt kap ugyanannyi adásidőt. Ami teljesen abszurd álláspont, mert a kormánynak egész más a szerepe egy parlamenti demokráciában, mint a pártoknak. A kormányzás felelős szakmai többletfeladat, amely megkívánná, hogy legyen jó kommunikáció a kormány és a nép között. És ez nem működött. Nem azért, mert nem akartuk. Egyszerűen Hankiss és Gombár abban a közegben, amibe bekerültek, nem tudták, vagy nem akarták markánsan képviselni azt a gondolatot, hogy ez nem pártpolitikai kérdés.

Ezeket a dolgokat menet közben kellett a Tanácsadó Testület által koordináltan kigondolni, végigharcolni. És azért csak megalakult az Új Magyarország és a Heti Magyarország! Megcsináltuk aztán a Duna Televíziót is! Amelyik pártokon felüli és tárgyilagos csatorna volt, és ezt kimondottan a Tanácsadó Testület hozta létre. Csoóri lett a tulajdonos Hungária Televízió Alapítványnak az elnöke, én meg az alelnöke. Azt gondolom, hogy kommunikáció terén sokat léptünk előre a blokád utáni két évben. Sajnos nem valósult meg a tanácsadók Kiss György által összefoglalt javaslata egy tárca nélküli kommunikációs miniszteri posztra.

A taxisblokád végső mérlegét hogyan vonná meg?

KGY: A rendszerváltás első éveiben mindenki iskolát járt ki, a szerepek kipróbálásának veszélyesen komoly iskoláját. Mi a jogköre a köztársasági elnöknek? Egy rendőrkapitánynak? Mire való a közmédia funkciója? Mik a jogai egy tv-elnöknek? Mik a kötelességei? És bukdácsoltunk sokat, és nagy csaták folytak.

Összességében ennek az egész krízisnek kimenetelét véleményem szerint három dolog döntötte el. A kormánykoalíció helytállása. Antall a háttérben, aki a dolgok szellemi irányítását átvette. És végül a nagy tüntetés, amit Lezsák Sándorék szerveztek meg, és ami mögé oda tudtak állni olyan emberek is, akik nem voltak kormánypártiak. Annak idején mesélte Bod Péter, hogy micsoda erőt adott neki, hogy hallotta az utcáról a kórust, hogy tartson ki. És hát a taxisok és támogatóik erre a félelmetesen nagy és békés táborra végképp nem számítottak. Sok tízezren vonultak körbe a belvároson, Pestről Budára és vissza Pestre, visszafogottan és derűsen. Ismét felbukkant a nyugodt erő: az MDF felismerése, hogy a magyar politikai hagyomány – forradalmaink ellenére – ösztönösen a mérsékletet, a középutat keresi, abban találja meg a megoldást.

A taxisblokád, mint a nagy drámák, katarzissal járt. A magam részéről, ismétlem, pozitívnak tartom végkicsengését, lelki és szellemi hatását.

(Megjelent a Taxisblokád (tanulmányok, interjúk) című kötetben. Szerkesztette Szekér Nóra és Nagymihály Zoltán, RETÖRKI, 2016, Antológia kiadó, Lakitelek.)



« vissza