Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Látóhatár szerkesztőségi ellentétének háttere 1957–1958-ban 2. rész

 

2. rész

 

A valódi problémát az jelentette, hogy Vámos Imre az írószövetségtől függetlenül próbált tárgyalni az egyes támogató szervezetekkel, ezáltal azt az érzetet keltve, hogy az írószövetség nem képviseli a teljes magyar emigrációs irodalmi életet. Lépése veszélyeztette a szövetség további anyagi támogatását, ezen keresztül a teljes magyar emigráció tekintélyét is. Nem véletlen, hogy Hatvany Bertalan, aki a magyar kulturális érdekek képviseletében elismert és megbecsült tárgyalópartnere volt az amerikai szervezeteknek, azt írta Vámosnak, „… veszekedős emberekben nem bíznak az amerikaiak”.1 Cs. Szabó folyamatos levelezésben állt Vámossal. Ő is a megegyezést sürgette: „Az írószövetség természetesen nem szól, és nem szólhat bele önálló dolgotokba, de a magunk további együttműködését s az 1958-ra tervezett újabb hadjáratot a lap érdekében csak úgy tudjuk elképzelni, ha Ti nem is a barátságot, de legalább a közös szerkesztést helyre tudjátok állítani. Ha újévre két folyóirat jelenik meg Münchenben, valamennyiünk felfogása szerint elérünk emigrációs szellemi életünk tragikomikus főfejezetéhez.”2

Kovács Imre éppen Európában tartózkodott, mivel Távol-Keleten tett körútjáról visszaérkezve egy kellemetlen fertőzést kapott el, s Svájcban kezelték egy szanatóriumban. Arra kérte a szerkesztőket, hogy ott keressék fel őt személyesen. Beszélgetéseik alapján felszólította Vámos Imrét arra, hogy a megegyezés érdekében vállaljon kompromisszumot.

Szennyeseinket, mert sajnos nekünk is vannak, mindig a saját embereink, barátaink teregették ki. Pap és Borsos3 után most ez a legrosszabbkor jött, és úgy látom, a nyílt kirobbanással fenyegető Látóhatár-vita máris nagyobb hullámokat vert, mint általában a szokásos belső viták az emigrációban. Én nem gondoltam, hogy ennyire elmérgesedhet a helyzet, a te beszámolódból nem úgy tűnt. Könyörgöm, ne mérgesítsétek, szélesítsétek tovább, mert azzal vétkeztek a magyar néppel szemben, s eljátsszátok azt a lehetőséget is, amit éppen most nyújtanak amerikai barátaink.”4 Kovács beszélt Hatvanyval, s tudta, hogy a Szabad Európa Bizottságtól támogatást remélhet a Látóhatár, de azzal is tisztában volt, hogy az amerikaiak csak egységes szervezetet hajlandóak támogatni, a megosztott társaságoktól távol tartják magukat.

Látva a végsőkig kiélezett állapotokat, tulajdonképpen megzsarolta a Látóhatár szerkesztőit, mert bejelentette: „Ha nem egyeztek meg és két Látóhatár jelenik meg, akkor kénytelen leszek elbúcsúzni tőletek. Barátok maradunk továbbra is, de munkatársak nem leszünk…”

Kovács határozott fellépése ellenére a feszültség nem oldódott a szerkesztőség tagjai között. Borbándi 1957. december végén levélben számolt be Kovács Imrének a kialakult helyzetről. Molnár két ízben is tárgyalt Vámossal annak érdekében, hogy a szerkesztőség egysége helyreálljon. Vámos elutasította a többi szerkesztőségi tag javaslatát. Ahogyan Borbándi írta: Vámos ragaszkodik a status quo antéhoz. Azt mondotta, hogy egy ilyen egyezség presztízsveszteséggel járna, amit ő nem vállal. Ismét nyilvánvalóvá vált, hogy tekintélyt címekkel és tisztségekkel akar szerezni, nem pedig munkával és írásaival.”5

Mind Hatvany, mind mások elítélték Vámos viselkedését, s többen levélben is közölték vele, hogy csak akkor hajlandóak együttműködni a Látóhatárral, ha helyreáll a béke a szerkesztők között. December 16-án Kovács Imre és Hatvany Bertalan közös levélben szólította fel a szerkesztőket a kibékülésre, mert, mint írták, „… mindaddig, amíg nem »rendeztétek közös dolgaitokat«, mi ketten sem New Yorkban, sem Párizsban nem képviseljük a Látóhatár érdekeit. Örömmel vennénk gyerekes viszályotok megszűntének hírét, hogy újból szolgálhassuk a lap ügyét, míg azonban hiába várunk erre a hírre, felesleges időfecsérlésnek tartjuk a veletek való levelezgetést, és londoni barátainkat is arra fogjuk kérni, hogy ne törődjenek veletek mindaddig, amíg meg nem békültök egymással.”6

Cs. Szabó december 20-án Vámosnak megírta, hogy a Látóhatár szerkesztői között kitört ellentét az írószövetség és a SZER közötti tárgyalásokra és egyezkedésre, sőt az egész magyar emigráció megítélésére is kihatott, az amerikaiak meggyőződése szerint a magyarokkal nem lehet megegyezni, de gyakorlatilag nem is lehet komolyan venni őket. Ez a megjegyzés azért is volt rendkívül szomorú, mert a Látóhatárnak és az abban megjelent írásoknak komoly presztízse volt az amerikai szervezeteknél az 1950-es évek első felében, több ott megjelent írás késztette őket az egész magyar emigráció megítélésének megváltoztatására.

Vámos végül belátta, hogy Hatvany és Kovács közreműködése nélkül nem tud anyagi támogatást szerezni a folyóirat megjelentetéséhez, ezért 1957 karácsonya előtt pár nappal megszületett a megegyezés a két fél között. A Látóhatár szerkesztését a szeptember 25-én megfogalmazott megállapodás alapján folytatták, a lap élére szerkesztőbizottságot állítottak, melynek tagjai Borsody István, Cs. Szabó László, Határ Győző, Hatvany Bertalan, Ignotus Pál, Kovács Imre, Szabó Zoltán és Tábori Pál lettek. Vámos leállította az általa önkényesen kiadott Látóhatár-szám terjesztését, s rövidesen megjelent az öt szerkesztő nevével közösen jegyzett lap. Úgy tűnt, hogy helyreállt a béke a Látóhatár szerkesztésében, s remény volt arra is, hogy anyagi támogatást kapjanak a további megjelenésekhez. Hatvany Bertalan arról tájékoztatta őket 1958 elején, hogy a Szabad Európa Bizottság 600 dollárral segíti minden megjelenő lapszám előállítását, s ez az összeg nemcsak a folyóirat kiadását, hanem a szerkesztők megélhetését is biztosította volna. Ekkoriban a német szakmunkások átlagosan 450–500 márkát, a fiatal mérnökök 650–700 márkát kerestek. A 600 dollár 2400 márkának felelt meg, a folyóirat nyomtatási költsége egy lapszám esetében kb. 1500 márka volt.

A Szabad Európa Bizottság támogatása különösen annak fényében látszik roppant fontosnak, amit Borbándi írt 1958 márciusában New Yorkból Molnárnak, amikor amerikai látogatásáról, tárgyalásairól beszámolt neki. „Dolgaink egyébként sem állnak valami jól. A forradalom után másfél évvel – részben a forradalmi emigráció hibájából – az egész demokratikus politikai tábor romjaiban hever. Ellenfeleink lassan megint hangadók és sokkal tevékenyebbek, mint mi. … A Látóhatár tehát aligha remélhet hathatós támogatást. Az íróknak alig van befolyásuk az illetékes hivatalos és félhivatalos szervekre. A politikai barátainkra pedig nem lehet számítani. A Látóhatár hosszú távra tehát csak saját erőforrásaira támaszkodhat. Megbeszéléseimnek az a végső eredménye, hogy ha nem tudunk a saját lábunkon megállni, elvesztünk. Külső támogatásra aligha gondolhatunk, mert helyzetünk mindig rosszabb, és lassan felülkerekedő ellenfeleink máris munkálkodnak azon, hogy a víz alá nyomjanak minket. Ennélfogva a legnagyobb takarékosságot javasolnám. Ez nemcsak a lap gazdálkodására vonatkozik, hanem – ha nem veszitek rossz néven az ügyeitekbe való beleavatkozást – a személyes helyzetetekre is. […] Tudomásul kell vennünk, hogy a Látóhatárt csak addig veszik tudomásul, ameddig a saját lábán tud megállni. Ha ennek vége, biztos, hogy barátaink is elhagynak, mert sokan csak azért barátaink, mert tartanak tőlünk. Ha nincs mitől tartaniuk, akkor biztosan cserbenhagynak. Gondoljatok erre, és ne hagyjátok félrevezetni magatokat különféle platonikus szerelmi nyilatkozatoktól.”7

A Szabad Európa Bizottságtól kapott összeg felhasználása körül azonban újra kiéleződött a vita. Vámos és Horváth azt képviselte, hogy a teljes összeget a SZER-től eltávolított három szerkesztő kapja meg. Molnár – aki szintén részesült volna az összegből – viszont azt javasolta, hogy csak egy részét osszák fel egymás között, a nagyobb részt viszont a Látóhatár felhalmozódott nyomdai tartozásának kiegyenlítésére fordítsák. Vámos meggyőzte Horváth Bélát arról, hogy csatlakozzon hozzá, s a Szabad Európa Bizottság három hónapon keresztül küldött 1800 dollárját egymás között osztották fel. Mivel a folyóirat nyomdaszámláit nem fizették ki, ezért Herp János, a nyomda vezetője hivatalos levélben szólította fel őket tartozásaik rendezésére, s bírósági feljelentéssel fenyegette meg a szerkesztőket.

Kovács Imre, értesülve az újabb konfliktusról figyelmeztette Vámosékat arra, hogy a további vita megsemmisítheti mindazt, amit addig felépítettek: „Könyörgöm, próbáljatok rendbe jönni egymással és fegyelmezetten dolgozni, viselkedni. Én nem kifogásolom senkinek a magándolgait, de a Látóhatár több mint egy folyóirat, a Látóhatár mindnyájunk közös ügye, hazafelé az egyetlen komoly fórum, amire figyelnek, és amitől tartanak. Elég baj az, hogy a politikában minden elzüllött, egy év elég volt ahhoz, hogy a Forradalmi Tanács, Nemzeti Képviselet, minden erőlködésünk megsemmisüljön, aminek újonnan jött barátaink naivsága és sterilitása az oka. Még csak az hiányzik, hogy a Látóhatárnak is vége legyen, akkor aztán tényleg készen vagyunk. Az amerikaiak készek segíteni, de persze nekik is vannak szempontjaik, és azt szeretnék, ha a lap megfelelő financiális kúrát kapna. Azt nem hiszem, hogy megoldás lenne, ha hazamentek, ha megszűnnek a lehetőségek, mert oly szerepet kellene eljátszanotok, amihez nem hiszem, hogy kedvetek vagy gusztusotok lenne. Aztán meg csak addig van értéketek, amíg a Látóhatárt csináljátok, amint otthagytátok, más, új értékelésben lenne részetek. Meggondolandó tehát, hogy miképpen viselkedünk a jövőben, és én jobb szeretném az eredeti formát visszaállítani, amiben meg is egyeztünk: szerkesztőbizottság, osztott szerepek és üzlet-szerű pénzkezelés, meghatározott honoráriummal. Félek, hogy ellenkező esetben elmarad a támogatás, előfizetésekből nem lehet fenntartani, ezt ti is tudjátok, és végünk lesz.”8

Időközben az írószövetség és a SZER közötti tárgyalások is megszakadtak. Ignotus Pál 1958. április végén tájékoztatta Vámost, Horváthot és Molnárt, hogy június 30-ával meg fog szűnni a Szabad Európa Rádiótól kapott honoráriumuk. Ignotus Vámosnak felajánlotta, hogy költözzön át Londonba, és segítse az írószövetség munkáját. Ignotus Vámosnak tisztes jövedelmet, Horváth Bélának pedig a Congresstől rendszeres apanázs biztosítását ígérte, Molnár ügyében azonban nem nyilatkozott Borbándi telefonon feltett kérdésére. Az írószövetség ezzel a lépéssel gondolta megoldani a Látóhatár ügyét. Ha Vámos és Horváth megfelelő jövedelemhez jut, akkor nem fognak kiállni a folyóirat fenntartása mellett, s az megszűnik. Így rendeződik a vita, s elhárul az akadály az Irodalmi Újság monopolhelyzetének megteremtése elől.

Kovács Imre Molnárnak 1958. április elején küldött levelében keserűen állapította meg, hogy veszélybe került a népi emigráció legfontosabb produktuma, a folyóirat, mely biztosította nekik, hogy részesei maradhassanak az otthoni folyamatoknak. Mindent megpróbált megtenni megmentésért, de a személyi ellentéteket nem tudta orvosolni. „Én jól tudom, hogy nehéz azokkal együtt dolgozni, akiknek szemléletét a saját balsorsuk jobban befolyásolja annál a kötelezettségnél, amely ránk hárul emigráns mivoltunkból. Én se szeretem, amikor egy eszme, nagy gondolat, szép terv hívei nem úgy élnek, ahogy az a munkájukhoz, hivatásukhoz illő. De ezen a területen a legtehetetlenebb az ember, kedves Jóska, nincs az a földi hatalom, isteni sugallom, világi erőlködés, ami egy kurvából szüzet, vagy szentet tudna formálni.”9

Sokkal többről van ebben az esetben szó, mint valamilyen pénzügyi elszámolási kérdés, vagy Vámosék anyagi helyzetének rendezése. Ignotus nem tartozott a népi emigráció tagjai közé. Neki az újonnan kikerült írók által birtokolt Irodalmi Újság volt a megfelelő fórum a kulturális értékek megjelenítésében. A népiek megerősödését kívánta megakadályozni azzal, hogy megosztotta soraikat. Az írószövetséget támogató amerikai szervezet egyértelművé tette, hogy csak egy közös magyar nyelvű lap kiadását finanszírozza, ez pedig Ignotus szerint csak az Irodalmi Újság lehetett, így a Látóhatár jövője kilátástalanná vált.

1958. május 11-én Borbándi Gyula levelet küldött a folyóirat szerkesztőbizottsági tagjainak. Részletesen beszámolt az anyagi ügyekben keletkezett bonyodalomról, s kérte a bizottság tagjait, hogy tisztázzák a helyzetet Vámosékkal. „… ha ezen az áldatlan állapoton nem tudunk segíteni, a Látóhatár botrányos események középpontjába kerül. Arról nem is beszélek, milyen súlyos következményekkel járna, ha szerkesztőségünk egysége felbomlanék és mi nyíltan is két egymással szemben álló táborra szakadnánk.”10 – írta Borbándi a szerkesztőbizottságnak.

Pár nappal később Borbándi részletesen beszámolt Kovács Imrének az események hátteréről. „Vámos Imre múlt hét közepén azzal a javaslattal állott elő, hogy likvidáljuk a Látóhatárt, ő ugyanis kijárta, hogy az írószövetségnél állást kapjon, és ezért át kíván telepedni Londonba. Minthogy úgy érzi, hogy a mi együttműködésünk nem állítható helyre, nem marad más választás, mint a Látóhatárt felszámolni. Neki az a szándéka, hogy új címen – de olyan címen, amelyben a Látóhatár neve benne van – az írószövetség támogatásával és Ignotus, meg Cs. Szabó László hatékony közreműködésével új folyóiratot indít.”11

A Látóhatár szerkesztősége formálisan kettévált. Borbándi, Bikich és Molnár a szerkesztőbizottság közbeavatkozását sürgette, Vámos és Horváth ezzel szemben önhatalmúlag kinyomtatta az 1958. évi 2. Látóhatár-számot, ám annak előfizetőknek történő kiküldését nem tudták megoldani, mert a címlista Molnárnál volt, aki addig, míg a szerkesztőbizottság nem foglalt állást a konfliktusban, nem volt hajlandó azt átadni Vámoséknak.

A szerkesztőbizottság Ignotus Pált és Cs. Szabó Lászlót kérte fel a közvetítésre. Az általuk összeállított javaslatsort július 15-én megküldték a szerkesztőség minden tagjának. A javaslatokat Borbándi, Bikich és Molnár elfogadta, Vámos és Horváth azonban nem. Cs. Szabó Vámosnak kétségbeesetten írta, hogy „… most, amikor a népi írók a börtön küszöbén állnak, s az amerikaiak végleg cserbenhagyták a magyar szellemi életet, árulásnak érzünk minden civódást és indulati kitörést. A helyzet véglegesen komoly.”12

Kovács Imre július végén Münchenben találkozott a szerkesztőség mind az öt tagjával. Határozottan leszögezte, hogy csak akkor tudja elképzelni a Látóhatár további megjelenését, ha abban mind az öten közreműködnek.

Vámosék azonban már eldöntötték, hogy szakítanak Borbándiékkal. Megtagadták a velük való további együttműködést, mert „… túlbecsülve közreműködésetek értékét, olyan szerepet tulajdonítottatok magatoknak folyóiratunknál, amely nem felelt meg sem a valós helyzetnek, sem az irodalmi közvéleményben rólatok és munkátokról kialakult nézeteknek.”13 Vámosék puccsszerűen vették át a Látóhatár további megjelentetését. Augusztus 7-én postázni kezdték az 1958. évi 3. számot, melyben a teljes szerkesztőbizottságot feltüntették, szerkesztőként azonban csak Horváth Béla és Vámos Imre szerepelt. Álságos és partizán módszerüknek mi sem lehet ékesebb bizonysága, mint hogy pár nappal azelőtt – július 30-án egy Kovács Imrével lezajlott közös ebéden – még egy szót sem ejtettek arról, hogy az új lapszám már nyomdában van, s Borbándiék neve nélkül fog megjelenni.

A lapot egy levél kíséretében megküldték Kovácsnak, melyben bejelentették, hogy saját kezükbe veszik a folyóirat megjelentetését, s kérték tőle támogatását, további írásai elküldését. „Ha azonban ez nem állna módodban, mert túlbecsülöd két békétlenkedő munkatársunk működésének értékét, nem véve figyelembe a Látóhatár írói táborának egységét – fogalmazta meg Vámos és Horváth –, mi elhárítjuk magunktól a politikai felelősséget, amelyet elhatározásod maga után von.”14

Kovács Imre pár nappal később felháborodottan utasította vissza Vámosék önkényes lépését. „Kedves Imre, mély megdöbbenéssel olvastam augusztus 7-i leveledet, amelyben Horváth Béla aláírásával egyetemben arról értesítettél, hogy »erélyesen rendet teremtettetek« a folyóiratnál, mármint a Látóhatárnál. Nemigen használtam erősebb kifejezéseket emigráns életemben, de most meg kell mondanom, hogy egyéni elhatározásotok a Látóhatár megjelentetésére, a saját nevetek alatt és a szerkesztőbizottság változatlan feltüntetésével, amihez azt hiszem, senki nem adta beleegyezését, mint ahogy magam is a leveletekből értesültem róla, nem annyira erély, mint inkább aljasság, ami meggyőzött a veletek szemben hangoztatott vádak alaposságáról is.”15

Kovács bejelentette, hogy minden kapcsolatot megszakít Vámosékkal, „… a nevem nem szerepelhet az általatok kiadott Látóhatáron, ha még egyszer megjelentek, az ún. májusi-júniusi számon való feltüntetésemet tévedésen alapulóként igazítsátok helyre, magamnak fenntartva azt a jogot, hogy tőletek függetlenül egy új folyóirat megteremtésében részt vegyek.”

Vámosék azonban már eldöntötték, hogy a Látóhatárt más irányzat mellé állítják. Kovácsnak ingerült, sértő választ adtak: „Nagyon sajnáljuk, hogy kizártad magadat abból az írói körből, amely Téged mindenkor igen nagyra becsült. Tisztelettel értesítünk azonban, hogy erre az írói körre sem politikai, sem irodalmi szempontból ezentúl nem számíthatsz.”16 A valóság azonban mást mutatott. Ignotus augusztus 14-én, Hatvany Bertalan augusztus 11-én, Szabó Zoltán augusztus 15-én, Cs. Szabó László augusztus 25-én írt levelében mondott le a Látóhatár szerkesztőbizottsági tagságáról, követve Kovács Imre lépését. Csak Határ Győző, Fenyő Miksa és Tábori Pál maradt Vámosék mellett.

Borbándi, Molnár és Bikich úgy döntött, hogy az értelmetlen vitát ők is befejezettnek tekintik, s Új Látóhatár címmel 1958. október elején megjelentették az eredeti célokhoz kötődő folyóiratot. Kiadóként Molnár József, felelős szerkesztőként Borbándi Gyula, főmunkatársként Bikich Gábor, Kovács Imre és Szabó Zoltán szerepelt a lap impresszumában. A hátsó borító belső oldalán az Új Látóhatár szerkesztői kijelentették, hogy a Látóhatár folyóirat megszűnt, s ezért kellett új lapjukat elindítaniuk. Ez a bejelentés azonban nem volt igaz, mert a Látóhatárt továbbra is kiadta Vámos és Horváth, így a két folyóirat párhuzamosan jelent meg, nem kis értetlenséget gerjesztve a magyar emigráció köreiben. Kovács Imre egyértelműen az Új Látóhatár mellé állt, s közreműködésével a folyóirat némi támogatást kapott az Szabad Európa Bizottságtól, ám a lap megjelentetésének anyagi bázisát az előfizetőktől érkezett díjak és a pénzbeli felajánlások, adományok jelentették. A Látóhatár előfizetői címlistája Molnárnál volt, így az Új Látóhatár minden addigi olvasóhoz eljutott, míg a Vámosék által megjelentetett Látóhatár elsősorban az Irodalmi Újság előfizetőihez jutott el.

A két lap egymás mellett élése csak fél évig tartott. A Látóhatár egyre ritkábban jelent meg, s tartalma inkább visszatetszést, semmint helyeslést keltett az irodalmi emigráció körében. Vámosékat közben megkörnyékezte a magyarországi államvédelmi szolgálat. Mind Vámost, mind Horváth Bélát beszervezte ügynökének, s a Látóhatár 1960-tól már a magyar titkosszolgálat pénzén került kiadásra Münchenben. Ennek megfelelően tartalma a magyar emigrációs közélet bomlasztását, az ellentétek szítását szolgálta, s jelentős károkat okozott az emigráció köreiben.

A Látóhatár című folyóirat 1957–1958-as válságait, a folyóirat megszűntét, átalakulását nem lehet pusztán egy emigrációs viszálynak tekinteni. A Látóhatár 1950-től kezdődően a népi emigráció kulturális-közéleti fóruma volt. Benne megszólalási lehetőséget kaptak a külföldre kényszerült írók, költők, s megjelenhettek a magyar emigráción belüli politikai elképzelések szinte teljes skáláját felvonultató közéleti írások. Következetesen demokratikus, és mind kulturálisan, mind politikailag toleráns lap volt. A magyarországi felkelést követően azonban megváltozott a magyar emigráció szerkezete. A nagy számban nyugatra menekült politikusok, közéleti emberek, írók és gondolkodók nem kívántak beleilleszkedni a meglévő szervezetek, lapok és folyóiratok kereteibe, saját ízlésük és politikai törekvéseik szerint akarták fel- és kiépíteni az emigrációs közéletet. 1956 előtt a népi emigráció jelentette a legerősebb tömörülést, s a Látóhatár a legfontosabb szócsövet. Bár a folyóirat együttműködést ajánlott az újonnan nyugatra kerülteknek, ám azok többsége kényszerűnek és behatároltnak tekintette a lap irányultságát. Furcsa is lett volna, ha a volt kommunista párttag Aczél Tamás vagy Mérai Tibor hirtelenjében a Látóhatár szerzőjévé avanzsált volna. A Budapestről kimentett Irodalmi Újság viszont megfelelő fóruma lehetett a sokszínű társaságnak. Mivel finanszírozni csak az amerikai szervezetek segítségével lehetett a megjelentetést, ők viszont csak egy újság kiadását támogatták, ezért a Látóhatár sorsát nem az olvasói igények, hanem az amerikai szándékok döntötték el.

Méltatlan lenne ugyanakkor csak az amerikaiak fejére olvasni a Látóhatár sorsának alakulását. Abban meghatározó szerepe volt a megváltozott magyar emigráció politikai törekvéseinek, versengésének is. Minden új politikus, s természetesen a régiek is keresték a lehetőséget, miképpen tudják ambícióikat megvalósítani, meghatározó szerephez jutni. A Látóhatár, mint elismert orgánum, jó lehetőség lett volna, ám azt Kovács Imre nevével, felfogásával, azaz a népi vonulattal kötötték össze. Kovács pedig nagyon erős befolyással rendelkezett Amerikában is. Pozícióját gyengíteni, követőit megosztani, a Látóhatárt ellehetetleníteni kellett ahhoz, hogy az újonnan jöttek megfelelő befolyásra tehessenek szert. Az emigrációs írószövetség szolgáltatta ennek a visszaszorító folyamatnak a keretét, Vámos Imre az eszközét, s a Látóhatár felszámolása a példáját. Kovács Imre politikai szerepének meggyengítése mind az új emigráció tagjainak, mind a régiek egy részének régóta tartó törekvése volt. Nem tudom igazolni, hogy volt-e szerepe ennek a szándéknak abban, hogy 1958 áprilisában Kovács Imrét felkérték egy a dél-amerikai országok agrárgazdaságát, az ottani reformfolyamatok vizsgálatát végző intézet vezetésére, ám ezzel három évre kivonták őt a magyar emigrációs közélet irányításából. Mindenesetre figyelmet érdemel, hogy az új magyar politikai szervezetek kialakulásakor Kovácsnak a Szabad Európa Bizottságnál a magyar kérdésektől távoli munkafeladatot találtak. Kovács Imre ennek ellenére még ki tudta harcolni az Új Látóhatár támogatását a Szabad Európa Bizottságnál, s megerősítette a folyóirat pozícióit.

A Vámos Imre és Horváth Béla által megjelentetett Látóhatár kétéves agonizálás után teljesen megszűnt, majd a két szerkesztő Magyarországra történt visszatelepülése után évtizeden keresztül Budapesten jelent meg kulturális írások utánközlő folyóirataként. De ez már egy másik történet.

Az Új Látóhatár – Borbándi Gyula és Molnár József szerkesztésében – ott folytatta, ahol 1957 tavaszán a Látóhatár abbahagyta. Szélesre nyitotta a folyóirat képzeletbeli kapuit, valódi vitafórumot biztosított a magyar emigrációnak. Megtartotta négy évtizeden át a magyar szó cselekvő erejét!


1 Hatvany Bertalan levele Vámos Imrének és Horváth Bélának, 1957. december 7. [ÁBTL], 3.2.1. Bt-123./ melléklet 3. 429.

2 Cs. Szabó László levele Vámos Imrének, 1957. november 23. [ÁBTL], 3.2.1. Bt-123./melléklet 3. 402.

3 Kovács Imre az 1950 januárjában Pap Istvánhoz írott bizalmas levele nyilvánosságra kerülésére és Borsos Sándornak 1952-ben a Látóhatár szerkesztőségéből történt kiválására utal.

4 Kovács Imre levele Vámos Imrének, 1957. december 2. Xavier dosszié. [ÁBTL], 3.2.4. K-1869. 339/1.

5 Borbándi Gyula levele Kovács Imréhez, 1957. december 11. Columbia, Columbia University Bakhmeteff Archive, Rare Book and Manuscript Library, Butler Library [CUL], New York. Imre Kovacs papers. CUL B/1.

6 Hatvany Bertalan és Kovács Imre levele a Látóhatár szerkesztőinek, 1957. december 16. [ÁBTL], 3.2.1. Bt-123./ melléklet 3. 432.

7 Borbándi Gyula levele Molnár Józsefnek, 1958. március 3. [ÁBTL], 3.2.1. Bt-123./melléklet 1. 318.

8 Kovács Imre levele Vámos Imrének, 1958. március 27. Xavier dosszié. [ÁBTL], 3.2.4. K-1869. 339/8.

9 Kovács Imre levele Molnár Józsefnek, 1958. április 4. [PIM] Molnár József hagyaték.

10 Borbándi Gyula levele a Látóhatár szerkesztőbizottsága tagjaihoz, 1958. május 11. Columbia, Columbia University Bakhmeteff Archive, Rare Book and Manuscript Library, Butler Library [CUL], New York. Imre Kovacs papers. CUL B/1.

11 Borbándi Gyula levele Kovács Imrének, 1958. május 16. Columbia, Columbia University Bakhmeteff Archive, Rare Book and Manuscript Library, Butler Library [CUL], New York. Imre Kovacs papers. CUL B/1.

12 Cs. Szabó László levele Vámos Imrének, 1958. július 25. [PIM] Molnár József hagyaték.

13 Vámos Imre levele Molnár Józsefnek és Borbándi Gyulának, 1958. augusztus 6. [PIM] Molnár József hagyaték.

14 Horváth Béla és Vámos Imre levele Kovács Imrének, 1958. augusztus 7. Xavier dosszié. [ÁBTL], 3.2.4. K-1869. 339/9.

15 Kovács Imre levele Vámos Imrének, 1958. augusztus 13. Xavier dosszié. [ÁBTL], 3.2.4. K-1869. 339/3.

16 Vámos Imre és Horváth Béla levele Kovács Imrének, 1958. augusztus 30. Xavier dosszié. [ÁBTL], 3.2.4. K-1869. 339/11.




« vissza