Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Auschwitz magyar szemmel 2. rész

 

2. rész

 

Mindaz, ami a különféle típusú náci táborokban, de különösen Auschwitzban történt a foglyokkal, fájdalmas, kínos és zavarba ejtő tapasztalat, többé-kevésbé feldolgozhatatlan az emberiség számára. A tábor gondosan megtervezett és magas technikai színvonalon előállított körülményei mind a hierarchia csúcsán található SS-őrökből, mind a többséghez tartozó, s a táboron belül viszonylag kedvező helyzetben lévő lengyel, ukrán és más nemzetiségű nem zsidó foglyokból, mind pedig magukból a különböző csoportokra szakadt, a túlélésért küzdő zsidó csoportokból és egyénekből a lehető legrosszabb jellemvonásokat hozták felszínre. A nácik, akik pontosan tisztában voltak a zsidóság gyöngeségével és megosztottságával, azzal, hogy tagjai csak szimbolikus közösséget alkotnak, állítólagos belső összetartásuk és szolidaritásuk csak legenda, pokoli „tömegkísérletet” végeztek velük. A sorsukra vonatkozó minden információ tudatos visszatartásával és adagolásával kihasználták áldozataik jóhiszeműségét, elérték, hogy a túlélés reményében hagyják magukat kirabolni, és önként végigjárják a jogfosztás különböző fokozatait, mely végül a táborokba vezette őket. A „munkával való megsemmisítés” során a mindvégig manipulált zsidó tömeget atomokra bontották, elpusztításuk előtt elvették utolsó illúzióit, és ráébresztették esendőségére.

Sokakban sikerült bűntudatot ébreszteni a saját és családja pusztulása miatt, és perverz bosszúvágy alakult ki bennük naiv, újonnan érkezett sorstársaik iránt. Elérték, hogy a halál küszöbén a foglyok többsége kivetkőzzön emberi mivoltából, ellenségévé váljon a többieknek, majd lelki erejét vesztve önként, ellenállás nélkül adja meg magát a sorsának. Ezzel a tragikus folyamattal harcolt a pszichiáter Viktor Frankl a koncentrációs táborokban, erről számolt be túlélőként. A halálra szánt zsidóság tudatosan, bestiális módszerekkel előidézett regressziója, önkéntes menetelése a pusztulásba nehezen volt összeegyeztethető a „zsidó testvériség” lelkesítő eszméjével, melyre 1945 után a cionista mozgalomnak szüksége volt Izrael megalapításához. A magyar túlélők, önképük megőrzése érdekében nem beszéltek szívesen a később „Stockholm-szindrómának” nevezett jelenségről, arról, hogy a rabok egy része azonosult rabtartóikkal, átvette az SS-őrök és a kápók mentalitását. Bármilyen ideológiai nézeteket vallott is a visszaemlékezők többsége, hallgatott, vagy csak elvétve szólt arról, hogy a foglyok egy része kivetkőzött emberi mivoltából, a kényszermunkára kiválogatott gyengéket a biztos halálba küldte, ha ennek fejében akár néhány nappal is meghosszabbíthatta az életét.  A szerencsétlen áldozatok, akik tömegesen érkeztek a táborba 1944. május eleje és július közepe között, magyar, vidéki zsidók voltak, akik nem sejtették a sorsukat, és akiket, mivel sem jiddisül, sem pedig németül nem beszéltek, a régebben ott raboskodó, „beilleszkedett” foglyok amúgy is lenéztek, még csak zsidónak sem tartottak.

Az Auschwitzcal foglalkozó visszaemlékezések első hullámához tartozó művek, illetve az ott történt eseményeket feldolgozó irodalmi alkotások többé-kevésbé pontosan számoltak be a táborban zajló szelekciót követő tömeggyilkosságokról, illetve a barakkok és a kényszermunka sivár tárgyi környezetéről, az állandó ütlegelésről, és az ordításokról, az alacsony tápértékű, borzalmas minőségű táplálékról, a betegségekről stb. A foglyok egymás közötti viszonyáról, reakcióikról, énképük alakulásáról, a szörnyű viszonyok intellektuális feldolgozásáról, gondolati átélésükről már jóval kevésbé, vagy tendenciózusan emlékeztek meg. A túlélők úgy érezték, hogy sorstársaik látszólag külső kényszer nélkül bekövetkező, sorozatos gyűlöletkitöréseiért és fizikai terrorjáért valamiképp nekik is viselniük kell a felelősséget, és az átéltek nem illeszkedtek a felszabadulás utáni holokausztirodalmat meghatározó hóhér–áldozat dichotómiába.

A volt foglyok, akiknek a valóságban az állandó hajszától, a kimerültségtől és az alultápláltságtól alig volt erejük gondolkodni, a felszabadulás után ismertté vált információk birtokában, utólag két társadalmi szerep keretei közé illesztették önmaguk és társaik viselkedését: vagy hősként, vagy pedig mártírként tekintettek önmagukra. Előbbi volt a ritkább, mert feltételezett valamiféle előzetes antifasiszta politikai tevékenységet, melynek megtorlásaként foghatták fel szenvedéseiket. Ami a valóságban meglehetősen ritka volt (inkább az irodalmi feldolgozásokban, illetve filmekben jelent meg, igaz, ott gyakran), mert az Auschwitzba deportált zsidók túlnyomó többsége a valóságban távol tartotta magát a politikától, legföljebb rokonszenvezett bizonyos baloldali eszmékkel, és Hitler bukását kívánta. A mártír szerep átélése, illetve a szenvedéseknek az Örökkévaló büntetéseként való átélése kézenfekvőbb volt, de ez is azonosulást jelentett egy közösséggel, ebben az esetben a zsidósággal, a vallásos hagyománnyal, igényelte a hitet és az imák átélését.

Az Auschwitzba került magyar zsidók jelentős része azonban vallástalan és apolitikus volt, akiket csak faji alapon minősítettek zsidónak a törvények. Az ő szenvedésüket és halálukat nem lehetett sem a hős, sem pedig a mártír nézőpontjából elmondani, legföljebb az egyetemes humanizmusra hivatkozva elpanaszolni, az emberi együttérzésre hivatkozva felemlegetni. Ez volt a szocialista irodalompolitika elvárása, ezzel szegült szembe tudatosan az asszimiláns családból származó, Auschwitzba deportált Kertész Imre Sorstalanság című regényének megírásakor, melyet azután éppen e szemlélet hiánya miatt utasítottak vissza 1973-ban a Magvető kiadó lektorai.

Kertész Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság nem Auschwitzról szól, hanem a pubertás kori lelki válságát élő Köves Gyurkáról. A polgári családban felnőtt fiút a történelmi véletlen, számára is teljesen felfoghatatlanul, egyedül, a szülei nélkül veti az auschwitzi foglyok közé. Ő már Budapesten fenntartással szemléli családja és környezete reakcióit, elidegenedett a családjától, a zsidóságtól, és így éli meg a koncentrációs táborokat is. Elutasítja a felnőttek, a családtagjai által előadott narratívákat a magyar zsidóság helyzetének értelmezésére, éles kritikával szemléli a felnőttek világát, nem érzékenyül el különösebben munkaszolgálatba bevonuló apja búcsúztatásakor sem. Köves Gyuri pszichológiai terminusokkal élve „érzelmileg kivonja magát a konfliktusból”, „működteti elhárító mechanizmusait”. Ez teljesen hiteles, különösen azokra a kamaszokra jellemző, akiknek a szülei elválnak, így azonosulási mintái megrendülnek. A főhős ilyen előzmény után kerül bele a holokauszt örvényébe és hurcolják Auschwitzba, és minden megbízható információtól megfosztva, a nácik manipulációjának kiszolgáltatva kényszerül rá arra, hogy saját és sorstársai helyzetét felfogja, illetve értelmezze. Szellemi, érzelmi lázadása itt konformizmusba csap át, amennyiben részben magáévá teszi rabtartói szempontjait, a koncentrációs tábor logikáját, sőt, bizonyos megértést tanúsít a látott, felfoghatatlan borzalmak iránt is. Ebből a szellemi, érzelmi fejlődésből a szocialista Magyarországon működő lektorok hiányolták a „lelki ellenállást”, amit valamiképpen az antifasizmus csírájaként foghattak volna fel. Pedig Kertész Imre ezúttal is pontosan, a saját tapasztalataiból kiindulva ábrázolja hőse lelkiállapotát, aki végül a mindennapi túlélésre és a táplálkozásra koncentráló „muzulmánná” válik a drótkerítések mögött, és akit egyetlen barátja és fogolytársa, a pesti Citrom Bandi sem képes rávenni arra, hogy higgyen saját túlélésében, a rá váró jövőben. Ez azonban a regénynek pusztán az egyik síkja, ugyanis Kertész kifejezetten ironikusan és kritikusan viszonyul az írás pillanatában saját szövegéhez. Később szerzett ismeretek alapján értelmezi főhőse gondolatait és reakcióit, szembesíti a korabeli kultúrpolitika elvárásait a szörnyű valósággal, leleplezi a holokauszt túlélőit behálózó kommunista manipulációt, megörökíti, hogy a Pesten bujkáló, és ott felszabadult zsidók mennyire képtelenek voltak felfogni mindazt, ami vele a táborokban történt stb.

Kertész Imre a hőséhez, Köves Gyurihoz hasonlóan csak három napig tartózkodott Auschwitzban. Átesett a szelekción, majd vonaton Buchenwaldba szállították, ahonnan egy közeli altáborba, Zeitzbe került. Amikor itt a kényszermunka és az alultápláltság következtében megbetegedett és legyengült, visszavitték, kórházban ápolták, végül Buchenwaldban szabadult fel. Az auschwitzi „élmények” a Sorstalanságnak csak kis részét teszik ki, ráadásul a megérkezést, a munkaképes zsidók elválasztását a munkaképtelenektől, a foglyoknak az átmeneti barakkokban való elhelyezését, a kápók és a különböző elöljárók szüntelen terrorját csak felvillanó képek formájában észleljük. Most csak egyetlen auschwitzi epizódot emelek ki a regényből, melyet érdemes összevetni egy nemrég megjelent emlékirattal, melyben ugyanez a helyszín és ugyanez a jelenet szerepel, egészen más megközelítésben.

Kijelenthetem, még nem szállt le az első nap estéje, mire nagyjából-egészéből már körülbelül mindennel tisztába jöttem. Igaz, időközben az illemhely barakkját is megjártuk – egy helyiségét, amely egész hosszában három dobogóféle emelvényből és mindegyiken két, azaz összesen hat sor lyukból állt: ezekre kellett rátelepedni, vagy beléjük találni, kinek-kinek, ahogy az alkalom kívánta. Sok idő mindenesetre nem jutott, minthogy hamarosan egy mérges rab jelent meg, ezúttal fekete karszalaggal, kezében nehéznek látszó fütykössel, s ki ahogy volt, távoznia kellett. Pár más, régi, de egyszerűbb rab is őgyelgett még ott: ezek már szelídebbnek, s néhány felvilágosító szóra is kedvesebbnek mutatkoztak.”[1]

Nézzük most meg, hogyan írta le ezt az infernális jelenetet egy másik, néhány nappal Kertész előtt odaérkezett fogoly, a Debrecenből deportált Róth Miklós.

Széles folyosón voltunk. Néhány lépést tettem előre, bal oldalamon nyitott ajtót láttam. Azon túl sorban meztelen férfiak, akik jellemző testtartásban ültek. Rájöttem, hogy ez nem lehet más, csak a WC. Közelebb mentem. Már negyvennyolc órája ugyanúgy gyötört a vágy, hogy ürítsek, mint az, hogy igyak. Odaérve türelmetlenül vártam, hogy kielégítsem természetes szükségleteimet. Talán ez magyarázza vakságomat és értetlenségemet ebben a helyzetben. Valószínűleg a többiek ugyanígy éreztek.

Az ülő két rétbe görnyedt férfiak előtt egy csíkos ruhába öltözött férfi járkált föl-alá és üvöltött. Vissza akartam húzódni, de a vágy, hogy mégis bemenjek, erősebb volt. Egy pillanat alatt nem találtam szabad helyet. Ekkor a többiek előtt ordító ember észrevett engem. A bottal, amelyet a kezében tartott, intett. Helyet mutatott a háttérben, az utolsó lyukat a fal mellett, amit nem láthattam. Siettem elfoglalni.

A férfi, akinek az elnevezése, mint később megtudtam, ’szarmester’ vagy ’klotyómester’ (’Scheissmeister’) volt, tovább ordított: ’Schnell, schnell, tempo, Bewegung!’ (’Gyorsan, gyorsan, rajta, mozgás!’), miközben a botjával kopogott a padlón vagy a mögötte lévő falon. Rögtön ezután újra ordítani kezdett egy olyan nyelven, melyet nem ismertem. ’Brensiwiborgyq, stavacs’, mondta. Szavai jelentését később tudtam csak meg. Hirtelen a botjával rámutatott egy ülő emberre. ’Du!’. A férfi láthatóan túllépte az eltűrt időt, és el kellett kotródnia. Elég gyorsan végeztem – természetesen papírról, bármilyen legyen is, szó sem volt –, majd cipőmmel és övemmel a kezemben kimentem erről a helyről. Megkönnyebbültem, és kissé felfogtam, persze anélkül, hogy pontosan felmértem volna a tábori viszonyokat, hogy különböző szintű foglyok, Häfltlingek vannak. Bár csak homályosan, de megértettem, hogy milyen körülmények közé kerültem, olyan világba, melyet nem sejtettem, nem is gyanítottam a létezését.” [2]

A két részletet, bár ugyanazt a helyzetet írja le az Auschwitzba való érkezés napján, csak úgy lehet összehasonlítani, ha több körülményt figyelembe veszünk. Mindenekelőtt azt, hogy két eltérő műfajú írásról van szó. Kertész Imre dokumentumelemeket, illetve saját emlékeit szuverén módon kezelő regényt alkotott, melynek nem is ő, hanem a hozzá erősen hasonlító, alteregójaként is felfogható, de vele mégsem teljesen azonos Köves Gyuri a főszereplője. Szubjektív benyomásait, illetve ezek későbbi értelmezését örökítette meg. Később többször is leszögezte: nem volt célja a tábor világának hiteles ábrázolása. Tudatosan tartózkodott attól, hogy szörnyű jelenetek leírásával sokkolja az olvasót, megpróbálja felkelteni az együttérzését. Éppen ezzel érte el a kívánt hatást, érzékeltette a könyörtelen téboly légkörét. Megjegyzendő az is, hogy Kertész a művét a hatvanas évek második felében hozta létre, amikor Magyarországon úgy kérték számon az „antifasiszta morált” Auschwitz ábrázolásán, hogy valóságos működéséről nem sokat lehetett tudni. Más szerzőktől származó emlékiratokat, történeti munkákat nem adtak ki, melyek segítettek volna Kertésznek emlékei felidézésében. Az sem biztos, hogy ha megteheti, élt volna a lehetőséggel. Végül az egyetlen rendelkezésére álló lehetőséget ragadta meg, amikor szubjektív hangvételű regényt írt az emlékeiből.

Az 1946 óta Párizsban élő, asztalosinasként dolgozó, Debrecenből deportált Róth Miklós Kertésznél sokkal több időt, közel hét hónapot töltött Auschwitzban. Ő több mint húsz évvel később emlékiratot írt, egyes szám első személyben, támaszkodva fantasztikus memóriájára, melyet még az Auschwitzról szóló művekkel, illetve az izraeli Yad Vashem múzeumban és kutatóközpontban található forrásokkal, és más volt foglyokkal való beszélgetésekkel is felfrissített.

Randolph L. Braham 2011-es bibliográfiájának megjelenése óta számos holokauszt-emlékirat jelent meg a Magyarországról deportált zsidók tollából. Mintha a kollektív emlékezet rejtett csatornái hirtelen megnyíltak volna. Ezek az egymást sok tekintetben alátámasztó és megerősítő művek sok tekintetben bővítik ismereteinket a munkatáborról, lehetővé teszik, hogy magyar szempontból vizsgáljuk meg, mit éltek át a magyar zsidók a népirtás szimbólumává vált Auschwitzban. Felsorolom a Magyarországon az utóbbi időben megjelent visszaemlékezéseket.

Havas Ágnes: Elmondom hát mindenkinek (Central Médiacsoport Zrt., 2014,), Magyar Isaacson Judit: Köszönet az életért (Novella Könyvkiadó, 2008), Kiss László: Auschwitzi napló (Zachor alapítvány, 2010), Kardos Klára: Auschwitzi napló (Szent Gellért kiadó, 2001), Pauk Anna: Az 12539-es sz. fogoly  (CET, 2001), Heller György: Auschwitzi napló (Oriold és társai kiadó, 2013), Hirsch Gábor: Békéscsaba–Auschwitz–Birkenau retúr (Tevan Alapítvány, 2013) Nicolas Roth:  Tizenhat évesen Auschwitzban – Egy debreceni zsidó visszaemlékezései ( DZSH-Merkava, 2015). Még néhány, a rendszerváltás óta megjelent memoár, a teljesség igénye nélkül: Braun György: Hatan voltunk… Mátészalka–Auschwitz–Birkenau–Los Angeles (Debrecen, 1992), László Károly: Tóparti nyaralás (Mundus, 2004,), Jechezékel Hárfenesz: Lágernapló 1944-45 (Pesti szalon, 1993) Garai András Júda: Az ördög vigyorgott a lángokból (Jelenkor 1995.) Ausch Klára és Szita Szabolcs: Ajándékba kaptam az életet. Egy 16 éves lány feljegyzései Auschwitzból (Kecskemét, BT-Press, 2004), Kertész Lilly: Mindent felfaltak a lángok (Ex Libris, 1995,) Fahidi Éva: Animarerum (Tudomány kiadó, 2006).

Izraelben a nyolcvanas évektől több magyar zsidó túlélő emlékezése jelent meg, jórészt a szerzők költségén, vagy alapítványi támogatással. Ezek a magyarul és héberül egyaránt olvasható, vékony kötetek, illetve füzetek érzelmileg hitelesek, tükrözik a szörnyű traumát, amit népes zsidó családok elvesztése jelentett a túlélőknek, ugyanakkor az információértékük csekély. E memoárok tipikus képviselője a Szabolcs megyei Kék községből elszármazott Weisz-Grüner Alíz 1992-ben, Bné-Brákban kiadott kötete, az Ágak gyökér nélkül.

Látható, hogy az Auschwitzról szóló memoárok nagy számban, de egyre kisebb példányszámban, ismeretlen kiadóknál jelennek meg, és lassan már egyáltalán nem keltenek feltűnést a hazai könyvpiacon. A közönség nem méltatja különösebb figyelemre őket, annak ellenére, hogy a nemzedékeket neurotizáló téma továbbra is súlyos indulatokat kavar, és az 1944. március 19-i német megszállás áldozatainak Szabadság téri emlékműve, vagy a Józsefvárosi pályaudvaron készülő Sorsok Háza múzeum körüli viták továbbra is izzóan parázslanak, időről időre fellángolnak. Mi az oka annak, hogy Auschwitz, az ott történtek, a magyar zsidók sorsa iránt ennyire lankadt az eddig sem túl nagy érdeklődés, még a fővárosi értelmiség körében is, melynek egyes tagjai képesek arra, hogy „eleven emlékművet” emeljenek Auschwitz áldozatainak, szemben a szoborkompozícióval, mely szerintük elhomályosítja a magyar állam szerepét a deportálásokban?

Az ellentmondás oka nyilvánvaló. A véleményformáló történészek és irodalmárok, vagy esztéták, akik 1975-ös megjelenése után Kertész Imre regényét, a Sorstalanságot is „másodvonalbeli műnek” tartották, s csak a nemzetközi siker hatására „békültek meg” vele, úgy gondolják, hogy Auschwitzról már nem lehet semmi újat mondani. Szerintük a visszaemlékezések és az utólag írt naplók ugyanazt ismétlik, új részlettel nem szolgálnak, nem képesek új szempontot nyújtani legnagyobb huszadik századi tragédiánk értelmezéséhez.

E sztereotípiává dermedt véleményben van igazság. Az Auschwitzról szóló visszaemlékezések szerzőinek túlnyomó többsége, miután rövidebben vagy hosszabban leírja családi és magánéleti viszonyait a deportálás előtt, a szelekció és a borzalmas körülmények megörökítése után saját életben maradásáról szól. Ez teljesen érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a foglyok csak pokoli, gyilkos zűrzavarként észlelték mindazt, ami körülöttük és velük történik, és leginkább a létszámellenőrzések, az appellek monoton gyötrelmei maradtak meg az emlékezetükben. Kertész Imre regénye mutatta meg, hogy a kizárólag önmagára koncentráló, „autista” nézőpontból is remekművet lehet írni a koncentrációs táborok élményanyagából, amennyiben a szerző a főhős személyiségének alakulását, belső reakcióit helyezi előtérbe.

Mindeddig azonban hiányzott egy olyan, szociografikus jellegű memoár Auschwitzról, mely egy magyar identitású fogoly szemszögéből mutatja be a hírhedt kényszermunkatábor emberi viszonyait, szervezetét, továbbá az elbeszélőn kívül a társakat, és azokat a korlátlan hatalommal felruházott, tisztséget viselő foglyokat, kápókat és munkavezetőket is megjeleníti, akik 1944 nyarán döntöttek az odakerült magyar zsidók életéről és haláláról.

Nicolas Roth (Roth Miklós) Tizenhat évesen Auschwitzban – Egy debreceni zsidó visszaemlékezései című műve az első, mely mind terjedelmében, mind pedig a szemléletében újszerű, eltér attól, amit ebben a műfajban megszoktunk. A mű eredetileg franciául íródott, Párizsban jelent meg, 2011-ben, a Temoignages de la Shoa sorozatban, Serge Karslfeld előszavával, a Le Manuscrit kiadó gondozásában Avoir 16 ansa Auschwitz – memoired’un Juifhongrois címmel, és nem keltett feltűnést. Ami nem meglepő, minthogy megértéséhez mélyen és alaposan ismerni kell a tizenkilencedik és huszadik századi magyar történelmet, ami nem várható el a francia olvasóktól. Hogy újszerűségét megértsük, elég, ha összevetjük Heller György pontosan ugyanazt az élményanyagot feldolgozó Auschwitzi napló című művével, mely 2012-ben jelent meg Németországban.[3]

Az 1923-ban született Heller Györgyöt Nagyváradról, míg az 1928-as születésű Róth Miklóst Debrecenből deportálták, és szinte azonos időben érkeztek Auschwitzba. Heller, aki egyetemista volt, és Debrecenben Karácsony Sándor társaságához tartozott, koránál és iskolázottságánál fogva szélesebb látókörű volt, mint a tisztes iparoscsaládból származó Róth Miklós, és pontosan ugyanarról a világról írt, mint ő. Heller a megérkezésen és a szelekción kívül beszámol a barakkokról, a rabok közötti hierarchiáról, a cigánytáborról, a Lodzból (Littmanstadt) deportált fiatal zsidók érkezéséről. Röviden leírja a kavicsbányában végzett munkáját, még a rabok közötti cserekereskedelmet is. Később mind a két magyar Häftling ugyanott, a DAW (Német Felszerelésgyártó Művek Kft.) auschwitzi üzemében dolgozott. Együtt élték át az augusztus huszadikai amerikai légitámadást, majd a tábor kiürítését 1945. január 18-án, és ugyanazon az útvonalon, a „halálmenettel” kerültek Dachauba.

Mégis, a két visszaemlékezés nem hasonlítható össze. Míg Heller rövid írásában kizárólag önmagára, a saját, állandóan veszélyeztetett létére összpontosít, másokról szinte tudomást sem véve, addig Róth Miklós terjedelmesebb könyvében emberi sorsokat, jellemző helyzeteket mutat be Auschwitzban. Mindenekelőtt hiteles portrét rajzol arról a három, nála alig valamivel idősebb fiúról, akikkel együtt dolgozott és lakott. Életre-halálra szóló szövetséget kötött velük, kölcsönösen, egymást támogatva próbálták túlélni a tábort. Mellettük beszámol debreceni ismerőseiről, azokról, akik elhullottak mellőle. Helyszíneket, emberi viszonyokat, sorsokat jelenít meg, hihetetlen emlékezőtehetsége, melyet kutatómunkával frissített fel, úgy rekonstruálja a holokauszt világát, ahogy előtte senki. Tudomásom szerint a munkatábori szelekció jelenetét senki nem írta le hozzá hasonlóan.

Mentünk, követve a foglyok menetoszlopát. Borzongtunk az októberi éjszaka hidegétől, a gyomrunk fájdalmasan üres volt, az éhség mardosott, gyötört. Mindjobban eltompultunk, kimerültünk. Reggel hat óra óta talpon voltunk, pihenő nélkül, még a déli levesadagot is állva, sietve nyeltük le. Továbbmentünk előre, tántorogva, már semmire sem gondoltunk. Már semmit sem láttunk. Bizonyos ideig előrementünk a tábor főutcáján. Meddig? Nem tudom. Homályosan emlékszem rá, hogy minden irányban körbejártuk a tábort.

Azt akarták, hogy érkezzünk meg valahova, de nem tudni, hová. Pihenni. Lefeküdni. A fej üres, képtelen értelmesen gondolkodni. Erőnk végén járó gépek voltunk, elhasználtak, minden iránt közönyösek. ’Halt!’ Váratlanul megálltunk az éjszakában, a szögesdrótok reflektorai által megvilágított táborban. Megpróbáltam kivenni, hogy a tábor melyik oldalán lehetünk. Ez nem volt nehéz… A kettes blokk mögött voltunk, annál az épületnél, melyben akkor szállásoltak el, amikor Birkenauból megérkeztünk Auschwitz I-be. Néhány tucat méterre álltunk a tizenkettes blokktól, ahonnan elindultunk. Miért tettünk meg ekkora utat?

Körülvettek a tábor fejesei és az SS-ek. Ordították a parancsot: Mindenki levetkőzik! Meztelenre! A cipőket őrizzék meg a lábuknál. Los! Los!

Az elsők egy nyitott ajtó felé mentek, néhány kápó szitkozódása közepette. Rajtam volt a sor. Az ajtón belépve felismertem, hol vagyok. Az első és második blokk között lévő fürdőbarakkban. A hatalmas zuhanyozó ki volt világítva. Az előttem lévőket követve előrefutottam, kiabálások és ordítások kíséretében.

Majd lépegettem, ügyetlenül a hónom alá szorítva a ruhámat és a fapapucsomat. Néhány lépésre nagy, meztelen, sovány, csontos testű fogoly haladt előttem, imbolygott. A terem másik végéig ment, megközelítette a kifelé nyíló ajtót, ahol két feketébe öltözött, sárga Feuerwehr karszalagot viselő tűzoltó fogta közre. Az előttem járó sovány alak hirtelen megállt. Egy SS közeledett: ő volt Kaduk. Botot tartott a kezében, amit a végénél fogott. Előrenyújtotta, görbe végével megragadta a foglyot, a nyakánál fogva. Egy asztal és a többi SS felé vonszolta. Hirtelen felismertem az alakot, aki néhány másodperce még előttem volt. Ő volt a szászrégeni kereskedő, a borárus… Átmentem az előttem kinyíló ajtón, és a néhány méterre található tizenkettes blokk felé futottam.

Rögtön megtaláltam a többieket, a barátaimat. Megértettük: szelekción mentünk keresztül. A ránk tetovált számok egyike sem szerepelt az SS-ek listáján. De a továbbiakban nem beszéltünk arról, ami ezen az éjszakán történt velünk. Összetört bennünket a fáradtság, megsemmisültünk, az agyunk megbénult.

Másnap, alighogy a nap végére értünk, megtudtuk, hogy kiket szelektáltak ki a közvetlen környezetünkből. Tudtuk, hogy ez mit jelent, de nem voltunk hajlandók felfogni, végiggondolni, elfogadni a valóságot, mely meghaladta a képzeletünket.”[4]

Az auschwitzi munkatáborban 1944. szeptemberben lezajlott szelekció vezetője az 1965-ös frankfurti per életfogytiglani börtönre ítélt fővádlottja, Oswald Kaduk volt. Róth Miklós nemcsak a brutális SS-tiszt személyét azonosította, de a barakkot és a helyzetet is pontosan megörökítette, ahol a szelekció zajlott. Előzőleg bemutatja az egyik áldozatot, az erős fizikumú, de energiáival rosszul gazdálkodó, a viszonyokhoz alkalmazkodni képtelen szászrégeni borkereskedőt. Amivel emberi dimenzióba helyezi, átélhetővé teszi mindazt, amin keresztülment. Erre az összes Auschwitzra emlékező magyar zsidó közül egyedül ő volt képes, bár Heller György is röviden megemlítette a szelekciót és Kadukot.

Róth Miklós visszaemlékezésének figyelemre méltó érdeme, hogy a szerző fogolytársainak jellemrajzával, sorsuk későbbi követésével azt is megjeleníti, hogy a túlélők milyen pályát választottak maguknak a felszabadulás után. Auschwitz nemcsak az ott elkövetett tömeggyilkossággal, a magyar gazdaság és kultúra jelentős részét megteremtő polgárok tömegének elpusztításával írta be magát a történelmünkbe. A kollektív tragédia katasztrofális hatása szerteágazó és maradandó volt. 1944. március 19. után a megszálló német csapatok együttműködésre kényszerítették az államapparátust, országos és helyi szintű politikusokat, szakmai és társadalmi szervezetek vezetőségét és tagságát, több százezer vasutast, rendőrt, csendőrt, tisztviselőt, fuvarost, egészségügyi dolgozót stb. Ezzel a nácik és hazai cinkosaik az Adolf Eichmann és Endre László irányításával végzett deportálás mérhetetlen bűnét „szétterítették” a magyar társadalmon. Ami hozzájárult a felszabadulás után bekövetkezett politikai fordulathoz, előkészítette az egypártrendszert és a „népi demokráciát”. Az Auschwitzot és a többi koncentrációs tábort túlélő zsidók közül sokan, emberileg érthető módon, a Szovjetunióban látták a garanciát a fasizmus visszatérése ellen, s fenntartás nélkül a kommunista párt szolgálatába álltak. Ezt tette a négy auschwitzi barát közül a legidősebb, Löwinger Laci, aki a legfiatalabbal, Róth Miklóssal együtt megérte a felszabadulást és hazatért. Ugyanakkor a szerző egy évvel idősebb névrokona, a felvidéki születésű Róth Miklós, az átéltek hatására cionista lett, és bizonyára új hazát keres, ha nem hal meg közvetlenül a felszabadulás előtt.

Társaim útjai a tábor felszabadulása után visszavezettek Magyarországra. Megpróbálták elképzelni, hogy otthon mit tesznek először, hogyan viselkednek majd. Szavaikat felidézve feltűnő, hogy ekkor, 1945 februárjában milyen keveset tudtak. Közel egy év óta semmiről sem értesültek, így nem is tervezgettek, hanem ébren álmodtak. Azt hitték, hogy Magyarországon a háború vége annyi évnyi fasiszta, majd náci hatalom után törvényszerűen demokráciához, igazsághoz, egyenlőséghez vezet. És persze nyomban felszámolják azt a hatalom körül megtelepedett, mocskos társaságot, mely hasznot húzott a körülményekből, kifosztotta a zsidókat, megkaparintotta a vagyonukat, majd fizikailag is megsemmisítette őket. Nyilvánvaló volt számukra, hogy visszakapják a lakásukat, és kártalanítják őket. Róth Miki számára nem ez volt a fontos. Számára a hazatérés csak egy állomás volt. Mindenekelőtt erőre akart kapni és meg akart gyógyulni, és talán találkozni akart a barátaival, hogy azután folytassa útját. Végcélja Eretz, őseinek földje volt, ahol fel akarta építeni a zsidók országát. Löwinger Laci nem osztotta a véleményét. A cionizmus szerinte nem vezet sehova, hiszen csak egy másik nacionalizmus. Kártékony és viszályok forrása, úgy, mint a többi. Az ember és az emberiség jövője a szocializmus. Vissza akart térni Magyarországra, hogy ott harcoljon érte, és a kommunizmus révén megteremtse a jobb jövőt” – írja le a szerző a négy barát utolsó beszélgetését, már Dachauban.[5]

A debreceni Róth Miklós nem foglalt állást társai vitájában, mert nyilvánvaló volt a számára, hogy Franciaországban, illetve Palesztinában életben maradt testvéreihez utazik, nem tér vissza Magyarországra. Kívül maradt a világnézeti és politikai konfliktuson, melyek már közvetlenül a felszabadulás előtt kibontakoztak a foglyok között. Ez volt az egyik oka annak, hogy fél évszázaddal később eredeti hangvételű visszaemlékezést tudott írni, mely eddig nem ismert képet rajzolt a tábor belső, emberi viszonyairól, különböző munkahelyeiről, kapcsolatairól, küzdelméről, hogy viszonylag elfogadható szinten táplálkozzon és ruházkodjon. Könyve egyesíti a memoárt és a történeti feldolgozást, szövege érzelemtől átfűtött, a személyes sors által hitelesített. Bepillantást nyújt a tábor mindennapjaiba, megörökíti a „munkával történő megsemmisítés” borzalmas mechanizmusát. Heller Györgyhöz hasonlóan, de nála sokkal részletesebben és érzékletesebben leírja Auschwitz kiürítését, majd pedig azt, hogy előbb gyalogmenetben hajtották, majd borzalmas körülmények között, nyitott vagonban szállították a foglyokat Dachauba. Emlékezetes beszámolót nyújt a holokauszt utolsó stációjáról, majd a felszabadulásról. És a visszaemlékezése itt még nem ér véget: felidézi, hogy 1946 februárjában több menekülttáboron keresztül, végül Rómán át jutott el a testvéreihez, Párizsba, miután nem győzte kivárni, míg megkapja a bevándorlóvízumot Palesztinába, ahol szintén egy bátyja várta.

Más túlélőhöz hasonlóan állandóan felteszi a kérdést, hogy mi volt saját túlélésének titka. Minek köszönhette a megmenekülését? Erre a kérdésre persze ő sem, de senki más nem adhat minden kétséget kizáró választ. Azon viszont eltűnődhetünk, miért volt képes úgy megjeleníteni ezt az iszonyatos világot, mint senki más.

A tizenhat-tizenhét éves Róth Miklós azért volt olyan kiváló megfigyelő, mert a családja művelt és tájékozott, ő maga pedig eredendően kíváncsi volt, nyitott a világra. Ez tette lehetővé, hogy viszonylag hamar kiismerje magát a láger addig elképzelhetetlen viszonyai között. Kiváló alkalmazkodó képességéhez és fizikai adottságaihoz társult az erős vágy, hogy viszontlátni akarta a testvéreit. Bár Auschwitzba való érkezésük után, a szelekció során tisztes szabómester apját, anyját és fogyatékos nővérét nyomban a gázkamrába küldték, maradtak közeli családtagjai, akiket viszontlátni akart. Tisztában volt vele, hogy a deportálását követően, de már azt megelőzően is, példátlan események részese, melyeket meg kell örökítenie. Ezért készített jegyzeteket már közvetlenül a felszabadulás előtt, Dachauban, amikor először alkalma nyílt rá. Azon kevesek egyike volt, akik nem „sodródó áldozatként”, hanem „aktív megfigyelőként” élték át Auschwitzot, és már akkor úgy érezték, hiteles képet kell adniuk róla. Róth Miklós évtizedeken át őrizgette feljegyzéseit, gyűjtögette az információkat Auschwitzról, volt fogolytársairól és a debreceni zsidókról, és csak a kilencvenes évek elején kezdett hozzá könyve megírásához. (Előzőleg, az ötvenes évektől 1988-ig, ameddig nyugdíjba vonult és eladta a cégét, esőkabátszalonja volt Párizsban, kis szériában készülő modelljeit maga tervezte.)

Auschwitzról a magyar társadalom 1945 óta túlságosan sokat hallott és hall ma is, anélkül, hogy ténylegesen el tudná képzelni. Ez nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy az intézményes antiszemitizmus, a holokauszt és a koncentrációs táborok bonyolult és ellentmondásos világát csak a hatvanas évektől kezdve kezdte feltárni a szakirodalom: 1961-ben, az Eichmann-perrel, és Raul Hilberg korszakos, négykötetes művének amerikai megjelenésével és sikerével „szakadt át” az elhallgatás gátja. (The Destruction of the European Jews, Yale University Press). Az ekkor lendületet kapott, a nyugati világban és Izraelben végzett tudományos kutatómunka eredményei politikai okokból több évtizedes késéssel jutottak el Magyarországra, addig csak erősen átpolitizált, népszerűsítő kiadványok közvetítették az ismereteket Auschwitzról. A rendszerváltást megelőzően, illetve utána fokozatosan „átpolitizálódott” a téma, és kizárólagos szemponttá vált a korabeli magyar társadalom közreműködésének megítélése, felelősségének méricskélése. Eközben megjelentek a holokausztot tagadó és relativizáló vélemények is, melyek szélsőjobboldali politikai mozgalmak és pártok (előbb Csurka István pártja, majd a Jobbik Magyarországért mozgalom) „értelmiségi holdudvarából” hangzottak el, és nevetséges, de sajnos nem hatástalan érvekkel támadták „holokamut”.

Ilyen előzmények után, már a harmadik évezred második évtizedében, hetven évvel a náci koncentrációs táborok felszabadulása után vetődik fel a kérdés, hogyan lehetne megszervezni a holokauszt oktatását, miként lehetne a felnövekvő nemzedékeknek, legalább a középiskolában viszonylag hiteles képet nyújtani Auschwitzról. Napjainkban megszületett az erre irányuló politikai szándék, mely az Európai Unió legtöbb országában már megvalósított holokauszt-oktatási programokhoz hasonló bevezetését tervezi Magyarországon is. Ismeretes, hogy Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában a huszadik századi történelem oktatása során, a tantervek központi direktíváknak megfelelően időt biztosítanak a Soá alapvető tényeinek megismertetésére, a serdülő korosztályokban ott is burjánzó előítéletek és téveszmék cáfolatára. Magyarországon 2001-ben, a holokauszt áldozatainak emléknapja előtt jutott el az első, az antiszemitizmust és a holokausztot ismertető füzet a középiskolák igazgatóihoz.[6]

Auschwitz és a holokauszt oktatásának azóta sincs kijelölt helye a hazai tantervekben. A történelem- és irodalomtanárokra van bízva, szánnak-e időt, és ha igen, mennyit, hogy beszéljenek diákjaiknak a témáról. Ehhez segítséget nyújt az izraeli Yad Vashem múzeum és a Páva utcai Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény (HDKE) közös programja, mely lehetővé teszi, hogy minden évben tíz-húsz középiskolai tanár Izraelbe utazzon, és ott továbbképzésen vegyen részt. A tanárok, egyeztetve az iskolaigazgatókkal, kellő előkészítés és bejelentkezés után elvihetik diákjaikat a Páva utcai holokauszt-múzeumba is. Ezzel a lehetőséggel főként a fővárosi középiskolák tanárai élnek, a vidékiek kevésbé. Fiatalok nagyobb létszámú tömegeinek fogadására a HDKE alkalmatlan, ráadásul a föld alatti kiállítás tematikája mindenekelőtt az intézményes antiszemitizmusra, a gettózásra és a deportálásra koncentrál. Auschwitzot elsősorban haláltáborként mutatja be, hallgat a magyar túlélők visszaemlékezéseiről.

Úgy gondolom, hogy ha a magyar oktatási rendszerben végre helyet kap a holokauszt oktatása, azt mind irodalomból, mind pedig a történelemből egy-egy alapszövegre kell építeni. Irodalomból, ehhez kétség sem fér, Kertész Imre Sorstalanság című regényét kell elemezni, ahogy ez már egyes középiskolákban el is kezdődött. Történelemből viszont egy volt deportált visszaemlékezése keltheti fel a fiatalok érdeklődését. Utóbbi „műfajban”, ehhez kétség sem fér, Róth Miklós könyve messze a legjobb és a legfontosabb. Előnye, hogy megjeleníti, érzékelhetővé teszi a vallásos, de a világra nyitott vidéki zsidóság sorsát a harmincas évek végétől kezdve, kiszorítását a magyar társadalomból, a jogfosztás és munkaszolgálat következményeit. A magyar identitású szerzővel, annak ellenére, hogy könyvét francia nyelven írta, azonosulhatunk, küzdelme az életben maradásért megrendíti az olvasót. Ez a jó stílusú memoár nem egyes felkavaró részletekre koncentrál, hanem a teljes, tragédiába forduló magyar-zsidó történetet elmeséli. Ami mélyen be van ágyazva a hazai közegbe, már csak azért is, mert első fejezetei a magyar kultúra és história számára kiemelten fontos városban, Debrecenben játszódnak. Ugyanakkor az Auschwitz belső viszonyaival, egész szervezetével foglalkozó leírásai érthetővé teszik azt a valóságos borzalmat, amiből a tragikus eseményekre telepedett, önmaga megértését is gátló politikai legenda kisarjadt.



[1] Kertész Imre: Sorstalanság, Magvető, 2003 137–138.

[2] Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban, 114–115.

[3] Auschwitz: faschistichesVernichtsunglager, Georg Heller. S. Ficher Verlag, 2012. Zsebkönyvként jelent meg, egy másik holokauszt-túlélő emlékezésével együtt.

[4] Nicolas Roth i. m. 189–190.

[5] Nicolas Roth: i. m. 246.

[6] Iskolai emléknapok – A holokauszt áldozatainak emléknapja, 2001. Írta: Szita Szabolcs és Pelle János.


« vissza